Uj Szó, 1950. augusztus (3. évfolyam, 174-200.szám)

1950-08-13 / 185. szám, vasárnap

1950 augusztu

ó 13. * 32. (92.) TARTÓS BEKEERT. NÉP! DEM OKRA Cl A E RT/ S hogy a Népfront-kormány Jjurzsoáállam keretei között működik, míg a népi demokrácia a proletariátus diktatúrájának formája. A Népfront kor látozza a monopolisták és háborús gyujtogatók hatalmát; a népi de mokrácia teljesA megsemmisíti ha. talmukat és a szocializmus útjára lép. „A Kommunista Párt és megvádolt vezetői védelmében" című brosúrában rámutattam arra, hogy a nepi demokrácia a proletárdiktatúra formája. De általában szólván, ezt az alapvető különbséget a két forma között nem hangsúlyoztam eléggé ahhoz, hogy elkerüljünk minden lehetséges helytelen értelmezést. Amint a Nemzeti Bizottság nemrég tartott ülésén Dennis elvtárs rámutatott, nekünk nem szabad megengednünk pártvonalunk elferdítését, vagyis nem szabad megengednünk, hogy a Népfrontot a népi demokráciával azonosítsák, vagv azt az elképzelést, hogy lehetséges az egyik formának a' másikba való egyszerű átfejlődése. A népi demokrácia általános kérdésének harmadik vonatkozása, amelyet világosan meg kell értenünk, abban áll, hogy mielőtt bármelyik országban népi demokrácia jönne létre, a burzsoáziára végleges és döntő vereséget kell mérni. Ez azt jelenti, hogy a Kommunista Pártnak a munkásosztályon belül a vezető helyet kell elfoglalnia. Brosúrámban leírtam azokat az általános politikai feltételeket, amelyek közepette a népi demokratikus országok Kelet-Európában létrejöttek és a következőket mondottam: „A kapitalista államgépezet szétzúzását — tehát azt, amiről Marx, Lenin és Sztálin már régen mint a sikeres forradalom feltételéről beszéltek a nagy antifasiszta háború idején — nagyrészt a nép végezte el." A hitleri gépezet szétzúzásában, valamint abban, hogy megakadályozzák az európai ellenforradalom támadását az új népi demokratikus országok ellen, a Szovjet Hadseregé volt a döntő szerep. A negyedik fontos vonatkozás, amelyet a népi demokráciával kapcsolatban emlékezetünkbe kell vésnünk, az, hogy a népi demokrácia a proletárdiktatúrának fejlődő formája. A keleteurópai népi demokratikus országok nem kész formában jelentek meg, mint ahogv Minerva kipattant Jupiter fejéből. Bár a népi demokráciák kezdettől fogva a proletárdiktatúra formái voltak, mégis, a kapitalista reakció ellen vívott forradalmi harcban fejlődtek és erősödtek. A népi demokratikus országok kormányai kezdetben mindazoknak a pártoknak széleskörű koalícióját képviselték, amelyek háború alatt általában harcoltak a fasizmus ellen. E koalició tagjai voltak a szocialista pártok, a szociáldemokrata pártok, a parasztpártok, a katolikus pártok, sőt a kistőkések pártjai is. A koalíciós kormányok erélyes vezetői a befolyásos kommunista pártok voltak. Egyrészt az aktív, szocialista beállítottságú munkásság és paraszt ság, másrészt pedig az ellenforradalmi amerikai és belső reakció kettős nyomása alatt, a keleteurópai népi demokratikus országok a Szov jetunió segítségével gyorsan átmen tek a megszilárdulás és konszolidáció folvamatán. A Kommunista Pártök mérhetetlenül megnöveked tek s végül is megvalósították az egyesülést a szociáldemokrata pártokkal. A szakszervezetek gyorsan gyarapodtak és erejük óriási mértékben megnőtt. A koalíciós kormányok rendszeres munkával elvégezték a hadsereg, rendőrség, államgépezet, iskolák, ipar, stb. megtisztítását