Uj Szó, 1950. április (3. évfolyam, 78-98.szám)

1950-04-07 / 83. szám, húsvét

10 U J SIO 1950 A SI am y Irta: KIS K ATA Langyos áprilisi este öleli magához a várost. Lágy ölelésével álomba ringatja a kétablakos, földhözragadt házacskákat és lassan elaltatja a gőgös bérpalotákat is. A külváros „népnegyede", — úgy hívják fővárosunknak azt a részét, ahol a kis családi házak mint gyufás-skatulyák, egymás mellé helyezve ásítoznak a sűrűsödő alkonyatban — teljesen kiha'.t A rendező pályaudvarról a vonatok zakatolása, a mozdonyok süvítése töri át a városnegyed est.i csendjét. A süvítés végigzúg az egyre feketébb háztetők felett, mint kavargó fergeteg, hol erősebben, majd lágyabban, hol elhallgat, majd újra felrikolt A szunnyadó házakban a rikoltozás édes álmából felrebbent egy*kislányt. Az anya gyöngéd keze végigsimít a meleg, puha gyermekarcon, mintha mondaná: aludj kicsim, ne félj, csak egy mozdony készül ott kint messzi útjára... A mozdony zúg, zakatol, fehér párafüstje áttöri az esthomályt A mozdonyvezető kemény keze szerető mozdulatokkal készíti az óriási szörnyeteget vad futására. Ők ketten együtt rontanak keresztül a vak eötétségen, száz és száz kilométeren át. száz és száz' embert visznek magukkal új munka, új nap felé . A szél szemergö esőt ver arcomba Mintha ismeretlen kéz szitálná a vizet a földre. A házakat körülfonó kis kertek remegve isszák száraz, repedezetUajkukkal a parányi harmatot. LaA léptekkel kószálok a kihalt utdBíon Fáradtan, gondolatok nélkül egy napi nehéz munka után Egész lényemet betölti az édes fáradtság, a munka fáradtsága. A városnegyed szélén mégis találkozom egy élő emberrel. A kaszárnya ajtaja előtt egy katona áll a posztján. Ránézek, köszöntöm is és csakhamar megint a néptelen utca ásít előttem. Baloldalán téglatorlasz állja útamat. Ablaktalan, sötét szemekkel merednek rám a kétemeletes ház felhúzott falai Végigmérem a négyszögletes téglákból felhúzott égbevesző lapot. Egyenesen tör felfelé. Mi az? Káprázik a szemem? Az egyenes fal hullámzik! Nem! Nem! A levegő hullámzik.' Egy'hegedű 'csendes; -légy hangja veri a hullámokat. Kikerülöm a tégla torlaszt és megindulok,, a hullámverés forrása felé. Ismeretlen ujjak szólaltatják meg a négy húron Csajkovszkyt. Művészien. Megkerülöm a ház oldalát, lábam az elkerítetten, hepehupás udvaron tapogatódzva keresi a talajt. Felpillantok Egy kis négyszögletes, nyitott ablakon át törnek felém a hegedű kedves akkordjai. Egy kis fabódé mellett állok. Tapogatódzva keresem az ajtókilincset. Gondolkozás nélkül benyitok. Szememet elvakítja a fény, a hegedű elhallgat. —Jó estét — köszön rám valaki —. mi tetszik? Körülnézek a szobában. Nevetséges, — a szobában? Nem, nem volt az szoba, csak egy arasznyi helyiség, egy priccsel a sarokban, mellette pedig egy öreg ember, összeszedem magam, végre én is köszönök. — Jó estét kívánok. — De nem tudom, hogy folytassam. Az öreg kérdően néz rám, kicsit bizonytalanul, meg gyanakodva is. — Mi tetszik? — kérdezi újra. — A hegedű hangja ... — nem tudom folytatni, nem tudom neki megmagyarázni, hogy esténként munka után sétálni szoktam, élvezni az alvó város csendjét és hogy ezt a csendet az ő hegedűjének a hangja felkavarta. — Igen, a hegedűm — az öreg e

