Uj Szó, 1950. február (3. évfolyam, 27-50.szám)

1950-02-11 / 36. szám, szombat

* 1950 február 288 UJSZ0 KĎajovszky a l^lemzeiiózínházban i. A két világháború közötti két évtizedben Jozef Gregor Tajovszky volt a szlovák szinpadi irodalomnak legjelentősebb alakja. Munkássága általában a realista szlovák drámairodalom csúcsának tekinthető. Hatásában és jelentőségében Szigligeti Edével hasonlítható össze, ki egy teljes írói nemzedékkel járt előtte. De míg a színpadi technikában kitűnően jártas és a meseszövésben rendkívül változatos leleményt! Szigligeti a jellemrajzban felületes volt és a költői ihletet rutinnal pótolta, addig Tajovszky éppen a jellemzésben, alakjainak realista ábrázolásában mutatkozik erősnek és járatlanságát a színpadi technikában bőven pótolja természetessége és a külső hatást kerülő derűje. Szlovák elődjei, Záborszky és Chalupa után ö az első, aki nem állít pusztán egysíkúan megrajzolt típusokat a színpadra, hanem eleven és egyénileg jól körvonalazott, hitelesen teljes embereket. Míg Szigligeti, — akinek ugyancsak nagy érdeme, hogy a falu népet nem egyes mellékalakokban, nem csupán néhány típusban állította színpadra, hanem egész színmüvek hősévé teszi (A szökött katona, Lelenc, Csikós, Cigány) — a nyugat hatásain nevelődött, addig a szlovák népszínmüírásnak nagymestere már a nagy orosz írók munkáiból, főleg Gogolvéiból meríthette tapasztalatait. Ez az egészséges orosz hatás vezette rá Tajovszkvt a realista látásra, alakjainak reális szemmel való megfigyelésére. Természetesen túlzás volna azt mondani, hogy Tajovszky szocialista író, aki a falu életét a marxizmus ideológiai nézőszögéből szemlélte. De Tajovszky jól látta a falut, jól látta az anyagi feltételektől meghatározott életét, jól látta a bajok forrását abban, hogy a vagyonhoz való viszony mindennek meghatározója és az anyagiasság a döntő faktor a falu életében. A föld birtoklása, a tulajdon a mozgató erő, a jellemek kialakítója. A falu kisparasztjának szemében a föld hozama nagyobb, ha nem fizetett cselédek végzik a munkát bérért és kommencióért, hanem csupán ellátásért és ruházatért dolgozó, a családhoz számitő munkaerők. Ez a szűkkeblű kapzsiság, ez a nyereség utáni vágy, mely a fizetett munkaerőt távoli örökség kecsegtetésével családtagokkal helyettesíti, a mozgatója és központi problémája a most felújított színműnek is. Szlovák nevét: „Statky zmätky" talán a legjobban azzal írhatjuk körül, hogy a vagyon nem boldogít, a vagyon zavart szül. A gyermektelen Palcsik házaspár két rokon fiatalt összeházasít és a házába fogad, hogy az új pár ellássa a ház és a gazdaság körüli teendőket. Palcsikék számítása azonban nem válik be, az álcázott jóság «JS szülői szeretet mögül mindinkább elővillan a kizsákmányolás ténye és a házasság felborul. Igaz, hogy ezt a számításra, az örökség reményére alapozott házasságot a régi szeretője után futkosó, kocsmázó fiatal férj is segít összetörni. De az igazság kendőzetlen igazság marad: nem lehet fiatalok boldogságát kizsákmányolásra építeni. A kocsmázó és munkától viszolygó, a vagyonátírást annál mohóbban követelő fiatal férjet elhagyja a gyereket váró feleség és elhagyja később a másik aszszony is. A vagyon valóban nem boldogít, csak viszályt és zavart szül ebben a kisparaszti, kapzsi környezetben, amelyben vajmi kevés sző esik önzetlen megsegítésről, közös munkáról s a jól elvégzett munka után a javak igazságos elosztásáról. Tajovszky színműve végén könyörtelen realistának mutatkozik: hiába próbál ®z egykori duhaj bűnbánóan visszatérni az első asszonyhoz, a csalódott fiatal nő nem akarja újra hozzákötni életét. A darabnak ez az igazságos kicsengése Tajovszky haladó szelleméről tesz tanúságot, ezzel a szentimenta'izmust nem ismerő könyörtelen befejezésével válik teljessé, reálissá a falu rajza. Hozzátehetjük: a mult falujának rajza, mert a maiból épülő szocializmusunk kíméletlenül kisöprí ezeket a múltra oly jellemző beteg tüneteket és egységes földműves szövetkezeteivel egészséget teremt. . Ezekben az építő törekvéseinkben Tajovszky darabja is segítségünkre van azzal, hogy a mult faluja negatív arcának színpadra állításával megmutatja: ilyeneknek nem szabad lennünk, az ilyen élet zsákutcába vezet, zavar és boldogtalanság támad az önzés nyomán. II. A színművet rendező Karol J. Zachar Tajovszkynak eredetileg négy felvonásra osztott mondanivalóját forgószínpad felhasználásával tíz képre tagolja. Ez a megoldás igen szerencsés, mert elevenebbé, pergőbbé teszi a különben is sovány mesét és a színtér gyakori gyors változásával enyhít a darab szerkezetbei: és főleg technikai fogyatékosságain. Zachar átdolgozása eltünteti a szereplők sokszor indokolatlan ki- és bejárását és átsegít a stagnálás percein. Ugyancsak ő a szerzője a célszerű színpadképeknek. Az előadás maga színvonalas. Legfőbb érdeme, hogy Tajovszky ízes, jól árnyalt, tősgyökeres nyelvezetét hiánytalanul tolmácsolja. J. Pántik Gyurkának, az örökség reményében házasodó fiatal férfinak alakját kissé eltúlozta. Egy elkényesztetett falusi szépfiút, egy asszonyfalót játszott hatástkeltően, jó színészi ösztönnel, olykor azonban túllépve a határt. Ugyanez a túlzás csúszik bele Melícsková és Ponicsanová alakításaiba. Mindkettő, de különösen Melícsková kitűnő volna, ha hanghordozásuk éles akcentusaival mértékletesebben bánnának. A valóság utnázásának hibájába esnek, feledve azt, hogy az utánzás, a szolgai másolás nem realizmus még, csupán helytelenül alkalmazott naturalizmus. Kevesebbel többet adnának. Ruzsena Porubszká az urához vissza nem térő fiatalasszony szenvedő alakját jól nv'ntázta meg. Mária Prechovská az írótól nehezebb feladatot kapott és tehetségesen bírkó"->tt ezze' a kevés rokonszenvet keltő szereppel. Gustáv Valach szerepről-szerepre egyre jobban fejlődik. A számító Palcsí

