Uj Szó, 1950. augusztus (3. évfolyam, 174-200.szám)

1950-08-19 / 190. szám, szombat

UJSZÖ HÁROM TALÁLKOZÁS Ü

JSZ0 1950 augusztus 340 Már elmúlt két óra. Az iskola csen. góje ma mar nem szólai meg. A premontrei gimnázium epuieteneK csendjét még itomoraobá teszik a szürke falak. Az udvaron valamikor hatalmas jegenyefák nőtteK az ég felé és a topoiyák suttogtak az epület körül, amikor elhalt a diákok vidám zajongása.. Az új premontrei rendfőnök azonban feleslegesnek találta a fák árnyékát a gimnáziumi udvaron. Felesleges volt az árnyék és sok más is felesleges volt ebben az épületben. Ma már végetértek az előadások, hazamentek a diákok. De ni csak, a gimnázium vasrácsos, tárva-nyitva álló kapuján két nagyobbacska diák fordul ki és lépteiket egyenesen a temető felé veszik. Az egyik kopott zöldruhás, kissé hajlott hátú, nyurga fiú, hóna alatt csak egy rossz, fületlen aktatáskát szorongat kezében. A gimnáziumban azonban mindenki ismeri, mert az ötödikes Jancsi legkedvesebb szórakozása a matematika, az a rettenetes tudomány, amely sok kisdiáknak a legnagyobb réme. A mellette baktató másik fiú atlétatermetü, ruhája még kopotta'ob, mint a Jancsié és hóna alatt csak egy spárgával átkötött könyvcsomagot szorongat. Ök ketten elválaszthatatlan jóbarátok. Mindig együtt vannak, együtt tanulnak, együtt tornásznak. Bizony a tornában Pali túltesz Jancsin, de a tanulás nehezére esik. A két fiú szivét azonban igen nehéz kő nyomhatja, mert szótlanul, lehorgasztott fejjel lépkednek a gyalogúton, amely a temetőn túl már kivezet a rétekre és lassan KZ erdő felé kanyarog. Ez az erdő itt csak olyan bokros, cserjés. A vidám szel- j lő azonban ebben a cserjésben búvócskázik legszívesebben. Végül Jancsi megtöri a csendet: — Mit mondott hát az igazgató? Pali tovább hallgat. — No mondd már! — szól rá barátjára Jancsi türelmetlen sürgető hangon. Pali némán egy cigarettacsutkát kapar elő a kabátzsebéböl, rágyújt, rágja a cigaretta végét, de a fogai közt egyetlen szó sem szűrődik ki. ' — Beszélj hát, Palikám — nógatja Jancsi tovább, de a belső indulattól remegő hangja tovaszáll a langyos szellővel. — Hát... — Pali szava elcsuklott, amint megszólalt, ajka elfehéredett s úgy állt ott, mintha valaki fejbekólintotta volna. Hirtelen azonban keményen buggyant ki ajkán a szó: — Azt mondta, hogy nem kell minden parasztnak úrnak lenni s ha nem akarok papnak menni, nem ad se ösztöndíjat, se kosztot, se könyvet. Még azt is hozzátette, hogy azon se fog csodálkozni, ha elbukom az én eszemmel. Azt tanácsolta, maradjak otthon apámnál tehenet őrizni, vagy hát másutt is van béresre szükség ... Pali szájából keserűen ömlöttek a szavak. Ügy zuhogtak, mint a hegyipatak s úgy morajlottak, mint a háborgó tenger. Most, amikor a felsőbb osztályba lépett, egyenesen a szemébe vágta az igazgató, hogy ha nem jelentkezik a rendbe, sikkor bezárul előtte a tudomány kapuja, mert csak egy paraszt fia. Oh, Palival ezt már nem egyszer éreztették, de ő oly vasakarattal tanult, hogy ami nem futotta az eszéből, azt pótolta szorgalmával, — no meg Jancsi is segített neki. — Hát most mi lesz, Palikám? — buggyant ki a szó Jancsi ajkán, olyan segítségkérőén, mintha várná, hogy valaki vagy talán Pali tud okosan felelni erre a kérdésre. — Ha én azt tudnám... — mondta Pali és szeme felfénylett a kicsordulni készülő könnyektől. — Ha én azt tudnám, de nem tudom. Egyet azonban tudok: a gimnáziumba többé vissza nem megyek ... Jancsi megijedt. — Mit mondtál? — Hát azt, hogy nem megyek oda vissza, inkább elmegyek a Száraz úrhoz béresnek. — Béresnek? De hisz ez a zsugori vénember a koszton kívül semmit sem fizet! ... — Mit bánom én, de legalább a r agaméi közt leszek és senki sem fogja