Uj Szó, 1950. augusztus (3. évfolyam, 174-200.szám)

1950-08-11 / 183. szám, péntek

UJSZÖ 1950 augusztus \! 1 A MUVESZF.T FELADATAIRÓL Irta: A. GERASZIMOV A szovjet művészet, külső alakjában és tartalmában élesen különbözik attól az úgynevezett „új' művészettől, melyet néhány évvel a háború előtt Franciaországban, Olaszországban és más európai országokban láthattunk. A orosz művészet régi időktől fogva tartalmának mélységével tűnt ki. A szovjet művészek, akik Novickij és Kipranszkij, Fedotov és Alekszander Ivanov, Rjepin és Szurikov, valamint a világ nagy realista festőmüvészetének legkiválóbb hagyományain nevelkedtek, megvannak győződve arról, hogy a művészet legfőbb rendeltetése, a nép érdekeinek szolgálata. Emlékezzünk a mult század második fele' nagy művészének, Kramszkijnak szavaira, aki azt mondta, hogy a művésznek „kora élenjáró elvei kifejezőjének", „kora társadalmi kritikusának" kell lennie. A korunkbeli szovjet művészet stílusát a szocialista realizmus kifejezéssel lehet meghatározni. A szocialista realizmus folytonosan fejlődik. A szocialista realizmus alkotásának stílusát az élet teljessége és az örömteli érzés jellemzi. A szovjet művészek alkotásaikban elvi tartalomra és kifejező plasztikus formára törekednek. A Szovjetúnióban általánosan elfogadott az a tétel, hogy „a művészet a nép tulajdona". Ezért a szovjet művészek részére a nép véleménye elsösorbafí döntő, de ismerik az elmaradott nézőt is és tudják, hogy feladatuk a nép művészi ízlésének nevelése. Nem szabad az elmaradottakhoz igazodni, hanem feli kell emelni őket. A művészet nagyszerű alkotásai mindenkinek vagy legalább is a túlnyomó többségnek tetszenek. Mi, szovjet művészek azt is tudjuk, hogy a művészet országunkban nem fényűzés vagy kedély dolga, hanem a nép szükséglete. Ezért igyekszünk a népnek érthető és kedvelt művészetet adni, de ezt nem művészetünk leegyszerűsítésével akarjuk elérni. , A Szovjetúnióban nincs olyan igazi művész, aki saját népével szemben ne érezne kötelességet. Emellett természetesen a saját művészi modorának meghatározásában, a maga alkotó egyéniségének megnyilvánulásában minden művész teljesen szabad. Meg kell emlékeznünk az alkotó egyéniség fejlődéséről is. Mi az igazi, ragyogó egyéniség megjelenését örömmel fogadjuk, de harcolunk az olcsó, erőszakos eredetieskedés ellen. Nálunk szabad a művészet és mindaz, ami ihlet bennünket, szabadon csináljuk, de harcolunk az ellen, hogy a képtelenséget művészetnek, az eltorzított formát pedig stílusnak tüntessék fel. A művészetnek egy stílusa sem -nyújt a művésznek olyan gazdag lehetőséget a kutatásra és az újításra, mint a realizmus. Az új formával kapcsolatban ki kell jelentenem, hogy az új formának törvényszerűen az új tartalomból kell kinőnie, nem lehet légüres térben valamiféle absztrakt formát kigondolni. Néhány szót kell szólni a nemzeti művészetről. A mi művészetünk tartalma szerint szocialista, formája szerint nemzeti. A művésznek nemzetinek kell lennie, de ennek természetes formában, nem pedig erőltetetten kell megnyilvánulnia. A szovjet művészet hatalmas támogatásban részesül a Párt, a kormány és a nép részéről. Népünk szereti a művészetet és magáénak vallja. Önálló kötetben adják ki Ady Endre antiklerikális költeményeit Ady Endre, a magyar költészet e nagy géniusza szenvedélyesen és harcosan foglalt állást a klerikális reakció ellen. Ez a határozott