Uj Szó, 1950. szeptember (3. évfolyam, 201-226.szám)

1950-09-23 / 220. szám, szombat

UJSZ0 1950 szeptember 23 Ez év elején jelent meg Istanbulban Mahmud Makal török tanító „A mi falunk" című könyve, amely hatalmas visszhangot keltelt a török értelmiség körében és a török sajtóban. Három hónap alatt három kiadást ért meg, ami a törökországi viszonvokat figyelembevéve, rendkívüli esemény. A könyv szerzője középanatóliai kisparaszti családból származik. Ma szülőfalu iának iskolájában tanitó. Naplója megrendítő realitással mutatja be napjaink török parasztjának életét. Az istanbuli sajtó megállapította, hogy Mahmud Makal könyve feltárta a török falu nyomorúságos helvzetét és elmaradottságát, minden borzalmával. Mahmud Makalnak nem az volt a célja, hogy leleplezze a török uralkodóosztályt, amely a parasztág kétségbeejtő helyzetéért felelős. Könyve mégis leleplező erejű dokumentum. így értékelték ezt a török hatóságok is, amelyek a könyv megjelenésekor letartóztatták és bíróság elé állították az írót. A bíróság azonban nem talált ürügyet az író elítélére és^jgy Makal visszatért szülőfaluját. Az Alábbiakban néhány részletet kžzliink a könyvből. Hogyan múlik a tél. Az utóbbi időben sokat beszélnek nálunk KeletAnatóliáról. Azt mondják, hogy egész Törökországban ott élnek legroszszabbul a parasztok. Én viszont gyakran gondolkodom azon, milyen lehet is azoknak az élete, amikor a miénk is tűrhetetlen? Ilyenkor mindig égnek mered a hajam. Nekünk nincs lakásunk, nincs ruhánk, nincs élelmiszerünk. Télire nincs tüzelőnk. Vájjon hogyan is élünk? Parasztjaink csak 5—10 évenkint csinálnak maguknak ruhát. Gyakran még ilyen időközönkint sem telik rá. Kabátot és felsőkabátot senki sem hord: elég a mellény és a nadrág. Nagynéha látni csak, hogy némelyik öreg valamilyen ócska, avitt katonaköpenyt húz magára. Télen mindenki facipőt hord, nyáron pedig báránybőrből készített bocskort. Zoknira vagy harisnyára nem telik senkinek. A nők még a férfiaknál is sokkal rosszabb öltözetben járnak, mégis -G^gtj anatóliai lant tó feljegyzései i valahogy jobban bírják a hideget. A nők többet is dolgoznak. Amíg ők a házimunkát végzik és az állatokat gondozzák, a férfiak kis kunyhójukban, rongyos nadrágjukban dideregnek a hidegben. Parasztunk csak fezekkel, szárított marhatrágya-lepénnyel fűt. Állandóan oktatják ugyan, hogy a tezeket nem szabad elégetni, hanem a földeket kell vele megtrágyázni. Az urak hoszszú cikkeket írnak erről. De uram, hát mi mással fűtsőn az a szerencsétlen paraszt, ha nem tezekkel? Miért nem kérdezitek meg, hogy parasztjaink közül volt-e már valakinek is egy tüfája vagy egy darabka szene? A baj inkább az, hogy a tezek leggyakrabban már tél közepére elfogy. Ez történt az idén is. Februárra, amikor a legjobban dühöng a tél, elfogyott a tezek. A gyerekek egész nap nem mertek kibújni a rongy takaró alóL Az iskolában 50—60 tanulóm van. Január végéig kevés fűtéssel és didergéssel csak a megúsztuk valahogy, de amikor ránktört a februári hideg, felborult minden. Csak két tanuló otthonában volt tezek. Mindkettőnek aga volt az apja. Egyik sem engedte meg, hogy a