a fejemhez vágni, hogy parasztnak születtem. Nem mennél inkább a bányatelepre dolgozni? Ha nem is a bányába gondolom, de hát a lakatosmühelybe. Hiszen te mindig szeretted a gépeket meg a szerszámokat és egyetmást a szünetben meg is tanultál az öreg Kovács lakatosmühelyében. Pali megállt, elgondolkozott. Igen, szerette a különféle vasszerszámokat még jobban szerette a gépeket. Szabad idejében órák hosszat ott lebzselt Kovács bácsi lakatosmíihelyéKIS KATA ben és segített az öregnek. Csábította őt a vasból készült, különféle formájú, erős, hidegfogású szerszámok világa. „Mégis csak vasszerszámot fog markolni a kezem" gondolta magában és szinte már ott érezte kérges markában az acél hidegségét. — Hát jó. Megpróbálom, — bökte ki. így ment el 1942 nyár végén Pali lakatosinasnak, Jancsi pedig tovább tanult és bekerült a selmeci bányásziskolába. * A bánya szirénája felsikoltott. A kis bányatelep beleremegett. A munkások keze lehanyatlott a műhelyekben, megdermedtek a fűtők és a lapátolók a kohóknál, a vasércet vagonokra rakodó munkások, de a bányatelep lakóházainak apraja nagyja szívébe is belenyilalt a hideg rémület. Megállt a munka, mindenki agyában ott lüktetett a sziréna sivító, rikoltó vészhangja. Még csak féltizenegy volt és a sziréna még véletlenül se jelezhette a váltást, mert a műszak csak két órakor ér véget. Mindenkit megrohant az őrjöngő félelem és a vágy, hogy megtudja, mi történt. A szerencsétlenség újra kinyújtotta vaskezét a bánya felé és lélekzetvisszafojtva kérdezte a munkások szeme egymástól, hová sújthatott le. A bánya szájánál már sokan szorongtak. Most készült leszállni a mélybe az első kosár Szabó mérnökkel. A munkások gyűlölködő pillantással kísérték minden mozdulatát. A hátsó sorokból halk megjegyzések sivítottak feléje, mintha kirepített nyü zúgna át a levegőn. „Hm, Szabó mérnök úr. Bizony könnyebb az asztalnál kártyázni naphosszat, mint lemászni a bánya gyomrába . .. Azt is csak akkor teszi, ha már a ménkű becsapott, bár belécsapott volna... Igen, Szabó mérnök csak ritkán ment a bányászok közé, mert a munkájuk nem érdekelte s a bányászok még kevésbbé. Most is csak a hivatalos utasítás kényszerítette arra, hogy leszálljon. Ebben a pillanatban futva érkezett az embercsoporthoz Pali, a lakatosműhely inasa. Lihegett, szuszogott, nem szólt egy szót sem, de a tekintete olyan követelő volt, hogy a mérnök megkérdezte: — Mit akarsz? — Le... le ... le szeretnék menni, — lihegte Pali. A mérnök kíváncsiságnak tulajdonította Pali sietését, gúnyosan elmosolyodott és könyökénél fogva berántotta a gyereket a kosárba. A bányakosár a szokott gyorsasággal süllyedt a föld alá. Lent a fényárban úszó folyosó végén a bányamester fogadta őket. — A hatos aknában történt, — jelentette a mérnöknek — csak kisebb beomlás az egész, a támasztógerendák szakadtak be. Reméljük, hogy egy pár óra múlva eltakarítjuk a törmeléket. Az aknában hatan dolgoztak ... A bányamester tapasztalt, öreg bányász volt s nagyon jól tudta, hogy nem történt volna semmi baj, ha a részvénytársaság egy kicsit az emberekkel is törődnék és nemcsak a saját hasznával. Nem csoda, ha a gerendák beszakadtak, hisz ezeket már egyszer felhasználták és a kimerült bányarészböl hozták most ide a főfolyosókra, a helyett, hogy új. erös faanyagot vásároltak volna. De hát a mérnökök az ilyesmivel nem törődnek. Es mit szólhat egy bányamunkás? Ilyen gondolatok kavarogtak az öreg István bá fejében és haragjában ki is mondta őket. A mérnök oldalt rásandított és felmordult. — Ne lázongjon, maga vén forradalmár! Elértek a hatos akna bejáratához. Ott már a csákányok csattogtak, a fúró is kerepelt, az ásók a csillékbe hányták a földet. Pali az emberek közé