Uj Szó, 1950. augusztus (3. évfolyam, 174-200.szám)

1950-08-10 / 182. szám, csütörtök

UJSZÖ 1950 augusztus 10 Alig néhány hónapja, hogy egészen Űj, vakmerő zaj verte fel a határ csendjét: a gépállomás traktorainak ^ zúgása. Szokatlan volt, nyers volt áz a zaj, ott, ahol eddig még a kerekek nyikorgását is a fü bársonya tompította, s az ostorpattogást elnyelte <a végtelen magasság. A traktor is, meg a hangja is maga volt a nyers erőszakosság, ahogy nehéz püffögésével nyelte az ugart és azonnyomban megemésztette dús, fekete barázdának. Az egész gép valami erőszakos támadás volt az évszázadok óta megszokott rend ellen. S hozzátehetjük: nem is sikertelen. Nemcsak a földeket forgatta fel, goha nem tapasztalt mélyen, de kilenc ekevasával belemart a parasztok lelkére kövesedett szokásokba is. S lassan, de biztosan készítette elő a talajt — a jövőnek... Szalai a szomszédos dűlőn szántott. Tehenekkel. Mire hajnalban odaért, a traktorista ügyesen kibarázdált. Lekászolódott a szekérről és az ostornyéllel megmérte a mélységet. Hüvelykujját mereven a fűzfavesszőnek feszítve, bámult. Nem szólt. Délben nem volt nyugta. Átballagott az ugaron s szemmel felmérte,, mekkorát szántott meg ma az híres masina. (— Hm, — mondotta — hm. ä-— Hogy az ördögbe csinálja? — töprengett. Mikor a traktor a tábla felső végén járt, az utolsó barázdát észrevétlenül megjelölte egy gallyal. Egy kerülő után megszámolta az új barázdákat. — Kilenc — mondotta hangosan. Nem tudott többet szólni. Mire beesteledett, ólomnehezek lettek a lábai. Jó húsz kilométerre valót legyalogolt aznap, különösen délután sokat futkosott, mert a tehenek az istennek se akarták húzni a nyakukat törő igát, inkább körbefutkosnak » táblán. Befogott, indult. A termelőcsoport földje végén megállt az utolsó barázdánál, jóval idébb, mint reggel. — Nem jön még? — szólt a trakÉoristának. Maga se hitte volna, hogy ilyen tisztességesre sikerül e hangja. — En, mindjárt — mosolygott frissen a legény — de a paripám ittmarad egész éjjel. .— Bírja? •— Ez igen. — Végigsimogatta a tekintetével. — Erős ez. Szalai kifáradt, remegő teheneire nézett s megsuhintotta az ostort: Naa . .. ! Szalai Jutka, meg a legényfiúk, Imre, egész nap kapáltak. Ügy terjedt előttük az óriási répatábla, mint egy végtelennek tünő, bejárhatatlan űt. Pedig már esteledett. A szomszéd rétről odahallatszott a hazatérő csorda kürtszava, a dűlő végén az akácok árnya hosszúra nyúlt, mint az ő számukra ez a mai nap. A távolban fiatal legényke csalamádét rakott a kocsijára, elindult, s a ritka levegőben tisztán hallatszott a távolodó zörgés. Jutka sóváran nézett utána. Lebukott a nap. — Menjünk már! — szólt ingerülten a bátyjának. A legény felegyenesedett, Inge ujjával megtörölte izzadt homlokát s körülnézett. — Még a traktor Is klfct van. Az erdőn túlról élesen hallatszott ft szaggatott búgása. — Hogyne, három műszakban szántanak. — Akkor is ezt a kicsit már nem hagyjuk ki. A sor közepén voltak s messze volt a tábla vége, mint hét elején a vasárnap. Jutka fáradt kedvetlenséggel sóhajtott: — Kihagynám vágatni azt a testrészemet, amelyik még kívánja a kapálást. Ennél még az aratás is jobb. — Miért ? _ Az összehordás miatt. Azzal le lehet mérni az elvégzett munkát. Ha az ember kepékbe rakja a kévéket, akkor már örül, mert vagy egy táblának vagy egy napnak vége van. De ez ... olyan, mint a taposómalom Folyton ugyanaz és semmi látszatja nincs. Ügy vagy kedves a munkával, mint az ember a betegséggel. Mindegyik rossz, de a legrosszabb az, amelyik éppen bántja az embert. Ne hidd! — tiltakozott hevesen Jutka csak lehetne dolgozni okosan is. Ezt is miért nem ekéztük jneg? Már otthon lennénk! Imre bezárta a vitát. Azzal a két tehénnel elég elvégezni