Uj Szó, 1950. augusztus (3. évfolyam, 174-200.szám)

1950-08-19 / 190. szám, szombat

U J SI© 1950 augusztus 342 Amig egy vers eljut odáig ... Vannak viszontlátások. A múltkoriban -e helyen József Attila „Lebukott" c, verse jelent meg, melyről a lábjegyzet közli, hogy az idei magyar Könyvnap alkalmából kiadott gyűjteményes kiadásból való. „Megírása idején 1936-ban nem jelenhetett meg és eddig egyetlen kötetben sem szerepelt." Viszontlátásról bebeszéltem, találkozásról és lesznek talán még Szlovákiában, akik régi ismerősként köszöntötték ezt a verset, mely névtelenül és csonkítottan — utolsó strófáje cenzúrázva — „AZ ÜT" 1931-i novemberi számában jelent meg. A lábjegyzet dátumtévesztése nem véletlen és nem is hibáztatható; József Attila mozgalmi verseivel kapcsolatban az akták még nem záródtak le természetszerűen. Illegális versekről van szó, melyek útját követni nehéz és sokszor lehetetlen, egyszer a lelőhely ismeretlen, máskor maga a vers és biztosra vehető, hogy évek során itt-ott még fel fog bukkanni egy pár lappangó József Attivers. József Attilának máig sincs teljes kiadása. Es nemis lesz, nem is lehet. József Attila a szegénynemzet szabadságra és emberségre nevelője akart lenni egy korban, mely intézményeiben, gyakorlatilag mindannak az ellenkezője volt. amire József Attila szomjúhozott: „ki lapengedélyt nekem nem adott, ki rendőrrel jegyeztetett föl rólam utókorban hízelgő adatot..." A költő tilalomfákkal volt körülvéve, a nyílt és titkos cenzúra ollója csattogott, kiadó és szerkesztő a kiszabott körön nem mert túllépni, a költő, aki többet és mást akart — némaságba vagy illegalitásba kényszerült, a vers-bujdosásba és sokszor emigrációba, határontúli életre, vendégjogon napvilágra — álnév alatt, rangrejtve. Illegalitás és bújkálás, emigráció és álnév, ismeretlenség es üldözés: ez és ennyi volt József Attila mozgalmi verseinek sorsa: „S hol táborokba gyűlt bitangok verseim rendjét üldözik.. .*' A rendezett viszonyú költő verseiért honoráiumot kapott, pénzt, József Attila — ha mégis megjelent egy-egy könyve — bírósági idézést, ítéletet, büntetést vagy elkobzást. „Döntsd a tőkét, ne siránkozz", volt az elkobzott könyv címe, az átkerült példányon ma is olvashatom a gyöngybetüs ajánlást: „ ... üdvözlettel. Bpest., 1931 május 9-én, a kobzás napján". Ez még ma is úgy hat rám, mint egy palackpostás üzenet, mit süllyedő hajóról dobtak a vízbe: „segítsetek, adjátok tovább!" ... A rendezett viszonyú költő, aki csacsogva vagy jajongva, mézédes fülledtséggel vagy keserű rafinériával beszél és énekel szerelemről, holdfényről, halálról és fekete végzetről, babája térdkalácsáról vagy a négy évszakról, tintásüvegről, vagy hazája nagyjairól, a jólfésült költő megírja verseit, elviszi a kiadóhoz, kinyomatják, fűzik és kötik, kiteszik a kirakatba, barátai dicshimnuszokat zengenek lírai vénájáról és a legális költő holnap minden baj és akadály nélkül nekiülhet újabb verseknek, újabb kötetnek, újabb sikernek. De József Attila?! József Attila, aki Petőfi és Ady után mégis csak a legnagyobb magyar költő, szintén megírta versét és a vers útra indult. Vándorútra, kacskaringósan, furfangosan, mint egy partizán, titokban, rejtve és üldözve; pincékben másolják és sokszorosítják, izzadt, bütykös