állásfoglalás egész költészetén végigvonult és számos híres antiklerikális verset eredményezett. Ady a nagy nemzeti költő gyűlöletével mutat rá azokra a népellenes papokra, akik a feudális nagyurakat szolgálják, akik basáskodnak a nép felett. A klerikális reakció ellen folytatott harcunkban fokozott jelentősége van, hogy még e hónapban a Franklin Könyvkiadó NV Ady Endre összes költeményeinek újabb kiadása mellett „Fekete lobogó" címmel önálló kötetben jelenteti meg a nagy költő antiklerikális verseit. A helyes kezdeményezés egyben arra biztatja könyvkiadásunkat, hogy adjuk ki önná.ló kötetben Petőfi és a többi nagy magyar klasszikus antiklerikális költeményeit is. Joliot-Curie, a kiváló tudós, a béke harcosk írta: MARCEL PRENANT \ A Frederic Joliot-Curie-ről szóló alábbi cikket az „Ogonyok" szerkesztőségének felkérésére Marcel Prenant elvtárs, a párizsi egyetem professzora írta. Frederic Joliot-Curie nevének hallatára mindenkinek a kiváló tudóscsalád két nemzedéke jut eszébe. Immár 50 év telt el azóta, hogy Pierre és Marié Curie a természetes rádióaktivítáis alapjait lefektették. Kitartó munkájuk eredményeképpen felfedezték és o^tályozták a rádiumot s ezáltal a betegségek elleni harc értékes fegyverét juttatták az orvostudomány birtokába. Napjainkban pedig Curie veje és leánya,, Frederic és Iréné Joliot-Curie Nobel-dijat kaptak a mesterséges rádióaktivítás felfedezéséért. Az atomanyag felbontása terén végzett laboratóriumi munkájukkal közreműködtek az' emberiség számára oly nagyjelentőségű tudományos győzelem — az atomerő felszabadítása — kivívásában. Az imperialisták és a háborús gyujtogatók kezében az atomerő a fenyegetőzés és a politikai zsarolás eszközévé vált. Senki nem felejtette el, hogyan használták fel az imperialisták az atomerőt Hirosimában és Nagaszakiban, ahol értelmetlenül, közönyösen pusztították az embereket. Senki sem felejtette el, hogy az atombombát akkor dobták le, mikor az imperialista Japán kapitulációja már amúgyis küszöbön állott, hiszen a hősi Szovjet Hadsereg a japán seregeket szétzúzta és megsemmisítette. Frederic Joliot-Curie következetesen visszautasítja azt az ajánlatot, hoír segítséget nyújtson kannibál-politikának. És az emberiség jólétéért, a békéért dolgozó tudomány képviselőjének hangja egyre nagyobb visszhangra talál az amerikai atomtudósok körében, úgyszintén az egész világ haladó tudósai között, akik nem óhajták munkásságukat az emberiség kiirtására törő gonosz szándékok szolgálatába állítani. Joliot-Curie-t 1946-ban Franciaország atomerőkormánybiztosává nevezték ki. A nagy tudós, amikor megbízatását, (amelynek btöltéséhez minden adottsága megvan) elfogadta, egy kikötést tett: Franciaország politikája az atomerő kérdésében következetes békepolitika legyen! Világos, hogy a Franciaországban jelenleg uralkodó politikai viszonyok között Joliot-Curie alkotó, tudományos munkája mind nehezebbé válik. A francia reakciósok és amerikai gazdáik éppenséggel nem a rokonszenv érzésével figyelik és kezelik tudományos tevékenységét. Már 1939-ben, amikor Joliot-Curie még csak hozzáfogott laboratóriumi kísérleteihez, a francia reakciós sajtó hadjáratot indított ellene, a neves tudós munkásságának beszüntetését követelve. Munkáját meddő kísérleteknek nyilvánították, amelyektől gyakorlati eredményt várni nem lehet. Ma már azonban Joliot-Curie tudományos munkájának reális eredményei megcáfolhatatlan