a szántást. Ez így volt, erre nem lehetett mit mondani. Nem is volt rá szükség, mert kiértek. A kapákat eldugták az árokba s toronyirányt vágtak a falunak. Derékig csatakosak lettek a harmattól. A falu végén, a keresztnél Imre felsóhajtott: Hej, jó uram, de megsoványodtál reggel óta! Hát még ha ott lettél volna, ahol én! Az utcaajtóban Kis Terivel t»GALGÔCZI ERZSÉBET: TRAKTORZUGÄS lálkoztak, Jutka pajtásával. Végig, néztek rajta. — Hova készülsz? — Ünnep van a téeszcsében, befejeztük a cséplést. — Jó dógötok van, a fene egye meg, van kedved táncolni —- szólt Imre. —• Mit akarsz, ma igazán megérdemlem. Száznegyven százalékom van. — Azt hiszem, ma mi is túlteljesítettük a normát. Annyit dolgoztunk, amennyit bírtunk. — Hány holdat kapáltatok be ? — Hány hold&t? Meg vagy bolondulva? — Persze — nevetett kis gúnnyal Irma. — Ti még kis üzemi módszerrel dolgoztok. — Jutkához fordult. Eljössz? —. Hát... sok erőm nincs. Gyere be, majd meglátom. A nyári esték zűrzavara fogadta őket otthon. Szalainé is a határban volt egész nap s ahogy alkonyodva hazatért, egyszerre szakadt rá minden munka. Most moslékot keverni, mert a malacok szétrágják az ólat, most lezavarni a tyúkokat a fáról, hátha elviszi őket a róka, almot hordani az istállóba, csirkéket felszedni, tüzet rakni, behordani az ágyruhákat a kerítésről, melegre tenni az ebédmaradékot — szóval volt munkája bőven. Általában gondot és munkát sose kellett kölcsön kérniök a szomszédból. Jutkáék is alig hazaértek, már munkát kaptak. — Hozz vizet... te meg merd tele vályút... A lány fölkapta a vödröt s a barátnőjére nézett. Ez volt a tekintetében: Én menjek táncolni? Ha már a kútnál volt, egy füst alatt meg is mosakodott. Nem érezte frissebbnek magát. Az izmokba ivódott fáradságot nem lehet lemosni a napi porral együtt. Tercsi az estéli csöndbe fülelt, aminek az egyhangúságát csak néha tarkította egy-egy álmában elbődülő borjú hangja, vagy félénk kutya vakkan tása. — Hallod? A kezét ringatva a vízben, Jutka felfigyelt. Inkább csak sejteni lehetett, mint hallani a falu közepéről idesuhanó zeneszót. — Csárdás — szögezte le Tercsi. Sokkal jobban hallatszott ellenkező oldalról a traktor ismerős búgása. Jutka szinte úgy, érezte, hogy a nehéz puffogás a bőre alatt, a halántéka erén. a szíve falán kalapált. Szekérzörgés az udvaron, megjött a gazda. Szalainé készíti az ételt, fejni indul. Ugyan mit fej azon a két apadt tőgyü tehénen? Szalainé, fejét a tehén oldalára támasztva, ugyanezen mérgelődik. Nehezen, vékony sugárban csorog a tej az edénybe. Bizony, nekik csak így csorog, csörgedezik a jólét évszázadok óta. Hamarosan ki is apadt. Az asszony a fejőszéket a sarokba lökte, bement. Szalai a padkán ült, ólmos fáradsággal, szinte magába roskadt, mint egy régi kút. Szalainé a zséter fenekén lötyögő félkortnyi tejet az ura elé tartotta. Néma vád volt az arca. — Mit mutogatod ? — fakadt ki az ember ingerülten. — Talán én tehetek róla? — Hát ki, ha nem te? Én? Hiszen örökké moslékolom, korpát, napraforgót, minden tömök beléjük, de mit ér, ha te lehajtod. A tehén ökör, hogy igába lehessen fogni! — Aztán a két kezemmel ásnám fel a földemet? Erre Szalainé elhallgatott. — Neked csak jár a szád, de nem tudod, mit beszélsz — toldotta meg az ura, nyilván igazságtalanul. Jutka már kitálalt. A két férfi szótlanul kanalazta az ételt, a lány félreült a barátnője mellé. — Mi az, nem eszel ? Megette a kapanyél? — ugratta Tercsi vidáman. — Már mint az étvágyadat. — Valahogy úgy van — hagyta rá szórakozottan Jutka. Meg akarta mondani neki, hogy menjen el a mulatságba, ilyen fáradtan és rosszkedvűen ő már úgysem kíséri el, de nem került rá sor. Szalainé megszólalt: — Láttam a Kőhányásban a kukoricánkat. Csupa hant, meg