Uj Szó, 1950. április (3. évfolyam, 78-98.szám)

1950-04-07 / 83. szám, húsvét

1950 HŰSVfiT U J SI® ÖT ÉV TÁVLATÁBÓL Azok, akik a magyar földosztást végrehajtották, olyan szegények voltak, hogy írásravaló papírjuk sem volt otthon. Zömük betűismerő is csak olyanformán volt, hogy egy lapnyi be. tűt egyvégtében utoljára az iskolában olvazott. A magyar dolgozó parasztság legmélyebb történelmi kívánságát olyan „hivatalos szervek" tették valósággá, akik kezében még efféle név előtt is, mint József, megállt a ceruza — a lapos ácsplajbász —, mert hirtelenében nem emlékeztek —, hacsak őket magukat is nem Józsefnek hívták —, hogy melyik betűt is kell előbbre rakni, a z-t-e, vagy az s-t. Még a saját nevüket is akadozva, jellegzetes kézrángásokkal vetették papírra. Volt kezemben az a véletlenül megmaradt, az a csaknem ezeréves pergament, az a nagypecsétű oklevél, amely ékes latin nyelven és királyi és nádori aláírásokkal szülőhelyem határait annak idején egy darabban elajándékozta, vagyis elvette a néptől. Történelmünk egyik híres dokumentuma. Egy jövendőbeli múzeumra gondolva sokáig hurcoltam kabátom belső zsebében e dokumetum kiegészítő párját, azt a leszakított cipődoboz fedelet, amely mint ideiglenes jegyzőkönyv szülőhelyem első földigénylőinek névsorát örökítette meg, vagyis — öt ákom-bákom aláírással megerősítve — szülőhelyemet visszaadta a népnek. Körülményeim úgy hozták, hogy rövid idő leforgása alatt pontosan öt megyében — öt dunántúli megyében — láthattam azon mele. gén a földreform megindulását, majd nekiiramodását; a kezdeti akadályokat, majd az akadályok ötletes, nemegyhelyt hősies leküzdését. írónak lenni azért élvezetes, mert „a valóság mindig más" (mint aminőnek a legtüzetesebb képzelet is várná) s az író dolga, hogy a valóságnak ezt az eltérését is a — helyére tegye. A magyar földreform kora fölé a történelmi és politikai perspektívát megrajzolják a történészek és a társadalom tudósok. En arról beszélnék, amit közvetlen közelről lehetett látni. Az első földkimérés, amelynek szemtanuja voltam, úgy folyt le, hogy a látóhatár szélét állandó dörrenések rázták. A németeket a Vörös Hadsereg túlvetette már az ország határán. Időzített aknák mennydörögtek, bedöglöetten heverő gránátok döntöttek fészkelődés közben a mellett, hogy mégis felrobbannak. De hallattszott, Keszthelyen például, még távoli ágyúszó is. A szülőhelyem körüli puszták háromszor cseréltek gazdát. Nekem Ozora a világ közepe, de hogy, amicfor a szovjet csapatok már Berlint kerítették, miért akarták a németek mindenáron ezt a falut visszafoglalni, azt én sem értem. A nép még a tankrohamok hatása alatt volt. Meg lehet érteni azokat a pillantásokat, amelyek egy-eg_y erősebb dörrenés után ezzel a kérdéssel rándultak nyugat felé: s ha mégis visszajönnének? Voltak, akik valamikor tíz esztendőt számítottak a váltságnélküli földreform zökkenőmentes lebonyolítására. Hisz csak a kultúrmérnöki s közigazgatási munka a képzett fők ezreit és ezreit kívénta. A földosztás során kultúrmérnököt én csak egyetlenegyet láttam, Tamásiban s valami félreértés folytán annak is beverték a fejét. A közigazgatás igen sok helyről nyugatra menekült; ám ha honn maradt is. hát fülét az igazán a nyugat felől érkező dörejekre és neszekre hegyezte. Akkoriban az a kifejezés jár la, hogy „az állam gépezete megbénult" Igen, a régié, olyanformán mint a kerék alá került zsebóra, a szakadékba zuhant mozdony. Rapittyára volt törve a legkisebb porcikájáig: emlékezhetünk. Ezért lehetett földet osztani — hála a Vörös Hadseregnek. De a Vörös Hadsereg segítsége nélkül még a debreceni kormány törvényét s a magyarázó falragaszokat sem lehetet voln? eljuttatni, teszem azt, a dunántúli falvakba. A föld tényleges birtokbavételét, a határbavonulást, mindenütt valami kis népünnepség, népgyűlés előzte meg. Rendszerint