tények. Miért üldöznek napjainkban egy tudóst ? Munkájának kizárólagosan békés célja miatt. Ez persze nincs ínyére az amerikai és egyéb imperialistáknak, akik már újabb háborús nyereségekről ábrándoznak. Ezek az urak, a dühös, gonosz, rágalmazó támadások sorozatát zúdítják JoliotCuriere, ármánykodnak a kulisszák mögött és azon fáradoznak, hogy eltávolítsák a tudománvos atomkutatás vezető helyéről. Egész más szabású „tudóst" szeretnének azon a helyen, olyant, aki engedelmes végrehajtója kívánságaiknak. Am ismételt próbálkozásaik mindannyiszor hajótörést szenvedtek ennek a kiváló tudósnak vitathatatlan tekintélyén és nagy erkölcsi befolyásán. Könnyű elképzelni, milyen sokféle módon igyekeznek nyomást gyakorolni Frederic Joliot-Curiere, hogy rákényszerítsék munkája irányvonalának megváltoztatására és arra, hogy azt az amerikai atomtudósok imperialista céljaihoz alkalmazza. Mindezekre a kísérletekre nyíltan és ünnepélyesen felelt: „Ha azt követelik tőlünk, hogy a támadó háború érdekében dolgozzunk, akkor mi azt feleljük — nem!" Ezt a férfias kijelentést számos tőkés országban sok fizikus és egyéb tudós is támogatta. Joliot-Curie egész életében a haladás és a béke embere volt. A két világháború közti időszakban elszántan hacolt a fasizmus és a háború ellen. A német megszállás alatt Párizsban maradt, tevékeny résztvevője volt az ellenállási mozgalomnak, ö alapította és vezette a „Nemzeti Front" földalatti szervezetét, mely a franciákat politikai és vallási felfo- i gásra való tekintet nélkül egyesítette " a rablók elleni harcra. Nem 'húzódott azonban félre a közvetlen harci tevékenységtől sem. \ Az egyik kartársa útján szerzett robbanóanyagot házának padlózata alá rejtette és maga szállította el azt csomagokban rendeltetési helyére. Barátainak elmeséite, hogy egy ilyen alkalommal csendőrök állították meg és kérték igazolványát. Igazolvány nem volt nála, otthon felejtette. A biztos haláltól kizárólag önuralma és szellemessége mentette^ meg Joliot-Curiet: elbeszélésekkel éj tréfákkal addig szórakoztatta csendőröket, amíg végül is motoz^ nélkül elengedték. A háború befejeztével a legtevél kenyebben kapcsolódott be hazájának politikai életébe és a békéért folyó harcba. Tagja a Francia Kommunista Pártnak, az egyetlen pártnak, amely következetesen és végsőkig harcol a francia nép szabadságáért, függetlenségéért és jobb jövőjéért. Joliot-Curiet Párizsban a béke híveinek világkongresszusán az Állandó Bizottság elnökévé választották mesr. Beszédének szavai: „Nem azért gyülttink össze, hogy békéért könyörögjünk, hanem azért, hogy a háborús gyujtogatókra a békét rákényszerítsük" az összes országokat bejárták. Azokat a reakciósokat, akik hitvány rendőri intézkedésekkel akadályozták a békemozgalom résztvevőinek Párizsba való utazást, arculcsapásként érték Joliot-Curie szavai: „Az igazság vízum nélkül utazik." Frederic Joliot-Curie a béke hü barátja, egyúttal a Szovjetúnió lángoló híve is. A szocializmus országában látja a népek közötti béke nagy és hatalmas támaszát, a szociális igazság és az egyszerű emberek szabadságának példaképét. Joliot Curie nem véletlenül került a béke, a demokrácia és a kommunizmus táborába. Apja, Joliot munkásszármazású, aki résztvett a párizsi kommünben és utána Belgiumba menekült. Atyjának a francia munkások dicsőséges forradalmáról szóló elbeszélései hatalmas benyomást tettek a fiatal Fredericre. A