Uj Szó, 1950. szeptember (3. évfolyam, 201-226.szám)

1950-09-06 / 205. szám, szerda

UJSZO 1950 szeptember 6 nžmszllvctMi cl niaeskáfci ? A munkanélküliség statisztikáját olvasom. Az élen — hihetetlenül — Svájc vezet. Svájc a boldogság szigete, gazdagok ólma és emigránsok utolsó menedéke. Az UNO 1949-es hivatalos adatai szerint Svájcban az előző évhez viszonyítva, 220 százalékkal emelkedett a munkanélküliek száma. Franciaországban az emelkedés ugyanakkor „csak" 160 szjzalék, Nyugat-Németországban 100 százalék és az Egyesült Államokban 94 százalék. Svájc a boldogság szigete! Szinte elképzelhetetlen ez a hirtelen repedés a jólét falón, ez az el nem kenhető szépséghiba, ez a számokká duzzadt betegségtünet. A kínosan tisztára sepert és mosott utcák és házak kulisszája mögött az áporodott szagú és szennyes szürkébe forduló szegénység! A rém, a láz: munkanélküliség! Valami, amit Európa, többi munkásnegyedei túlontúl ismertek és szenvedtek, valami, ami például tegnap Hitler karjaiba kergette a köpködők és stemplizők milliós német reménytelenségét. Munkanélküliség, lidérc, amiről ez ország eddig nem tudott. Svájc más volt. Ez a sziget a gazdagnak a biztos bankbetétet jelentette, a fasizmus éveiben a szellem emberének a szabad könyvet, a hatalom és zsarnoksáig üldözöttjeinek a menedéket. Svájcra úgy néztem mindig, mint a szabadság. a humanizmus honára, Teli Vilmos, Rousseau, Pestalozzi és Dunán hazájára. Sziget volt: a szellem és szabadság menedéke. Az első világháborúban Svájc történelmi jelentőségű szellemi menedékhely volt: Lenin itt várt idejére és Romáin Rolland itt lett a „szabad szellem" kiteljesedése. A háborúellenes irodalom a zürichi kávéházakból és padlásszobákból indult útjára és így nem csoda, ha az antifasizmus könyvei is itt leltek otthonukra. Svájc volt a német emigráció szálláshelye. Thomas Mann Küssnachtban álmodta meg Goethe Lottéját és innen írta meg a bonni egyetem rektorához intézett 12 oldalas tömör vádiratát Hitler ellen. Ennek a Svájcnak mérhetetlen sokat köszönhet alvilág, de volt egy másik Svájc: a polgári begubózottság bizalmatlansága, a tőkések rideg elkülönülése és a gazdagok idegenforgalmi Mekkája. ís ez a világ egyet nem ismert, egyet nem tűrt: a szegénységet! A svtájci polgár és tőkés úgy élt. mint a búvár a harang alatt. Ami a falon belül volt, ami az övé volt, ez volt és lett az élete. Gondjai, ép azért a kívülállónak érthetetlenek, nevetségesek és sokszor lázítók voltak.' A svájci polgár kicsinyes fontoskodásában boldog volt. Boldog és — felháborító. Sohse fogom elfelejteni, hogy a svájci nyárspolgár mivel törődött, amikor a fasizmus dúlta, háborúutáni Közép-Európa romokban hevert és az éhségtől csuklott. Németországban gyereklányok egy darab kenyérért adták el magukat, fiúk vagánycsapatokba verődve lopni jártak és Budapesten szemetesládákat túrtak új aranyásók: egyetemi tanárok és tejnélküli proletárasszonyok. Ezekre az időkre emilékeztet egy újságkivágás, amit gondosan megőriztem. A svájciak ezidőben címergondokkal törődtek! Karácsony előtt voltak és sokan családi címerükkel díszített ajándékokkal akartak szeretteiknek kedveskedni. De nagy bajban voltak, mert a címerfestők és családfakutatók, így karácsony előtt érthetőn, el voltak foglalva, aminek borzasztó következménye az lenne, hogy