a reakciós vezetőségtől. A burzsoá elemek kénytelenek voltak távozni ezekből a kormányokból, pártjaik pedig legnagyobbrészt felbomlottak. Az ipar államosításának, a nagybirtokok felosztásának, stb. programját a legnagyobb erélylyel hajtották végre. Ez nem volt egyszerűen a népi demokratikus országok automatikus megszilárdulása. Az osztályharcnak végletekig kiéleződött formája volt ez, amely egyes országokban, például Lengyelországban a polgárháború határát is súrolta. A harc, az amerikai imperialistáktól bujtogatott belső reakció ellen, néha annyira heves volt, hogy a fiatal forradalmi kormányok létét is veszélyeztette. A ssocifslista 9

9hör.tsefeset Sí értléséhes 6C Az ügynevezett környezet kérdésének lényege két pontban csúcsosodik ki: a) a szocializmus gyorsan növekszik, a kapitalizmus pedig egyre mélyebbre merül az általános válságban; b) minél inkább növékszik a világszocializmus, annál inkább gyengül az amerikai imperializmus helyzete. Ha pedig az amerikai imperializmus ennek az elkerülhetetlen folyamatnak a menetét meg akarná változtatni azzal, hogy háborúhoz folyamodik, a fegyveres erőfeszítések csak meggyorsítják ezt a folyamatot, siettetik a kapitalizmus pusztulását és a szocializmus fejlődését. Durva hiba volna azonban, ha ebből azt a következtetést vonnánk le, hogy amennyiben a világszocializmus sikerei gyengítik az amerikai imperializmus helyzetét, akkor az amerikai kapitalizmus ebben a helyzetben belátja majd, hogy nincs ereje a további harcra. Ellenkezőleg, a kapitalizmus nemzetközi állásainak gyengülése és az amerikai külpolitika csődje megszüli az egyre növekvő kétségbeesést, amely ezeket a kapitalistákat még hajlamosabbakká teszi esztelen háborús kalandokra, amit világosan bizonyít a mostani veszélyes háborús uszításuk. Ez az elv már régen világos Pártunk előtt s a háborús veszély elemzésekor már sokszor beszéltünk róla. Miként Szuszlov elvtárs — Lenin szavaira támaszkodva — mondotta: „A történelmi tapasztalat azt tanítja, hogy minél reménytelenebb az imperialista reakció helyzete, annál jobban dühöng, annál nagyobb részéről a háborús kalandok veszélye." („Tartós békéért, népi demokráciáért" 1949. dec. 3.) Ez az egész elgondolás egyenesen ellentmond annak a koncepciónak, amelyet valamikor Br.owder akart pártunkra erőszakolni. Az amerikai kivételesség elméletéből és až amerikai imperializmus dicsőítéséből kiindulva, azt a következtetést vonta le, hogy az amerikai kapitalizmus úgy elhatalmasodott, hogy a világ többi nagy területei — Európa, Latin-Amerika, Kanada, stb. — már nem is válhatnak szocialistákká. Ezzel kapcsolatban elég, ha emlékezetünkbe idézzük az ausztráliai Kommunista Párthoz intézett szégyenteljes levelét," amelyben az ausztráliai elvtársakat mint „baloldaliakat" bírálja, azért, mert szocialista perspektívát tűztek ki országuk elé. Browder vitába szállt velük s erősítgette, hogy Ausztrália gazdasági tekintetben oly szorosan összefügg az Egyesült Államokkal, hogy a Wall-Street engedélye nélkül nem juthat el a szocializmushoz. Browder politikája a világszocializmus vereségének politikája és a világkapitalizmusnak — az amerikai imperializmus uralma alatt való megőrzésére alapozott politika volt. A szocializmus megvalósításáért az Egyesült Államokban a felelősség természetesen teljes mértékben az amerikai munkásosztályra és politikai szövetségeseire