kezek adják tovább, néha átkerül a határon, ahol nyomdafestékre lel, de még itt is, túl HorthyMagyarországon, cenzúra meszeli, csonkítja és van úgy, hogy a vers — dolgavégezetlen — visszabukik íróasztalfiókba, papírkosárba vagy újabb rejtegetésbe, ide-oda rakosgatásba és sokszor végleges elkallódásba. Hány vers veszett el igy és hány rejtőzik még: értitek most már, miért nem le-uet József Attilának teljes, végleges kiadása, melyre azt mondhatnók: ez minden, kész, lezárható!? József Attila sohse volt rendezett viszonyú költő, verseinek útja nem követhető simán és pontosan. A rendezett viszonyú költő simán botlik a sikerbe. Az Ady-féle költők azonban Irtóznak „Siker asszonytól". Ady már pályája elején tudatosan különíti el magát: „Én és a Siker?" Jöjjenek a tilinkós álparasztok, jöjjenek a nyafogó ifjúvének. Jöjjenek a finom kultúrlegények ... A Siker, ez a nagy hisztérika. Nyomában cenkek. No, szép kis öröm. Ezekkel együtt? Nem, nem. Köszönöm." József Attila számvetésében e fitymáló hányavetiségnek nyoma sincs, az ő elkülönülése, életkörülményeinek megfelelően, tragikusabb, mélyebb. Amikor megvonja a határt önmaga és a divatos, beérkzett, legális költők között: versének erkölcsi súlytöbbletét fedi fel: „Téged szeretnek: könnyen értenek? nem kérdezed, ha félni kell, hogy félj-e; én túimagasra vettem magamat s nehéz vagyok, azért süllyedtem mélyre" József Attilában nincs semmi irigység, a siker-költővel szembeni magatartása a szánalomból folyik, a magasabbrendüség nehéz erkölcsi tudatából: „Szerencséd volna? Í5n azt nem hiszem. Majd előtűnik mögüle az érdem, vagy összetörsz s a tél vizeiben kemény szavakért könyörögsz majd térden" A kemény szavak: az időtálló szavak. szabadság, megnemalkuvás igéi és terhes gyümölcsei: „Azért kell viárnom ... hogy szabad lélek legyek a világon" József Attila szabad volt: szegény volt, tiszta volt. Pénz meg nem vette, nyomor nem tántoritotta, üldözés nem puhította, visszhangtalanság nem bántotta: „Nekem sikerült... hogy csupán száraz kenyeret egyem az isten testén való osztozásnál" Neki sikerült: szabad maradt, tiszta maradt, egész maradt, egyetlen és egyéni: József Attila! De amíg idáig eljutott, odisszeát és kálváriát járt a költő és verse. Most feltámadt, hazaért: verse félelem, gátlás és akadály nélkül lélegezhet. Szabad az út az olvasóhoz, a dolgozóhoz! Amig egy vers eljut odáig... A szlovákiai olvasó ma egy tizenkilencéves kiigazítást köszönt: viszontlátást! FABRY ZOLTÁN tSreuaoe Jián&S a füleki Zamáncqyát üze

mi páctszewezeténeň titkáca: A füleki „Jánošík" együttes magyarországi útjáról A magyar-szovjet barátság szövetsége a legmagasabb kitüntetésben részesítetto a Füleki Kovosmalt üzemi együttesét Július 28-tól augusztus 2-ig terjedő időben a füleki dolgozó ifjúság Jan osík-együttcsc Magyarországon tartózkodott. Az együttes útjának fő rendezője a Magyar-Szovjet Társasag salgótarjáni kerületi titkársága volt. Együttesünk sok helyen lépett fel. városokon és falvakon, gyárakban és szövtkezetkben egyaránt A magyar dolgozó népnek akartuk bemutatni a szlovák népművészet néhány alkotását. Az együttes fellépett Pásztón, Salgótarjánban, Dejtáron. Balassagyarmaton, Gallyatetőn, Jobbágyon és Budaipesten. Most a szélesebb