az ajándékok nem futnak be karácsonyra! A cikkíró tehát komolyan figyelmezteti az érdekelteket, hogy ne az utolsó órákban törődjenek címergondjaikkal, amikor a címerszakértőék és címerfesiők. ékszerészek túl vannak halmozva munkával. Igen, ez a svájci polgár megérdemli a leckéztetést. mert többről is szó van itt: a címer valódiságáról! Vannak lelkiismeretlen heraldikusok — óh borzalom! — címer-svindlerek, kik a jó polgárt pénzéért még be is csapják. Mert kik készíttetnek az utóbb; időkben címeres ékszereket? Régnemesített parasztfamiliák utódai, kiknek címerük elkallódott. Ezt kikutatni nagy munka és mert karácsony előtt a heraldikusok tömve vannak megbízatásokkal, úgy segítenek magukon, hogy vagy lemásolnak egy idegen címert, vagy játékosan összeütnek egyet. Ezt a szélhámosságot nem lehet és nem szabad tűrni, körmükre kell nézni a gazembereknek, satöbbi. íme. ezek és ilyenek voltak a svájci gondok! f"! még valamit megőriztem ezekből az időkből. Egy hirdetést: „Rosszkedvű, lehangolt a macskája? Étvágytalan? Hull a szőre? Bob Martin macskapora visszaadja szeretett macskája egészségét!" Közép-Európa sok vidékén ez időben az emberek nem tudták már, mi a rosszkedv, mi a jókedv. Ezt a szót, hogy „kedv" kitörülték szótárukból. Nem voltak ők lehangoltak, csupán ledorongoltak. Az ostrom utáni hetekben Pesten egy szál ruhában dideregtek az emberek és Németországban a lakásnélküliek étvágya az eget verdeste, de a svájci hirdetés macskabajjal törődött, a macskának hízelgett, hogy az zavartalanul tovább dorombolhasson. Svájc sokat jótékonykodott a háború után, gyerekek ezreit hizlalta fel, gyógyszereivel betegeket gyógyított, de a mmmmmwmm Juan Manuel Corbani még csak 10 éves, Carmen Blando is annyi, Pernando Fleimans kíváncsi, fekete szeme csak nyolc éve ismerkedik a világgal. Gyermekek még, de egy kegyetlen, gyalázatos és emberellenes világ vérlázító „törvénye" szerint máris „bűnözők". 193 hasonlókorú társukkal, együtt. A kis Manuel, Carmen és társaik már megjárták az argentina rendőrség „különleges osztályát", ahol durván megfenyegették őket és egyiküket pofonokkal és ökölcsapásokkal „tanították tisztességre" az argentínai fasizmus vérebei. Mi lehetett a vétkük, hogy már nyolc—tízéves korukban meg kellett ismerniök egy fasiszta rendszer rendőri vallatószobának szennyes levegőiét és szennyes embereit?! Mit követhettek el, hogy gyenge gyermektestüknek már meg kellett kóstolnia a reakció rendőrpribékjeinek ütéseit, amelyekben apáiknak annyiszor volt részük?! Egyikük ezeket az „államfelforgató" szavakat írta le: „Én nem akarok háborút, mert szüleimmel és a kis öcsémmel együtt akarok maradni." A másik azzal zúdította magára a putíadt argentin milliomosok és a durva jenki gyarmatosítók haragját, hogy ákom-bákom betűvel le merte írni, most nyiladozó gyerekeszével meg tudta fogalmazni az egész emberiség reményét és akaratát: „Nem akarom, hogy ágyúval lőjjék a házunkat, sem bombával, sem atombombával. Ha a mamámat megölik, én egészen egyedül maradok." A tízéves Manuelnek, a nyolcéves Ulise-nek, a tízéves Lucilának ez hát a bűne. Csaknem kétszáz gyermeket azért tuszkoltak a rendőrségre, nevüket azért írták bele a társadalomra veszélyes bűnözők nyilvántartásába, tolvajok és hamiskártyások, rablók és gyilkosok mellé, mert résztvettek az