rohant. — Mit akarsz, te gyerek? — kiáltott rá Vájó Jóska és félretólta. — Ne bántsd öt! — szólt oda a bányamester. — Hiszen olyan vasizmai vannak, hogy megirigyelhetnéd érte... Pali nemcsak minden erejét adta bele a munkába, hanem szívét, egész lelkét is beleöntötte minden mozdulatába. Ó, szegény emberek, — gondolta magában — micsoda érzés lehet számukra, hogy el van rekesztve a folyosó, amely a kiutat jelenti a bányából az életbe. Oh, — sóhajtott még mélyebben és még erősebben vágta a csákányt az omladékba. A percek órák súlyával multak, az emberek már az ingüket is leráncigálták, hátukon a verejték patakokuan csurgott. A bányában kemény munka folyik, de most a keménységhez valami borzalmas, félelmetes erő is hozzájárult. A folyosó visszhangozta a csákány döngését, a csille nyikorgását ... Lasstn már órák multak el. A törmelék fogyott és a legelöl dolgozó \ányász váratlanul felujjongott. Egy tenyérnyi résen, fönt, legfelül, a mennyezet alatt már bepillanthatott a másik oldalra. A kiáltás azonban ajkára fagyott. Vele szemben hat kimeredt szemű, őrülten figyelő, előrebukó fejű alakot látott. Az arcokon a fekete bányaporon kis vékony erecskékben folyt a félelem jégverítéke. Ajkukról valami mély sóhajtás hangzott el, olyan mély, mintha a bánya legmélyéből tört volna fel a megkönnyebbüléstől, hogy hat embernek újra utat nyithat az élet feié. — Jancsi! Jancsi! — sikoltott fel Pali rémülten. Először nem hitt a szemének, amikor bepillantott a résen és az egyik fekete bányászemberben régi iskolatársát vélte felismerni. — Palikám! — hangzott remegő, megtört hangon a túloldalról. — Jancsi, rögtön, rögtön kint lesztek! Már ütjük az utat. A csákányok még szaporábban szóltak, az emberek már nem is törülték arcukról a verejtéket, a sós verejtékcseppek a szemükbe folytak, marták szemgolyóikat, szinte félig vakon ütötték-verték a földgátat. Még egy óra, még egy félóra, még tíz perc és nyitva állt az út. A két barát egy pillanatig egymással szemben állt, aztán hosszan, szinte elválaszthatatlanul egymás vállára borultak s a szemükből kicsorduló könny jelezte a leküzdött nagy félelem után feltörő baráti szeretet újult nagy erejét. Jancsi a hátán heverve nézte a fehér mennyezetet. Gondolataiban egymásután merültek fel az elmúlt évek képei. Öt évvel ezelőtt, amikor bennrekedt a bányában, micsoda borzalmas érzés volt az ... Igaz, hiszen akkor látta utoljára Palit... Meleg érzés töltötte el a szívét, amikor Palira gondolt. — Mi is lett azzal a fiúval? Azóta bizonyára már fel is szabadult a lakatosműhelyben. Ügyes keze volt... Lehet, hogy a műhely első segédje már — tűnődött magában tovább Jancsi. Öt év mult el azóta. Jancsi befejezte a bányásziskolát, de ez már a háború után volt. A háború?!! Nem, erre az időszakra nem is akar visszagodolni. Oh, de milyen jó volt a háború után! Milyen váratlanul jó. A vörös hadsereg elhozta a szabadságot, az élet új formáit tárta fel. Az ő élete is egész más i> ányt vett. 1948-ban fösikolára került. Beteljesült legtitkosabb vágya. Jancsi gondolatai önkéntelenül újra Palihoz tértek vissza. Pali... Vájjon az ő élete is megváltozott? Vájjon neki is jobb-e a sora? Még végig sem gondolta, amikor nyílt az internátusi szoba ajtaja és belépett Jancsi lakótársa, egy szőke, másodéves diák. Kabátját az ágyra dobta. — Valaki keres, — vetette oda Jancsinak, éppen olyan mozdulattal, mint amilyennel ledobta a kabátját. — Kicsoda? — Nem tudom, csak lent a házmesternél érdeklődött utánad egy tatárképü, izmos alak. Jancsi felült az ágyán és kimeresztett szemmel bámult lakótársára. — Mit beszélsz? Hogy nézett ki? Ügy, ahogy mondom, mintha csak Mongolország közepéből csöppent volna ide. Jancsi úgy ugrott talpra, mintha