Uj Szó, 1950. május (3. évfolyam, 99-123.szám)

1950-05-07 / 104. szám, vasárnap

1950 május 7 UJSZ0 11 EGRI VIKTOR: cflz. ivtoúny (f elszabadul Fent az irtványon mintha a tavaszi szélben már a szabadság zenéje zúgott volna. Keletre tőlünk még folyt a harc, de itt az élet tapogatódzó, gyámoltalan léptekkel elindult már a béke felé. A sovány földdarabkák, köve" cses szántók fölé dolgos munkáskezek hajoltak. Fent a magasban fehér bárányfellegek szálltak és gyorsan tovatűnő árnyékuk rávetődött a szántóvetőkre. Az irtványokon ekkor csapott át a háború utolsó hulláma. Hajnalban egy századnyi SS'legény szállta meg a Hrasny-hegyet. Nem voltak ezek már félelmetkeltő, embertelen szörnyetegek. Bőrüket menteni akaró rémült emberek lettek a hetekkel ezelőtt még partizánokat üldöző, vadállatias kegyetlenséggel vallató, s ártatlanokat oly egykedvűen gyilkoló sápadtbőrű ijedt legények. Mert ifjú, szinte nyálasképű volt mind, valami fiatal korosztály, amit hirtelen harcba vetettek a rohamosan nyugatnak nyomuló vörös katonák ellen. Elvonultak a házak mellett. Az útmenti árkokban megbújtak és tisztjeik masszelátókkal kezdték figyelni a szemközti hegyeket. Dél felé egy trénfogat kapaszkodott fel az erdő széléig. Alig verődött össze körülötte néhány ember, hirtelen könnyű gránát csapott le a közelükben. Két katona megsebesült. Egy újabb gránát már az irtványban tett kárt, a tisztás melletti házak egyikét romba döntötte és a menekülő gazdán halálos sebet ejtett. A helyzet komolyra fordult. Az SS-legények integetni s kiáltozni kezdtek, hogy tűnjön el mindenki a közelükből. Keressünk fedezéket, bújjunk el a házak pincéiben. De itt fent az irtványon nem voltak pincék, a hamar feltörő talajvíz nem engedte a házak alápincézését. A hegy védettebb részében, a legszélsőbb ház üres istállójában, sietve odamentett dunyhákon és szénahalmokon asszonyok és gyermekek szorongtak. Messzehordó ágyúkkal lőtte már az orosz a Jávorhegyet és a nyugatnak kígyózó szürke országutat. Lenn a völgyben kazlak lángoltak s a szél pernyét sodort fel hozzánk. Időnként repülőgépek szálltak el felettünk éles zúgással, csaknem súrolva a házak fedelétFerde síkban gépfegyvertűzzel árasztották el a német állásokat és az országutat. A türelmetlenség felüzött a ház elé a magaslatra. Egy kőrakás mögé bújva lestem az út árkában futkosó németeket. Görnyedt háttal, fegyverrel a kezükben, hol az erdő felé, hol pedig vissza a malom felé lejtő útig bukdácsoltak. Egy csapat jobbfelöl hosszú libasorban leereszkedett a völgybe. Az orosz abbahagyta az ágyútüzet, de a futkározás az árokban tovább tartott. Az egész olybá tűnt, mint egy groteszk színpadi próba hatalmas díszletek közt, amit egy dilettáns rendező ostoba konoksággal ismétel. Semmi értelme nem volt ennek a futkosásnak és fedezésnek. Talán a nyugtalanság rángatta ide-oda az egész csapatot, a következő percek bizonytalansága és az egész ellenállásnak ordító céltalansága. Nem éreztem, hogy én, a fegy" vertelen néző magam is veszélyben vagyok s a kőrakás alig véd. Annyira valószínűtlen volt az egész harc a láthatatlan támadó s a hátráló ellenfél között. Alkonyatkor elhagyták a hegyet a németek. Az erdő széle mellett ereszkedtek le laza rajban. Este szétfutott a hír, hogy az oroszok alig két kilométernyire tőlünk az erdő túlsó oldalán vannak. Délfelől