Uj Szó, 1950. augusztus (3. évfolyam, 174-200.szám)

1950-08-12 / 184. szám, szombat

ÜJSZÖ 1950 augusztus 12 KONSTANTIN SZTANISZLAVSZKIJ Moszkva egyik kicsiny utcájában egy ház homlokzatán márványtábla van, melyen ez a felirat olvasható: »Itt élt és dolgozott haláláig 1938. augusztus 7-ig a híres szovjet művész Konstantin Sztaniszlaszkij, a moszkvai Művész Színház alapítója*. Sztaniszlavszkij működése elválaszthatatlanul hozzátartozik a színművészet legvirágzóbb korszakához. Forradalmi módszerei a színjátszásban, a rendezés terén, és színésznevelésének új módszerei óriási befolyást gyakoroltak a jelenkori színpadi művészet kifejlődésére. Elméleti munkái: »Életem a müvészetben«, »Hogyan lehetünk színészek* és önéletrajza is, megoldotta azokat a problémákat, melyek egy és háromnegyed évszázaddal ezelőtt a lángeszű Diderot, a művészeti kritika megalapítója adott fel. Sztaniszlavszkijnak ^szenvedélye* volt a színház. Már gyerekkorában »színházat játszott* testvéreivel és 25 éves korában már művészi önképzőkört alapít »Moszkvai Művészeti és Irodalmi Társaság* néven. Itt vívja első csatáit és itt rendezi első előadásait. Már ekkor könyörtelen szigorral bírálja saját játékát leleplezve minden nagyképűségét, hamis hangot és utánzásravaló törekvést. Munkája jó úton halad és barátai biztatják is. Köztük nem kisebb személy, mint Gorkij akihez szoros barátság füzi. Ugyancsak ebben az időben ismerkedik meg Nemiroviaj Dancsenkoval és közösen megalapítják a Moszkvai Művész Színházat. A színház alapítása alkalmával Sztaniszlavszkij kidolgozta az új színház programját és művészetének ideológiai alapját. Harco] a könnyű és szélsőséges naturalizmus befolyása ellen, a naturaľzmust ugyanis ebben az időben egyesek úgy tekintették, mint a »modernség* legmagasabb fokát. Sztaniszlavszkij részére a színház nemcsak szellemi szórakozást jelent A színház igazi célja a nézők nevelése, hogy észrevegyék »a nép által alkotott eszméket*. Ezi a célt nem lehet másképpen elérni, csak a drámai mü ideológiai tartalmának kihangsúlyozásával és azzal, hogy a színpadi kifejezésmódot alárendelik a bemutatott darab ideológiai céljának. A Sztaniszlavszkij által alapított Művész Színház, — a kilencszázas (Prokofiev tanulmányából) évek minden nehézségei ellenére — a művészet területén a real zmus bástyája volt. Az erős elnyomás alatt, _ mely az 1905-ös forradalom bukása után érte el legmagasabb fokát — azonban nem tudra azt a hivatását betölteni, amit Sztaniszlavszkij szánt a színháznak. Csak 1918-ban, a Nagy Októberi Forradalom után képes Sztaniszlavszkij létrehozni a valóban népi színházat. Sztaniszlavszkij a legnagyobb gondossággal válogatta azokat a darabokat, melyeket műsorrá tűzött. Üj megoldásokat keres a rendezésben olyan technikát, amely színpadra viszi a való életet a gondolatok és érzelmek élő kifejezését. Háborút hirdet a dagályosság, a nagyképűség és az elavult megszokás ellen ég követel a színésztől egyszerűséget, őszinteséget. Sztan szlavszkij szerint *a sz nész köteles megalkotni magának szerepét, feltárni a megszemélyesített alak belső életét, a szereplők psziohológiáját*. Hosszú évek keresése és kísérletezései után létrehozza azt, am't ma >Sz