Argentin Nőszövetség békepályázatán, mert gyerekszívükből forró őszinteséggel kitört a „bűnös" szó: béke. Ebben a végtelenül aljas eljárásban ott tükröződik a vértől részeg és rotliadásfól bűzlő imperializmus vadállatiassága — és egész páni rémülete. Kétszáz argentin kisgyerek annyit mond: „Béke!" — és ezernyi amerikai bankár, gyáros, ültetvényes, tábornok nyugtalanul alszik az éjjel. A kis Manuel Corbani és Carmen Blando nem akarja, hogy atombombát hozó repülőgépek vijjogjanak városuk felett az égen, nem akarja, hogy füstés lángtenger borítsa e! a napfényben fürdő réteket — és egy kapzsi, vérszopó. elhízott, de már vesztét érző uraikodóosztály rájuk uszítja fogcsattogtató házőrző kutyáit! Nemrégiben írták meg a lapok, hogy hasonló eset történt Angliában, ahol a 15 éves Geraldine Chalmers-t — egy szál kisleányt — a maga tizenegynéhány millió példányával megrohant az egész angol burzsoá sajtó, a „tartózkodóan előkelő" Timestől a „munkáspárti" lapokig, csak azért, mert egy békegyülésen elmondotta, hogy 150 aláírást gyűjtött a stockholmi békefelhívásra. Épérzékü, becsületes ember elszorult szívvel és ökölbeszorított kézzel olvassa ezeket az alávaló gazságokat. Szörnyű és vérlázító dolog csak elképzelni s, ahogy a kis argentin gyerekek — akiknek kortársai nálunk pirosló arccal hancúroznak a játszóterek pázsitján és goldogan paskolnak a Balaton vizében — elfogódottan topognak a buenos-airesi rendőrség komor folyosóin és rémült kis arcocskájukkal nézik, iszonyodva nézik azokat az egyenruhás „felnőtteket", akik elhurcolták őket az iskolából és most vallatják őket: miért írtad, hogy békét akarsz?! Felelj, Manuel Corbani, felelj Geraldine Chalmers — kérdezik ütésre emelt ököllel, vérszomjas, habzó szájjal a kannibálok — felelj: miért írtad, hogy békét akarsz? ' És csattan az ütés, dörögnek a fenyegető szavak, miközben prostituált riporterek a gyerekek lakásán szimatolnak, megfélemlítik a szülőket, hogy máskor gyarmek ajkára vegye a „béke" szavát. A Lettres Francaises című francia lap az argentin gyermekvédő kannibálokról írva elmondja: van egy fantasztikus angol regény, amely egy elképzelt emberellenes társadalmat ír le. Ebben a képzeletbeli országban úgy ölik meg a gyerekekben az embert, hogy elébük tesznek egy rózsát és egy könyvet, a szépség és a tudás jelképeit, s amikor a gyerek a rózsa, vagy a könyv után nyúl, akkor egy gépezet villámokat szór, bömböl, mennydörög. Ezt a pokoli játékot mindaddig megismétlik, míg a félelemtől vinnyogó gyerek meg nem tanul rettegni a szépségtől és a tudástól. A fantasztikus regény írójának linyárspolgár igazi gondját mégis csak macskája jelentette, a vénkisasszonyos játékszer, egy gondatlan, sivár élet szimbóluma. Most a gondtalan élet falán egy hirtelen repedés — a munkanélküliségnek 220 százalékkal való növekedése — megzavarja ezt a puha otthoni boldogságot. Mindennek eljön egyszer a böjtje, a visszája. Címergondok, macskabaj után törvényszerűen eljön — a macskajaj! F. Z. dércnyomásos álma ma — < valóság. A képzeletbeli országnak, ahol kínzással irtják ki a fogékony gyermekiélekből a szépre, a jóra, a békére és az igazságra való ösztönös hajlandóságot, van neve: Egyesült Államoknak hívják, Agliának és Argentínának — az imperializmus országainak nevezik az embertelenségnek ezt a fantasztikus