1mosolyodik és megsimogatja szerszámát. — Igen, már sok ember megcsodálta, sokakat elcsábított ebbe a fabódéba, főleg a munkásainkat, akik itt, az építkezésnél dolgoznak. Tudja, egész éjszakákat egyedül töltök itt ebben a viskóban. Őrzöm a kőművesek munkáját — mondta magyarázólag büszkén a kis öreg és mintha ki is húzta volna magát, — Az éjszaka hosszú és én szeretem a hegedűmet Fiatal koromtól a legjobb pajtásom. Meghatva hallgattam szavait és akaratlanul kitört belőlem: — Hány éves. bácsi? — Bizony már hatvanhét, öcsém. — Hatvanhét? — Kérdeztem csodálkozva — De hiszen akkor már magának nem kéne dolgoznia! — Ah, öcsém, nem tudok én a munka nélkül meglenni, elég volt, amikor muszáj volt. Még akkor sem tudtam ölbetett kézzel ülni, mint mások, egész napokat. Akkor tanultam meg hegedülni. De mást is megtanultam. — Az öreg homlokára jét é§ ő is mellé ült a fapriccsre. — Bizony, még mást is ... Az évek lassan vánszorogtak a szegény emberek feje fölött. Ránehezedtek vállukra és lenyomták őket, le a földhöz. De a föld kemény volt, öklét mutatta a munkásnak, a parasztnak és nem anyai szeretettel vonta magához őket. 1932. A falu felett súlyos, fojtó volt a légkör. A nap csak azért kelt föl, hogy újabb rongyosokat lásson, hogy újabb nincsteleneket számláljon. A faluból kivezető gyalogúton hajnalonként szótlan, rongyos, munkásruhás, sápadtarcú emberek vonszolták magukat kifelé Némelyiknek az oldalán lapos bányásztarisznya csüngött, másoknak az sem volt. — Merre menjünk? — kérdezték minden nap egymástól. — Nem tudod, hol akadna egy kis napszámosmunka? Legalább egy ház elejét bemeszelni, vagy egy tűzhelyet kitapasztani. Már vége volt a márciusnak. Itt volt a kőművesek számára a szezonmunka ideje és munka mégsem akadt. Este az emberek még görnyedtebben, fáradtabban és lassúbb léptekkel mérték a falu felé kígyózó gyalogutat a dombtetőn Beértek a faluba, de nem köszöntek el egymástól. Egy irányba haladtak a Penger Jóska háza felé. Az első bekopogott. — Idehaza van Jóska bácsi? — Egy fiatalasszony szélesre nyitotta az ajtót. A kis, fehérre meszelt konyhában körül, a falmenti lócákra telepedtek mindnyájan. — Van munka? — kérdezte tőlük Jóska. Csak morgás volt a felelet. — Az istenit ennek a nyomorult világnak, mikor fordul már úgy a tengelye körül, hogy a szegény embernek is legyen kenyere. Gál Pista, egy tüzes 23—24 éves legény politizálni kezdett A vége megint az lett, hogy milyen jó és milyen más a szegény ember sorsa a Szovjetúnióban. Ha Gál Pista bement a városba, összekerült a konr munistákal és ha visszajött, mindig tudott valami biztatót mesélni ezeknek a fáradt embereknek. Az ő szavai elragadták őket és a homályos, közönyös szemekben valahol mélyen egy szikra lobbant fel, a reménység szikrája. — De hát nálunk mikor lesz az úgy, mint a Szovjetúnióban? — kérdezte a sarokban ülő sápadtarcú, barna férfi. — Ne félj pajtás, eljön az ideje. Csak mindenért meg kell dolgozni — felelte Gál Pista. — No, meg meg kell szenvedni — tette hozzá egy sötét hang. Az emberek ezt már nem hallották, mert Penger Jóska előhúzta a hegedűjét és rázendített. Ha Jóska hegedült, az emberek mindenről megfeledkeztek. Esténként ide jöttek hozzá, hogy elbeszélgessenek, no meg, hogy hallgassák Jóska hegedűjátékát. Jóska is kőműves volt és a hosszú téli estéken már évek óta a hegedűszó volt egyetlen vigasza, egyetlen szórakozása, legkedvesebb barátja. A nyomor művészete volt ez, a falun lakó szegény munkás élete szülte Jóska hegedüművészetét. Egyszer azonban elrabolták Jóskától életének egyetlen örömét is. Húsvét hétfője volt, a nap vígan telt el. Mint faluhelyen ilyenkor szokott eltelni. Este megint ,