gyerekek egy kis tezeket hozzanak otthonról az iskolába. Egész papírkészletemet, sőt még a fületeket is felfűtöttem. Áprilisra már mindenki sápadt öszszeaszott volt, mintha élőhalott lenne. Az öregek csak nagy kínlódással húzták ki áprilisig. Hát még a gyerekekl A faluban egyetlen újszülött vagy egyévesnél fiatalabb gyerek sem élte át ezt a kegyetlen telet. Nátha, megfázás. tüdőgyulladás elvitte mindet. Februárban, egyedül a ml falunkban, amelynek 130 háza van. 34 egyévesnél fiatalabb kisgyerek halt meg. Volt olyan februári nap. hogy négyet is lekaszált a halál. Közös sírba temették őket. Környékünk 15—20—30 házbél álló 13 falvában 120 egyévesnél fiatalabb gyermek halt meg február fagyától. Élelmünk. Senki se keressen nálunk olyan különleges ételeket, amelyeket fűszerrel vagy más hasonlókIrta: MAHMUD MAKAL. kal ízesítenek. Falunkban még rizs sincs, pedig az egyébként egészen közönséges, hétköznapi étel nálunk. Ha falunkban rizs van. az már fényűzés. A tea még különösen. Mi semmit sem veszünk. Mindenki azt eszi, amit maga termel. Élelmezésünk olyan egyhangú és korlátozott, mint amilyen sötét és reménytelen életünk, mint amilyen komor és korlátolt gondolkozásunk. Falunkban egyszer az egyik asszony gyermeke megbetegedett. Forró teát ajánlottak neki. Végigjárta az egész falut, sehol sem talált, végül is hozzám jött. Adtam neki egy kis teát és cukrot. Azt hiszem, a szegény asszony azóta sem tudja elfelejteni ezt a „nagy jóság"-ot. Valahányszor találkozik velem, mindig zavarba jön, nem tudja, hogyan köszönjön, hogyan hálálja meg a „jótett"-et. Egyszer, amikor az ABC-t tanítottam az iskolában, erre a mondatra bukkantunk az olvasókönvben: „Édesapám, vegyél nekem mézet!" Megkérdeztem a gyerekeket, tudják-e, milyen a méz. ötvenhat tanítványom közül mindössze egy jelentkező akadt. Elmondta, hogy az egyik szomszédos faluban látott már mézet. Nálunk a faluban rendszerint marharépát és tököt ültetünk. Hónapokon át reggelire, ebédre és vacsorára csak marharépát vagy tököt esznek parasztjaink. Tavasszal a legtöbb házban már nincs kenyér. Az új gabona aratásáig viszont még három hosszú hónap van hátra. A földműves éhesen áll és vár, hogy beérjen gabonája. Ilyenkor az asszonyok és a lányok dzsadzsakot (perjefű) szednek és ebből készítenek valamilyen leves-félét. Ez azonban nem étel. Legfeljebb a parasztok kínzására és gyötrésére való. Tavaszonként babot, paradicsomot vagy éppen cukornádat legfeljebb ha 10 házban lehet találni. Van egy szomszédasszonyom, aki nek két gyermeke van. Tavasszal füvet esznek, télen száraz kenyerei. Ebben a házban még soha más élelmet nem láttam. Egész vagyonuk egy régi liszteszsák, egy kopott gyékény és néhány rongyos, kecskeszőrből készült lópokróc. Zsiradék alig akad a faluban. Legfeljebb csak 5—10 olyan ház van, ahol kecskét vagy más lábasjószágot tartanak. amelyből a zsiradékot nyerik Kenyér. Kenyerünk fekete, lapos, legtöbbször nyers a bele, olyan, mint a gumi. Az ize viszont, mint a vízbeáztatott kartonpapíré. Néhány faluban még az ösz folyamán egyszerre készítik el a kenyeret egész télire. Ez a művelet hetekig tart. Az ilyen