birodalmát, amely a Hitlerek és Trumanok feltűnéséig valóban csak a beteg emberek fantáziájában létezett. Ez országok véreskezű uralkodó klikkjei számára valóban nincs félelmetesebb, mint a tudomány, amely fénycsóvaként hasít bele az imperialista alvilág „szellemi életének" sötétjébe, nincs kárhozottabb, mint a haladás, amelv előbb-utóbb elsöpri őket s rendszerüket a föld színéről, nincs veszedelmesebb, mint a béke, amely megfosztja őket a milliók véréből sajtolt háborús profittól s amelynek minden napja őket gyengíti. Ezért próbálják kitépni a gyerekek kezéből „a béke rózsáját"; ezért párosul politikájukban a tömeggyilkolás azzal a tömegméretű Iélekgyilkossággal, hogy Hitler módjára ők is „fiatal vadállatokká" .igyekeznek „átnevelni" millió és millió boldogságra és tudásra szomjas, ártatlan gyereket. Manuel, Carmen, Geraldine, ti kedves, ifjú, félig öntudatlan békeharcosok: mégse féljetek! Kicsinyek és gyengék vagytok — mégis milyen erősek! A békét akaró, a háborús gyujtogatókat gyűlölő százmilliók óvó, ölelő karja véd titeket. Bűnlajstromra írt nevetek minden betűje égő szégyenbélyeg a gyerekek és az anyák ellenségeinek átkozott homlokán! A titeket gyalázó szennylapok minden szava vádirat, de nem tiellenetek, hanem az ágyúgyárosok és lakájok ellen. Az argentin rendőrök és a többi fasiszta pribékek minden ütését százezerszeresen kapják vissza az emberbőrbe bújt vadállatok! Egy egész világ, az emberiség nagyobbik, jobbik és erősebbik fele üzeni nektek, Geraldine, Chalmers, Manuel, Carbani, Carmen Blando és li, koreai és franciaországi, ti afrikai és ti nyugatnémetországi gyerekek: tiétek lesz „a béke rózsája", tiétek lesf a jövő. A békéért küzdő százmilliók akarata és ökle ígéri nektek: nem korbácsos „fiatal vadállatok", — hanem a békés, boldog és szabad világ művelt, dolgos, ifjú nemzedéke lesz belőletek is! ILLÉS BELA: úMÁakBimli utazásit Kerekes Pista egy pestmegyei faluban cseperedett fel. Apja négygye- j rekes tanító volt. így hát Pista korán hozzászokott a nélkülözéshez. A falusi levegő ellenére is vékonyka maradt. Dióbarna szeme mindig lázasan csillogott. Ritkás, fekete haja a szemébe lógott. A paplak hatalmas kertjéből lopott éretlen körtétől és baracktól csak hasmenést vagy hideglelést lehet kapni, de széles vállat és izmos kart nem. Pista gyermekkori jövőt-tervezgetéseire legnagyobb hatással az a könyv volt, amit a patikusék szakácsnőjétől kapott ajándékba, tizenegyedik születésnapjára. A könyvnek hiányzott a címlapja és az első tizenhat oldala. A végéről is hiányzott valamicske. De azért nagyon szép, érdekes és hasznos könyv volt. Pista valósággal falta. Ebből az ajándékkönyvből megismerte a nagy világotjárt hajósok, felfedezők nevét és élettörténetét. A portugál, spanyol, holland, orosz és angol hajósok és felfedezők, harcosok és kalandorok példáján fellelkesedve elhatározta, hogy ő is világjáró hajós lesz. Álmában sokszor látta magát, szines selyemruhában. ezüstcsattos félcipőben, fején háromszögletű admirális kalappal, amint a szőnyeggel borított csónakból (kezében selyemlobogóval) az ismeretlen fákkal és óriásra nőtt, rikítóan színes virágokkal borított partra ugrik, egy kis dombra kitűzi a zászlót és a meghatottságtól remegő, de azért messzehangzó szóval nyilatkoztatja ki: —- E földet felséges királyom nevében birtokba veszem! A lobogót vígan csattogtatja a só-, I