pörgye az egész. —Nem olyan ronda az — védekezett erőtlenül a legény. — De olyan! Szégyellem, hogy a miénk. — Csak azért látszott olyan rondának, mert szövetkezeti földek vannak mellette. — De a fene egye meg, te nem tudod megmunkálni a saját földedet úgy, mint azok a közösét? Imre lecsapta a kanalat. BORISZ POLEVOJ: Egy sztálingrádi munkás Borisz Polevoj „Az igaz ember" írója. Olvasóink közül bizonyára sokan látták a Sztálin-díjas regényből készült filmet és megszerették hősét, a két lábát vesztett repülőtisztet, akit roppant akaratereje ránt vissza a sír széléről és ültet újra a repülőgépbe Ez a nyomorékká lett fiatal katona fénylő példaképe az önfeláldozó s minden akadályt legyűrő szovjet embernek. Es ugyanilyen eszményi szovjet ember az ezred politikai megbízottja, aki lassú haldoklásában is hitet, igaz emberséget ad környezetének. Polevoj új regénye alig 100 oldalas, de ebben a kis terjedelemben is tökéletesen sikerül visszaadnia Kazimovnak, a sztálngrádi Traktorgyár sztahanovista acélolvasztárjának teljes emberi sorsát. Kazimov, mint tankista végigharcolta a Nagy Honvédő Háborút es hét évi távollét után visszatér szülővárosába a Traktorgyárba. Közben elvesztette feleségét, két gyermekét, s az üzemben régi társai helyett újakat talál, új munkásifjúság nőtt fel rohamos iramban és ez az ifjúság túlszárnyalta gyorsolvasztási rekordjait. Kazimov rádöbben arra, hogy elmaradt a technikában, de nem törik le; minden erejével nekigyíírközik, hogy megbirkózzék az elérhetetlennek látszó feladattal: felvenni a versenyt a technikailag felkészült fiatalsággal. Alulmaradna azonban ebben a küzdelemben, ha a fiatal Valogya Sumilov, az üzem szocialista munkaversenyének első munkahőse igazi szovjet emberre vUló tapintattal és szeretettel nem állna melléje. Zorin elvtárs, a párttitkár is példás bolsevik emj>erszeretettel segít, hogy Kazimov leküzdhesse az indulás nehézségeit. Ügy „intézkedik", hogy Simllov, egykori tanítványa kerül mellé segédnek, aki aztán nem tanítja, nem oktatja ki régi mesterét, hanem csak tapintattal mutat és feltűnés nélkül dolgozik helyette is. Az eleinte csüggeteg Kazimov így kap mellette erőre, s így ébred fel benne aztán a versengés láza is. Tanul és régi tapasztalatait újakkal bővítve a kemence megtöltésének ésszerűbb módszerét dolgozza ki. A májusi munkaversenyben aztán magával ragadja brigádtársait, harmincegy perccel jobb olvasztási eredményt ér el Sumilovnál. A legyőzött Sumilov örömmel gratulál és koccint mesterével. Ebben a koccintásban benn van a szovjet emberek magasabbrendű életének minden igazsága, észménye, öröme és boldog íze. De Kazimovot nemcsak a traktorgyár környezete fogadja be munkásszolidaritással, hanem új otthont is lel. Elesett bajtársának felesége segítőkészséggel áll melléje és az apát kereső kis Szlávka megindítóan szép vonzalommal és szeretettel közeledik a mindenét vesztett magános férfihez. Tiszta és őszinte szereteten nyugvó vonzalom születik Kazimov és a gyerekével özvegyen maradt Klavdia között. A szép és mély érzések nem takarják el a multat, ezek a szovjet emberek nem felejtik el elhunyt szeretteiket, de ugyanakkor nem mondanak le az új boldogságról, amelyet a szovjet élet olyan természetesnek, az élet velejárójának tart. Fényesek, szinte égien ragyogóak ennek a kis könyvnek lapjai. Mély optimizmustól táplált boldogság, jóság és szeretet sugárzik róluk, s egyetlen sorban sem érezzük, hogy ez, élromantika volna, olyan természetes, olyan reál,

