Uj Szó, 1950. június (3. évfolyam, 124-149.szám)

1950-06-17 / 138. szám, szombat

1950 jűnhis 17 UJSZ0 -Gorkij harca a reakció ellen Maxim Gorkij irodalmi hagyatéka rendkívül gazdag és időszerű. Nem egy kérdésben, így a világreakció ellani küzdelemben is fegyvert ad kezünkbe. Gorkij már kora if júságában szemben találta magát a reakcióval Oroszországban, anol a cárizmus jelentette a világreakció előretolt állását. A külföldi reakcióval ISOG-ban találkozott elöször Amerikában. Az arany és a dollár uralmát „A sárga ördög városa" cimü híres írásában és újságcikkekben leplezte le. De az amerikai kapitalista rendszer jellemzése közben már annyi évtizeddel ezelőtt sem feledkezett meg arról, hogy két Amerika van: a milliárdosok, üzletemberek, reakciósok Amerikája — és a munkások, a demokratikus haladó értelmiség Amerikája. Alig néhány napja tartózkodott az Egyesült Államokban, amikor az újságokban már megjelent a bányászszervezet két börtönbe zárt vezéréhez intézett távirata: „Üdvözöllek benneteket, szocialista testvéreim! Legyetek bátrak! Közel van a nap, amely Igazságot és felszabadulást hoz a világ összes elnyomottjainak". Ugyanilyen élesen különböztette meg Gorkij a két Franciaországot is. Amikor amerikai körútján megtudta, hogy a francia kapitalisták kölcsönt adtak a cári kormánynak az orosz forradalmi mozgalom elnyomására, megírta híres pamfletjét „A csodálatos Franciaország" címmel. Könyve vihart kavart fel éa ekkor rágalmazóinak így válaszolt: „Tévedtek, ha azt hiszitek, hogy egész Franciaországot vádolom. Ne higyjétek naivnak! Én ismerem a francia népet, amely Európa szabadságáért küzdött és tudom, hogy tudatosan nem fordulhat ellene. A népet azonban becsapják és szégyenbe taszítják ve-Betűi — átkozottak legyenek! Én a bankárok és pénzmágnások Franciaországához, a rendőrök és minisztériumok Franciaországához szóltam". A francia burzsoá újságíróknak Gorkij nyilt levélben felelte: „Mi engesztelhetetlen ellenségek vagyunk... A becsületes író mindig ellensége azoknak, akik a kapzsiságot és az rigységet, korunk társadalmi rendszerének alapelveit védik. S önök még azt mondják: Szeretjük Gorkijt, ö pedig ... Uraim! őszintén beszéirigységet, korunk társadalmi rendkívül sértő a burzsoá megbecsülés!" Gorkij forradalmi újságírói tevékenysége elhatolt mindenüvé. írásaiban a francia munkásokhoz, az angol proletariátushoz és a finn társadalomhoz fordult. De épp így szólt az amsterdami háborúsellenes kongresszus küldötteihez, Kína forradalmár íróihoz és a chikágói antifasiszta kongresszushoz is. Gorkij népszerűsége egyre növekszik, nemcsak Európában és Amerikában, hanem Japánban, Indiában is, a munkások, a forradalmi értelmiség, a haladó írók, a haladószellemü emberek körében. Ha ma olvassuk szen-ZELK ZOLTÁN: Fejbúbig nőtt búzára, napfényitatta légbe, legelők harmatcseppel hajlongó jó füvére, gyümölcsdajkáló ágra, levél erezetére ezt látod írva: Béke! Minden megszületőre, minden növekedőre, festékszagú falakra, pirosló új tetőre, frissen gyalult, asztalra, tell tányér gőzébe csak ezt, hogy:

Béke! Béke! Rakott szekér ha fordul, zörög magtár elébe, kertek ldncse, ha csordul, ömlik piac kövére, kenyérben hogyha serceg a kés karéjszelésre:. a béke! Ifjak Igaz szerelme, a gyermek nevetése munka, jókedv, barátság, tenyér a

