Uj Szó, 1950. augusztus (3. évfolyam, 174-200.szám)

1950-08-09 / 181. szám, szerda

ÜJSZÖ 1950 augusztus 9 HÖSUX §Il©Of írta: LIM HOA délkoreai partlzánköltő ÜJ szo JEGYZETEK KOREÁBÓL SZODAIMUN, a szenvedések vára A szöuli Szodaimun fogház vérvörös tégla-f*lai vörös fényt árasz_ tanak Invanszan hegyek felé. Az egész vár fogház egy nehéz öntött vaskapu mögött fekszik, amelyen körülbelül tíz kémlelő lyuk van. Kis ablakocskákkal ellátott hatalmas épületek emelkednek itt. Egy-kettő, tíz, húsz, harminc ilyen sötét épület, aztán újból téglakerítés és kapuk. Ez már „a szentek közül is legszentebb" Szodaimun, börtön a börtönben. Tizenöt hatalmas épület emelkedik itt, amelyeket Ll-Szin-Man építtetett 1946"ban amerikai építészek terve szerint. Most éppen ebben a felső fegyházban vagyunk, végtelen sötét folyosók és kétoldalon dupla öntött vasajtók. Itt az ötös számú cella. Hosza négy lépés, szélessége egy és fél. 12 embert zsúfoltak bele. Mindjárt e mellett hasonló cella, de abban 14 ember volt Egy kis folyosócska a főfolyosótól egy újabb öntöt vasajtóval elkerítve, borzalmas látvány: kis szobácska ablak nélkül, egy lépés hosszú és egy fél lépés széles. A levegő olyan fullasztó, mint a föld belsejében és a sötétség rémítő. Az ilyen cellák létezéséről még a fegyházőrök sem mind tudtak. Ezeknek a celláknak a kulcáai a főparancsnoknál voltak. Ezekben a vassírokban, ahol még fel sem lehetet egyenesedni, hanemcsak hajlott testtartásban a falakra támaszkodni, pusztultak el a koreai nép legjobb fiai. A villanylámpa sugarai a falakra esnek. Sima kemény vas. Nem könnyű dolog belevésni körömmel az utolsó búcsúszót és csak a sarokban az ajtó mellett látni valami felírást: „Manse-Kin-Ir-Sen" (sok életévet Kin-Ii-Sennek). Hol vannak most ezek az önfeláldozó emberek, akik annyi sok Szegény magyar dzsentri annyiszor hallja élhetetlen voltát, hogy elszontyolódásában nekidarálja magát egyszer-egyszer, egy-két ugrással utánaszökik azoknak (vagy esetleg meg is előzi őket), akik a boldogulás útján előljárnak. A tekintetes szülők hályogtalan szemmel nézvén az idők folyását, nagy határozatot szűrnek le. „Csak a kúriánk gyepesedett be, de az eszünk nem. Mi is megleljük a pénzöntő pályákat és eleibök vágunk a gyermekeinkkel." S a pulya, aki még ott röcsög az anyja szoknyája körül, s a színes babszemeket csórikálja, nem egyszer hallja, amíg felnő: — Most már semmi se a szolgabíró. A viceispán se nagy úr már. Sőt a képviselő pozíció is becsüppedt, mint a kis tűznél sült pampuska. Az te posztóval bevont országokban sok jó nemesi birtokot felfalt, mint a fekete posztéóval bevont országokban sok szüzet a sárkány. Ej no, hiszen a magyar nemes szeme is elöl van, mint a többi emberé, miért ne láthatna velők ő is előre? S látott is valamennyire. Csakugyan akadtak szórványosan példák, hogy a dzsentri-gyerekek is elindultak a jövedelmező pályákra. Furcsa volt az, kivált kezdetnek. A hatvanas évek vége felé voltak a határtagosítások (a felvidéken legalább akkorában kommászálták a határok zömét), a mérnökök dolga roppant jól folyt: harminc-negyvenezer forint ára munkája volt egynekegynek. Jó nemes atyánkfiai vérszemet kaptak erre és a fiatalja, akármekkora nagy „ypszilon" kolonckodott a neve végén, mind a