a szokott társaság ült Jóskáéknál, amikor éj féltájt Béni, a kis béresfiú szaladt be hozzájuk. — Azt a-azt i-izenl — lihegett a gyerek. — Ki, mit izen? — kérdezték mind egyszerre. — Azt izeni a nagyságos úr, hogy tessék feljönni a kastélyba. Az emberek felugráltak. Csodál kozva néztek a gyerekre. — Mi? Mindnyájan? — Nem — tiltakozott kézzel-láb bal Béni —, nem, csak a Penger bá csit hívják, hogy ohzza a hegedűjét Penger Jóska először hátralépett, oda akarta vágni, hogy nem megy de eszébe jutott, hogy a felesége az uradalomnál dolgozik és ha nem megy el, t^ýán azt a kis darab keU E C % M E T Részlet Jan Skalka vígjátékából Szín: parasztszoba — Hájasék házatája MISKA (belép): Jó napot. BORCSA (Hájasné): Adj Isten, Miska... Miért nem ülsz le, mit húzódozol? • MISKA: Nem érek rá ... GERGŐ: Kerülj beljebb és ne állj az ajtóban ... MISKA (kitör): Eljöttem visszavonni a Szavamat .. ! BORCSA (csaknem elalél a csodálkozástól). Hogyan? GERGŐ: Jól hallom? . . Mit mondasz? MISKA: Igen, nem akarok a falu gúny iának céltáblája lenni . . GERGŐ: Mért .. Mi téged nem sértettünk meg . . . Talán Zsuzsi? MISKA: Amerre csak fordulok, mindénütt hallom- „Kecskét kap hozomány, ba". Na és az a mekegés! ... Csupa mee és mee Megpukkadok a dühtől. Amit főztek, egyék meg. (Elfor. dul, menni akai.) BORCSA: Megállj, Miska, ne sza ladjl Istenem .. MISKA: Ezt már nem lehet jóvátenni .... Szólhattak volna tegnap, mit akarnak tenni, megmondtam volna a véleményemet. De így? Egész életemen át rám ragadna a csúfnév „kecske mee." ZSUZSA: Ügy!. A kecske szúrja a szemedet és a kecske miatt lépsz vissza nagyhír telén .. Látja, édesanyám, ilyenhez akart engem férjhezadni! BORCSA: Apa mindenben a hibás... Ilyet kitalálni =uzai a kecskével!... Térj eszedre, Miski! MISKA: Nem, ezt nem lehet jóvátenni... Hiszen minden jött-ment kicsúfol ... Tartsák meg maguknak, legalább lesz ki legeltesse a kecskét. (Elmegy.) ZSUZSI (titkos örömmel): Űri szerelem, rövid mint a nyúl farka! Hála Istennek!... BORCSA: Hisz majd visszajön még, ha elpárolog a haragja!... ZSUZSI: És maga tán azt akarná, hogy férjhez menjek hozzá még azután is, hogy elhagyott egy ostoba kecske miatt? BORCSA: Na, ha az ember fel van paprikázva, nem gondolja meg mit beszél. ZSUZSI: Még látni se akarom! És mindez a csökönyösségük és büszkeségük miatt van Gazdagot akartak, hát nesze nektek Kibújt a szög a zsákból. BORCSA: Ne nyafogj, nem illik hozzád! Hájasék egyetlen lányát örömmel veszi el különb legény is, mint Gerencsér Miska. ZSUZSI: Az árva, mór Jankónak se kellek. Fütyül a maguk gazdagságára. GERGŐ: Ne locsogj a világba. Nem adjuk meg magunkat, kitartunk! JÓZSI (belép, kezében fejőrocska): Fejni, néni! Már a rocskát is előkészítettem. És te Zsuzsi vedd a mási. kat, mert egy nem

1 lesz elég. (Vigyorog.) . mély árnyék borult, letette a hegedű- GERGŐ: Még te is bosszantsz, Józsi? JŐZSI: Dehogyis. Istenuccse úgy mekeg, hogy sajnálom A tőgye duzzadt, csakúgy himbálódzik. Meg kell fejni. De nagyobb galiba, hogy a mekegése megriasztja a lovakat. Egészen megvadulnak. GERGŐ: Idekötöm az ágyhoz ... JŐZSI (röhög) Jajai, nem hagyná ma. gát éjszaka aludni, a szakállával csiklandozná az arcát... ha-ha-ha ... GERGŐ: Elég ebből a komédiából. Még te is sértegetsz, tacskó. A mennykő csapjon be'éd! JŐZSI: Igaza van! Elég ebből a komédiából, mert az, amit maguk müveinek, igazi komédia. BORCSA: Az ember sohase tudja, mikor bolondozol és mikor beszélsz komolyan. JŐZSI (hűvösen): Azt hiszik, hogy piskos garasokért tovább fogom csalni és zsarolni az embereket? Nem, de nem ám! Átláttam magukon. A maguk feketézésén. Ahogy kibújnak kötelezettségeiknek teljesítése alól Undorodom nézni, hogy kereskednek a saját lányukkal, ahogy a haszon kedvéért és azért, mert gyűlölik a szegény népet, csúffá teszik a Hája? nevet a kecskével, csakhogy kibújjanak a kötelességük alól, hogy megadják a szegény népnek azt. ami jár neki. Nem fogok többé segíteni a gazdagoknak becsapni a népet és kijátszani