Uj Szó, 1950. május (3. évfolyam, 99-123.szám)

1950-05-07 / 104. szám, vasárnap

1? VLADIMÍR MAJAKOVSZKIJ CV in za DCuiatól! A hátnrrú, imperializmus lánya, vágtat a földön, őrjöngve rikácsol. Arcunkra vetődik a háború árnya, — munkások, menydüröR-jétek: „Vissza Kínától!" Hé. Mac Donald, minden szavad hazug, kirázunk bőrödből, vigyázz jól! Parancsunk a csatahajókra zúg: Vissza Kínától! Nyájas királyok, , sima mosolygó követek terveket szőnek, égnek a kapzsiságtól; terveiket mint pókháló-szövetet széttépi kezünk: „Vissza Kínától!" Kuli, eleget húztad a riksát, ne rejtsen többé ronda sikátor: ronts ki a fényre, s ha szóra nyílik szád, legelőször üvöltsd ezt: „Vissza Kínától!" 400 milliós nép vagy: és csak némán, nyögve tűrnéd, hogy ka rám lm tereljenek, akái a csürhét? Hangosabban, kínaiak: „Vissza Kínától!" Hajcsáraltokat dobjátok a Nagy Falon át, így megszabadultok minden tgától. VUág kalózai, ne tovább! Vissza Kínától! Minden elnyomott néppel együtt harcolunk, Kínaiak, ott vagyunk veletek is. Ki gátol, hogy felkeljetek ? Hisz reszket a rablók ivadéka. Munkások! Szólít a harc: velünk tart mind, aki bátor, lobbanjon az éjbe, mint a rakéta, tüzes jelszavatok: „Vissza Kínától!" Képes Géza fordítása M 1 t 1950 május f Káli Hogyan születik egy szó? Egy fogalom? A nép lelkének, gondolatvilágának micsoda mélységében ímegy végbe e születés megejtő folyamata? Hol születtek az orosz nyelv szavai? Fogalmai? Az első másolatokban, melyek bolgár kolostorokból Kievbe kerültek? Az első hajladozó jobbágyok ajkain, akik a Dolgorukij hercegek millió holdjain robotoltak? Az első burlákok mély szomorúsággal teli, elnyújtott énekének lágy ölén? Mi volt egyetlen orosz szó útja (a „mir""é), míg megtette vándorútját az orosz történelem századain át s a Nagy Októberi Forradalom tüzében a nagy Lenin ajkára került? Ezeken tűnődtem egy orosz tankönyv fölé hajolva, mint öreg iskolás gyerek, aki a forradalom, a népszabadság nyelvének titkait keresgeti. Csudálatos nyelv! — S például az én életemben harmincöt tévelygő esztendőnek kellett eltelnie, míg első hangjainak zerr gésével ismerkedem. Nyelve végtelen millió szabad embernek; a legnagyobb irodalom nyelve; a legteljesebb emberi részvét megszólaltatásának nyelve; az igazság kimondásának nyelve; az ember iránt, minden szegény ember i • • i i • i i t i i i i i i i i i i i i i • i i • • i i i • • i i i i • • i i i i • i i • i i • • i • i i i i i • i i i * • i i i i i i i • i i i i • i i i i • i • i I

iránt érzett végtelen szeretet nyelve... Eltelek a mi világunk békéjével... vájjon mit jelent e szó oroszul, világ? Fellapozom a szótárt és meglelem. Három betű: Mir. S mit jelent vájjon a béke, amelyért mj olyan eltökélt harcot folytatunk? Ami egész életünk, munkánk lényege? Míg suhog a nyárfa s csattog a pintyőke dala, megtalálom ezt a szót is: A béke is mir-t jelent S ekkor a padon megszólal mellettem egy Moszkvát járt barát: — Most keresd meg, mit jelent oroszul a régi faluközösség? Az emberek társas összefogása? Zizegnek a szótár lapjai; kissé ámulva olvasom: Ez a fogalom is m i r-t jelent. Elhallgatunk. A világ zeng tovább. S eltűnődve, e merengést magunkba zárva, erre gondolunk: Micsoda megejtő találkozása a fogalmaknak! Azon a nyelven, megfogalmazták a Nagy Októberi Forradalmat, annak a népnek a nyelvén, amely a legmagasabbra emeli a béke zászlaját, egyazon szó jelenti a békét, a világot s a közösséget. Ruffy Péter. KIS ä R