hű tenyérbe, csákánynak koppanása, ha rálel ércre, szénre: a béke! Mert győzelem a béke annak, ki munkát, alkot, aki hazát teremtve, így is csatát nyer, harcot. Jól tudja ezt a zsarnok, kinek halál a béke, kinek nincs menedéke! Kinek halál a béke: a harc is csak halála, van bitorolt uralma? Nincs népe, nincs hazája! Új pusztulás, új pestis utolsó, vad reménye? Szegezd mellének: Béke! Aldk már ideértünk a jövő küszöbére s akik titánunk jönnek, együtt kiáltjuk: Béke! Sztálin drága nevére, fegyverünk erejére kiáltjuk: Béke! Béke! qAz a tuj a Gorkij „Az anpa" c regényét 190 6 bon Amerikában írta. Pável Vlászov alakját P. A Zalómov nevű munkásról, a szormovói szervezet egyik vezetőjéről, az 1902 május t.i tüntetés megszervezőjéről mintázta. Nílovna alak. ját pedig Zalómov anyjáról, aki szintén a szervezetben do'gozott. Gorkij e regényét a 909-as évek elején Szormo vóban szerzett benyomásai hatása alatt írta, ahol a kalma volt a munkásmozgalmat közvetlenül megfigyelni. Már „Az anya" első részét tartalmazó első három „Znánylje" (magyarul: Tudás) gyűjtemény meg jelenése!: or a Szentpétervári Sajtóbizottság betiltotta a gyűjteményt és 1907 augusztus 3-án azzal a kérelemmel fordult a szentpétervári ügyészséghez, hogy Gorkij ellen indítson bűnvádi eljárást oly irodalmi mfí terjesztése miatt, amely si'lyos bűncselekmények előidézésére alkalmas és a munkásságot a lakosság módosabb rétegei ellen izgatja, lázadásra és rombolásra buzdít. Ezzel kapcsolatosan a „Szentpétervár Rendőrség Tudósító" így fr: „A Szentpétervári Tartományi Bírósi'g k öiviőleve et adott ki. A. M Pjeskov Maxim Gorkij) nylzsegórodl festőcéhbeli mester ellen a BTK 129., 73. és 132. szakaszainak 1. és 4. pontjába ütköző bűncselekmények elkövetése miatt". A komikum ebben az, hogy Gorkij olasz országi tartózkodási helye ebben az Időben közismert vc I! Az eljárás meglndi tása a regény sorsát annyiból befolyá. solta, hogy a következő „Znánylje"-gyüjteményeket szigorúan cenzúrázták, egész jeleneteket húztak ki, mint p!.: Rűbln propagandája a faluban, a rendőrök áltrl' megkínzása, Vlászov és társai ügyének bírósági tárgyalása stb. Általában a szöveg ötödrészét törölte k. De „Az anya" még ilyen megcsonkított formában sem jelenhetett meg önálló alakban egészen a forradalomig. • Az a'ábbiakhan a regény utolsó, befejező részletét közöljük. Ezek ismerik, őt követik, világos... Lebuktam? — kérdezte magában és tiltakozni próbált a gondolat ellen Talán mégse . De aztán egy másodperc müva már bizonyosan tudta és szigorúan meg is állapította. — Igen, lebuktam ... Körülnézett és nem látott semmit. Egyik gondolat a másik után lobbant fel és hunyt is ki mindjárt az agyában. @£elió t) Uo de Q&vkLikoz Yalta, 1890 december 8. KEDVES ALEXICS MAXIMOViCS, utolsó levele nagy örömet szerzett nekem. Szívből köszönöm. A „Vanja bácsí"-t régen írtam, nagyon régen; színpadon soha nem láttam. Az utóbbi években gyakran adják elö vidéki színpadokon, bizonyára, mert kiadtam darabjaim gyűjteményét. Általában hidegen hagynak darabjaim, távoltartom magam a színháztól és a színliáz számára írni, semmit sem jelent nekem. Azt kérdi, mi a véleményem az Ön elbeszéléseiről. A véleményem? ön elvitathatatlan tehetség, sőt, igazi, nagy tehetség! „A sztyeppén" cimü elbeszélésben például ez rendkívül erűvel nyilatkozik meg, olyannyira, hogy erősen kívántam, bárcsak én írtam volna, ön művész, okos, figyelemreméltó érzékenységű művész, megvan Önben az ábrázolás tehetsége, ha lefest valamit, azt látja, tapintja a kezével. Ez igazi művészet. íme, ez az én véleményem és nagyon boldog vagyok, hogy ezt közölhetem Önnel. Nagyon boldog vagyok, ismétlem és ha személyesen is megismerkedünk és egy-két órát beszélgetünk egymással, meggyőződik majd róla, mily nagyra becsülöm és milyen reményeket fűzök az ön tehetségéhez. Beszéljünk most a hibáiról. De ez már nem olyan könnyű dolog. Egy zseni hibáiról beszélni olyan, mintha egy nagy fa hibáiról beszélnék, amely a kertben nő. Vagyis a kérdés lényege nem magában a fában van, hanem annak az ízlésében, aki a fát nézi. Nem