s és magától értetődő, olyan őszinte és mélyen emberi. Ennek a meggyőző realitásnak a nyitja az, hogy Borisz Polevoj nagyon közelállónak érzi magához kis könyve hőseit, az olvasztárt, a párttitkárt, az erős és tehetséges Valogyát, a nyíltszívű Klavdiját és a szeretetében oly megható kis Szlávkát. Egy boldog szocialista világot ábrázol az író nagy emberszeretettel. Elszigetelt világ volna csak? Dehogyis! Ez a szovjet dolgozók v lága, ahol ember és ember között alapvetően más a kapcsolat, mint volt a kapitalizmus világában, ugyanúgy, mint ahogy az embernek a munkához való viszonya is tnásult. Itt a dolgozók mindennapi munkáját a boldog szocialista jövő gondolata irányítja. Ezért példaadó számunkra Kazimov olvasztárnak alakja és példaadó a környezet is, ahol megvívja harcát új boldogságáért. • Borisz Polevoj kis regényét lapunk szombati számában kezdjük közölni. EGRI VIKTOR. A somorjai járásból (m) Jól működő szövetkezetekről adtunk már hírt az aratás és cséplés folyamán. Vannak szövetkezeteink, amelyek szép eredményeket értek má<" el. mind a tavaszi, mind az aratási es cséplési közös munkákkal és a gépek használatával. A somorjai járásban is vannak már jólmííködö szövetkezetek, de vannak bizony még nagyon elmaradott községek is, mint pl. Illésháza. Csenke, Olgya, Jánvok és Tonkháza és még pár község, ahol bizony még mindég nem értették meg a szocialista nagyüzemi gazdálkodás jelentőségét. Ha ezekben a községekben vannak is szövetkezetek, ezek alakulásuk óta még mindig csak az első típusban működnek. Pedig mennyivel gazdaságosabban ki tudnák a földeket használni, ha a mezsgyéket felszántanák és egységes vetési eljárást vezetnének be. Jányok községben úgy tervezték, hogy őszre már a második típusba lépnek, felszántják a barázdákat és áttérnek a táblás gazdálkodásra. Azonban a szövetkezet elnöke mondja. hogy még mindig csak az első típusban működik a szövetkezet. Ha pedig most nem szervezik meg a barázdák összeszán tását és az őszi közös munkákat, később már nem nagyon lehet, mert hisz egy hónap múlva itt lesz már a rozsvetés ideje. Mi az oka annak, hogy nem tudnak belépni a második típusba? A szöyetkezet elnöke szerint a község földművesei, de a szövetkezet tagjai sincsenek még tiszlában a szövetkezet jelentőségével. Másik dolog pedig az a régi maradi mondás, hogy azelőtt Is, míg nem volt szövetkezet, azért ettünk. Ez igaz, de azért nagy különbség van a múlt és a jelen között, mert hisz azelőtt a kizsákmányolók a szegényember utolsó csepp vérét is kiszívták. Duhajkodtak a kocsmában, míg a szegényember úgyszólva teljesen ingyen dolgozott nekik csak kapjon munkájáért. A múltban ezek azért, hogy egy kis krumplit és lisztet a földművesek csak tehénkéjükkef szántottak, kora reggeltői késő estig gürcöltek, de nemcsak az ember, hanem a feleség és még az apró gyerekek is. Nehéz és véget nem érő munka volt ez mindig. Ma pedig a gépek az emberek munkáját megkönnyítik, olcsóbbá teszik a termelést és a végzett munkája után minden dolgozó becsületes megélhetést talál. Ukrajnában és Moldavlában befejezéshez közeledik az aratás Az Ukrán Szovjet Szocialista Köztársaság mezőgazdasági minisztériumának adatai szerint a köztársaság kolhozai augusztus l-ig majdnem négymillió hektárral nagyobb területen aratták le a gabonaféléket, mint a mult év ugyanazon időpontjáig. Huszonöt kolhoz közül 8 kolhoz területén az aratást már teljesen befejezték. A Moldáviai Szovjet Szocialista Köztársaság kolhozai befejezték a gabonafélék begyűjtését. A köztársaság társas gazdálkodásban megművelt földjein az idén két és félszer több kombájn működött, mint a mult évben. Maga próbálna meg tehenekkel, meg készéi olyan murutát végezni, mint OK traktorral. Akkor nem jaratná a száját! Az utolso szavaknál elpirult s jobban szerette voma, ha nem monuja ki őket. Pedig érezte, hogy íya/ia van. — Én tudom, hogy mi itt a baj, — szólt varatianul Tercsi, a vendég — az, hogy maguk még mindig kisüzemi módszerrel