fűszer- és virágillatú szél. A csokoládébarna, vagy citromsárga bőrű bennszülöttek hálás örömmel és han| gos elragadtatással csókolgatják a nagy admirális lábanyomát. Pista álmai megvalósultak. Bár némi, sőt elég lényeges módosításokkal. 2. Kerekes Pista tizenhatesztendős koráig csak álmodozott a világkörúti utazásról. Előkészületeket az utazásra nem tett. Mégis, mikor a tizenhatodik évét betölötte, amikor legkevésbbé remélte, megkezdődött az utazás. Egyelőre azonban nem óceánjáró hajón, csak gyalogosan. Mintegy háromszáz leventét, akik közé Pistát is besorozták, Kecskemétről útnak indítottak Budapest felé, egy csendőr-főhadnagy parancsnoksága alatt. A fővárosban a leventék fegyvert kaptak és két napig gyakorolták a fegyverforgatást. Azután elvették tőlük a fegyvert. Kárpótlásul katonasapkát adtak nekik és egyenruhát is ígértek. Ütnak indították őket Győr felé. Egy Győrmelletti gyakorlótéren a leventék hat napon át azt tanulták, hogyan lehet és hogyan kell kézigránáttal megsemmisíteni az ellenséges tankokat. Gyakorlatozás közben egy fiú tüdőgyulladást kapott. Hármat megölt és kilencet megsebesített a kézigránát, amelyet nem dobtak elég messzire. Egy levente tífuszt kapott. Négy riihes lett. Tizenkettő megszökött. A csendörfőhadnagyot leváltották. Helyét egy repülöszázados foglalta el, aki a fiúknak két napon át Hitler csodafegyvereinek ellenállhatatlan, mindent elsöprő erejéről tartott előadásokat. Másfél napig senki sem törődött a leventékkel. A repülöszázadost is leváltották. Az új parancsnok — egy élelmezési főhadnagy — azzal kezdte működését, hogy (.Szilveszter este) bőséges vacsorát adott a leventéknek, a gimnázium tornatermében, melynek bombatépte tetején át hidegen nézett le rájuk a csillagos égbolt. A fiúk az ünnepi vacsorán sokat ettek, még többet ittak. Bort, pálinkát, rumot. Mire beköszöntött az új esztendő — 1945 január elseje — éjfélután már valamennyien részegen hevertek a tornaterem padlójára hintett, trágyaszagú szalmán. Az élelmezési főhadnagy reggel háromkor riadót fúvatott. A fiúk nemigen tudták, hogy hol vannak és mi történt körülöttük. Parancsnokuk lelkes szavakkal közölte velük, hogy Hitler (csodafegyverei segítségével) megsemmisítő csapást mért az oroszokra. Huszonegymillió orosz elesett, huszonhárom és fél millió megadta magát. A győztes német seregek — Hitler személyes vezetése alatt — gyorsított menetben törnek Moskva felé. Egy pár levente álmosan éljenzett. Néhányan elaludtak — állva. Hárman-négyen (a falnak dőlve) hánytak. Reggel négykor a leventék ismét fegyvert kaptak. Ötkor útnakindították őket — Sopron felé. A csillagok már eltűntek, de a nap mintha késett volna. A fiúk tántorogtak. Aki leült az útszélre és elaludt, sohasem ébredt fel. Sopronba csak százkilencvennyolc levente érkezett meg. Rögtön elvették tőlük a fegyvereket. Ásót adtak nekik. De másnap azokat is visszavették. A leventék Sopronban egy hétig a vasúti állomáson dolgoztak napi tizenkét-tizennégy órán át. Üj parancsnokuk (egy szekerészhadnagy) egyre biztatta őket: — Ne felejtsétek el, hogy magyarok vagytok. Hazafias kötelességet teljesítünk. Meg kell menteni a nemzet vagyonát. A vagyonmentés abban állott, hogy a fiúk a Németország felé induló tehervagonokat