igaz? Azzal kezdeném, íiogyv úgy hiszem, önben hiányzik az érzék a mérték iránt, Ön olyan, mint a színházi néző, aki elragadtatását oly kevés tartózkodással nyilvánítja, hogy se ő, se a többiek nem tudnak figyelni. Ez különösen a természeti leírásokban érezhető, amelyekkel elvágja a párbeszédeket. Ezeket a leírásokat olvasva, az ember sze-retné, ha ezek a leírások zártabbak, rövidebbek lennének, két-három sor hosszúak. Hány éves? Nem ismerem, önt, nem tudom, honnan jött, kicsodamicsoda, de ha még fiatal, ott kell hagynia Nizsnljt és két-három évet azzal kell töltenie, hogy úgy mondjam hozzácsiszolódjék az irodalomhoz és az irodalmárokhoz; nem mintha a fülemiléket énekelni kellene tanítani s élesíteni a hangjukat: de önnek elöször bele kell merülnie az Irodalomba és meg kell tanulni azt szeretni; azután meg vidéken gyorsan öregszik az ember. Korolenko, Patapenko, Mamine, Ertel kiváló irók; az első időben talán kissé untatni fogják, de egykét év alatt megszokja és érdemük szerint fogja becsülni őket; társaságuk kamatostul kárpótolja majd a fővárosi élet kellemetlenségeiért és kényelmetlenségeiért. Szaladok a postára. Érezze jól magát. Mégegyszer köszönöm levelét. Meleg kézszorítással CSEHOV. — Itthagyni a koffert és menekülni? ... De rögtön élesen követte a másik gondolatszikra — eldobni a fia szavát? Ilyen kezekre hagyni?... Es magához szorította a bőröndöt... — Elmenni ezzel együtt? Meglépni ? Mintha nem is ő gondolkoznék, hanem kívülről keltenék benne a kérdéseket, perzselték, égették a fejét, a szívét, mintha tüzes tűkkel szurkálnák. És fájtak ezek a gondolatok, elidegenítették önmagától és a fiától, mindattól, ami már megerősödött a lelkében. Érezte hogy ellenséges erő fojtogatja, lenyomja a vállát, ráfekszik a mellére, lealázza és halálos félelmet borít rá. Halántékában sebesen vert az ér, hajatöve kiforrósodott... És akkor, szívének egyetlen erőfe. szítésével lerázta magáról mindezt, elűzte az apró, gyenge kis tüzeket és szigorúan mondta magában — nem szégyenled? Ettől egyszerre megerősödött ... Ne hozz gyalázatot a fiadra? Senkise fái . Szeme fáradt, félénk arcra tévedt. Emlékezetében feltűnt Rubin alakja. Néhány másodperc ingadozás után minden megszilárdult benne, szíve nyugodtabban vert. — Vájjon mi lesz most? — kérdezte magában szinte szemlélődve. A kopó odaintett egy vasúti őrt, valamit súgott a fúlébe és Nílovna felé mutatott a szemével. Az őr megértően nézett rá és elrejtőzött az anya háta mögött. Aztán egy második őr is előkerült, figyelemmel hallgatta, amit mondanak neki, homlokát ráncolta. Testes, borostásan^ öregember volt. Bólintott és odament a padhoz, ahol az anya ült, a detektív pedig hirtelen eltűnt. Az öreg sietség nélkül közeledett, haragos szemmel tapogatva az aszszony arcát, aki önkéntelenül beljebb húzódott a padon. Csak ne üssenek . Az öreg most megállt, közvetlen előtte, hallgatott egy percig, aztán szigorúan, kérdezte: — Mit bámulsz? — Semmit... — Ilyen őszhajú és lop. Nem szégyenli... Mintha arculütötték volna... A go. nősz szavak mintha a bőrét tépnék, kinyomnák a szemét... — Én lopok? ... Hazudsz! — kiáltotta teljes erővel és minden keringett körülötte, a sérelem szinte elkábította. Felragadta az útitáskát, úgyhogy kinyílt. —_ Idenézz! Nézzetek ide valamenynyien! — kiáltotta és meglóbálta a feje fölött az egyik iratcsomót. Az öszszefutó nép lármája zúgó fülébe hatolt, látta, hogy robbannak felé mindenfelől. — Mi van Itt? — Nézzétek, egy detektív... _— Azt mondják, lopott. '— Pedig milyen tisztaképű... Ejnye ... ejnye... — Én nem vagyok tolvaj! — kiáltotta teli torokkal, kicsit megnyugodva, ahogy az érdeklődő arcok tömegébe nézett. — Tegnap ítéltek el egy sereg fiatalembert, politikai bűnért, köztük volt az én fiam — Vlászov... 