gazdálkodnak. Senki nem válaszolt neki, de ez nem zavarta. — Ügy is jelkéepzhetném, hogy tehenekKel szántanak, traktor helyett. Pedig Szalai bácsi, ha egy kicsit gondolkodna, rájönne, hogy ez kész ráfizetés. Szalai figyelni kezdett. Általában felébredt az érdeklődés. — Ha tehenekkel szánt, akkor természetes, hogy nem adnak teljet. A szocializmusnak az az elve, hogy mindenkit a megfelelő helyre. A tehén arra való, hogy tejet adjon. Szántásra traktor való. — Tercsi egészen tüzbejött, felugrott s az asztalhoz lépett. — Ma már az állatokat sem szabad kizsákmányolni! Figyeljen ide, Szalai bácsi! Te is, Imre! Gondolkodjatok egy kicsit. Ettől a két tehéntől megfelelő kímélet mellett naponta húsz liter tejet fejnének. Legalább húsz litert. Na most vegyünk, mondjuk egy kat. holdat. Azt két tehénnel két nap alatt szűken le lehet szántani. Két nap: 40 liter tej. A traktor ugyanazt a földet leszántja húsz forintért. Látja, már itt is marad több, mint tíz forint haszon. Csak egy hold földnél! És ez csak az egyik oldala a dolognak. Jutka csillogó szemmel figyelt. A többiek is feszülten hallgatták az okos beszédet. Hiszen azt mondja ez a termelőcsoportbeli kislány, ami bennük is kavargott régóta, de nem tudták volna így kifejezni . Tercsi arról beszélt, hogy a gép jobb munkát végez, gyorsabban elvégzi, nem kell attól félni, hogy kiszárad a föld, vagy elkésnek a vetéssel és ami a legfontosabb — hiszen a népi demokráciában a legfőbb érték az ember — a gépi munka felszabadítja a parasztot a kulákok kizsákmányolása, de az embertelen munka és az önkizsákmányolás alól is. — Hiszen ... látom én — szólt elgondolkodva Szalai. Csak nem akar hinni a szemének! — Azt gondolom ... más is van,.. amit nem látok. Amiről Tóték beszélnek. — A kulákok ? Nem tartja furcsának, hogy a gépállomás ellen agitálnak s közben mindegyiknek van vagy volt traktorja. Ez igaz ... — mondta vontatot. tan Szalai. _ Tudja, mért pofáznak? Mert most már nem az ó traktorukat veszik igénybe a parasztok, hanem a gépállomásét. Erre céloztam az előbb,, Az igauzsorának befellegzett. Persze, hogy elkövetnek mindent, a saját haldoklásuk meghosszabbítására. — Ez igaz, — szólt meggyőződéssel Szalai. — Csak ... — Mégis viszolyognak a gépállomástól. Azt is megmondom, miért. Mert azt hiszik, onnan már csak egy ugrás a szövetkezet. Szalai bólintott. — És nehéz, nagyon nehéz eltépni azt a köldökzsinórt, ami a parasztot a magántulajdonhoz köti. Tudja, mit ajánlok Szalai bácsi? Járjon nyitott szemmel a világban. Ne higyjen senkinek, csak annak, amit lát. Hasonlítsa össze a maga életét, a maga eredményeit a termelöcsoportéval. Pedig még csak egy éve működik. Figyeljen és gondolkozzék. Tegye mérlegre, amit tapasztal. Én megvagyok róla győződve, hogy a mérleg a „közös" felé fog billenni... Jutka kikísérte a barátnőjét. A kiskapunál megálltak. — Nem sajnálod a mulatságot? — kérdezte gyengéden. Tercsi nevetett. .— Tiz, száz, ezer mulatságot se sajnálnék egy ilyen estéért. Hisz ez fontosabb, sokkal fontosabb. Egy embert, nem, egy családot rávezetni a helyes útra. Tudom, el akartál küldeni, hogy ne legyek tanuja a családi veszekedésnek, de éppen azért nem mentem el. Éreztem, hogy ez a döntő pillanat. Most vagy ... soha! — Nem. Most vagy — majd később. Mindenesetre, sokkal jobb, hogy most... Elbúcsúztak. Jutka beszaladt, sötétben levetkőzött s a vékony takaró alá bújt. Dobogó szívvel fülelt. Csend lett. A kitárt ablakon beragyogtak a csillagok, pislogó szemmel őrködve a falu éjszakai békessége felett. S a mezőről Jutka tisztán — egészen tisztán hallotta a traktorzúgást. ó, mennyire szerette most azt sz ismeretlen traktoristát! Hiszen ő sziti elő a talajt, amelyből a jövő győzelmes vetése nekik is kivirágzik. .1