is jönnek, átkaroló mozdulattal. Két front közt voltunk most, a senki földjén, az előnyomuló vörös katonák és a hátráló németek közt. Éjszaka kevés ember talált álmot. A gyerekek ruhástul feküdtek az ágyon, minden pillanatban futásra, menekülésre készen, ha most a német tüzérség kezdené ágyúzni az irtványokat. A ház előtt álltam és a sötétedő eget, a lilás párákkal takaródzó távoli erdőket néztem. — Hát vége lesz? — szólalt meg mellettem Malek, a házigazdám, egy hirtelenszőke, nagyon elevenszemű kopanicsár. Kétkedve és félénken kérdve csengett a hangja. Csak bólintottam erre. — Nehéz éveket éltünk át! — sóhajtott fel valaki a sötétben. Igen, nehéz volt ez a négy utolsó esztendő. Sokszor emberfelettien nehéz. Sokszor értelmetlen, kábítóan sötét és reménytelen' Ráhengeredett a mellünkre, szorított és fojtogatott. De most végre felengedett az embertelen nyomás, megcsapott a szabadság szele és valami vad, ujjongó láz tüzelt vérünkben és eltöltötte vörös rohanással testünk minden parányát. Az arcom égett és láttam, az emberek homloka szinte fénylik és izzik a sötétben. — Azt hittem, nem élem meg a szabadságot — mondta ekkor tört, reszkető? hangon egy vén •kopanicsár. — De nehéz lett volna meghalni így öröm nélkül! — Hát most lesz miért örülni, bátyó, — mondta Malek. — Kamatostul visszakapnak mindent. Én elevenen nyúznám meg valamennyit. Engem sántává nyomorítottak. — Mindenkinek van elég bánata. El kell felejteni a gyötrelmeket és a sok megaláztatást. Különös volt az estében az öregnek ez a megbocsátásra és feledésre intő szava. Valami kenetes és papos volt benne, mégis gondolkodóba ejtett. Igaza volna, hogy el kell felejteni ezeket a nehéz éveket? Eltörölni az emlékezésből az üldözést, a börtönöket, a kényszermunkát és mindazt a gyászt, ami ezer és millió jajból és halálból feketén és könyörtelenül felém csapott és elárasztott? Nem, ezt nem lehet elfelejteni! A paposkedvű öregnek nincs igaza. De Malek oldalán sem áll az igazság. Valahol -a közepén kell lennie. Emlékezni és tovább menni. Harag nélkül elszámolni ezzel a szörnyű, nyomasztó sötét múlttal, — így menpi előre a munkás holnapok felé. E percben az öreg szava nyomán mintha valami új láz remegtetett volna meg. Nem tudom, mi lett az otthonunkból. Februárban kaptam utoljára hírt. Gestapo-tisztek laktak a házban. Ki tudja, miben tettek kárt, mit cipelnek most magukkal? Sebaj! Ha csak a puszta falakat találom, az is ajándék lesz. Felépítünk mindent "újra. Mire visszatérek, R. KOCSAR: ö agy az e ?\e\ ulá n A köd oszladozni kezdett. A nap felkelőben volt. A sebesült vörös katona lassan öntudatra ébredt. Ráébredt arra, hogy hol van és idő iránti érzéke is visszatért. Mennyi idő' is telt el azóta, hogy a gyújtóbombát a lőszerraktárra dobta? Hány óra telt el art tói a perctől, amikor a pokoli mennydörgés megrázta a földet és óriási füstoszlopok törtek elő s minden-minden vigasztalan sötétségbe zuhant? ... A feje szédült, ;>ábai mintha ólomból lettek volna: egyre gyakrabban leült pihenni a fűre, a kiszáradt patakmederbe, hallgatta a fegyvereik zaját, amelyek az irányt jelezték neki. Most, hogy magához tért, visszanyerte akaratát is és a menekülés reménye éledt benne. A harmadik nap reggelén lovas örséggel találkozott. — Vezessetek Panfilov tábornokhoz ... E szavak után újra elvesztette