megrakták élelmiszerrel, ruhával, bútorral, szőnyeggel és gépekkel. A fáradságtól négy fiú megbetegedett. Egy meghalt, öt megszökött. Sopronból a leventéket Bécsújhelyre irányították. Ott nappal sáncot és tankcsapdákat ástak, este tanultak. Egy kereskedelmi iskolai tanár — aki Bratislavából menekült Bécsújhelyre — minden este német nyelvre és német irodalomra oktatta a leventéket. A német nácipárt történetéről is tartott nekik előadásokat. Bécsújhelyig sem volt a fiúknak gyöngyéletük, de azért csak ott tudták meg, hogy mi az igazi éhség. Bécsújhelyről Salzburgba irányították őket. Útközben többhelyt állomást tartottak. Sáncásással már nemigen foglalkoztatták őket, annál többet — a vasúti állomásokon. Tavaszodott, mikor végre Salzburgba érkeztek. Ekkor már csak kilencvennégyen voltak. Salzburgban a hajó — akarom mondani a leventecsapat — zátonyra futott. 3. A várost megszállták az amerikaiak. A leventék utolsó parancsnoka (aki, mint a legelső parancsnok, csendörfőhadnagy volt) megszökött. A fiúk, akiket egy héttel az amerikaiak bevonulása előtt egy félig beszakadt légópincébe helyeztek el, néhány napon át koldulásból tengődtek. Koldus sok volt Salzburgban, de adakozó kevés. Három leventét az utcán elfogott az amerikai táboricsendörség. Senki sem tudja, mi lett belőlük. Két leventét (tréfából) agyonvertek részeg amerikai katonák. Ugyancsak az utcán. Négynapi távollét után, egy reggel a pincében váratlanul megjelent az eltűnt parancsnok. Csendőrtiszti egyenruha helyett most sportruhát viselt, rövid lódenkabátot és tiroli, vadzöld kalapot. Balkarjára az amerikai, csillagos zászló kicsinyített mása volt felvarrva. Sorakoztatta a fiúkat. A pincében sötét volt, csak a bombabeszakított lyukakon át szűrődött be egy kevés sápadt, szürke fény. A vadászruhás főhadnagy megállott a rongyos csapat előtt. Jóidéig szótlanul nézte a lesoványodott fiúkat, aztán váratlanul elsirta magát. — Szegény, szegény hazánk! — kiáltotta zokogva. — Szegény, árva Magyarország! A fiúk a rémülettől megmerevedve, szótlanul bámultak a jajveszékelő csendőrfőhadnagyra. Mikor az úrrá lett idegem és fájdalmán, beszédet mondott, vagy inkább előadást tartott a fiúknak. Sok, nagyon sok rettenes dolgot mondott el arról, hogy mi történik Magyarországon. A sok, félelmetea hír közül Kerekes Pistának (aki világjárásának első szakaszán váratlanul megerősödött és megkeményedett) — szívébe leginkább az a hír hasított, hogy az oroszok a budapesti Parlament romjai előtt máglyát raktak Petőfi, Arany, Mikszáth és Ady könyveiből — és a máglyát (miután benzinnel leöntötték) meggyújtották. De még ennél is rettenetesebb volt az a magyarországi hír, amit a főhadnagy utolsónak tartogatott: — Sírjatok, fiúk! — kiáltotta. — Az oroszok drága, magyar testvéreinknek megtiltották, hogy magyarul beszéljenek. Sírjatok! A szegény, árva magyaroknak hallgatniuk kell. Csak kézzel szabad beszélniük, úgy, ahogy a süketnémák beszélnek ... A fiúk szótlanul hallgatták a rémes híreket. A főhadnagy beszédét azzal a jóságos ígérettel fejezte be, hogy gondoskodni fog az elárvult csapatról, az árva csapat minden egyes tagjáról. — Holnap reggel nyolc óra nulla perckor visszajövök, fiúk. Megparancsolom, hogy valamennyien itt várjatok rám. Aki hiányozni fog, annak velem lesz dolga! (Folytatás kövJ