taniszlavszkij-módszernek» vagy »tiszta. egyszerű taglejtés módszerének* neveznek. Sztaniszlavszkij mindig k hangsúlyozza hogy a jó színész legfontosabb értéke a színpadi művészetben a művészi átélés. A színész átérzése: tehetségének fokmérője. Hangsúlyozza, hogy egyetlen trendszer*, vagy »módszer«, amit a szerep tanulása közben alkalmazunk, nem pótolhatja a színésznél a művészi átélést Sztan szlavszkij »tiszta, egyszerű taglejtési módszere* az átérzés felszabadításának eszközévé vált a művész számára. Módszerét a >.Tartuffe« szjnrehozatalánál próbálta ki elsőízben. Az előkészületek három évig tartottak és a siker bebizonyította rendszerének helyességét. Sztaniszlavszkij hangsúlyozta hogy a színésznél nemcsak az a fontos, hogy a technika a kisujjában legyen, a technikát alá kell támasz tani ideológiai és etikai szempont' ból is. A színész nevelésénél döntő befolyása van az ideológiai nevelésnek és ahhoz, hogy valaki alkotó színész legyen, fel kell emelkednie kora haladó eszméinek színvonalára mélyen kell éreznie és meg kell ismernie népének törekvéseit. Sztaniszlavszk'j követője és folytatója az orosz forradalmi és demokratikus kritika hagyományainak mely a színházat a nevelés eszközének, valamint a kor haladó demokratikus eszméi tanítása hirdetőjének tekintette. Lelkesedéssel üdvözli a szovjet hatalmat, amely lehetővé tette, hogy színházában létrehozza a ^művészet és a nép egyesülését*, tehát azt, amiről mindig álmodozott. 3>A színész népének szolgája, — színház az élet tükre*. Ez az a jelmondat, amely tömören foglalja össze Sztaniszlavszkij pályafutását és amely ma is ott lebeg a szovjet nép művészeinek szeme előtt. Új tervezet a nyelvtudományok tanítására a szovjet főiskolákon A Szovjetúnió főiskolai minisztériumának határozata értelmében ez ev augusztus 15-ig kidolgozzák és jóváhagyják az egyetemek és pedagógiai főiskolák nyelvészeti és történelmi-irodalmi tanfolyamainak új tantervét. Megvizsgálják a tudományok jelöltjei tudományos értekezéseinek tárgyát és a főiskolák tanrendjét is, abból a szempontból, hogy minden tudományos kutató munkát Sztálin elvtársnak a nyelvtudomány kérdéseiről szóló útmutatásai szellemében végezzenek. Határozatot hoztak arról, hogy az új tanév kezdetén az egyetemek és pedagógiai főiskolák hallgatóinak és azoknak, akik befejezték nyelvészeti tanulmányaikat, előadássorozatot tartanak a nyelvtudomány kérdéseiről folyó viták eredményeiről. A közeljövőben új tankönyvek kerülnek kiadásra a nyelvtudomány kérdéseiről. BÁNYÁSZ-DA Ziíg az akna, ka leszállunk a mélybe, Hull a szén, ha fúrót vágunk beléje, Erös kezünk jószerencsét kovácsol, Szívünkben egy boldog ország világol. Alulról jön. mélyből támad d gyökér. Leszállunk az ősi alvó erőkért. Zenghet a gyár, lámpák fénye ragyoghat, Acélt szülő kohók lángja loboghat. Gyászos élet, céltalan sors, nehéz volt. Nem ragy

0g

0tt a bányászra <tz égbolt. De már nekünk sötét egünk kivirradt. Vörös fényben kelt fel rajta a csillag. Gyere pajtás, induljunk el dologra. Ki ránk számít, ne építsen homokra^ Mienk a föld, mienk a gyár, a bánya — Jószerencsét, boldog jövőt hazánkra! Kónya Lajos A kínai film meghódította Bratislava dolgozóit Szerdán este a Várszínházban kínai film került pergetésre. A Dolgozók Filmfesztiváljának negyedik napján a bratislavai üzemek munkássága Bratislava dolgozó tömegei meleg szeretettel köszöntötték körükben a kínai küldöttség képviselőit, akik elmondották, „A hős Chao" című film forgatásának körülményeit. Az üzemi munkásság képviselője biztosította a kínai elvtársakat arról, hogy üzemeink még fokozottabb munkával, a proletárnemzetköziség eszméjének elmélyítésével segítik a kínai nép végleges győzelmét és a koreai nép szabadságharcát. A film magável ragadta az egész dolgozó közönséget. Pátoszmen tes művészi alkotás ez, amelyben nincs egy fölösleges mozdulat, fölösleges szó, fölösleges jelenet. A szereplők mindegyike