mérnöki pályára Ion terelve, küszködvén a szinuszkoszinusszal. a logaritmusokkal, meg a kórzöveL — Bz legalább nem szégyenletes pálya —. így gondolták és így legyezborzalmat átélték hazájuk iránti szeretből? Lehet, hogy a közt a 700 közt voltak, akiket június 28án éjjel Sobingo városkába hurcoltak és ott 30 km-re Szöultól állatiasan lelőtték, mint a vadakat és holtestüket a Hangan folyóba dobták? Vagy talán magukkal vitték a hóhérok, hogy útközben lőjjék agyon őket? A nyomok eltűntek... A folyosó mentén a falon keskeny polcocskák vannak. Rajtuk különös szalmakészítmény, amely valami kúphoz hasonlít. Csuklyák ezek két kis nyílással a szemek részére. Minden fogolynak magára kellett vennie ilyen csuklyát, ha kiment a cellából kihallgatásra. A hóhérok nem akarták, hogy valaki még véletlenül-is felismerje áldozatukat. Féltve titkolták a foglyok nevét, mellükre egy fadeszkácskát akasztottak, amelyen szám volt. Tizenöt épület csupán a belső fog házban — bele nem számítva a többi fogházakat — tömve volt „politikai bűnösökkel" akiket úgy zárták be, hogy még Ítéletet sem hoztak felettük. * A csigalépcsők a pincébe vezetnek. Egy hosszúkás szoba félköralakú fülkékkel és mellette két kamrácska. A padlón piszkos és véres szalma. Ezek vallatócellák. Az egyikben a szerszámok teljes összeségét látjuk: fonott ^stor, amelyen olvadt emberi vér van, vaslap, melyeket izzóra melegítettek és aztán az áldozat meztelen testéhez érintették, különböző harapófogók amelyekkel a körmüket tépték. Az egész tipikus középkori japán „vallató eszközök" keveréke, a jelenlegi amerikai eszközökkel, amelyeket az USA modern I

fogházaiban használnak. Itt pedig egy kis fehér teás edény van, amely látszólag egész ártatlan. Kagették a címerükben lévő állatjaikat, a griffeket, sárkányokat, gólyákat, gémeket, stb. — Nem egészen előkelő, az igaz, de nem is egészen lealacsonyító. Ebben is a földdel dolgozik a fiú, a föld önti neki a pénzt, ha nem is éppen búza alakjában. így lettek az akkori dzsentri-sarjak majdnem kivétel nélkül mérnökök, de mire a diplomát elnyerték, már akkorra minden határ fel volt méricskélve s a spekulációra készült „matyikusok" jó része, mint díjnok és írnok, körmöl ez idő szerint szerte a különféle kancelláriákban. Szóval, elkéstek". A következő generáció ügyvéd lett: de amíg ezek ott billiárdoztak az egyetem körül fekvő kávéházakban, addig egészen átformálódott az ügyvédi állás: tisztségből mesterség lett. Az ügyvédséggel is elkéstek tehát a dzsentrifiúk. Ez se jó pálya már. Bizony nem egyik szorult le körjegyzőnek közülük, ha ugyan rosszabb is nem történt némelyikkel. E gyalázatos átmeneti időkben tette le Katánghy János komposzesszor űr Menyhért fia az érettségit — azt is úgy, hogy János úr párbajjal fenyegette a professzorokat, ha megbuktatják. Mert rosszakaratot és szottizt Katánghy János úr nem tűr el senki fia részéről. Miután Katánghy János úr a két fiával, Károllyal, a mérnökkel és Palival, az ügyvéddel „elkésett", amint azt fennebb vázoltuk némi általánosságban, a harmadik és legutolsó fiával akarta helyreütni a hibát. — Rosszul spekuláltam — mondogata magijben. — Eleibe kell lőni a szerencsének, mint a vadgalambnak. Nem olyan pályát kell választani, amelyik most jó, hanem amelyik