a községháza előtt tartották. Az emelvénye- a földigénylöblzottság tagjai s a község vezetői mellett a legkisebb helységben is megjelent a pest' munkás.kiküldött társaságában egy vagy két szovjet tiszt vagy altiszt. A törvény egyszerű végrehajtói a szöveg értelmezése tán bele-belebonyolódtak; a tennivalóba nem. Egymással is úgy győzködtek, hogy — akarva vagy akaratlan — az ügyet segítették előre. A valósághoz mindenképp értettek. Az ezerszámra hiányzó kultúrmérnökök munkáját mindenütt, elvégezték ők maguk, azon nyomban, zökkenő nélkül. A valósághoe való ra. Irta: ILLYÉS GYULA gaszkodás nem zárja ki a jövőbetekintés képességét, a tervezést; sőt. Maguk gyártottak mérőláncot, mérőölet s maguk lépdeltek vele a mesgye szélén, legtöbbször ujjukon számolva, hogy egy-egy holdhoz hányszor kell lefektetniük; vagyis két tenyerükkel pótolva a logarlécet. Attól már meghatódni is lehetett, ahogy ezek a tegnap „még orrukig se látó" szolgák egyszeriben a tájrendezés, az országépítés királyoknak fenntartott feladatához emelkedtek s ezt a magasztos hivatást azonnyomban gyakorolni kezdték. Csaknem minden nagybirtok birtokba vételével felmerült az új falu létesítésének és elhelyezésének kérdése. Azt a doboz-fedél bullát elvesztettem, de ma is őrzöm azt az oldalán felhasított és kierített papírzacskót, amelynek még lisztes belsejére egy óriásvolta miatt esetlen kéz felrajzolta annak a községnek az utcáit és tereit, amelyet Fürgedpuszta cselédsége később meg is alapított. Abban az uradalomban, ahol apám utoljára szolgált ahol meghalt, az Ujdombóvár melletti Tünke-pusztán egy-két cipősarok vonással magam is hozzájárultam az ottani Eszterházy-birtokokra szánt fal. vaknak, ahhoz az első megtervezéséhez, amelyet a körbeálló volt cselédek, bottal, csizmaorral a kasétlykapu előtt puszta földre „fektettek le". Es megragadták a valóságot a másik oldalán is. A földeket nemcsak osztani és mérni kellett, hanem művel. is. Ez époly sürgető volt, mint az előbbi; s bíz még annál is nehezebb. Nem volt iga. De a pusztákon még szerszám és szaktudás sem volt, mert ott eladdig gőzekével szántottak s a gazdálkodás menetén az intézők törték fejüket. Különös fogatokat lehetett akkoriban látni a dűlőkön a hamar, jában megfaragott jármokban, a ha marjában összeütött eke-szerű alkalmatosságok előtt. A hírmondónak megmaradt rideg ökör mellett csacsi ballagott; a fejőstehén mellett éppenhogy betört csikó, vagy — ilyent is láttam — maga a búzgó, a sóvár újgazda. Kapást „fészekbe" vetettek, vagyis az egyszem kukoricát vagy a takarékosan negyedbevágott _ krumplit egyszerűen az ugarba kaparták be s a föld fölszántását a később amúgyis szükséges kapálással pótolták. Ez d nagyon kezdetleges földművelés módszere; nálunk évtizedek óta feledésbe ment; most csodálatosan minden faluban észbeötlött. Még senki sem vette szábma az első szántások és kapálások áldoza. tait, az újjáépülés e hősi halottait. Alig van község, ahol négy-öt, de néhol, a Dunántúl nyolc-tíz embert nem öltek volna meg kinn a földeken a véletlenül megérintett aknák, a dülő megtisztításának szándékával fölemelt ágyúgolyók. Mindenki dolgozott. A terhek nagyok voltak. A pénz rom. lott. A kisparasztok méltán gondolhattak arra, hogy emberfeletti munkájuk eredményét szinte azonmód át kcfll majd adniok a kiéhezett országnak. Dolgoztak mégis megfeszülten, látástól-vakulásig, valami különös közösségérzéstől hajtva, ami azért volt meglepő, mert vájjon miféle nemzeti közösségézetet tanulhattak ők ott a faluvégi viskókban a pusztai csetédházakban? A társadalmi kötelességnek, a munkanak ez a tudata engem akkoriban sokat foglalkoztatott; kérdezősködéssel próbáltam felderíteai. Olyanféle válaszokat kaptam, hogy ezek a bíz eléggé nyeszlett kisparasztok azért indultak meg már derengés előtt a jórészt még mindig életveszélyes düllőkre, mer