párizsi egyetem elvégzése után a kitűnő francia fizikus, Paul Lanarevin tanítványa lett, majd mint mérnök dolgozott Luxemburgban, az acélöntő iparban. A munkások között élt és sürün érintkezett velük. Itt erősödött hite és meggyőződése a munkások ereiében és a munkásság nagy történelmi hivatásában. A KAKUK Irta: NY1KOLAJ TY1HONOV. Rubahin biztosan dolgozott az oszlopon, mint mindig. Megszokott mozdulattal nehezedett rá a hágókaromra, arhely befúródott az oszlopba s a magasban tartotta. Körülnézett odafenn és maga alatt láthatta a teherautót, amelyben a tartalékcséve, üies bádogkanna, kötelek és rongyok hevertek. Szizov a motorral bajlodott, Pahonov a szerszámokat szedte elő a ládából. A jól ismert táj volt körülöttük, a sokszor látott, az emlékezetes táj. Meszsziről idelátszottak valamilyen raktár álcázott cisziernái, magas sárga kerítéssel, a rendőr faköpenyegével a sarkon, a kanyarodó töltés, néhány apró házacska magányos, poros fák árnyékában, az aszfaltországút, melyet a házikó mellett sorompó rekesztett el. A reggeli hűvös szellőn már érezni lehetett az ősz közeledtét és ha ezek a lövésszaggatta huzalok nem lettek volna, Rubahin fronttávirós semmi különöset nem talált volna az egészben. Fütyörészett volna az orra alatt, elbabrált volna a munkával, nem először csinált ilyesmit. Ab úton magányos alakok tűntek fel. Tehergépkocsik robogtak, valahol ott, a távoli halmok alatt, kelepeltek a gépfegyverek és ha az ember oldalt nézett, a tenger kékes párájában láthatta a város házait és felettük a meredező gyárkéményeket. Mint azon az iskolai képen, amit a kislánya színes ceruzával kiszínezett, úgy bodorgott hosszan a kémények tarka füstje... „Festőművész lesz belőle — gondolta Rubahin. Ilyenkor csak futólag érintette gondolatban a világot, mert minden figyelmét lekötötte a munka. Hogy hogy kezdődött, először nem értette. Eleinte csak azt a különös, egyre erősödő hangot hallotta és a válla közé húzta a fejét: aztán vad dörgés rázott meg körülötte mindent és úgy érezte, hogy elrepül. De magához tért és csupán a hatalmas szürke ég felé terjengő felhőből és a torka" felé lopakodó émelyből tudta meg, hogy mi történt. Most hallotta a kiálltásaíkat. Igyekezett meghallani, hogy mit mondanak. Pahonov tölcsért csinált a tenyeréből és úgy kiáltott neki: „Rubahin, mássz le! Azonnal másszál le!" Makacsul és riadtan kiáltozott. De valami roppant bőgés elnyomta a kiáltást és minden egyebet. Csontvelőig hatolt, mint a vihar, ha nekikészült, hogy leromboljon mindent és láthatta, amint az úton a port — mint valami óriás gereblye — végigsöpörte maga előtt. Nem, nem mászik le. Nem először van ilyen csávában. Rubahin nem látta a rablót, aki felette körözött az égen, csupán azt érezte, hogy védtelenül kiszolgáltatva függ a levegőben, mint ez a pózna az országút mentén, amelyre rákaöíjszkodott. Nem nézett sem oldalt, se lefelé, összeszedte minden figyelmét és munkához látott. Mintha nem is rá vadásztak volna odafenn a magasban. Rubahin tudta, hogy „az" még visszatér, csak éppen ezt nem tudta, hogy hányszor fog visszatérni Veríték verte ki a homlokát, az izmai elernyedtek, a szája tele volt porral és ropogott a foga között. Újra robbanás dördült mögötte, de már valamivel közelebb. A föld felvágódott a vállába, mintha fekete hullám csapott volna át rajta. Rubahin most félig behúnyt szemekkel, hunyorogva dolgozott. Sokszínű köd