nyilvánosságnak akarjuk elmondani, milyen sikert ért el együttesünk és hogyan képviselte népművészeti alkotásban hazénkat. Az együttes egész fegyelmezetten, példásan végezte az egész utat és bebizonyította azt, hogy dolgozó ifjúságunk fejlett és érett és megfelelően képviseli a népi művészeteit. Mindenütt nagy sikerünk volt. Sikerült felmelegítenünk a magyar dolgozók szívét és baráti légkört teremtettünk mindenütt, ahol felléptünk. Arra törekedtünk, hogy népművészetünk bemutatásával elősegítsük a szlovák és magyar nép közeledését és ezt célozták azok a beszélgetéseink is, amelyeket Magyarország népével folytattunk. A népművészet ilyen fegyelmezett és példás bemutatásáért csoportunk minden tagját a Magyar-Szovjet Társaság legmagasabb kitüntetésével tüntették ki. Ezenkívül az együttes minden tagja megkapta a Magyar-Szovjet íTársaság tiszteletbeli igazolványát. Egyik legjobban sikerült fellépésünk Balassagyarmaton volt. ahol a közönség tomboló lelkesedéssel ünnepelt bennünket. Az itt kapott kitüntetéseket rendkívül megbecsüljük, mert tudjuk, hogy egész Magyarországon csupán 35-en kapták ilyent. Ez megerősít bennünket további utunkon a magyar néppel való testvéri kapcsolatok elmélyítésében és a szlovák nép művészet propagálásában Magáról az útról is érdekes élményeket hoztunk magunkkal. A közmondás azt mondja, hogy az ember soha nem tudhatja, kivel, hol találkozik. Képzelhetitek meglepetésünket, amikor a Gallyatetőn ott üdüllő csehszlovákiai élmunkésokkal találkoztunk. Budapesten a Szabadság-szobránál csehszlovák tisztekkel találkoztunk és megerősödött bennünk az a tudat, hogy az üdülő központok kölcsönös látogatása e két baráti nemzet dolgozóit még jobban egymáshoz kapcsolja. Amerre jártunk és ahol felléptünk, a városok és falvak ünnepélyes zászlódíszt öltöttek, testvériesen lobogtak egymás mellett a szovjet csehszlovák és magyar zászlók. Sztálin, Gottwald és Rákosi elvtársak képei fogadtak mindenütt és a magyar dolgozó nép szívből fakadó üdvözlete. Salgótarjáni kultúrház felett ez a felirat köszöntött bennünket: „Üdvözöljük csehszlovák barátainkat". Dejtáir falu bejáratánál ez a felirat díszelgett szlovák nyelven. „Evtársak, köszöntünk benneteket". Fellépésünk előtt eljátszották a csehszlovák és magyar himnu szokat Elvtársak, még így sohasem voltunk meghatva, mint mikor a csehszlovák himnuszt hallottuk magyar földön játszani és amikor a Magyaországon élő szlovákok örömmel beszélték el nekünk, hogy bátran beszélhetnek szlovákul, büszkén és nyugodtan jelentkezhetnek anyanyelvükön és nemzetiségükhöz, soha senki nem bántja őket ezért. Ilyen példákat nagyon sokat láttunk. Láttuk és éreztük hogy ez már nem a régi Magyarország, új ország ez, amely új útra lépett, a szocializmus útjára. Ez az új magyarország sohasem kívánja a régi idők visszatértét. A magyar dolgozók már nem akarnak többé látóstól-vakulásig izzadni a nagybirtokosok és tékések gazdagodására, amiért csak ütést, verésit és kolduskenyeret kaptak. A magyar dolgozó nép vidáman él. Tudja, hogy biztos úton halad, amelyen a Magyar Dolgozók Pártja és szeretet vezérünk Rákosi élvtárs vezeti őket.. A nagybiroto kosok földjét szétosztották a szegény parasztok és a földnélküli jfálnosok között, akik most szövetkezeteket