kenyeret minden étkezésnél vízbe kell mártani és fel kell áztatni. A mi falunkban háromhetenként egyszer sütnek. Amíg friss, meleg, még csak meg lehet enni valahogy, de azután olyan kemény lesz, mint a kő és áztatás után is csak nehezen lehet lenyelni. Nagyon éhesnek kell lenned, hogy ilyen kenyeret megegyék Cselédnek szegődni gazdag paraszthoz. Nincs mindenkinek saiát földje. Sok paraszt megy aratáskor és csépléskor az agához dolgozni. Idén Vejszel felesége — Vejszel maga katona — Musza agánál dolgozott. Egész nyári munkájáért 300 kilogramm búzát kapott. Hátára kötve egész nyáron hordozta csecsemőiét Musza földjén. Mindenki azon csodálkozott, hogyan maradt életben a szerencsétlen kis poronty. — Megkértem az agát, hogy a búza felét pénzben adia ki. A pénzt elküldtem Vejszelnek. A többit búzában kapom meg. Ezzel kell kihúznom a telet. Nem tudom, mi lesz... — mesélte az asszony. A bíró. Ahhoz, hogy biró lehess, az első és egyetlen feltétel: légy gazdag! így könnyen találsz barátokat. A csonttá soványodott szegénvek. akik nyakig ülnek nálad az adósságban, majd támogatnak Mihelyt összegvüi[ löt'ed a szükséges számú szavazatokat, te leszel a bíró. Senki sem törődik azzal, hogy tulajdonképpen alkalmas ( vagy-e erre a hivatalra, vagy sem. Aki j a község bélyegzőjét a kezében tartI ja — az a legbölcsebb ember. Bár a falvak lakosainak többsége sokkal értelmesebb a birói állás betöltésére, mint az agák, mégis az agák lesznek a bírák. Ha pedig egyszer már bíró vagy, akkor még nagyobb aga leszel, a szegényparaszt nyaka azonban egyre vékonyabb lesz. „Gyere hozzám, négy napra nyaralni, aztán majd jövőre kinevezlek csosznekl" A bíró földjén a munka így időre elkészül és ami a fő, ingyenesen. A sejkek. A sejk a dervis-rend feje. A dervisek a mi vidékünkön iárványszerűen szaporodnak Mindenki iparkodik, hogy a dervisek rendjébe kerüljön. Szakállat növesztenek és ezzel kész is mindenl Ezek egész nap mást nem csinálnak. mint egy fémdobot vernek és reggeltől estig addig üvöltenek, mig csak teljesen be nem rekednek, amíg teljesen el nem vesztik a hangjukat, így „tisztelik" és szólítják az istent Aki belépett a dervisek rendjébe, az abbahagy minden más munkát. Az ilyenek csapatba verődnek, kerítenek egy-egy dobot és elindulnak falurólfalura. Egy-egy faluban megállnak négy-öt napra, mindent összerabolnak, amit csak tudnak, magukkal viszik a helyi derviseket és tovább barangolnak. Tavalv elindult néhány dervis, hogy főnökük. Mehmed efendi részére pénzt szedien. Ez a következőképpen történt: a dervisek, amikor megérkeztek valamelyik faluba, egyenesen a bíróhoz mentek Ott megmutatták Mehmed efendi levelét és a bíró elrendelte a helvi derviseknek, hogy lárjanak házról-házra és gyűjtsenek, mert Mehmed efendinek adókötelezettségei vannak és azt kell kifizetnie. Ilyenkor, ha valakinek eszébe jutott, hogy megmondja: „Ha Mehmed efendi mindent tud, akkor miért nem tudja adóit is imával elintézni". a dervisek azonnal rákiabáltak. „Ne légy gyaur! Ne hívd ki Allah harag ;átl Mehmed efendi mindent hall, mindent lát! Allah kővé változtat!" Megkérdeztem a falu egyik parasztját: — Mi a