0 beszélt a vádlottak nevében — itt a beszéde. Elhoztam az emberek közé, hogy hadd olvassák és gondolkodjanak az igazságról... Valaki óvatosan elvett egy csomagot a kezéből és ő gyoisan felkapott egy másikat és kiszórta a tömegbe. — No, ezért se fogják megdicsérni — mondta valaki ijedten. Sokan elvették a papírokat, bedugták a zsebükbe, a ruhájuk alá. Ettől méginkább erőre kapott Pelagéja. Mind nyugodtabban, növekedő indulattal és büszkén, újra fellángoló örömmel beszé't és emelete ki és szórta szét egyik csomagot a másik után, jobbra és balra, a feléje nyúló, kapkodó kezekbe. — Tudjátok miért ítélték el a fiamat és a többit, akik vele tartottak? Megmondom én és ti higyjetek egy ősz öregasszonynak, az édesanyjának ... Azért ítélték el őket, mert az igazságot hozzák nektek. Csak tegnap tudtam meg én is igazán, hogy ez az igazság és senki meg nem cáfolhatja, senki perbe nem szárhat vele ... A tömeg nőtt, morajlott, sűrű gyűrűben vette körül. — Szegénység, éhség és betegség — ezt kapják az emberek a munkájukért. Ellenünk van mindenki, egész életük nap-nap utáni robot, mocsokban, ámításban telik el. Pedig a mi munkánkból laknak jól és mulatoznak azok, akik láncon tartanak, mint a kutyát. A tudatlanság láncán, mert mit is tudunk mi... Félelem és rettegés, éjszaka a mi életünk, fekete éjszaka... — Igaz! — hallatszott valahonnan a tömegből. — Tömjétek be a száját! A tömeg mögölt most feltűnt a detektív, két csendőr kíséretében és akkor az anya riadtan szétdobálta az utolsó csomagokat. Mikor újra benyúlt a táskába, keze idegen kézzel találkozott. — Fogjátok! Vigyétek! — Oszolni! — kiabáltak a csendőrök és széjjeltaszigáHák az embereket. Azok kelletlenül engedtek, tömegük erejével szorongatták a csendőröket és zavarták őket, talán nem is szántszándékkal. Az ősz asszony azzal a nagy, becsületes arcával, jóságos szemével vonzotta őket s míg odakinn az életben százféle dolog választotta el őket egy. mástól, most hirtelen valahogy összeforrtak, az elhangzott szavak tüze egybeolvasztotta őket. Talán régen várt áhított ilyen szavakat a szívük, amelyet elgyötört az élet sok igaztalansága. A közelebbállók némán álltak, csak mohón figyelő szemüket látta az anya ésj érezte forró leheletüket. — Fuss el... — Mindjárt elfognak... — Nagyon is bátoi — Utat! Félre innét! A rendőrök szava egyre közelebbről hangzott, az emberek meginogtak, távolodtak, széledtek jobbra-balra. Az anya úgy érezte most, hogy valamennyien készek mégérteni és hinni ne. ki és sebtiben igyekezett még kimondani, amit lehet, kiszórni a gondolato. kat, amelyeknek erejét átérezte. A sza. vak könnyen fakadtak a, lelke mélyéből és egymásba fűződtek, csak az fájt, hogy a hangja nem elég erős, elakad, megremeg, szakadozik. — A fiam sza vfa — a munkásember tiszta szava, a megvesztegethetetlen léleké! Merészségéről ismerhetitek meg, hogy megvesztegethetetlen. Egy fiatal szempár lelkesedve, féltve nézett a szemébe. Most mellbelökték s ő megtántorodott, a padra roskadt. A fejek fölött hadonásztak a csendőrkarok, megragadták egyiknek a gallérját, másiknak a vállát, jobbrabalra pöndörítették a testeket, sapkák repültek le itt-ott... Minden elsötétült, ingott az anya szeme előtt. Kimerültségét leküzdve, hangjának ma. radékát összefogva kiáltotta a tömeg felé: — Szedjétek össze magatokat, emberek! Egyesüljetek egyetlen erővé... — Most torkonragadta egy vörös csend, őrkéz és megrázta: — Elhallgass! Háttal a falnak esett, szívét egy má_ sodpercre elszorította a rettenet, de aztán újra fellángolt, szétszórva a félelem füstjét. — Indulj! — ordította a csendőr. — Ne féljetek! Nincs