hárul, ök iogják élvi^ni a fejlődő nemzetközi szocializmus erős és egyre növekvő támogatását is. Ostobaság volna persze, ha valaki mindebből azt a következtetést vonná le, hogy az amerikai munkások most már ölhetett kezekkel ülhetnek és problémáik megoldását átengedhetik más országok szocialista munkásainak. Soha egyetlen munkásosztály sem jut el ilyen ostoba következtetésre. Ellenkezőleg, ha az amerikai munkásosztály a szocializmusért vívott mindennapos harcában és végső csatájában tudni fogja, hogy a nemzetközi szocializmus támadása gyengíti annak az amerikai imperializmusnak a pozicióit, amely azt | akarja elhitetni az amerikai képpel és az egész világgal, hogy .mindenható és legyőzhetetlen, akkor ez nem gyengíteni, hanem erősíteni fogja a munkásosztály öntudatát és Cselekedeteit. AiS eröról és erószns k ró I A bíróság előtt egészében helye sen ismertettük az osztályharcban alkalmazott erő és erőszak kérdéseinek komplexumát. E ponttal kap csolatban nyíltan vádat emeltek ellenünk. Álláspontunk lényege az volt, amire már Marx sok-sok esztendővel ezelőtt rámutatott, hogy a történelemben soha egyetlen ura kodó osztály sem adta át helyét fejlődő forradalmi osztálynak anélkül, hogy előzőleg ne használt volna fel minden rendelkezésre álló eszközt a saját megmentésére és hogy a munkásosztály és szövetségesei, élükön a Kommunista Párt tal, elég erősek lesznek ahhoz, hogy menetközben a szocializmus felé, legyőzzék az uralkodó osztály min den erőszakoskodását. Nem elég azonban egyszerűen ismételgetni azt a tételt, hogy a munkásoknak saját erejükkel kell elnyomniok' a vállalkozók erőszakoskodását, valamint azt, hogy a munkásosztály ezt kétségtelenül meg is teszi. Az erő kihasználásának kérdését az osztályharcban taktikai szempontból az osztályerők mostani, az utóbbi időben nagymértékben megváltozott viszonyainak, valamint a kapitalizmusnak világméretekben és nemzeti méretekben egyaránt megnyilatkozó általános válságának megvilágításában kell vizsgálnunk. Amikor arról beszélünk, hogy a demokrácia és a szocializmus nemzetközi erői most nagyobbak, mint a kapitalista reakció, a háborús gyujtogatók erői, ezzel olyan fogalmazást adunk, amely mind nemzeti, mind nemzetközi szempontból fontos következményeket rejt magában, különösen abban a kérdésben, hogy képesek-e a kapitalisták erőszakot alkalmazni, valamint abban a kérdésben, hogy a munkások hogyan fogadják ezt az erőszakot. Ez azt jelenti, hogy a demokráciának, miután potenciális túlerejét mozgósította, most meg kell hiúsítania és meg is tudja hiúsítani a burzsoáziának azt a képességét, hogy erőszakot alkalmazzon a nép ellen. Brosúrámban rámutattam arra, hogy a háború után a népi demokrácia országaiban azonnal megkezdődött a viszonylag békés és rendezett fejlődés a szocializmus felé. Ez tény. Miért állhatott fenn ez a helyzet, akár csak ideiglenesen is? Ennek az egyetlen oka az, hogy egyrészt a burzsoá államgépezetet szétzúzta a háború és a Szovjet Hadsereg, amelynek történelmi jelentőségű felszabadító szerepe volt, másrészt a hitlerizmus fölötti történelmi győzelem erősen megszilárdította a demokráciát és a szocializmust. Ebben a háborúutáni első időszakban a reakció egyszerűen nem tudott hatásosan és oagy méretekben harcolni az európai munkásság ellen, bár minden erővel megkísérelte ezt, amikor kirobbantotta a polgárháborút Görögországban, felkeléseket