terjengett az út felett. Különös állapot volt. Nem látott egyebet és nem értett egyebet, csak azt az egvet: a megsérült vona'lat helyre kell állítani. „Sürgősen helyreállítani!" E pillanattól kezdve minden olyan valószínűtlen lett körülötte, mintha álom volna. A dörgés átcsapott üvöltésbe, a gép most felette körözött, úgy tűnt, hogy a pózna darabokra repül: a dühös motorzúgást betöltötte az eget, minden rázkódott körülötte és mint mikor az izzó sörét ugrál a fémlapon, úgy dobolt a fülébe: az egész teste fájt. Dehát hányszor volt már így! S talán ez d mai nap volna az utolsó? Lehet, hogy Rubahin már nem is él, hogy nincs és hogy ez a felcsapó köd és a dörgés csupán az élő érzések kicsengése... összeszedte maradék erejét és .nem tudni kinek, rekedt hangon odakiáltotta, de hogy valóban kiáltott-e, nem tudni, talán csak súgva j mondta és nem hallhatta senki: — Nem mászom le! Nem emlékezett—a mozdulataira és nem tudta volna összefüggően elmondani, hogy mi is irányította tulajdonképpen fogásról-fogásra a kezeit, de ezek a csodálatos kezek, mintha külön életet élnének, megtették a magukét, bízott bennük és tudta, hogy jó munkát fognak végezni. Diadalmas csend keletkezett és jól kivehette, vékony, éles madárhangot hallott. Kakuk volt. Sóváran számlálta a jólismert, csodálatos hangokat. Ügy tűnt neki, mintha erdei tisztáson állna és körülötte zöld, hűvös félhomály; valahol kis patak csörgedezik, zsong a fenyves és mintha vigasztalni akarná, nyugodt hangján hozzá szól a madár. Megszámlálta, hányat szól a kakuk. Egész lényét betöltötte a boldogság. Hat, hét, nyolc, kilenc, tíz ... Élni fogok, élni! — suttogta maga elé poros ajkaival és mélyen sóhajtott. Most újra felhangzott a szörnyű surrogás és a madárhag eltűnt. Pillanatonként mintha csend támadt volna s akkor újra hallotta a kakuk bátorító hangját: lehet, hogy már nem is kiáltott és csak úgy tűnt neki, de már a gondolata is elég volt, hogy újra érezze kezét-lábát, lássa a fényes hágókarmokat, amint az ószlop lágy, friss sárga teslébe belemélyednek. Hogy kerül ide a kakuk? Ahol se erdő, se csend? Ez jutott eszébe. A kakuk — jó jel. Az élet jele! — ez a gondolat lüktetett a halántékában. Ettől szorult össze a szíve a fekete katonaing alatt. Üjabb hullám, újabb kábító dörgés következett. Poroszlopok nyargaltak az úton és valahol messze, mint fényképen, ült a kislánya és színes ceruzákkal rajzolt, összecserélve a színeket, — az eget vörösre, az országútat zöldre. De oly messze volt, hogy ha lemászott volna az oszlopról, mehetett volna egy napig is, vagy talán tovább is, akkor sem érte volna el. Friss szél csapott az arcába. Nem tudta volna megmondani, meddig dolgozott az oszlopon, de megcsinálta, amit kellett, helyreállította a vonalakat. Most más leereszkedhetett. —Még akkor is hallotta a kedves, a jóval biztató kakukot, amikor kimarjult lábaival nehezen mozogva, az oszlop lábainál ráereszkedett a tarka kavicsra. Ott állt az országúton, a vakító fény előtt, arcát eltakarta kezével és úgy nézett körül. Látta a gyökerestől kitépett fákat, amelyek a tetejükön átbukva kifordultak az országútra. Látta a furcsán oldalt borult, égő tehenautót látta az arccal a földnek heverő embert, feje alól a világos aszfaltra, mintha rajzolták volna — három fekete vérpatak indult. Feltekintett az oszlopra. Az oszlop kivágódott, mintha vaskorbáccsal verték volna kí, a vége embermagasságban