a törvényt. BORCSA: Látod ezt a semmiházit. GERGŐ: Hogyan? .. Ki a csaló? JÓZSI: Maga .. . Áldomást ivott... Kevés volt belőle. Igyék a saját egészségére, a néni egészségére és a maguk kecskéje egészségére! Isten veled, Zsuzsi, megyek, nincs itt keresnivalóm! GERGŐ: Pusztulj a szemem elől! JÓZSI (szívélyesen elmosolyodik): Nem kell engem elűzni, engem már régen hívogat az ének ... A dalocska, amit maguk nem értenek. A traktor dala.. hej, milyen hívogatóan búg, néki fogok szolgálni, soha be cem csap engem (Kimegy.) ZSUZSI (körülnéz, felszegi fejét és az ajtó felé tart.) BORCSA: Maradj!... Nem méssz sehova ... ZSUZSI (lassan megfordul és leül a tűzhely mellé.) GERGŐ: Itt van ni, szépen vagyunk ... BORCSA: Ki fog most dolgozni? ZSUZSI: Amit akartak, azt megkapták... vagyont és kecskét a nyakukra. GERGŐ: Veled kettőt! Ne bosszants, mert rád sózok egyet... ZSUZSI: Látja, csak éphogy említem, már ördög bújt magába, rám pedig mekegnek az utcán ... BORCSA: Gergő, ha azt a kecskét nem tünteted el a házból, baj lesz. Bár mindig jó és hűséges feleséged voltam, itt hagylak és azután tégy amit akarsz... GERGŐ: Ne locsogj annyit. Megmondtam, nem tágítok. Még jobban kinevetnének különben... BORCSA: Jól van, de azért nem kellett volna attól az átközott Franyótól azt a dögöt venni. Ki hallott ilyet, — kecskét Hájasék gazdaságába!! GERGŐ: Hagyd abba, mert még egyet veszek neked ... BORCSA: Hej, néked csak a ló, a ló a mindened... A tehenekkel nem is törődsz .. és a lovakba mézes cukrokat is dugdosnál... GERGŐ: Hát jó. Holnap eladok egy pár lovat és veszek neked tehenet, csak hagyj békén. BORCSA: Ha vége az egyik bosszúságnak, jön a másik . Csak úgy ömlenek ránk csőstül. A szolgalegény itthagyott, Miska hűtlen lett hozzánk — és ez a csúfság! Forró vízzel kellett volna leforráznom őket, amikor itt voltak a minap. GERGŐ- Mit kezdjünk most? Jószágot nehéz most vásárolni, munkást nem kapsz, gépeket és traktorokat elsősorban a szövetkezetek kapnak, jönnek a büntetések azért, hogy nem teljesítettük a kontingenseket, egy csomó csapas zúdul a fejemre. ZSUZSI: Apa, bagoly mondja a verébnek, hogy nagyfejű ... Maga a csatát feje, nem kellett volna mindenben anyára hallgatnia. BORCSA: Hát még te is — te csak fogd be a szád és ne avatkozz olyasmibe, amihez nem értesz. ZSUZSI: Ügy, hát nem látják, hová juttatták a dolgot. Jankónak igaza van. csak azéit tartják tacskónak, mert szegény és kommunista. De tudják meg. hozzamegyek az akaratuk ellenére is, nem akarom ezt a gazdagságukat, ami amúgy is csak a terhükre van. Becsületes ernbe. rek másként gondolkoznak, mint ma. guk ... GERGŐ: Szerinted mi nem is vagyunk tisztességes emberek ... ZSUZSI (k issé meghökken): Édesapám, nehezemre esik maguk ellen beszélnem, de hogyan tűrjem el mindezt, amikor látom, hogy nem cselekszenek igazságosan. Jól mond. ta maguknak Franyó bácsi is, na, Gerencsér Miska is meghátrált, csak maguk nem és nem .. BORCSA: Nini, hogy felvágták a nyelvét.. vagy engedelmeskedni fogsz, vagy fel is út, le is út. GERGŐ: Fontold meg jól, Zsuzsikám! ... ZSUZSI: Már elhatároztam magam, egyszersmindenkorra. Isten velük. (Lassan, de határozott léptekkel távozik. Borcsa utána akar futni, de megtorpan, összeszorítja fogát és állva marad.) GERGŐ: Mintha nem is a Hájasék lánya volna ... Megállj,... hiszen majd megszelídülsz te még. BORCSA (hirtelen eltakarja jobb könyökével az arcát, a sírás erőt vesz rajta, szinte belérázkódik.) FOGGÖNY. Fordította Egri Viktor. nyeret is elvesztik, ami így néhanéha még az asztalra került nála. Hóna alá fogta szerszámát és megindult Bénivel a kastély felé. A kastélyban