szított Lengyelországban, puccsokat rendezett Romániában stb. Most azonban erősen megváltozott a helyzet. Az amerikai imperializmus agresszív vezetésével az európai reakció bizonyos fokig újra összetudta szedni elgyöngült erőit, aminek eredményeképpen Franciaországban, Olaszországban, Németországban és a többi közép- és nyugateurópai országokban gyakorlatilag kialakultak a potenciális polgárháború feltételei. Csehszlovákia szolgálhat klasszikus példaként arra, hogy erös kommunista párt vezetése alatt miként alakulnak ki az új osztályerőviszonyok. Ebben az országban természetesen fölötte kedvezően alakult a helyzet a munkásokra nézve, akik a háború következtében nagyon elgyengült kapitalizmust megdöntötték. A hatalmon lévő munkások között a forradalmi hangulat széles körben elterjedt s a Kommunista Pártnak befolyása volt. de ami a legfontosabb: nem volt nesszé a Szovjetunió. A munkások és a velük szövetsége- erők tehát oly erősek és olyan jól' szervezettek voltak, hogy amikor az amerikai imperializmus által felbujtott reak ciós erők 1948 februárjában el kcždték jól előkészített ellenforradalmi támadásukat — Csehszlovákiát új Görögországgi akarták átváltoztatni — a hatairnas demokratikus, szocialista erők. a Kommunista Párttal az élükön, csirájában elfojtották ezt a mozgaimat megakadályozták a polgárháború kitörését és gyorsan átt?itek a népi demokráciának és szocialista, programjának döntő megszilárdítására. Más országok nem lesznek persze olyan kedvező helyzetben, mint Csehszlovákia és sokkal súlyosabb harcot kell .majd vívniok az ellenforradalmi burzsoáziával. Az általános elv azonban mégis érvényben marad: előzetesen anny

;ia meg kell gyöngíteni a burzsoázia harcképességét, hogy könnyebb legyen vereséget mérni rá akk)r amikor erőszakot vesz igénybe a nép ellen. A kapitalista erőszak legmagasabb fokú kifejezése természetesen az imperialista háború, az ellenforradalmi világháború. Erőfeszítésünk e téren arra iránvul, hogy a demokrácia és szocializmus potenciális túlerejének segítségével megakadályozzuk az agresszív burzsoáziát abban, hogy a világot újabb háborúba döntse, avagy ha ezt .mégis megtenné, vereséget mérjünk rá. Egyetlen marxistaleninista sem kételkedhetik abban, hogy a nagytőkések elkezdik a világháborút, ha abba a helyzetbe jutnak, hogy ezt megtehessék. A demokratikus szocialista erők történelmi feladata abban rejlik, hogy a nagytőkéseknek ne adjanak ilyen lehetőséget a katas-ztrófa kirobbantására. Ha azt mondjuk, hogy a világháború nem elkerülhetetlen, ezt csupán azért tehetjük, mert a béke népi erői ma potenciálisan RÁCSA elég hatalmasak ahhoz, hogy megakadályozzanak egy ilyen háborút, feltéve, ha erélyesen és vállvetve fognak cselekedni. A rothadó kapitalista rendszer és a dühöngő imperialista reakció viszonyai között a nemzetközi béke csak akkor biztosítható, ha a demokratikus szocialista erőket nemzeti és nemzetközi méretekben az az eltökélt szándék hatja át, hogy megvédik a békét. • Végül meg kell mondani: az a főirányvonal, amelyet Pártunk a bíróság előtt képviselt, politikailag egészséges és helyes volt. Most aktívan meg kell védenünk ezt a vonalat, minden vonatkozásában ki kell dolgoznunk összes elméleti tételeit és a vele összefüggő kérdéseket. Népünk és az egész világ számára most a háborús veszély a legnagyobb veszedelem. A kapitalista társadalom minden reakciós