csak az ágy magától lökte volna el. A lépcsőket négyesével, ötösével vette lefelé futtábaA és az első emeleten valakinek teljes súlyával nekirohant. — Bocsánat — és fel sem nézve, tovább akart rohanni. — Jancsi, Jancsi te, megállj! —• Jancsi majdnem elesett, ahogy hirtelen megfordult a sarkán. — Pali, Palikám, hogy kerülsz te ide, hogy tudtad meg a címem? Hogy vagy ? Mit csinálsz ebben a nagy városban? — Jancsi ajkáról csak úgy ömlött a kérdések áradata, közben észre sem v&tte, hogy még mindig Palit szorongatja. — Várjál komám, egy kicsit lassabban, hadd fújjam ki magam. — A két barát nagy izgalmában leült az internátus fehér kőlépcsőjére. — Hát Jancsikám, tudod az úgy volt... Nohát, nem akarom egészen az elején kezdeni. Jancsi kérlelően nézett barátjára. — Palikám, legalább onnan kezd, amikor a bányából kimentettél. Tudod, Jancsikám, te engem még hamarább megmentettél az élet számára. Tudod, akkor, amikor azt mondtad, hogy menjek el lakatosinasnak. Kípzeld csak, azóta már nemcsak felszabadultam, hanem elvégeztem a munkások egyéves tanfolyamát és megszereztem az érettségit. Én is felkerültem a főiskolára, a lakatosmesterség után felsőbb lakatosságot tanulok, azaz, hogy jobban megérts — mosolyodott el Pali — hát gépészmérnökin vagyok. Most meg — s Pali szeme az örömtől ragyogott,hangja ellágyult, oly kedvesen csengett, mint az iskola csengője — életem legszebb napja következik, mert a Nemzetközi Diákszövetség Kongresszusára megyek kiküldöttként. Jancsi előbb elcsodálkozott, aztán vidáman, nevetve ölelte meg barátját: — Igaz ez, Palikám? Oh, ez szinte hihetetlen, hogy megint együtt vagyunk. Együtt is fogunk tanulni ? — Hát persze. Tudod, így van ez már manapság, amikor a munkásból, a parasztból is mérnök lehet, A két barátnak igen, igen sok mondanivalója volt és bizony az internátus ablakán már beragyogott a hajnalpír, amikor édesdeden elaludt Pali és Jancsi egymás mellett. CSÖNG VA-OK Irta: Román György Csöng Va-OK, az öreg koreai paraszt meggörnyedve fáradt léptekkei vezetgette két kis ökrét a földek felői a háza felé. A faekét a nyakába vetette: talán, hogy kímélje a fáradt ökröket, de az is lehet, hogy az ócska, agyonfoldozgatott szerszámot féltette. A kis erdőn át haladtak s amikor kiértek a falu felé vezető útra Cson Va-Ok megállt és megtörülte homlokát. Június volt, nyirkos meleg szél futott a tenger felől a szembenfekvő japáni partok felöl. Csöng Va-Ok elérte a házat. Mielőtt bekötötte volna az istállóba az ökröket, körüljárta, megnézegette minden oldaról. Sötét vo-It már s ő a ház tövében meglapuló trágyahalmocskákat, háziszerszámokat s más ilyes, sötétségben megbúvó mégsötétebb foltocskákat gondosan megbökdoste a cs zmája orrával. Csöng Va-Ok eleget élt már, elég börtönt szenvedett már ahhoz, hogy a kémek országában még az ártatlan egérkétől is tartson. Bevezette az ökröket az istállóba. Szénát tett elébük, az ekét az istálló sarkába dobta Bement a házba., rozséból, venyigéből tüzet rakott, erre ráhelyezte a fazekat. Rizs-árpadara-szójabab kotyvalék volt a fazékban, még tegnapról maradt. Húst, zsirt már hosszú ideje nem látott az öreg paraszt, azt elvették a katonák. Felsóhajtott s hátat fordítva a tűznek leült az ablaknál álló alacsony székre. Üveg nem volt az ablakon, bútor nem volt a házban, disznó nem röfögött az ólban, baromfi nem kapirgált a ház körül: csak hárman laktak Itt az öreg maga és a vánnyadt ké