eszméletét. A katonák nagynehezen szétfeszítették aijkait és vodkát öntöttek szájába. Szeme előtt újra az ismerős arcok villantak fel. Most már nem álmai, nem a fáradság, a megkínzott képzelőtehetség idézte fel őket, hanem éber állapotban látta őket. HomCokán egy meleg kéz nyugodott. Nem, ez nem látólom, maga Panfilov tábornok áll előtte! —• Már azt hittük, hogy halott vagy — mosolygott rá Panfilov. Michael csodálkozva végignézett a tábornokon és bajtársakon, akik körülvették és már világosan megértett minden szót, megértette csodálkozásukat, örömteli mosolyukat. Most minden nagyon drága vojt a szívének: az emberek, az őszbehajló erdő rengetege és az az élet is, amelyet áthatolhatatlan puskapor vont be. — Miért haljak meg? — suttogta. — Élni akarok. — Helyes! — szólt közbe a tábornok. — Arra, hogy az ember meghaljon, mindig van elég idő. Azt mindenki meg tudja tenni! — Látni akarom a győzelem napját, a visszavonuló ellenséget.'..! Azon a napon üsse át az ellenség golyója szívemet, akkor nyugodtan halok meg... Nem kívánok többet! A tábornok vidáman elnevette magát és a katonákhoz fordult, akik mellette álltak: — Tyichon, te tanuja vagy ennek a jelenetnek: a győzelem napja eljön, de akkor aztán annál kevésbbé kell ez embernek meghalnia. 1941 októbere volt. A harcmezőn mennydörögtek az ágyú lövések. Panfilov generális elesett, vele együtt húsz legjobb bajtársa, Michael Petroszjan elvtársai. Elmúlt a zord tél, eltűnt a megolvadt hó, lemosva magával a miult évben omlott vér nyomait; Eljött a tavasz. Aztán nyár lett. Az ellenség átverekedte magát a Donhoz, átlépte a folyót, a Volga felé hömpölygött és lérte a Kaukázust. Azoknak, akik életben maradtak, vérzett a szívük. Már másodszor ősz lett. Újra hideg északi tél. Ügy látszott, hogy a háborúnak sohasem lesz vége. Michael mindig a leghevesebb csatiákban vett részt. Néha azt hitte, hogy az emberek ágyúdörejben születnek és hogy sohasem lesz az éliet már más... Megkezdődött a mi támadásunk. A régen várt hatalmas felsorakozás, a hatalmas előrenyomulás, amelyet semmi sem állít meg. A csapatok előretörtek, áradatukkal magukkal' vitték Michaelt és társait is. Szemük eCőtt ezer és százezer arc vonult el. Michael és két bajtársa egy egész héten át az ellenség hátában csatangoltak, az erdő sűrűjében bujkáltak, órákon át feküdtek a magas fűben és éjjel keresték az utat, hogy visszatérhessenek övéikhez. Közülük az egyik meg volt sebesülve. Az elvtársak felváltva vitték őt a vállukon. Az éj sötétjét rakéta'tűz szaggatta szét. A haláll a nyomukban járt. Egyre súlyosabb lett bajtársuk félig holt teste vállukon. Amikor azon az övezeten vonszolták át magukat, amelyet az ellenfél első vonalának neveznek, mocsaras lapályra jutottak. A pergőtűz egyre erősödött és a lövedékek fénye mint villám hasogatta az égboltot. A harc folytatódott. Az ismerős folyók lassan hömpölyögtek, az idő azonban rohant. Eljött a negyedik nyár. Az út pora ellepte az arcokat, az ágyukat és a tankokat. Minden egyes robbanás után mint valami szökőkút tőrt fel az ég felé a föld s a tiszta kék égből lövedéksziCánkok zuhogtak a földre. A forróság elviselhetetlen volt. Aztán megint zuhogó esőzések következtek. Egyszer egy elhagyatott kis házba telepedett le Michael és tüzérségének tüzét vezényelte. Ezen a vidéken a németek ellentámadásba