nagy vígság uralkodott. Zene-bona, tánc. Mikor Jóska belépett, nem is tudta, hová legyen, megállt az ajtóban, még a sapkáját is a fején felejtette. — Na, megjött a művészünk, a falu csodája. Bemutatom nektek Penger Jóska kőműves-hegedűművészt — kiáltotta el magát a kastély legfiatalabb ura. A bejelentést nagy nevetéssel fogadták minden oldalról. Penger pirult, de nem szégyenében, hanem dühében. Keze ökölbeszorult, de nem volt ideje gondolkodásra. A fiatalúr hangja megint lecsapott: — Na, húzd rá öreg! De ne akármit, te nagy művész! Csárdást a mi cigányunk is tud. Valami szép, klaszszikus művet, kőműveshez illőt — Még viharosabb nevetés zúgott végig a fényárban úszó termen. A nagy vígságtól — meg talán egy kissé mér a bortól is, az emberek egymásnak dőltek, Jóska csak állt. Forrongó dühe még feljebb csapott, de a feje lassan kitisztult és a hideg, fagyos érzés egész lényegét hatalmába kerítette. Hegedűjét még görcsösebben szorította. A fiatalúr hozzá lépett és vállon veregette. Na öreg, szedd össze magad és olyant játsz, amilyent mondtam. Penger fejében megindultak a gondolatok ... Az úrfi klaszikus művet akar? Kőműveshez illőt? Munkáshoz illőt? Jol van. Jól van! Gépies mozdulattal húzta elő hegedűjét, meg se nézte, hogy össze vannak-e hangolva a húrok, még a vonóját sem gyantázta meg, hanem komoly arccal, szinte ünnepélyesen játszani kezdett. Az első hangokra mindenki elcsendesedett a teremben. A nagy csendben, győzedelmesen, elemi erővel tört fel: Fel, fel, ti rabjai földnek!... A vonó erősen rázta a húrokat, a hegedű erőteljes hangja ott reszketett a levegőben. Az úri társaság ajkára fagyott a nevetés. Elsőnek a kastély ifjú ura ocsúdott fel. Vad düh öntötte el, kiragadta Penger kezéből a hegedűt és hozzávágta. Penger egy pillanatra ott állt, szembenézett a dühöngő emberrel, aztán szeme lesiklott kettétört szerszámára. Szó nélkül megfordult és kirohant, Kezében ott szorongatta a vonót, de hóna alatt nem volt a kedves hegedűje. Szorította a vonót, szorította minden erejéből, rohant le a dombon, a lába nem is érte a talajt. Szeméből könnyek' patakzottak .., * — Hát így történt — fejezte be elbeszélését az öregember. — Tudja, azóta nem is vettem én kezembe a hegedűt, csak most, amikor már nálunk is úgy van, mint a Szovjetúnióban, hogy az embernek van munkája és egyre inkább van mindene. Igen, már öreg vagyok, de higyje el, hogy mint kőműves jelentkeztem munkára, csak már nem bírják' a kezeim. Kevés bennük az erő, kifogyott az évek folyamán. Hát ezért már csak ide osztottak be éjjeli őrnek, ehhez az építkezéshez, de igazán nagyon boldog voltam, hogy legalább ennyit segíthetek nekik. — Megint megsimogatta a hegedűjét. — Azóta a szerencsétlen eset óta nem vettem kezembe a hegedűmet sok éven át, csak most, amikor újra ide munkába kerültem és segíthetek egy új világ építésében. Csodálkozva néztem ezt az öreg embert, akiben ilyen fiatal, rugalmas tettrekészség lakozik. Nyílt az ajtó és a bódéba, ahol már majdnem egy talpalatnyi hely sem volt, egy kis legény lépett be. Maga előtt fekete, hosszúkás csomagot tuszkolt. • Az onokám — mondta az öreg. — Kőművesinas és esténként el-eljár engem meglátogatni, oszt hát együtt hegedülgetünk. A fiú csak most vett engem észre. Nagyot köszön. — Ha megengedik, még maradok egy kicsit, hadd halljam azt a hegedűórát. Csak tessék —mondták mind a ketten egyszerre. A fiú előhúzta fényesre lakkozott barna zenélő szerszómát, a vonót is. Nagy gonddal végiggyantázta a fehér lószőrt és öregapjara nézett. — Na mit? — Hát nem tudod? Amit először szoktunk. És felhangzottak a Munka dalának első zengő akkordjai.