véleményed minderről? — Mit mondiak neked? Egy gyufaszál kellene ezeknek, meg a mesé* jüknek is, no meg azoknak a többieknek is, akik lenyúzzák a nép bőrét és koldussá tesznek m'nket. Már nagyon megúntam az egészet. GALGÖCZI ERZSfJBKT: Szekeresné szakmunkás tesz Az üzemi mosdóban kábító volt a | hőség. Reggel óta besütött a nap s megszorult benne a meleg. A köralakú kömosdó csapjából, mint egy öntözőkanna rózsájából, vékony sugárban csorgott a langyos víz... A lányok egymás hegyén-hátán mosakodtak. Kiabálás, kacagás, vízcsorgás zaja hallatszott, az emberi verejték csípős s az olaj jólesően puha szaga érzett. Szekeresné, a takaritóasszony, a fal mellé tett lócán ült. Tikkadtan legyezte magát egy szürke törölgetöronggyal, s a mellette ülő asszonynak panaszkodott. — Fullasztó ez a meleg. — Mit mondasz? — Azt mondom, hogy meleg van. Érzem, amint folyik a víz a hátamon. — Te csak érzed? Én hallom, amint csorog. Üjra mozdulatlan hallgatásba süppedtek. Évek óta takarítják együtt a műhelyt s évek óta nincs semmi mondanivalójuk egymás számára. Szótlanul söprik a vasforgácsot, mossák a követ, vagy ülnek így műszak végén a padon. A mosakodó lányok mozdulata, csevegése számukra megszokott napi zsongás. Néhányan nem jutottak a csaphoz. Törülközővel a vállukon áildogáltak hátrább. Ezek sürgették a mosakodókat. — Ne lubickoljatok annyit, hé, nem vagytok ti kacsák! Minden vizet rámpacskolsz — szidta egy magas, fekete asszony szomszédját. — Elázom, mint egy j ürge. Mért nem vigyázol? Én nem vigyázok, vigyázzon a csősz, meg a rendoi — nevetett viszsza a másik. Blúz nélkül állt a csapnál, dús szőke naj a i fejére volt tűzve, szappanos nyakáról lecsorgott a viz az inge alá. Az általános zajt mély, jóízű parasztos hang vágta ketté: — Nem kő féni szaktársak, az ötéves tervbe új mosdót kapunk. Jobbat, mint ez. A fekete asszony hátrafordulva szemügyre vette a beszélőt. Nyurga, kékszemű, fiatal lány volt. Szekeres Valinak hívták. Ott állt az ajtóban, most jött a műhelyből. Nem nézte meg, hány óra? — kérdezte tőle a fekete. — Kettő húsz — mondta Vali s a csapok felé indult — Csak most kéne lejönni mindenkinek — tette hozzá. A feltornyozott hajú szőke mosolygott a vízsugár alól. Apró fogai villogtak. — Nem mindenki olyan öntudatos ám, mint te — mondta vidám gúnnyal. — Ölég baj _ válaszolt Vali. — Ha nekem nyóc órát fizetnek, kötelességem nyóc órát dógozní. " A mosdó túlsó végéből feléje kiáltott valaki: — Szekeres, hány százalékod van ma? Vali visszafordult. Egyszerre csupa napsugár lett az arca. — Kétszázhúsz. — A ragyogóját! — Mit csodálkozol? — szólt közbe Emma, a szökehajü. Volt már Szekeresnek háromszáz is. Igaz-e Szekeres? A takaritóasszony felkászálódott a padról s előre tolakodott a testek között — Ki az a Szekeres? Maga az a Szekeres ? — Én vagyok. Vali csodálkozva nézett az aszszonyra. Nem értette, mit akar. Sokszor látta már, amint söprögetett az öltözőben, de elment mellette, mintha ott se lett volna. A takarítónő kigyúlt arccal beszélt hozzá. — Az én uram ls Szekeres volt Szekeres József. Nem bácsai maga? — De véletlenül az vagyok — felelte Vali. _ Akkor