mentek át. Michael újra megsebesült. Találat érte a házat... A szemét füstgomolyagük csípték, a ház megremegett és mintha szakadékba zuhant volna. Michael többre már nem emlékezett. Olyan volt a szájaize, mintha valami keserű italt nyelt volna, ettől megszédült a feje és megmerevedtek a tagjai Valakinek a hangját hallotta: — Szerencséje volt, egy karcolás sem érte. Még azon a napon a világ minden nyelvén jelentették, hogy a Szovjet Hadsereg elérte országhatárát. A fronton szokatlan öröm lebt úrrá, egymást ölelgették és csókolgatták a ba(jtársak. — Ez egyszer elkerülted a hal állt — nevetett Tyichon Nikolajev, Petroszjanovhoz fordulva. Egymás mellett feküdtek a lövészárokban. Az eső szitált. Michael szívélyesen megölelte bajtársát: — Kedves barátom, én élni akarok, élni! Meg akarom várni a győzelmet. Hiszem, hogy a sors megadja nekem azt, hogy az ellenség földjére lépjek Nem bánom, ha a győzelem napján ellenséges lövés ár, tiszta lelkiismerettel húnyom le szemem. Újra ősz következett, majd tél és tavasz lett. Michael harcos csapatával és ezredéve: ellenséges falvakon és városokon haladt át: szívükben kín és íájdalom nyoma, lábaik alatt idegein föld pora, fejük felett ismeretlen égbolt. A hóvirág már elvirított és a ; fűben elrejtőzve ibolya illatozott. A rózsabokrokon bimbók sarjadnak és az ágyúk tovább dörögnek, az egész világ nyugtalan várakozással hallgatja a háború hangjait. Potsdamban, a messizi Németországban műtőasztalon feküdit Michael. Egész teste, a kisujjétól a haja szláláig a háború jeleit viselte. A sebész figyelmes szemei keresték az acélszilánkot. Michael maga semmit sem érzett és semmire sem gondolt. Nem ő volt az, hanem csak a teste, amelyet műtőasztalra helyeztek. Szeme mély álomba merült. Mikor végre a sebesültet életre keltették, a fájdalom görcsösen szaggatta testét. A katona fátyolos tekintete valamit keresetit, Az ápolónővér gyöngéden suttogta neki: — Megmentettek, Michael! Gondolatban újra ismételte saját nevét: Michael, Michael! Ez azt jelenti, hogy él, hogy lélegzik. Azon a napon Michael ismét viszszatért a másvilágról erre a földre. Győzelmes ágyútüzet vártak. Az ablaküvegeken a májusi napnyugta utolsó fénysugarai húnytak ki. — Vigyétek az ágyamat közelebb az ablakhoz — kérte Michael. Megtették a kívánságát. A sebe sült szeme előtt feltárult a messzeség. Este Michael ünnepi sortüzet hallott, tekintete a győzelem tüzeit követte, amely áttörte az idegen, fekete éjszakát. Messze-messze tőle terült el szülőhazája, zöldeltek a hegyoldalak, ásítozrtak a feneketlen mélységek. Onnan nevetett feléje gyermek kora, mosolyogtak feléje a varázslatos mesék és a halhatatlan természet. Messze volt Moszkva, melynek falai alatt hajtotta végre első hőstet tét Michael, ezer és ezer kilométer választotta el a dicső tábornok sirjától, aki hitt katonáinak és tudta, hogy elkövetkezik a győzelem. Reggel meglátogatta bar át jót Nilcolaijev Tyichon és erősen kezet szorítottak: — Nos, újra becsaptad a halált! Meggyógyulsz! Tudom, hogy mosit már igazán semmiképpen sem akarnál meghalni! Michael elnervetbe magát boldog nevetéssel. — Az csak természetes, hogy nem, még vissza kell térnünk hazánkba. Még sok csodálatos dolgot kell meglátnunk életünkben! És mennyi mun ka vár ránk! Elfogott engem a vágy, az élet Utáni vágy és ezt a vágyat semmj sem olthatja ki! — Ne hidd, hogy magad vagy ezzel a vággyal! — felelte Tyichon. — Mindnyájan azért harcoltunk, mindnyájan azért vállaltuk a hálált, kedves barátom, hogy éljünk... 