; attól a gondolattól, hogy „azokon a jó fekete földeken csak az a semmi gaz nőjjön", attól nem tudtak becsületeset aludni; attól „a falat is megáll a nyelőben", A pesti munkások, akik hajnalonta a gyár felrakására indultak ,a romok alatt rozsdásodó gépekről gondolhattak ilyesmit. Volt láttatja a iázas munkának az udvarokon, a kis házak körül is. A tetők megfoltozódtak; a húsvéti nagymeszelés a házfalon a betömött lyuk nyomát is eltüntette. Az istállókban a tehenek és lovak helyén jórészt szívfájdító ürességek áliongtak. De mint azon a tavaszon, kis liba és kacsa világ teremtése óta nem sárgált annyi Magyarországon. Honnan özönlöttek? Elöntötték azokat az udvarokat is, ahol ilyesmi azelőtt sosem volt s aztán ahogy tollasodtak, helyükön egyszerre csak egy malac, malacok, azok, helyén disznók, majd azok helyén egy. egy hosszúszőrű ló, vagy zörgőcsontú üsző lépdelt, azt a különös látszatot keltve, mintha abból a hajdani tojásból fejlődtek s alakulgattak volna. Valójában ez volt az igazság. A hús és a zsír volt a valuta. Egy valamirevaló tehén a benne lévő kilók szerint olyanformán oüJott elméletileg süldőkre, récékre és jércékre, ahogy fedezete szerint a százforintos húszasokra, tízesekre és egyforintosokra. Ahogy a tavasz és a munka erőre kapott, úgy kezdett eltisztulni most már az utcák és utak széléről az a sok árokbaborult gépkocsi, orrmányát döglötten is égremeresztő tank s a háború ez«r «ás emléke. Ezek a szomorú em. lékek, magunk közt szólva, fokozatos ellopatásukkal tisztultak el. Előbb a vászonnemü tűnt el róluk, takarónak és cihának, azután a gumi, tutyitalpnak, sőt radírnak; aztán a bőr és szíj, bőrnek és szíjnak; aztán az egyenes acéllap, zsindelynek és küszöbelőzéknek; aztán a huzalok, a drótok, a csavarok, az ismeretlen rendeltetésű, de valamire egyszer majd nagyon jó sárgarezek és vörösrezek. Közben a mes. teremberek is szorgalmaskodtak, mint képzelve s az érdekelt elé festve az idlili képet, hogy azon milyen boldogan fog az hozzájuk hasonlóan szántogatni, háznépével kapálgatni Egy hét múlva pedig — volt urukat a grófi kastély, mellesleg époly törvényellenes lebontására igyekezteK rábeszélni, sőt abba társulvenni, (hogy mielőbb meglegyen a tégla azoknak a kis parasztházaknak az aíapzatához, aminőt ők az új világ, ban minden dolgozó számára megálmodtak). E kastélyokat legtöbb helyen rögtön iskolának, kórháznak szánták. Volt ahol már a jövendő szövetkezetre gondolva védték meg a lerombolástól. De akadt — mint Ozorán is —, ahol kiskirály akarta lakni, igényt formálva a hintóra s a négyesre is. Lelt gátat indultakor egy-egy percre a földre, forrn? Hamasoran úgy ment, mint az ár, sokhelyt medréből is kikicsapva. Bajai is> most már igazán erejére vallottak. Az emberek versenyeztek, sőt veszekedtek a földért. A parasztság különböző rétegei kezdtek szembekerülni egymással, saját mozdulataikkal adva leckét az osztálytagoltságból s rá rövidesen az osztátyfcarcból. Az első j -j-~4úsoéfi h larawgo k l Húsvét. Nagypéntek. Harangzúgás. Embermilliók hívőn ünnepelnek. Vége van már a zsarnokságnak! Arccal fordultunk Napkeletnek. Húsvét. Nagypéntek. Harangzúgás. Gyönyörű ünnepe annak, aki hisz. Hiszi, hogy dolgozó milliók útja egy jobb világba visz. Húsvét. Nagypéntek. Harangzúgás. Szép, békés és teremtő, új világ ez. Harangok zúgnak, a nép örül, lelke szárnyalón, szabadon érez. Húsvét. Nagypéntek. Harangzúgás. A légben hófehér galambok szállnak. Földműves leteszi kapáját s munkással kéz a kézben megállnak. Húsvét. Nagypéntek. Harangzúgás világot átfogó zenéje, ünnepi fúga, szimfónia, melynek vezérlő dallama a: Béke. PÓCZ OLGA. fürge hangyanép a már fehérrerégott csontvázakon. Az emlékek súlyosabb részének felhasználása találékonyságot igényelt. De láthattam e találékonyság, nak is nem egy tanújelét; páncélkocsifedelet, mint