lebegett a föld felett. — Rubahin! — kiáltották oda nek!. — Te élsz? Elindult a hang irányába, támolyogva. A bokrok mögül rongyokban egy ember lépett elő, akiben Aňdiejevre ismert. Akkor pillantotta meg az egészségügyi kocsit, amelyből em« berek léptek le, a hordágyat, amelyen egy sebesült időnként nyögött. — Szizov, az ott maradt! — kiáltotta majdnem a fülébe Andrejev. Lement az útra hozzá, fölébehajolt, leverte a port a térdéről és úgy moudta halkan: — Szizov! Hej, Szizov' — Hát te, Rubahin? Te élsz? Semmi bajod? — lépett hozzá Andrejev és a fülébe kiáltott. Rubahin végignézett magán. A nadrágja elszakadt, a zubbony újjá rongyokban lógott. Nem, semmi baja ... Üjra látta a kék eget, ezeket a szinte nyári felhőket, az apró házacskákat, az országútat, amelyen a teherautók robogtak és a vasúti töltésen közeledő szerelvény élén a mozdony füstjét. — Gyerünk tovább — mondta Rubahin szigorúan. — Még nem vagyunk készen. — Tudom, — felelte Andrejev —, itt a másik kocsi. ' Beültek a gépkocsiba; Rubahin látta, hogy vitték élettelen karjaival Szizovot, betolták az egészségügyi kocsiba és rácsapták az ajtót. A másik hordágyon Pahonov nyögött csendesen. A kocsi megindult. Üjra nyugalom volt, de Rubahin szíve úgy vert, mintha sokáig futott volna a dombokon keresztül. Az útkanyarulatnál Rubahin !e!ugrott a helyérő! és felkiálltott: „Allj! Allj!" — de olyan hangosan, hogy a sofőr azonnal fékezett. Rubahin kiugrott a gépkocsiból, átugrott az árkon és nehézkés léptekkel a nyitott ablakos barátságos házacska felé tartott. Repkény futott fel a ház (alán, veteményes ágyak szegélyezték, a virágágyon pedig csenevész virágocskik emelgették a fejüket. Az ab'aKon egy pöttöm lányka feje jelent meg. hs a kert csendjében, ahol egyetlen ía strn volt, világosan és élesen leheteti híllani a kakuk hangját. Határozottan és méltóságosan hosszú életet jósolt Putahinnak. Ez volt az a titokzatos hag, amely erőt adott neki oít a póznán, a szörnyű percben, amikor á füle megreszketett a robbanásoktól és a golyók felverték az országul! port. A kislány hajában a pántlika ulyan zöld volt, mint az apró veterné- nytskert zöldje, mögötte pedig oit kiabált a kakuk és győzelmes szavával betöltötte a világot. A kislány szemöldökét ráncolta és csodálkozva figyelte, hogy ez az Č

'

MS bácsi a rongyosújjú zubbonyában félretolja bepillant a szobába és Körülnéz. Elhúzódott és most nem tudta, mit tepven, pityeregjen vagy kiabáljon, amikor az óriási bácsi az ?utoról hosszan, merően nézi a vén fal'orát, amely alatt súlyok függtek, fent a házikójában pedig kis sárgatorkú madárka bukkant ki az ablakán és kakiikkolja a világnak: Tizenegy óra. — Ez a te kakudod? — kérdezte Rubahin. A kislány zavarában elfelejtett sírni, vontatottan felelte. — Az enyém. — Vigyázz rá — mondta Rubahís. —- Hej, te csöppség!... Azzal megcsókolta a kicsikét, gyors léptekkel visszament a kocsihoz, ahol valamennyien csodálkozó szemet meresztettek rá. Felugrott, beült és odaszólt: — Gyerünk tovább!... — Ismerős? — kérdezte Andrejev, nagy kockás kendőjébe belefújta az orrát és letörölte a port homlokáról. — Ismerős hát — felelte Rubahin kis idő múlva —mármint a — kakuk. — Ugyan menj már, miféle kakuk? — mondta Andrejev. — Igazán nem hasonlít kakukhoz a kicsike. Az igaz ugyan, hogy úgy iilt ott az ablaknál mintha fészekben ülne, de azért kakukhoz igazán nem hasonlít. | A kocsi nekilendült. <1