194Í, májusa volt. Fordította: Cs. K. a kertben rügyezni fognak a fák, rózsaszínű lesz az egész kert a virágzó cseresznye- és barack" fáktól. A virágzás, az induló tavasz mellett könnyebb lesz elfe" lejteni a sebeket. És új életet fo" gunk élni. Jobbat, emberibbet! Most kimondtam, amire gondoltam és éreztem, hogy a szavam könnyen talál utat a nehéz élettől eltompult, elkérgesedett lel" kekbe. Éreztem, hogy megértik az újat, amit a felszabadítók hoz" nak, s már nem olyan ködbevesző, elérhetetlen álomkén ez az új rabság, fasiszta és tőkés iga helyett a szabadság, a jobb és emberibb élet, önzés helyett a közösség új rendet formáló gondolata ... Hajnalig várakoztunk így az izgalom és a remény lázával el" telten, ami már nem gyötrelem és még nem teljes öröm. Nyugtalan szívünk nem engedett lepihenni. A sötétben árnyak mozog" tak, hangok tépték ketté a tűnő éjszaka burkát. S az árnyak közelebb jönnek, emberekké válnak. Kérdeznek és felelnek. — Mikor jönnek? — Hajnalban itt lesznek ..« Felszabadulunk! — Merről várjuk őket? — A Jávor-hegy felől! — Mivel fogadjuk őket? Pirkadatkor az egész irtvány talpon volt. Nem kellett ébresz" tő. A várakozás izgalma mindenkit elkapott és kiűzött a házak elé. Keleten narancaszínben felizzott az ég alja. A völgyek pá" ráznak és gőzölögnek, a köd cso" mókba gyűl, majd megindul, a magasba száll és opálos, tejszínű fátyolként szétlebben. A Jávor-hegyet elönti a tűz, a felkelő nap fénye éri és az egész táj megtelik roppant ragyogással és villódzással. A harmat gyémántcseppjei csillognak mindenütt. Az erdők lilás homálya foszladozik és valaki felkiált: — Ott jönnek! Túl a Hrasny-hegy kocsmáján, az erdő szélén apró alakok mozognak. Még nem ismerjük fél őket, de tudjuk: a felszabadító vörös katonák! Megindulunk feléjük. Előbb csak marsban, aztán egyre gyorsul a léptünk. Már tisztán látni a csapat élén haladót. Sovány, szinte gyerektestű fiatal férfi. A sapka ko" moly, elszánt és fáradt arcot ár" nyékol. A kezében vékony nád Grigorijnak, a partizánnak szava szökken az eszembe... könnyű legyen, aki harcol, néhány morzsa kenyér a zsebben ... Egy pillantást vetek hátra. K hajnali napsütésben asszonyok éa lányok jönnek teljes csöbrökkel, kenyeres kosarakkal, gyerekek szaladnak előre és indulnak elé" bük mind, a sebesült partizánok, szökött katonák, pelyhesállú fia" talok és vén kopanicsárok, az eész irtvány népe. Látom a hegyomladék pincevermének csonttá aszott zsidaját az asszonnyal és hat megmenekült gyermekével, ahogy csetle* nek-botlanak mögöttünk, sok" hónapos pincebörtönük után sápadtan és elerőtlenedve, mintha nyolc halott kelne a sírverméből, de kapaszkodnak, s újjonganaK velünk, szabadok és élnek! Mennek, futnak és kiabálnak mind, indulnak a vöröscsillagos katonák elé, akik a Kelet irdatlan távolából, az Uraiból, a Don, a Volga, a Néva, az Amur és a Bajkál, a tundrák és mongol puszták messzi világából jöttek a Dunáig, jönnék a Vágig, a Jávorhegy lábáig, hogy talán itt meghaljanak értünk és embermilliók szabadságáért! És az út, az erdő, az egész irt* vány a felkelő nap meleg fényességében ég és felszabadultan együtt dalol velünk. >i