I Egy baliónkabátos idegen közeledik az országúton, vidáman íütyörészve, kezében kalapját lengeti. — Jó pihenést! Jó munkát! — köszönt rá a napbarnított arcú legényekre, akik d falu kultúrháza előtt álldogálnak — Mi az, nagygyűlést tarttok itt, hz országút kellős közepén? — kérde. zi a jövevény. — Nem-a — jön a rövid felelet. — Hát mit csináltok? — H£t csak áliunk, — feleli egy másik ugyanolyan rövidséggel. — No meg beszélgetünk, hiszen vasárnap van — teszi hozzá egy harmadik. — Engem érdekelne, hogy miről is beszélgettek, tudjátok, engem minden érdekel, minden, de minden. — Akkor maga csak újságíró lehet — köpi be a csoport legszélén á'ló legényke. Az idegen elneveti magát. — Honnan tudod, öcskös? Tán a homlokomra van írva? — Nem a, de az újságírók a legkiváncsibb emberek — Nahát akkor mondd meg nekem, hol lakik Litavszky bátya? — Amott ni, a felvégen. Látja, ott a szövetkezeti telep Az a kilenc új ház Hát ő a középsőben lakik. — Köszönöm. A vidám újságíró fütyörészve indul meg az országúton a falu felvége felé. A vakító napfényben ragyogó, kis fehér házak mellett meglassítja lépteit. Egy, kettő, három, négy, öt... Ez az. Ráköszönt a fiatalasszonyra, aki kis pólyásgyeimeket tart a karján. — Itt lakik Litavszky elvtárs? A fiatalasszony bekiált a házba: — Nagyapó, valaki keresi magát. A ház ajtajában csakhamar megjelenik egy fehérgatyás, kékkötényes öreg parasztember. Balkezében hoszszú cseréppipáját tartja, meg-meg szopogatja. — Na, mi az? — tekintete már a jövevényt méregeti t e tő tői-talpig, jobb. ról is meg balról is és még mielőtt a fiatalasszony megszólalna, az idegen szava felcsattan: — Jó vasárnapot, Litavszky bátya! — Honnan ismer kend engem? — Hát már hallottam magáról. Azt mondják, hogy maga is csodákat művel a természettel, hogy Micsurinnal fogott össze, — mondja nevetve az újságíró. — Hm, hm.. — hümmög az öreg. — Na kerüljék beljebb. A beszélgetés gyorsan megindult, úgy zuhog, mint a Bodrogot képező patakok felső folyásán, aztán lassan lecsillapodik a gyors rohanás és a beszéd szélesen, lassan hömpölyög, mint a folyó a rónán. A Bodrog... ABodrog életnedvvel tölti a partjait ölelő földeket s a földek kamatostul jutalmazzák meg az ember fáradságát, nehéz munkáját Üi gyümölcs, kelet édes gyermeke, a súlyos kalászú, büsz. ke rizs, amelynek otthona Mao-CeTung népének országa, terem a Bodrog partján. Évekkel ezelőtt a íolyómenti földeket nemis igen művelték meg, széles, mocsaras, nedve* rétek terültek el, zöld, hatalmas hátukat kidomborítva kisebb-nagyobb halmokon, majd újra laposan elnyúltak a folyó medre felé. Litavszky gazda akkor két és fél holdon dolgozott, no meg napszámba is járt. Bizony jócskán görnyedt a háta a mezei munkák idején. Egy napon kis csomagot hozott a posta. — Nekem.é? — kérdezte csodálkozva az öreg postástól Litavszky. — Kendnek van adresszálva. — Litavszky kíváncsian vette át a kis csomagot és bement az elülső szobába. Kibontotta a papírt s a papirskatulya tetején egy levelet talált. — Nini, a komám küldi... — Lassan betűzni kezdte az írást. Békéscsaba ... olvasta, olvasta, aztán felvillant a szeme. — Ejnye, minek küldi ezeket a rizsma. gokat ide. hiszen itten tán soha ki sem kelne. — Kinyitotta a dobozt és a rizsmagok kiömlöttek az asztalra. Markába vette, megnézte, átszórta egyik markából a másikba az ovális, hosszú szemeket, majd megint összesöpörte tenyerével a skatulyába és feltette a szekrény tetejére. — No, majd meglátjuk tavasszal... A szálláson, ahol Litavszky lakott, megindult a tavaszi munka sodró folyama. A rög megmunkálója kora hajnaltól késő estig a barna földön dolgozott, hogy megadja neki mindazt, amiért majd a jó öreg föld búsásan fizet a nyár végén. Egy kora reg. gel Litavszky bátya kiment a ház mögé, ahol a kristályforrás átlátszó nedvét ontotta. Hóna alatt kis dobozt szorongatott. Furcsa, szinte kegyeletes komoly mozdulatokkal tett-vett és a kis doboz tartalmát elvetette. Az egész nem volt több, mint egy jó marokra való. Es csoda történt... A rizs kikelt, kinőtt a víz alól és Litavszky minden nap megnézte, mennyit nő, mennyit fejlődik a zöld nóvényke Egy reggel magával vitte tízenkétéves Jóska fiát is. — Ide nézz, Jóska, látod-e? Tudod te, hogy ez mi? — Olyan zöld ez mint a búza, édesapám. — Ajaj, te gyerek, nem búza ez, hanem rizs — mondta Litavszky és kezével lágyan végigsimított a zöld növényszálakon, mint egy gondoskodó apa megsimogatja gyermeke vállát. — Rizs... Tudod, a kínaiak termelik ezt a növényt, biztosan már hallottál róluk, a szorgalmas, szerény, dolgos népről, amelynek hatalmas országa arra van, ahonan a nap felkel... Az ő mindennapi eledelük ez, látod, nagy nap ez nekünk, neked meg nekem ... Nem érted, miért? — A kis Jóska csak ingatta fejét. — Hát azért, mert ez azt jelenti, hogy itt is megte. rem a rizs, itt nálunk, a Bodrog partján. Litavszky gyakran megsimogatta a fűszálakat, a fűszálak kalászba szökkentek és a nyár végén már nem egy, hanem jó húsz maroknyi rizs ömlött végig az asztalon. — Látod Jóska, ez a növény hálásabb a búzánál is. A búza csak a tízszeresét hozza meg. ez meg kétszer annyit hoz, mint a mi búzánk. Litavszky a következő évben már egy jó darabot szántott fel a kertjéből a kút mögött és elvetette egész kincsét. Nehéz munkájába került a rizsföldecskét vízzel ellátni, mert magának kellett forgatni a kút kerekét és a rizs rengeteg vizet követelt. A nyár meleg sugaraival lassan megérlelte a kalászokat. Litavszky féltő gonddal őr. ködött a rizskalászok fölött. Egy éjjel felriadt álmából. Talpra ugrott. — Jóska, Jóska, gyújtsál lámpát! Gyorsan mozogj! A gyerek álmosan motoszkált egy ideig, kaparászott, mintha csak egér motozott volna a .konyha nagy tisztes ládájában, azután sercent a gyufa és fellobbant egy kis viharlámpa fénye. — Gyere, menj előttem! — Hova, édesapám? — A kúthoz! — Az öreg hangja olyan mély volt és parancsoló, hogy Jóska megszeppent és félálmában imbolyogva lépegetett végig a tornácon ki a szérűre. — Ide világíts, a rizsföldekre! — parancsolta az apja. Körüljárták a rizsföldet, a kalászok nehéz feje meghajalva bólogatott a korahajnali szel. lőben. A lámpa fénye végigtáncolt raj. tuk. — No, a mindenit!... Hát még ilyet se pipáltam ... Ügy megijedtem, hogy csuda!... De jó, hogy csak álmodtaip, hogy valaki szaggatja a rizs. kalászokat!..". Mert úgy elagyabugyáltam volna!... Na Jóska, menjünk aludni. Litavszky nyugodt léptekkel megindult a konyha felé A tél folyamán ellátogatott Kövecsesékhez Kövecses bának a Bodrog mentén volt hat hold földje, amit az öreg minden évben bérbe adott Litavszky úgy gondolta, hogy legalább egy holdat bérbe vesz, mert ha nem is az egészet, de már majdnem az egészet bevetheti majd rizzsel. Az este folyamán szó szót követett és hosszú bevezetés után Litavszky rátért a fődologra, amiért tulajdonképpen ide jött, hogy adjon neki egy holdnyi földet az öreg Kövecses árendába. — Hm, hm, meg lehet csinálni.., Szép tőled, hogy legalább egy holdat ki akarsz venni árendába, na és mit akarsz oda elvetni? — Nos, hát zabot... vagy árpát.., — felelte Litavszky a váratlan kérdésre. — Zabot vagy árpát? ... Hm ... Szép dolog... De az ember búzából éL Látod, én már öreg vagyok, dolgozni nem igen bírok. Hát kiadom neked azt az egy hód földet, de csak úgy, hogy ha te az árendát búzában fizeted meg nekem. Jó-e lesz így, mi?... Mi az, tán elakadt a szavad? — mordult Kövecses Litavszkyra. Az úgy ült ott, mintha minden tagja megmerevedett volna, csak a halántékán kidagadó erek mutatták, hogy a szíve hevesen ver, mintha valami összeszorította volna. Sokáig nem szólt egy szót sem. Végül mégis csak nekibátorodott: — Rizst akarok oda ültetni. Kövecses, aki egész este igen kedves, sőt mézes-mázos volt Litavszkyhoz, egyszerre megváltozott. — Miiit?. . Mit dadogsz? Litavszky elvörösödött, legszíveseb. ben kifordult volna az ajtón, de nem lehetett, mert az öreg morgása hirteíen szózuhatagba csapott át. — Ki a csuda hallott ilyet? Hogy juthatott ez az eszedbe? Hallod-e, zöldfülű vagy te hozzám képest, az az egy biztos. Tán egy kissé bolond is. De engem ne nézz olyan bolondnak, hogy ilyen semmi haszonra, ilyen haszontalansága odaadjam neked a földemet Értetted? Nem