csibeborítót, ellőtt ágyúcsövet, mint trágyalé-kifolyatót. Végül is mindig a béke eszi meg a háborút, az az erősebb. Most az élet, a fény erősödésével kezdett persze szembetűnni az árny is. Az elején, a sietségben elkövetett hiba és ferde ötlet épúgy megnövekszik, akár a jó; a gaz épúgy kél, akár a búza, azazhogy sajnálatosan a konkoly még dúsabban kél. De a hiba észrevevése is már előrejutást jelent. Gyermekek és népek nyerhetnek rc. konszenvet botlásukkal is; aet kell feltennünk a helyes utat keresték. A kez. deti zavarok ma már époly kedves emlélteirrv akár a kezdet imént említett hősi eredményei. írói elfogultság vodna, írói gyengeség? E kezdeti zavarok eszes felsorolásával egy arravaló író megannyi pompás regény-, vagy tanulmányfejezetet szerkeszthetne egy alapjában jó ösztönű, jó tulajdonságú nép nagyságának fokozatos bemulatá. sára, vagyis hiteles érzékeltetésére. A földreform osztályharc volt. De a föld új birtokösai ebbe az osztáyharcba úgy álltak bele, hogy nemcsak osztályharcos iskolázottságuk nem volt, hanem politikai iskolázottságuk sem. Egyik fokról a másikra lépve pró. bálgatták a történelem eszméinek nagy csigalépcsőzetét. Hol vallásosoknak látszottak, hol humanistáknak, hol patriótáknak; közben rendületlenül úgy viselkedtek, mint földresziiletettt kisparasztok. Volt hely, ahol nagylelkűen magának a grófnak is kiosztottak, TtfrTjnyelleaesea, M*-tU*cut holdat, fel. front a nagybirtokok volt cselédjei és a körrryető falvak parasztsága között akkuit ki. „Front", „kialakult?" Mire a cselédek ráeszméltek, sokhelyen a fa. lusiak már el is foglalták a terepet, már be is ásták magMk. Regényfejezetet valóban tanulságosat lehetne írni arról is. hogyan nyomultak az én szülőpusztám szívébe, a legjobb földekre egyik oldalról a pálfaiak, a má. sik oldalról a sárszentlőrinciek. A pusz. tának a földigénylőbizottságban csak egy szavazata volt. Ezt a szavazatot ugyan hárman vitték a faluba, de az udvarias falusiak a határig elébe mentek a pusztaiaknak, a határban fekvő borospincékig s a nagy politikai tanács, kozások, mintájára a kerek malomkőasztaloknál készítették elő a vitát igen eredményesen, a maguk számára. Ozo. rát csak a Sió választja el a vele csaknem összeépült pusztáktól, a végtelen hercegi uradalmaktól. A Sió azonban megyehatár; a puszták, a kődobásnyira eső földek a kilenc kilométerre fekvő Szilasbalháshoz tartoztak; ott pedig már nem Tolna, hanem Veszprém községi, járási és megyei bizottságai döntenek. Amíg ezek közül a szervek kö. zül végre az egymáshoz illők találkoztak és döntést nemzettek, majdnem vér folyt. A gyönyörű pusztát — Tó. tit — egymást cserélve, hol ozoraiak, hol a szilasiak szállták meg, ami még nem volt baj, hanem ürítették is ki. a cselédek rovására. Másutt a telepesek és az őslakók kerüllek ilyenformán szembe egymással. Itt kevés volt a föld, amott túlságosan sok. Enying és Dág között 1945 nyarán százholdas pipacstáblák, kétszázholdas szarkalábmezők közt döcögött a gépkocsi. Oly messze estek a falvaktól, hogy rájuk már nem jutott igénylő; az alföldi és keleti zsúfolt területekről pedig még nem volt mivel elhozni a települőket. 4

z

után is csak a falvakban lehetett eihelyezni őket. A különböző vidékről való más-más szokású és munkamódszerű népek egymással is csak nehezen — újabb regényfejeaeteket kínáló súrlódások-csi. szolódások után — illeszkedtek össze. S a helybevalósiak köat is az újgaedák és a régiek viszonyai Amíg egy régi kisgazda férjhezadta lányát egy újgazda fiához, vagyis amíg igazán el. fogadta egyenrangúnak! Mégcsak egyet mondok el, befejezésképpen. Csupán a helyszint és a szereplőket ismerem; maga a történet nem velem esett meg, hanem egy jóbarátommal. ütött-kopott gépkocsiján a Dunántúlnak ő is arról a részéről sietett visszafelé, ahol akkor még nagyon is meleg volt