ismerte talán? Vagy — szinte elfulladt a hangja — rokona is? Vali egy pillanatig tűnődve nézett maga elé. — A nagybácsim — válaszolt Figyelmesen nézett az asszony arcába. Alacsonyabb volt, mint ö, kicsi, jelentéktelen asszonyka harmincöt-negyvenévesnek látszott lehet, hogy fiatalabb volt. csak a küzdelmes élet hagyot mély nyomokat az arcán. Szekeresné hasonló érdeklődéssel mérte végig a lányt. Vali karcsú volt. de nagyon izmos, kezel nagyok, kidologozottak. barnára sült arcában búzavirágkék szemek csillogtak. Az orra.... az orra egészen olyan, i mint az uráé volt... Hirtelen megzavarodott, nem tudta, mit kezdjen az rokonnal, félszegen mondta neki: — Jól van ... menjen, öltözzön fel. A műhelyből csakhamar lehallatszott a műszak végét jelző kongatás. Szekeresné belesett az öltözőajtón. Vali, csattal a szájában, sürü. gesztenyebarna haját fésülte. A lányok már készen, felöltözve siettek a bélyegzőóra felé. Vali is indult hamarosan. — Maga még nem jön? — szólt a takarítóasszonynak. — Feltörlöm még, ne úgy maradjon itt hogy „az ajtó meszes, az ablak mászás" legyen. — Hát akkor... viszontlátásra. Szekresné utána nézett. Sóhajtott, munkához látott. Mikor kész lett összeszedte a cókmókját. ö is haza indult * Most volt legégetőbb a hőség. A házak árnyékába húzódva ballagott a hullámosra olvadt aszfalton. A lakása sivár volt és kihalt Egyedül élt, mint valami remete. Az ura alig egy-két hónapja egyetlen gyereke pedig a háború alatt halt meg, az első bombázásnál. Abban az időben a méltóságáéknál takarított. A kisfiúra soha nem vigyázott senki, kint ugrándozott mindig. Bombaszilánk érte. Azóta, ha csak égzörgést hallott is, éktelen gyűlölet fogta el. Csak háború ne legyen — gondolta hangosan. Hazaérkezett. Az étel nem Ízlett neki... Szíve, gyomra tele volt az emlékekkel, s a szoba rideg magányosságával. „Az embernek semmi öröme nincs az életben" — gondolta elkeseredetten. — Én most már takarítani fogok halálomig? Csak háború ne legyen — jutott eszébe újra. Hiába mosta fel az öltözőt hogy ragyogott, mint a parkett nem érzett semmi büszkeséget. Valira gondolt... Milyen elégedett az a lány a munkájával ... össze-vissza tett-vett a szobában. Hosszan nézte a gyermeke fényképét s rosszkedvűen vált el tőle. Nem tudta, mivel üsse agyon az időt. Hetenként egyszer mosott egyszer vasalt és foltozott, egyszer nagytakarítást végzett egyszer sütött. Három napja — a mai is — üres volt, mint a szobája gyermekkacagás, s az ura nehézkes, asztmás szuszogása nélkül. Jó volna valami olvasnivaló — gondolta, de a gondolatnál nem jutott tovább. Már lefeküdt s az ablakon át a felhők mögött bujkáló holdvilágot nézte. De még mielőtt elaludt volna, j nagyon elkedvetlenedett. „Az embernek nincs semmi öröme az életben" — gondolta. • Másnap, műszak előtt azt mondta az öltözőben a nyitott szekrénye előtt készülődő Valinak: — Jó magának. Fiatal, szeret dolgozni s meg van elégedve a munkájával. • — Én vagyok megelégedett? Tudja, mennyivel lennék meglégedve? — Nevetni kezdett, barna arcában megvillantak fehér fogai. — Semennyivel! — Mégis — szólt lassan Szekeresné. — Olyar. a munkája, hogy