adom, nem én. nem adom neked a földemet árendába! Ez az utolsó szavam Na, Isten áldjon meg! — Kövecses még a kezét sem nyuj. totta Litavszkynak, oda fordult az eléje tett meleg vacsora felé és kanalazni kezdte a párolgó levest. Litavszky nem vetett többé rizst, sem azon az éven, sem a következő években. De a ház mögött kitermelt rizsmagot jól eltette az első szoba nagy ládájának fenekére. Fordult a világ kereke, nagyot fordult a Bodrog mentén is az élet. A győzelmesen előrenyomuló Vörös Hadsereg ide is elhozta a felszabadulást. A szabadság érces szava végig zúgott a Bodrog völgyében is. Az emberek tekintete forró szeretettel és mély hálával eltelve fordult a szovjet haza felé. Szeretetük, hálájuk és örömük alkotó tetté vált. A falu három kocsmája megint csak az emberek gyülekező helye lett, csakhogy most nem ital mellett fecsérelték a drága időt, hanem fehér papírokra jegyezgetve, könyvekben la* pozgatva vitatkoztak a hosszú asztaloknál. Az egyik kocsma kultúrház lett, a másik pedig, mivel nagy udvara volt, az állami gépállomás székhelye. Litavszky is el-ellátogatott a kultúrházba. Sok mindent megtudott ott, egészen új dolgokat. Egyszer egy előadó került el hozzájuk a kerület székhelyéről. Kassái ól és az igen komoly és igen érdekes dolgokat beszélt Micsurin és Liszenko természettudósokról. Litavszky komolyan hallgatta végig az előadást, amelyet az előadó azzal fejezett be, hogy itt nálunk, a Bodrog partján is olyan növényeket fogunk termelni, amelyek még eddig sohasem kerültek el ebbe a földbe, így például rizst... Az előadó nem fejezhette be a mondatot, mert valaki felpattant az egyik asztalnál, olyat ütött az asztalra, hogy a ceruzák, füzetek, könyvek mind táncra perdüllek és elkiáltotta magát: — Fogunk is, mert én már kipróbáltam, hogy itt a rizs megterem! — Minden szem Litavszky felé fordult, mert ő volt az, aki félbeszakította az előadó mondókáját. Az emberek nem — is igyekeztek rászólni, olyan váratlanul és olyan meglepőek voltak Litavszky szavai — Igen, én már megpróbáltam és sikerült is. Csak aztán nekem nem volt földem a Bodrog partján és Kövecses, a ,

knagygazda" nem akart nekem rizsre árendába adni földet. Azt mondta, hogy bolondság az egész. Pedig nem bolondság, jöjjenek el hozzám, megmutatom maguknak az én kincsemet. Es Litavszky megalakította a szövetkezet rizstermelő csoportját. Jóska fia is mellette dolgozott, nemcsak földet kapott a víz mentén, meg elvetni való rizst, de kékinges brigádosok jöttek le a Bodrog partjára, hogy öntözőcsatornát ássanak. Tizenöt ember dolgozott ezen a hatalmas új munkán. Az új traktor sárga kerekei oly élénken forogtak a Bodrogmenti iöldön, mint ahogy a sárga gólyahír hajladozott a Bodrog partja mentén levő kis állóvizek mocsaras, füves zöldjében ... — Hát Így .. így kezdődött az én munkám a rizs körű' és most gyönyörű szép termést is hozott. Bizony, ami. kor a láda fenekére süllyesztettem a rizsmagvakat, nagy reménytelenség vett rajtam erőt. Mondogattam is a fiamnak: — Jóska, ha én már nem tudnám elvetni ezeket a rizsmagokat, legyen rá gondod, fiam . A gyerek megígérte, megfogadta és az engem megnyugtatott. De lám, mégis megértem, hogy eljött a nagy nap, a felszabadításunk napja és én magam vethettem el ezt a drága kincset a barna barázdák, ba és én magam, nézze, ezekkel a zekkei arattam le már egyszer a termést. — Köszönöm, elvtárs, hogy elmesélte nekem ezt a kis történetet a maga rizskalászának történetét. Jó munkát kívánok továbbra is! — az új. ságíró lassan búcsúzni kezdett. — Kivinném a földekre, de most még nem sokat látna ott. Jöjjön el aratásra! — Nagy szó volt ez a meg. hívás az öreg Litavszky tói, nagy szó, mert meg akarta mutatni csoportja közös munkájának igazi eredményét. — Jó, majd eljövök. A viszontlátás, ra! S az újságíró kilépett az utcára és fütyörészve megindult a vasútálomás felé. UJSZO KATA: á t