a háború nyoma. Oly ádázok voltak a harcok, főképp a tüzérségiek s oly kemény harcokra lehetett még számítani, hogy a szovjet hadvezetőség néhány községet kiüríttetett, a lakosságot messze a front mögé, Belső-Somogyba irányítva. Az óvatosság nem volt hiábavaló, a falvak egynémelyikében egyetlen lakható ház sem maradt. Barátom ezeken is áthaladt. Kaposvár íelé való igyekezetében. A különben még elég néptelen országúton egyszerre különös menet közeledett irányában. Gyerekkel, öreggel, dunyhával, bútorral megrakott szekerek hosszú sora. A szekerek' nagy részét azonban nem lovak húzták, hanem férfiak; sőt asszonyok, már kö. zülük a keményebb kötésűek. Az egyik kiürített falu türelmetlen és még ilyen helyzetben is világravaló népe, megtudva, hogy a harcok végetértek, megszerezte a rendkívüli engedélyt a visszatérésre. Minden szembejövőt megállítottak. Barátom volt az első, aki mondhatott: volna valamit falujukról. Döntötték rá a kérdést mindenfelől. — És a mi házunk? Es a mienk? Az, amelyik ott a templom mellett van! A templommal szemben! A nagykocsmánál! A falu legszélén! Itt és ott és amott! » A visszavonuló németek Äiagát a templomtornyot is lerobbanfmták a kövesútra, tankakadálynak. A kérdésekre barátom csak olyat mondhatott, amit — képtelen volt hirtelenében kimondani. Látszott, hogy az a körötte torongó, aggodalmaskodó nép szegény; nincstelen a háborútól függetlenül is. Az igazság az volt, hogy még azoknak a szekereknek és kordáknak nagyrészét is útközben szerezték. Vagyis annál jobban fog fájni nekik az otthoni kevés elvesztése. Barátom ötölt-hatolt; maga is ilyen rétegből eredt. „Nem lesz nagy baj" — mondja —, illetve „valahogy csak lesz". „El lehet viselni", illetve: „el kell viselni". És: „nem szabad kétségbeesni, mert hiszen . 7." Hirtelen eszébe jutott az, ami miatt most azt vidéket járta; a földreform. Arról kezdett beszélni. Azért nem tesz nagy baj, mert hisz föld most már lesz. Azért kell a szenvedést elviselni, mert most már lesz miért elviselni: vége a nincstelenségnek, a szolgaságnak; jön az emberi élet. Valóságos szónoklatott tartott; olyat, amivel a íöldigénylőbizottságok megválasztását szokta bevezetni. Még egy gondolata támadt. Annak a távoli kis falunak majdnem egész lakossága ott volt a kocsija körül. Megválaszttatta azonhelyt a földigénylőbizottságot. De elszalaszthatta vájjon azt a „sze. rencsél", hogy a bizottság tagjai mögött ott voltak egyúttal az igénylők is? Hogy nem kellett azok összehívásával külön vesződnie? Hogy egy faluban kinek mennyi földje van, azt minden valamirevaló paraszt emlékezetből meg tudja mondani; főkép pedig azt, hogy egy-egy uraságnak mekkora a birtoka. Mi akadálya lehetett, hogy ezekután ne kezdjék meg tüstént magát a földosztást is, ott az isten szabad ege alatt, az autóút közepén, az áprilisi szélben, másfél napi járóföldre a kiosztandó földektől? Hogy milyen hangulatban folyhatott az a földosztás, arról barátom az arckrfejezésével is megéreztetett egyet, mást. El-elkacagta magát s közben könnyeit pillogtatta. A jelentkezési íveket a sima betonúira terítették; az emberek nekitérdel. , ve írták alá Mire sötétedni kezdett, mindenki megkapta a juttatási céduláját. — Mondtam egy kis beszédet az elváláskor is! Abban már nem igen titkoltam a valóságot; nogy mi várja őket otthon! Tekintgettek riadtan egymásra, de képükről taglejtésükből nem ment le az a vidámság, az a hizalom, amit az osztás vitái közben szedtek magukba. A hír, mely különben lever, te volna, láthatóan tettre sarkallta őket! Még a beszédem alatt a felnőttek falrakták a gyerekeket a kocÄra. Amikorra befejeztem. befogták magukat a hámba; a menet elején és farkán meggyújtottak egy-egy lámpát és máris nekiindultak a még veszélyes úton, a szeles, hűvös éjszakába, a romok felé, meg hát a lehetőségek, a me*3íft:lt jövő fel*