politikai irányzata — a sokféle fasiszta irányzat, a néger nép üldözése, a szakszervezetek elleni támadások, azok a kísérletek, hogy vezetőinket börtönbe zárják és a Kommunista Pártot betiltsák — mindez együttvéve még fenyegetőbbé és élesebbé teszi korunk legnagyobb veszedelmét: az új világháború veszélyét, amelyet az amerikai imperializmus tart felszínen abban az esztelen igyekezetében, hogy megsemmisítse a nemzetközi szocializmust és megteremtse világural,^nát. Annak érdekében, hogy teljesen betölthessük szerepünket abban a harcban, amely ez ellen a civilizációt fenyegető komoly veszély ellen folyik, sohasem fogjuk elfelejteni, hogy a munkásosztálynak és a népnek van elsősorban szüksége erős kommunista tömegpártra, amely egységesen és szilárdan a marsi-lenini elméletre és gyakorlatra támaszkodik. Erős kommunista párt — ez minden siker titka. („Political Affairs", 1950 június.} nALÄLTABOR TIT© JIICÖSXLÁVIÁJÁBA^ „Zeri i popullit" című albán lap Goli Ótok — a haláltábor" című cikkében ír arról a szörnyű életről, amely ebben a táborban azoknak a jugoszláv politikai foglyoknak jut osztályrészül, akik felléptek Tito fasiszta klikkje ellen. „Dachauban, Buchenwaldban, Auschwitzban felszámolták a haláltáborokat — írja a cikk. — De azokhoz hasonló táborokat létesítettek Makronizoszban, Goli Ótokban és másutt. 1949 első felében Titóék Goli Ótok szigeten elkezdték egy nagy koncentrációs tábor építését, politikai foglyok elhelyezésére. Barakokat, magas falakat és a drótkerítések egész rendszerét építették ki és őrtornyokat is emeltek. A mult év júniusában vitték ebbe a táborba az első foglyokat kommunistákat és hazafiakat az ország minden részéből. Mindezt titokban csinálták. Rövid idő alatt a foglyok száma 4500-ra emelkedett. Különböző időre, kettőtől húsz évig terjedő börtönbüntetésre voltak elítélve. Ebben a táborban — mutat rá az újság — naponta 12 óráig tartó kényszermunkát végeztetnek. Nem tesznek kivételt sem a tuberkulotikusokkal, sem azokkal, akik a kínzások következtében sérültek meg. A titóisták szadizmusa a Goli Otok-i táborban a tetőfokra hágott. Az elítélteket arra kényszerítik, hogy a tábor vasbeton kamráiban napokon át álljanak. Vannak olyan kamrák, amelyeket fokozatosan megtöltenek vízzel, amíg el nem éri a foglyok torkát és vannak kamrák, amelyekbe fék váltva hol forró, hol hideg légáramlatot engednek, amitől a foglyok eszméletüket vesztik. Széles körben alkalmazzák itt ^kínzásra a villamosságot is. Mikor a foglyok mind e kínzásokon keresztülestek, és halálukon vannak, a „kórháznak" nevezett hodályokba küldik őket. Itt nincsenek sem orvosok, sem ápolónők, mindennemű orvosság híján a betegek kénytelenek egymást segíteni. Ebből a „kórházból" még senki sem tért vissza a barakba, elvtársaihoz. 1949 október végéig, öt hónap után, ebben a táborban 200-nál több sírt számoltak össze. Ebben a táborban halt meg a csernogoi-i nép kiváló fia, a tudós Szavo Zarics. Ilyen táborokban és börtönökben sínylődnek a jugoszláv nép hősei, Zsujovics, Hebrang, Lumovics, Radovan Zogovics, Sztanojevics és a legjobb jugoszláv hazafiak ezrei. A jugoszláv nép — írja befejezésül az újság —, élén azokkal a kommunistákkal, akik hívek maradtak a marxizmus-leninizmushoz, egyre fokozza az ellenállást. Kipusztítja országából a kémeket és a titóista ügynököket. Meg fogja szabadítani országát Tito és Rankovics bandájától." I t