jó lesz. Menyus orvosnövendék lett. Menyus édesanyja, szül. Pribolszky Johanna is osztotta ezt a nézetet. — Könnyű tudomány — mondá, — lauzunk — egy öreg illegális munkás Csen-Te-Re, akit Li-SziirMÍn bandái 15 évi fogházra ítéltek — amerikaellenes tettért és akit a fogságból a néphadsereg szabadított ki — szomorú mosollyal arcán mondja: — Egész napokon át cseppenként öntötték az orromba a vizet abból a teás kannából. Nem lehet elmondani, hogy mit érez ettől az ember. Azt akarták belőlem kierőszakolni, hogy áruljam el az illegális bizottság tagjainak nevét, hogy áruljam el barátaimat. Amikor elvesztettem eszméletemet, abba a kamrába dobtak és vár" tak, amig kifolyik orromból és fülemből a víz és aztán újból eszméletre hoztak — természetesen ütlegeléssel. Erre a székre ültettek és megkezdték kihallgatásomat amerikai módszerek szerint. Testemet villanyvezetékkel tekerték körül, amelyet később áramkörbe kapcsoltak be. * Az egyik kalauzunk egy vastag börtönkönyvet nyit ki. So-Su-Hen néven említi azt, akinek véres ruhája éppen előttünk hever. Többet nem tudunk róla és nem tudunk a tsokezer itt a pincében agyonkínzottról. i Csen-Te-Re megjegyzi: „Az én cellám messze volt innen és mégsem tudtam éjjel aludni az állandó jajveszékelésektől, amelyet innen a pincéből hallottam kínzott barátaim gyötrelmei közepette". A belső fegyház^ udvarán egy nem nagy épület áll, amely a látogatót piaci pavilonra emlékezteti. Belül egy színpadhoz hasonló emelvényt látunk, amelyen egy asztal é két szék áll. És szemben egy mély fülke, amelyet roletta takar. A roletta széthúzódik és — borzalmas pavilon — egy mecanizált bitófa, amelyet amerikai építészek eszeltek ki. Az áldozat Ha az orvos meggyógyít valakit, az hálás és dicséri, ha pedig ki nem gyógyítja, örökre elnémul, nem tehet neki szemrehányást. Menyus, mint már szó volt róla, csinos fiú volt, ovál barna arccal, imponáló testtartással, úgy, hogy az indexére kétszer annyi kölcsönt kapott a magyarutcai uzsorás asszonytól, mint mások s a Schöja-kávéházban is több hitelben részesült társainál. Az egyetmi előadásokra járt is, nem is; az egész ötéves kurzus alatt egyetlen szereplésére emlékeznek a konskolárisok. Dr. Csepenka, a nagyhírű operator, a csontszú operációját magyarázta a klasszisnak. A halottat, aki illusztrációul volt szükséges a magyarázathoz, behozták a szolgák a boncolóasztalra, Csepenka felölté boncolóköpenyegét, s így szólt az egybegyűlt tanítványokhoz: — Mi szükséges egy csontszúoperációhoz? Ki tudja? Senki. Hát én megmondfom. Mindenekelőtt szükséges egy csontszúban szenvedő beteg. Igaz-e vagy nem? — Igaz. — Igen helyesen, uraim, ime, tegyük fel — mondá a halottra mutatva —, hogy* ez az illető csontszúbeteg. Az első kellék tehát megvan. Mi kell még? Nos? Hát egy boncolókés. Igaz, helyes, egy boncolókés és továbbá? (Itt a harmadik ujját emelte fel a tudós Csepenka.) Ej, hát egy porckés. Ügy van, egy porckés. Es még? Egy csontfürész. Es még? Egy szivacs. Hát aztán? Egy lavór víz. No most? — Most aztán meg lehet kezdeni, tanár úr. — Dehogy. Paperlapap. uraim. Még kell valami. — Kloroform — szólt közbe egy orvosnövendék. — Kloroform csak az elaltatáshoz szükséges, amici. Kis műtéteknél pedig nem szükséges elaltatni a beteget, hanem