a dolgozó nép képviselő je. A felvevőgép lencséje előtt úgy mozognak, úgy beszélnek, énekelnek, harcolnak, hogy az minden színpadiasságot nélkülöz. Chao elvtársnő, a film hősnője, a városban illegális munkába fog. A Párt neveli, a Párt alakítja életét és minden erejével, minden ízével és idegszálával küzd a japán imperialisták és kínai csatlósaik ellen. A kínai falvak nyomorgó népe, a városi munkásság tevékenyen vesz részt e harcban. Chao elvtársnő minden igyekezete arra irányul, hogy a Párt mun kája még o legnagyobb üldözések kö zepeťte se szakadjon el a dolgozó tömegektől s a dolgozó tömegek mindig érezzék, hogy velük és értük hitrcol a Párt. A kínai nép egyszerű gyermekének hősiességét, hazaszeretetét, az eszme iránti hűséget tükrözi vissza ez a nagyszerű film. Ezt a hősiességet nem törheti meg a gyűlölt imperialisták kínzása, sőt maga a. halál sem. A kínai film ezzel az alkotással tökéletesen teljesíti hivatását, mert minden mozzanata segíti « nép harcát, nevelni és fejleszti a szocialista hazafiasság érzését, nevel, oktat, és tanít. A kínai nép győzelmes harca befejezéséhez közeledik, De a nép sohasem feledkeznek meg igazi nagy hő seiről, a dolgozók végtelen önfelál. dózisáról, amely meghozta számukra a szabadságot, a szocializmus felépítésének alapját. Kívánjuk, hogy ez a film eljusson a legkisebb faluiba is, hogy Köztársaságunk minden dolgozója okulhasson, példát meríthessen belőle és megszerethesse a hatalmas, bátor, nép fiait és lányait. BORISZ POLEVOJ: EGY SZTÁLINGRÁDI MUNKÁS Fordította: Kajna Béla. 1. A gyár körül hóvihar dühöngött. A vad fergeteg nekiesett az épületnek, befújta az udvart, bőgve, üvöltve zúgott végig a telep utcáin, — ég és föld szinte eltűnt a hóban. Csupán áz izzó acélrudak súlyos csattogásából — ez a hang még a hóvihart is túlbömbölte — és a lilásszínű fényből, amely időnként megvilágította a viharosan kavargó hótomeget, lehetett arra következtetni, hogy itt nem a végtelen sztyeppe húzódik, liogy a szomszédságban egy nagy nyár áll és ebben a pillanatban, a szél fütyülő és üvöltő hangjának kísérete mellett, ott acélt öntenek és hengerelnek. Klavdia Vasziljevna Slikova öreg teherautója lassan vánszorgott a hóbuckák között. A kerekek nehézkesen kapaszkodtak felfelé az ismert úton, az autó eresztékei nyikorogtak, deszkafala kínosan zötyögött. A fényszóró csak közvetlenül a hűtő előtt világította meg valamennyire^ a sötét utat. Klavdia óvatosan vezette gépét, kevés gázt adott és egy pillanatra sem vette le kezét a fékről. Sőt. egész idő alatt ott tartotta ujját a duda ,ombján is — és minden óvatossága ellenére, mégis elütött egy embert. A férfi váratlanul bukkant elő a havas sötétségből, közvetlenül az autó előtt. Klavdia megdöbbenten látta, hogy az ismeretlen, mintha nem is akarna menekülni a közelgő autó elől, nem futott át az úton, nem mozdult, hanem döbbenetes nyugalommal, mintha csak gondolkodnék valamin, állt a hóval befútt utca közepén. Egy pillanat alatt meggyűlölte a bámész embert, aki szinte a kerék alá mászott, de a következő másodnercben már teljes erővel megrántotta a kéziféket. A fékpofák csikorogtak, mesrfeszültek a gumikereken, valami könnyedén koppant a lassan vánszorgó autó sárhányóján, a férfi suta mozdulatokat tett a kézbentartott bőrönddel, a következő pillanatban pedig eltűnt a hűtő alatt. Klavdia úgy ugrott ki a kocsiból, mintha rúgó röpítette volna. Nem, senki sem sóhajtott. Csak a vihar zúgott. Vad erővel sodorta a kerekek alá a száraz, szúrós hópelyheket. Az áldozat szótlanul kecmergett ki az ütköző