alakítanak és közösen dolgoznak. A gyérek és más üzemek szintén a dolgozók kezében vannak, akik hatalmas élmunkás mozgalommal, sztahanovista teljesítményekkel fejezik ki hálájukat és szeretetüket e Párt és Rákosi elvtára iránt. Az új Magyarország megszabadulva a kapitalizmus bilincseitől, a satáűiiii nemzetiségi politika útján halad előre. Egyforma jogokat ad minden nemzetiségnek, erről meggyőződtünk akkor, amikor • «z lovak falvakat jártuk. Magyarország szlovák lakosságiának iskolái, kultúrintézményei vannak, színdarabokat játszanak és szabadon ápolhatják népi kultúrájukat. A Csehszlovák Közsársaság irányában a magyar dolgozók viszonya gyökeresen megváltozott. Levetettek magukról minden régi gyűlöletet, amelyet azelőtt az urak kíséreltek meg beléjük oltani. Soha többé nem akarnak ellenséges viszonyban éky Csehszlovákia dolgozóival és velünk együtt akarják építeni az új szocialista jövendőt. A magyar urak, a horthy-fasiszta rezsim alatt elnyomták ;a magyar népművészet fejlődését is. A népi demokratikus Magyaország helyre akarja hozni azokat a bűnöket, amelyeket a kapitalizmus követett eL Tanúi voltunk annak, hogy a magyar nép hogyan vágyik az igaza népművészet után, amelyet a mi tolmácsolásunkban örömmel és lelkesen üdvözölt. Üj Magyarország épül, amely nem akar háborút, azok mel-. lé az országok mellé áll, amelyek épitik és kiharcolják a békét és amelyek a Szovjetúnió és az összes népek bölcs vezére, Sztálin elvtárs mellett állanak. Most még néhány szót szeretnénk szólni a Szovjet-Magyar Társaságról. Ez a Társaság igen aktívan dolgozik és valóban törődik a Szovjetúnióval való baráti kapcsolatait elmélyítésével és megismerteti a magyar néppel a szocializmus nagy földjét. Ismerteti a szovjet kultúrát, a szovjet nép harcát a világbékéért, és a szovjet nép munkaerőfeszítéseit a kommunizmus felépítésében. Es a magyar nép a szovjeit nép mintájára akarja hazájában építeni a szocializmust. BORISZ POLEVOJ: EGY SZTÁLINGRÁDI MUNKÁS Fordította: Rajna Béla. „Európában" — olyan lenézéssel mondta ki ezt a szót Klavdia, hogy Kazimovban akaratlanul is felötlött a gondolat, inem hozott-e valóban magával onnan, az idegenből valami olyasmit, ami elválasztja az emberektől,, megakadályozza, hogy felépítse az életét. — Miért haragudott úgy meg? Milyen különöset mondtam? — kérdezte békítő hangon és a pénztárcát lassan becsúsztatta a zsebébe. — Maga odahaza van, Pantyelej Petrovics, a Szovjetúnióban! Itt lenne az ideje, hogy a német port végre lerázza magáról — mondotta Klavdia és nyugodtan végigtekintett szégyenkező lakóján. Azután szigorú szeme sarkából kicsit rámosolyodott és most már békülékenyen hozzátette: — Nos, mi lesz, leülünk, megteázunk? Ezen az éjszakán Kazimov sokáig forgolódott az ágyán. Az ébresztőóra vidáman ketyegett és e különös kísérőzene mellett azon gondolkodott a férfi, vájjon mi dühösíteite fel anynyira Klavdiát? Ez a kis esemény felkeltette benne a vágyat, hogy tisztábajöjjön mindazzal, ami az utóbbi napokban történt vele. Vájjon nem temetkezett-e túlságoisan bele a maga gondjaiba, nem foglalkozott-e túl sokat önmagával, tétovázáséval? A töprengés eredményeként pedig erélyes mozdulattal, hat órára állította be az ébresztőóra csengőszerkezetét. Elhatározta: az első váltásra ott lesz a gyárban és mindjárt bejelenti a műhelyvezetőségnek, hogy hajlandó átvennj az egyik kemencét. A műhely főnöke, egy egészen fiatal mérnök, aki egy percre sem vette ki szájéiból kis, görbe pipáját, végighallgatta Pantyelej Kazimovot és aztán vidáman válaszolt: — Nagyszerű. Ebben a műszakban az első Martinhoz áll. Éppen telefonáltak, hogy Zahár komolyan megbetegedett és már arra gondoltam, hogy Sumilovért küldök, megkérem, kivételesen dolgozzék ma még egy műszakban ... Hát akkor menjen a kemencéhez, készüljön fel, nemsokára megindul az adagolás. Teljes menetre állítjuk a kemencét, csak a falazásnál és a száritónál nyitjuk ki a gázvezetőrést. — Már láttam, ügyesen csinálják, szinte sohasem hűl le a kemence — felelte csendesen Kazimov. Azáltal, hogy ilyen Váratlanul, azonnal oda kellett állnia a kemencéhez, valahogy megkönnyebbült. így volt a fronton is, amikor a pihenőidőben hirtelen berobogott a zászlóaljhoz a brigád összekötőtisztje, elhangzott a parancs és nyomban be kellett ugrani a gépekbe, beindítani a motorokat, aztán neki az ellenségnek. Mint akkor, azokban a döntő pillanatokban a csata előtt, az olvasztár szive most is izgatottan dobogott. Izgalmában szinte úgy érezte, hogy megdermedt az ujjahegye. Menetközben üdvözölte a segédolvasztárt és a brigád többi munkását. A mérnök mögöt fellépett az adagolóteknőkhöz, ahol mér várta az adagoláshoz előkészített fémanyag. Megkezdődött az olvasztás. Kazimov nyomban érezte, mennyire elszokott már a valamikor oly kedves munkától. Az üzem főnöke még most sem vette ki szájából a pipát, egyre csak füstölt. Odalépett a kemencéhez és megmutatta, hogyan kell alkalmazni az új berendezést, oktatta, de egyben jókedvre derítette Pantyelej Kazimovot. Az olvasztár minden erejét megfeszítette. Inge úgy átázott a verítéktől, hogy szinte csavarni lehetett volna belőle a vizet. Percenként ivott, berekedt és a műszak közepetáján mér alig vonszolta a lábát. Egész idő alatt egyre csak az a gondolat rágta a bensőjét, hogy a brigádban valami nincs rendjén. Igaz, a brigád minden tagja különkülön jól dolgozott és mégis érezte, hogy valahogy nem megy a dolog. Ettől az érzésétől egy pillanatra sem tudott szabadulni. Az a tudat, hogy munkájával elmarad a többi brigád mögött, egészen kihozta a sodrából. Idegeskedett, kiabált a segédjével és kapkodott. Keze reszketett, térde meg-megroggyant. Az olvasztás —• mintha minden összeesküdött volna ellene — borzasztó lassan haladt. A műszak mér vége felé járt. A szomszéd kemencék, egyik a másik' után, mér adták az acélt, de a Kazimov kemencéjéből vett öntőpróbák újból és újból csak azt mutatták, hogy az acél még nem kész. Mintha lidércálmot látna, úgy nézett a szomszédos brigádokra, amelyek már befejezték munkájukat és elhagyták a kemencét. Uj emberek jöttek az új műszakba, megálltak és csodálkozó tekintettel mérték végig Kazimovot. Megérkezett Sumilov is, gratulált Kazimovnak a munka megkezdéséhez, melegen megrázta kezét, kedves szóval megnyugtatta, de az olvasztárt annyira letörte a sikertelenség, hogy nem is hallotta, mit mond neki Volt tanítványa. Amikor aztán végre kibuggyant a csatornán a felolvasztott acél és a forró, szikrázó áradat kifolyt a félhomályos műhelybe, Kazimov