keserűbb fájdalom, mint az egész életünk fájdalma. — Hallgass«, azt mondom! Hóna alá fogtak, összevissza rázták, karjánál fogva rángatták és vitték a kijárat felé. — Nincs nagyobb kín, mint amelyik nap-nap után gyötri a szíveket.. . A detektív eléjeszaladt, öklével fe. nyegetődzött és kiabált: — Nem fogod be a szád, te szemét. Az anya szeme kitágult, csillogott álla remegett, lába igyekezett szilárdan lépni a síkos padlón és rendületlenül folytatta: — A feltámadt lelkeket meg nem ölheti senki... — Te kutya! Kurta mozdulattal szájon ütötték. — Ogy kell a vén boszorkánynak! — -hangzott egy kárörvendő kiáltás. Egy pillanatra fekete és vörös foltok kápráztatták el a szemét, szájában ösz. szefutott a vér savanykás íze, de éles kiáltások hangzottak fel és életretérítették megint. — Ne üsd! — Gyalázat! — Ne engedjétek... — Nem lehet vérbefojtani az igazságot! Taszigáltak kifelé, lökték a nyakát, a hátát, ütötték a vállát, a fejét. Ütlegek és kiáltások sötét vihara örvény, lett körülötte, jajszó és fütty. Fü,e majd megsüketült, torka elfulladt, 8 padló ki-kicsúszott a lába alól. Megingott, térde megroggyant, összerándult, fájdalom égette. Egész teste elnehezült, elerőílenedett. De a szemeié, nye nem húnyt ki ás látott más fénylő szempárokat, ismerős bátor tüzet a 'szemekben, annak is rokonát, amelyik az 8 szívében lángolt. Most kilökték az ajtón. Akkor kirántotta a karját egy másodpercre & megkapaszkodott az ajtófélfában. — Tengernyi vér se olthatja ki az igazságot! (Halála 14. évfor ulójára) vedélyes írásait, úgy érezzük, mintha ma irta volna, annyira aktuálisak. , Az Októberi Forradalom idején Gorkij lelkesen kapcsolódott be az új élet munkájába, amelynek hirdetőjévé vált. 1935-ben azt írta: „Van egy ország, ahol a munkás és paraszttömegek akaratát és gondolkodásét olyan irányban ösztönzik és nevelik, hogy államfontosságú munkát végezzenek, amely egyaránt hasznos minden egyes munkás számára és ahol a munkára fordított energia egész tömegét az új életkörülmények megteremtésére és a szocialista kultúra szolgálatába állítják". De Gorkij egy pillanatra sem feledkezett meg arról, hogy az új világ gonosz és veszélyes .ellenségekkel körülvéve fejlődik. A kommunizmust építő világ ellen hadbaszállt az imperializmus, a fasizmus. Gorkij legnagyobb történelmi érdeme: bátor harca a fasizmus ellen. Éberségre hívott fel a fasizmus ellen és felhívása a világ valamennyi becsületes szabadságszerető emberéhez szól. Szellemének és szavának minden erejével üldözte az embertelen fajelméletet: „Elfajzott és társadalmi szempont-I hói veszélyes embereknek tartottam mindig a fajelmélet és a fajok közötti gyűlölet hirdetőit". Fáradhatatlan volt a kis népek gyarmati elnyomásának leleplezésében. Felháborodással írt az amerikai négerlincselésekröl. Gorkij, akinek életét 1936 június 18-án fasiszta bérencek keze oltotta ki, már nem érhette meg azt az időt, amikor Európában új népi demokráciák születtek. De tudta, menynyi gyűlölet tölti el az imperialistafasisztákat az új világ építői ellen. Gorkij nem tagadta, sem önmaga, sem olvasói előtt a két világ gigászi harcínak nehézségeit és veszélyeit. I De jól tudta, hogy a dolgozó nép erőforrásai kimeríthetetlenek. Látta a parazita osztályok reménytelen sorsát. 1934-ben hangzottak el hittel tele szavai: „A emberiség nem pusztulhat el azért, mert egy kis része haldoklik és bomlásnak indul. Ennek a kisebbségnek a kimúlása a létező legnagyobb igazság és a történelem dicsőségét a proletariátusnak juttatja. ' Ezzel kezdődik el a világ népeinek baráti, testvéri és az egész világra kiterjedő munkája. .. Az új élet épí. tésének gyönyörű, szabad munkája", i (N. Pikaszonov cikkéből)