igenis, szükséges a segédlet. Egyik a beteg kezét fogja. Jöjjön ide, Demény úr. Egy másik a lábát fogja, hogy ne rúgjon. Talán ön lesz szíves, Kohn úr. De még ezzel sincs kimerítve. Még mindig kell valami. Nos? Hát megmondom. Egyikük állAz éjnél is sötétebb tengeren, mint szélsodorta falevél libeg az elhagyott sziget. E szigeten olyan nép élt, szívében derfi, szelídség, bizalom lakott, e sziget fővén a temérdek jószág pásztor nélkül is nőt, sokasodott, e sziget földjén oly virágok nyíltak, átragyogták mind a négy évszakot. Mily boldogságot termett volna itten •a hűséggel párosult szorgalom: új házak, szélfogó kerítés, kertek tó partján, völgyben és domboldalon... Fölszántott föld, háló a víz alatt— De jöttek az amerikai rablók fölperzselve erdőket, falvakat! Hajóikon mit hoztak rakománykínt? Hazájuknak micsoda kincseit? A szenvedést, az éhínséget hozták, a szolgaság átkos bilincseit! Azóta szüntelen ott szálldosnak a feldúlt szigeten a megkínzottívk kiáltásai! Legyilkolt szülők, ifjak, gyermekek, Quelpart Sziget drága fiai és leányai! De letaposott szívük tovább élve a Han-na hegy szíve, vulkánja lett, hogy majd lángoló znhatagként égve lávát öntsdn az ellenség fejére! egy pontosan megjelölt padlónégy zetre áll, a padlásról egy kötél ereszkedik le, körül-tekeredik az áldozat nyakán, aztán a hóhér egy fogantyút húz meg, a padló hirtelen lesüllyed és z áldozat függve marad a kötélen. Ebben a kiugróban egy csomó emberi ruha található, azok ruhája, akiket Szöul felszabadításának elSestéjén akasztottak fel. Június 28"án a néphadsereg sarkig kitárta Szodaimun kapuit — a halál kapuit. Ma, amikor a hős koreai repülők, tengerészek, tanjon a beteg fejéhez és biztassa, bátorítsa. Mert az orvosi tudomány és a humanizmus testvérek. A betegnek jól esik az ilyesmi, ennélfogva a csillapitószerek közé felsorolandó. Ezen biztatói szerepre önt kérem fel, Katánghy úr. Csepenka tanár úr felgyűrte kabátja újját, mielőtt foga közé fogta a bonckést. Demény úr, egy köpcös fiatal tanuló, megfogta a halott kezét, az inci-finci Kohn úr pedig a lábát. Szerencse, hogy a halott nem tudott rugdalózni, mert ugyancsak könnyen elrúghatta volna onnan Kohn urat. — No most! — kiáltott fel Csepenka úr — mindenki teljesítse kötelességét. Csepenka úr megfogta a halott hüvelykujját, ahol a esontszúnak kellene lennie, s hogy élethíven markírozza a műtétet, odaszólt Katánghynak is: — Kezdje hát! Hősünk erre odaugrott a haloitt fejéhez, ki meredten, fehéren terült el az asztalon, borzalmas kinyitott szemeivel, melyeket puha, szelíd kéz be nem fogott a szomorú kórházi nyoszolyán. Harmincéves férfi lehetett, sűrű hajjal, vastag bajusszal. — Ne hagyja el magát, barátom! Szorítsa össze a fogait! Az orvosnövendékek nevetni kezdtek a komikus szituáción, melyet a tanár pedánssága teremtett s alig figyelt valaki Csepenkára, ki a csontszú ismérveit vázolta terjedelmesen, mielőtt késével belevágna a hulla ú Íjába. Menyus úrfi pedig zavartalanul iolytatta a biztatást: — Ne féljen, nem tart sokáig! Hiszen Csepenka tanár úr csinálja, a nagy Csepenka. örüljön, hogy a nagy Csepenkához jutott. A napfény beszűrődött a zöldes zsalukon s ott pajkoskodott a hulla arcán. Valóságosan olyan volt, mintha mosolyogna, hogy a nagy