alól. Klavdia a fényszóró világánál meglátta a férfi kis bőröndjét, amely — úgy látszik az autó ütésétől — kinyílt. A szél belekapott egyj rózsaszínű flottírtörülközö szélébe és telefújta a bőröndöt jókora hótöméggel. Klavdia éles szeme észrevette, hogy valamivel odébb egy szappanos doboz fekszik a hóban, amott meg egy alumínium borotválkozó tál csillogott, de legjobban egy ócska, nikkel ébresztőóra ötlött a szemébe, az óra fején még ép volt a csengősapka. Az ébresztőóra az oldalán feküdt és hangosan ketyegett. — Él ? Megsérült ? . .. Én jeleztem, becsületszavamra, dudáltam! — kiáltotta izgatottan Klavdia. Az ismeretlen, anélkül, hogy feléjefordult volna, kedvetlenül mormogott: — Hát ki hibáztatja magát? Miért magyarázkodik ? . . . A fényszóró sárga sugarában, amelyen keresztül zuhogott a ferdén hulló, sürü hó, Klavdia szélesvállú férfit látott. Tiszti köpenye nem volt ugyan új, de látszott, hogy gonddal varrták, a férfi alakjára készült. A sürü hóesés miatt nem vehette jól ki az arcvonásait, de tisztán asszonyi kiváncsiságból végigmérte és észrevette. hogy vállán még ott maradtak azok a szalagok, amelyek egykor a tiszti vállpántot tartották és prémsapkáján is ott volt a lefejtett ötágú csillag sötét nyoma. Az ismeretlen nem fenyegetőzött, nem szidalmazta, nem követelte vezetői igazolványát. Klavdiában féktelen gyűlölet támadt ez ellen a zavarodott ember ellen, aki, íme, megtépázta az ő csorbítatlan sofförhírnevét, de a gyűlöletbe akaratlanul is a hála érzete vegyült. Készségesen segített az ismeretlennek, hogy összeszedje széthullott holmiját, mielőtt még elborítja azt a hó és kirázta a bőröndből a havat. — Ugye maga most érkezett? Bizonyosan eltévedt? Akarja, hogy elvigyem ? — Nem bánom, vigyen, — egyezett bele egykedvűen az ismeretlen. Felemelte a bőröndöt és bemászott a sofförfülkébe. — Hova vigyem? —- Hiszen éppen ez az én gondom... Ebben a városban születtem és itt nőttem fel. Most pedig kiderül, hogy nem ismerem ki magam. Elmentem a szállodába, de szállodát nem találtam, a helyén valami pusztaság van, hogy az ördög vinné el. . . Elkutyagoltam a gyári vendégházhoz, gondoltam a régi emlékek jogán befogadnak. Kiderült, hogy most az igazgatósági irodahelyiségek vannak ott, mert a régi igazgatósági épület leégett . . . Igy kóboroltam. És mindehhez még ez a hóvihar! — Bizony, a németek alaposan tönkretették a városunkat. — sóhajtotta Klavdia és egyszeriben megsajnálta ezt a borústekintetü, szállás nélkül álló ismeretlent. — Tudja mit, éjszakázzék nálam, — ajánlotta, de nyomban megijedt. — Csak az a kérdés, tudja-e. hogyan élünk mi itt, amióta a fasiszták elpusztították a várost? Mindössze egy szobácskában . . . Még időm sincs hozzá, hogy más szállást keressek, hiszen naponta másfél-két normát teljesítek, bárányokat szállítok ... — Nem számít, vigyen, — jegyezte meg az ismeretlen, ugyanolyan egykedvűen, mint az előbb és Klavdia kiérezte a hangjából, hogy számára teljesen mindegy, hol éjszakázik. Az autó elindult. Klavdia olyan megfeszített figyelemmel kémlelte az utat, nézte a vakító fehéren kavargó havat, hogy szinte a SÍ,eme is belefájdult. Nagyon óvatos volt, nem akarta, hogy újabb baleset érje. Az ismeretlen bosszúsan ült mellette, kezét mélyen bedugta köpenye ujjába és Klavdiának úgy tetszett, mintha aludnék. Ilyen némán ült egészen addig, amíg az autó meg nem állt a ház előtt. Nyomon követte az aszszonyt, keresztülhaladt a sötét folyosón, a közös konyhán, ahol asszonyok tettek-vettek a nagy kályha körül és meglepett pillantásokkal kísérték öt, amint