erőtlenül lerogyott az alumínium karosszékbe. Ekkor megjelent egy piszeorrú, kövér lány — a munkaverseny ellenőre. Pillantást vetett a jegyzeteibe, aztán felírta a kemence mellett álló táblára az öntés idejét. A legtávolabbinál kezdte és lassan közeledett Kazimovék felé. Odalépett Kazimov táblájához és kínos lassúsággal felírta: „Ka. zimov P. P." Meglepetten körülnézett. Ugylátszik, nem akart hinni a szemének, mégegyszer betekintett a jegyzeteibe, felhúzta cérnavékonyságú szemöldökét, megrándította a vállát és Sumilov eredménye alá — 5 óra 25 perc —, Kazimov neve mellé felírta: 9 óra 10 perc... Az eredmény nem érte váratlanul Kazimovot. Ő már tudta, hogy felmérhetetlen távolság van Valogya és az ő eredménye között. Ez a szembeállítás azonban mégis nagyon fájdalmasan érintette. Kazimov teljesen letört. Nagy erőfeszítéssel kelt fel a székről. Lábát csak úgy húzta maga után, belerúgott a padlón lévő salakba és szinte vánszorgott a zuhanyozó felé. Segédje már a meleg zuhany alatt paskolta testét, jókedvűen mesélt valamit a többi meztelen fiatalembernek. A fiúk vörösen, a gőztől egészségesen felüdülve, vidáman nevetgéltek, de hirtelen elhallgattak, amint Kazimov belépett a zuhanyozóba. Az olvasztár biztosra vette: rajta nevetnek. Keményen megfordult és otthagyta a zuhanyozót. Meg sem mosdott, csak gyorsan felöltözött és sietett a kijárat felé. El, csak el innen, mielőtt még a segédje és barátai kijönnek az öltözőbe. Szinte futott az üzemen keresztül. Azt hitte, hogy már mindenki látta az ő szégyenét hirdető eredményt, amely ott függ a táblán. Ugy tetszett neki, hogy az emberek szemrehányóan néznek rá; ugyan, mit akarsz itt te, öreg fiú? És még azt mondják, hogy valamikor ő volt a példakép!... Az üzem ajtajában majdnem összeütközött Zorinnal. — Mi az, talán a másik lábamat is el akarod törni, azt akarod, hogy az üzem pártmunkája mindkét lábára sántikáljon? —• tréfált Zorin. — Nos, gratulálok a kezdethez. Ahogy mondani szokták, minden kezdet nehéz! , Kazimov csak legyintett és Zorin mellett k i akart surranni az ajtón, de a párttitkár megragadta a karját. — Hová? És az eiődás? Csak ebben a pillanatban eszmélt fel Kazimov, most jutott csak eszébe az előadás. Megdöbbent. Teljesen kiment a fejéből, hogy mit ígért. Nem is készült az előadásra, még csak tervet sem csinált, sőt nem is gondolt arra, hogy miről fog beszélni. — Képtelen vagyok, rosszul érzem magam... Zorin keskeny szeméből megértés, de egyben szemrehányás csillant a férfi felé. — Hát azt hiszi, hogy tudok most előadást tartani? Ugyan, micsoda előadó vagyok én? Ebben a pillanatban megérezte kezén a párttitkár durva, égéstől felhólyagzott tenyerét. — Te, tankista, idefigyelj! Velem is így volt. A fronton parancsnok voltam, idejöttem és egy kis fiúcska, akit csak úgy zsebrevágnék, tanítani kezdett. De ami a fontos, láttam, hogy az ő kezében szinte keringőt járt az öntőüst, és pedig meg se tudtam mukkanni. „Ejha, — gondoltam — engem aztán alaposan elintézett a háború. Hát tényleg csak arra lennék jó, hogy —• mint valami kilőtt golyó hüvelyét — fütyülőnek használjanak a gyerekek?" — folytatta egy pillanatnyi szünet után —, mert engem senkisem ismert itt, egy elvtárs a frontról — semmj több .., (Folytatjuk.) A. k