Csepenkához jutott. Az orvostanulók a hasukat fogták, úgy nevettek. Maga Csepenka is mosolygott. — Biztosítom, hogy meg lesz elégetve. Egy kis fájdalom nem nagy dolog. A szegény Dózsa Györgyöt egy tüzes trónba ülteiték. Mi a maga esete ahhoz képest? Hát a Jókai „Kétszarvú így zúdnltok le a hegy tetejéről, a Chang-baik-l erdők sűrűjéből, mint a megáradt lángok a partizánok! És mind-mind „harcot és halált" kiáltott! Halál a külföldi rablókra! s kutyáikra, az árulókra! — és szállásuk és testük is földé lett azoknak, akik eladták a népét! A déli tenger messzi szigetén, a Han-na hegy csúcsán akkor kigyúltak a szabadság máglyái, Fönn a felhő a lángok fölött pirosan vonultak! Ti lángok, ti egeket pirosra festő lángok, hirdessétek a hősök szigetét! Hirdessétek, ki hazájáért harcol, lialhatalan a koreai nép! TI olthatatlan lobogású lángok terjedjetek tengerek rétek és hegyek felett! világítsatok be minden teret! hirdessétek a harcok szigetét, a hűség és a hősök szigetét, amely most úgy lebeg a tengeren, mint szélfútt levelek, de amely mégis egy leszen veled te drága haza, Népköztársaság mikor a szabadság fénye letörli földedről az átkozott banditák, a

z amerikaiak lábnyomát! ZELK ZOLTÁN fordítása. kisták, tüzérek és gyalogosok hősiesen harcolnak az amerikai beavatkozók ellen, megboszulják azt a sok vért, amelyet azok a hazafiak ontottak ki, akik védték hazájukat, akiket a hóhérok agyonkínoztak az amerikai gyarmatosítók parancsára. Múlnak az évek és e felett a hely felett ott fog tündökleni a nagy emlékmű, amely hirdetni fogja a sokezer koreai hazafi hősiességét, akik életüket áldozták az egységes Demokratikus Koreáért folytatott harcban. Irina X'olková emberét" olvasta-e? Az volt a parádé. Megnyúzták elevenen és egy bivalybőrbe varrták. Mit szólna ön az ilyesmihez? Itt megállt Menyus úrfi, mintha a halott feleletét várná, de az néma maradt. — Pfuj. Ne jajgasson. Mit ordít? Azt hiszi, hogy az használ? Képzelje, hogy egy bolhacsipés. Higyje meg, katonadolog az egész, én hát csak azt moiidom, barátóm, húnyja be a szemét... A nevetés megfagyott az ajkakon. A halott behúnyta az egyik szemét. — £1! Él! — ordították a tanulók. A halott a másik szemét is behúnyta és melle emelkedni kezdett. A lavórt tartó asszisztens ijedtében eleresztette a tálat, hogy az csörömpölve tört össze ezer darabra. A csörömpölésre újra kinyitotta kissé a balszemét a halott. Mindenki álmélkodott és megrendült, csak dr. Csepenka nem. Flegmáját és humorát megtartotta. — Gratulálok magának, Katánghy — mondá. — Ez a legnagyobb szónoki sikerek egyike, amiket életemben láttam. Majd a burnót-szelencéjét vette elő Csepenka úr, szippantott előbb belőle, aztán odaillesztette sima. tükörszerü lapját a halott szája elé, kezét a szíve fölé helyezte, érezte halk verését, mire ritmikus mozdulatokkal kezdte a mellét nyomkodni. — Egy közönséges tetszhaláleset. uraim. Igen érdekes dolog, de nem az én szakmámba tartozik. Csengetett a szolgáknak. — Hívják be az illető szakorvost, hogy vegye tüzetes ápolás alá ezt az embert. Ami pedig engefn illet, hm... Itt félbeszakította szavait, 1115 kifejezésen gondolkozva: — Hozzanak részemre egy alkalmasabb halottat. A realizmus értékel Katánghy Menyhért ifjúsága Irta: MIKSZÁTH KALMAN.