utána tzt gondjai magában: na, ma érderrir-s volt élnem. — Az igaz. Ma érdemes volt élnem, mert győztem. Elmosolyodott. — Éppen olyan kedves mosolya van, mint az uramnak volt — mondta az asszony, s zavartan elhallgatott. — Mikor halt meg az ura? Én nem ismertem, csak otthon szokták emlegetni — Mit hallott róla? — kérdezte izgatottan. Titokban nagyon fájt neki, hogy nem ismerte az ura rokonait s úgy vélte, hogy ha még a temetésre se jöttek, el, nem sokra becsülhették. — Ügy beszéltek róla, mint egy kicsit puha emberről, aki nem bírta a paraszti életet, hát bejött a városba, „szerencsét próbálni". Akárcsak a mesében a szegény legény. Szekeresné megkönnyebbülten lélekzett fel. — Hát olyan volt az biztos. Álmodozó. Most halt meg a tavasszal s teljes életében szeretett volna kitanulni egy szakmát. Szegény Jóskám, söprögető volt. És most meghalt. Teleszaladt a szeme könnyel. S ez az első könnycsepp kaput nyitott a fájdalom áradásának, s már sírt sírt nemcsak a szeme sírt hanem az egész arca, mint ahogy a gyerekek, vagy a nagyon egyszerű emberek sírnak. Köténye sarkával kente szét arcán a könnycseppeket. Vali részvéttel fogta meg a vállát. — Ne sírjon Szekeresné. Ami nem sikerült az urának, magának még sikerülhet — Olyan üres az egész ház nélküle! A háború alatt meghalt a kisfiam, azt kihevertem. Az uram halála üresen hagyta az életemet Semmi se töltheti be. — Nincs igaza. A munka egészen be tudja tölteni az életet, csak a munka tudja betölteni. Miért nem tanul ki egy szakmát? Én se tudtam eddig, mi az. De tegnap a megyeblzottság előtt láttam egy sor autót Tudja... olyan jő érzés volt arra gondolni, hogy azokban egy dugattyúcsapszeget én csináltam. Szekeresné gépiesen morzsolgatta kezében a köténye sarkát — De hát kiért dolgozzam? — A szocializmusért! — kiáltott Vali, aztán körülnézett s fojtottan mondta. — Mindenkiért. Nincs maga egyedül, az egész dolgozó nép testvére magának. Hát nincs kiért dolgozzon ? Lobogó tekintette belemélyedt az asszony kihúnytfényü szemébe. — Ó, hogy szerette volna őt is felgyújtani! — S átforrósodott hangon folytatta: — Nyolczszázmillió testvére van, nincs kiért dolgoznia? A szökehajú állt meg mellettük. — Gyere, rögtön kongatnak — szólt. — Vali összerezzent, gyorsan bezárta az öltözőszekrényt. — No lám, még utóbb elkésem. — A fejével intett az asszonynak, — jó munkát Szekeresné — s megindult a műhely felé. Szekeresné még sokáig állt azon a helyen. Végül legyintett s egymagában hangosan mondta: — öreg vagyok én már ehhez! Mégis, ez a napja egészen más volt, mint a többi. Söpörgetés közben megállt egy-egy gép mögött a műhelyben s az olyan ember kíváncsiságával nézte, mint aki még nem tudja hogy megvegye-e a kiszemelt jószágot vagy ne? — Nem nehéz a műnk" ? — kérdezte az egyik gépen dolgozó vékony lánytól. Az elmosolyodott. — Nehéz? Nézze meg, a kisujjammal bekapcsolom a gépet A másik gépnél felvilágosították, hogy egyáltalán nem veszélyes, csak ott kell lenni az ember eszének. Ott látta a gépnél a szőkét is. Könyökéig olajos kézzel dolgozott. Búzaszln haja pipacsszín kendő alá volt szorítva, csak egy huncut fürt lógott