Klavdia szobája felé tartott. Körül sem nézett a szobában, határozott mozdulattal letette a sarokba a csomagját. Köpenyét és sapkáját felakasztotta az ajtón lévő szögre, dermedten összedörzsölte kezét, azután a meleg kályhához lépett és háttal nekitámaszkodott. „Na nézd csak, mintha hazaérkezett volna! — gondolta bosszúsan Klavdia. — Legalább megkérdezné, hova tegye a csomagot, hova akaszthatja köpenyét, nézze meg az ember! Micsoda néma fráter!" — Én most elmegyek, beállítom az autót. A garázs itt van a szomszédságban. Mindjárt visszajövök és teát főzök. — mondotta és félénken végigmérte a férfi sötét alakját, amely olyan ijesztően mozdulatlanul hatott, háttérben a fehér kályhával. A szoba félhomályos sarkából, ahol az ágy körvonalai sötétlettek, egy gyermek egyenletes lélegzése hallatszott. Az asszony figyelmeztetően megszólalt: — Kérem, ne ijessze meg Szlávkát, ha felébredne, mondja, hogy mindjárt jövök ... és . .. miért nem ül le ? Az ismeretlen csak néma bólintással válaszolt. De, amikor Klavdia úgy tizenöt perc múlva visszatért, a férfi még mindig ott állt, mozdulatlanul a kályhánál, félig lehúnyta szemét és egész lénye valami nagy-nagy fáradtságot és fájdalmat fejezett ki. Az asszony szerette volna eltéríteni nyilvánvalóan sötét gondolataitól. Széket tolt a kályhához. — Üljön le, üldögéljen és melegedjék, én addig teát főzök, megteázunk, jó... Mindjárt meglesz... — Semmire sincs szükségem. Köszönöm. Feleslegesen fárad. Klavdia, mielőtt még kiment volna a teáskannával a konyhába, levette az újságpapírból készült ernyőt a villanykörtéről. Újságpapírral csináltak félhomályt a szobában, mert a lámpának nem volt ernyője, a körte úgy lógott a mennyezetről, mint valami óriás esőcsepp. Az aszszony kiment és a férfi egy szempillantás alatt észrevette, hogy ebben a lakásban nyilván nincs senki, aki kényelemről, otthonosságról gondoskodnék. Az asztalon posztótáska feküdt, a nyitott táskából kilátszottak az iskolakönyvek, a tolltartó. A táska mellett, egy darab újságpapíron ételmaradékok, meg két mosatlan csésze. Az ablakdeszkán egy nagy halom tányér állt. A szoba másik végén, nagy faágyban hét év körüli fiúcska aludt. Nyugtalan lehetett az álma, mert sokat forgolódott. Nadrágja, nadrágtartója, harisnyája és kiskabátj» gondos rendben feküdt a széken, görbeorrú, toldott-foldott ner-ezcsizmája pedig a szék alatt állt. Az a gondosság és rendszeretet, amely a kisfiú levetett ruháit jellemezte, még jobban kihangsúlyozta a lakás elhanyagoltságát, az otthonosság hiányát. 2. Amikor Klavdia a gőzölgő teával visszatért a konyhából, az ismeretlen éppen azt a nagy fényképet nézegette, amelyet rajzszöggel erősítettek a falhoz. Négy férfit ábrázolt. Arcukról ünnepélyes meghatottság sugárzott, új ruhájuk hajtókáján — a ruhán egyetlen gyűrődés sem volt még — a Munka Vörös Zászlaja kitüntetése csillogott. Igy fényképezték le őket a Kreml falának tövében. Valamivel feljebb egy másik fénykép volt, a négy ember egyikének, egy csontosarcú, erös férfinek portréja. — Ki ez ? — kérdezte különösen nyugtalan hangon az ismeretlen és a fényképre mutatott. — A férjem, Georgij Slikov, — válaszolt az asszony és mélyet sóhajtott. Szomorúan nézett a csontos, erőteljes arcra. — Sztálingrádnál esett el!... Negyvenkettő őszén... — Derék hengerész volt. Művész! — jegyezte meg váratlanul a vendég és aztán a csoportkép szélélj álló, alacsony, gömbölyű férfira mutatott. — És hol van ő, Liszicin? — Valószínűleg az Uraiban. Elutazott a gyárral együtt és nem tért vissza. Honnan ismeri a mieinket? (Folytatjuk)