t ökör. Meg nagynéha Lim, az öreg paraszt fia... Ö rá gondolt most az öreg, pedjg ez nem volt jó gondolat. Iparkodott is előle menekülni a sötétségbe, a sötéten bólongató fákba a sötét égen pislogó néhány csillagba, a közeli falu néhány idevilágító ablakába fúrva szemét. Ám. a fiú laposorrú, lapátfogú, gúnyosan vigyorgó arca újból meg újból megjelent képzeletében, a pokolba hajtva bólogató fát, lámpafényt, csillagot- .. Cson Va-Ok végül is a fazékhoz menekült. Fölébe hajolva kavartakavargatta a kotyvalékot, A fazék tartalma lassan sűrű masszává állt össze. Csöng Va-Ok levette a fazekat a tűzről s a kanalat a kabátja ujjába törülve éppen neki akart látni a vacsorának, amikor kopogtattak az ajtón. Az öreg az ablakhoz szaladt. »Ki az?« szólt kihajolva a sötétbe. »Engedj be, én vagyok az, hallatszott egy hang az ajtó felől. Rin Ki-An, volt, az öreg paraszt sógora onnan az elválasztó vonalon túlról. — Hogy jöttél át? — kérdezte Csöng Va-Ok a jövevényt. — Ügy mint mindig — felelte a másik nyugodtan, miközben leverte ruhájáról, cipőjéről a port. Jobban táplált, izmosabb volt, mint véle egykorú sógora, bár lehet, hegy csak egyenesebb tartása mutatta magasabbnak. Az őrség cigarettázott. meg veszekedett — Jő, hogy itt vagy. Egyedül vagyok. Tarts velem. — E szavakkal az öreg már szedte is le a falról a másik kanalat. A jövevény beleszagolt a fazékba. Fálrehúzta a száját, majd elnevette magát: »No, ennél én különbet hoztam« — mondta s kibontotta a batyuját. Minden volt abban, ami szemszájnak ingere. Füstölt tyúk, még kenyér, igazi, ropogós búzakenyér. Az öreg paraszt csak nézte, nézte. Érezte amint könnybelábbad a szeme. — Honnan szerezted? — s oly bizonytalanul reszkető kezekkel nyúlt a kincs után, mint valami, nrnden pillanatban tovalebbenhető álom után. — Csak vedd el. A tied neked hoztam Van még otthon több is. A magam termése. A mi közös földünk termelte!... S amint falatoztak. Rin Ki-An elmondta, hogy a föl.dmüvesszövetkezet, amí a

z elhanyagolt, kiégett földek fölött nagy kínnal-bajjal indult, ezen a nyáron kivirágzott. Tehén, disznó, csirke, liba, minden van. A házak kibővültek: még mozi is vaa» a faluban. »És nálatok mi újság?* kérdezte, amint befejezte a bűbájos tündérmesét. Csöng Va-Ok sokáig nem felelt. Csak faragta-faragcsálta a csirkecsontra tapadt húst. Odament a tűzhelyhez s hamuval borította be a tüzet. Visszaült székébe s qsöndesen nyámnyogott, mintha vissza altatná idézni a megevett hús emlékét. Végre js a sógora a vállánál megrázta: — Miért nem felelsz? Az öreg paraszt lassan, afcadozva megszólalt. Elmondta, hogy a faluban rosszabb min

t valaha. Roszszabb. mint a japánok alatt. Li SzinMan rendőrei olyanok, mint a veszett állatok. Egy görbe nézésért, egy intésért elhurcolják és agyonverik az embereket. A tegnapi napon is agyonvertek egy parasztaszszonyt, mert nem akart a d sznajátói megválni. A parasztok élete folytonos rettegés. A falu végén álló rendőrségi kaszárnyából állandóan hallatszik a kínzott emberek üvöltése. Sokáig hallgattak. Az elfojtott tűz sercegve iparkodott lángra lobbantani a reárakott hamut. Csöndes, íülledt éjszaka volt, a távoli tenger fölött viharfelhők gyülekeztek. A szobát csak pillanatokra v lágította meg egy-egy átcikázó villám. Tájfun dühönghetett valamerre, nem messze. Később Rin Ki-An megszólalt: — És Lim, a fiad? Lim volt Cs

0ng Va-Ok életének örök bánata Lim«, még miit egészen fiajal gyereket elvitték a japánok Tokióba, amint ők mondták. »iskolázni«. A gyerek hosszú évekig nem hallatott magáról s amikor a japánok kiverése után, mint felnőtt férfi visszakerült, apja nem ismert rá. Nerji ismert rá ebben a zömök, harapófogószerü, laposorru, kultalábu sihederben az ö szép, nyúlánk fiacskájára. s-Te nem vagy az én fiam« — mondta, amikor először meglátta. — »A családunkbeüek magasak, hosszúlábúak ívelt szájuak. Neked görbe lábad van, a képed meg olyan, m'ntha répát vágtak volna rajta! Menj vissza, ahonnan jöttél!« A siheder vigyorgott és üja-