1- \zdát helyenként még túl puhára fogta, pedig az író keményebre formálta, hiszen .nég pisztolyt is nyom a kezébe, amit haragjában a pernahajder, dologtalan Gyurkára süt el. Tajovszky írói munkásságában ez a Palcsik gazda egyike a legreálisabban megrajzolt figuráknak és ezért színpadra állítása alapos tanulmányt, felkészültséget és elmélyedést követel. Valach fejlődőképes jó színész és ezért bizonyos, hogy ezt a gazdagon jellemzett és jól árnyalt szerepet idővel erőteljesebbre és helyenként — Tajovszky elképzeléséhez híven — félelmetesebbre fogja. Az együttesben V. Záborszky teljesen hibátlan alakítást nyújtott, bizonyságot adva, hogy szerény eszközökkel, mértéktartással, a hangnak és gesztusnak gazdaságos használatával jut legmesszebbre a I színész. Egri Viktor Qljzend az ttű kíiúz Körülbelül két ^-^"-ftáel ezelőtt a magyar könyvpiacon is megjelent Július Fucsik megienditően drámai erejű börtönnaplója Péery Rezső kitűnő fordításában. A könyv úgyszólván e'.ső 'fecskéje volt a csehszlovák-magyar kultúrközeledésnek és osztatlan nagy hatást keltett mind az olvasótábor, mind a sajtó körében. A nagy siker megérdemelt volt, hiszen Fucsik börtönnaplója egyik legnagyobb és legmegrázóbb erejű irodalmi dokumentuma a fasizmus barbarizmusa ellen lázadó embernek. Az agyonkínzott, majd mártírhalált halt cseh író hoszszú hónapokig a halál árnyékában — „Riport az akasztófa alatt", mondja az eredeti cím — írta ezt az üzenetét az élőkhöz. Csak a kommunizmus törhetetlen hívőjének lehetett ekkora lelki ereje, ekkora emberi nagysága, hogy mi'lióknak hitet adjon börtönből küldött üzenetével és egész élete, mártíromsága égő fáklyájával utat mutasson. Fucsik börtönnaplójából Kilényi Mária drámát írt, amely sokáig szerepelt a budapesti rádió műsorán és kedvelt darabja lett a magyar műkedvelő színpadoknak. Ezt a magyar színművet szlovák fordításban e hó 26-án fővárosunk Nemzeti Színházának stúdiója fogja bemutatni a februári győzelem évfordulójának tiszteletére. A darabot V. Pavlovics, a színház fiatal, tehetséges színésze rendezi, aki eddig mát több rendezésnél segédkezett. A szerepeket a Nemzeti Színház stúdiójának hallgatói játsszák, akiknek először nyílik majd alkalmuk a közönség előtt bemutatkozni és tanúságot' adni ké. pességükről. A Nemzeti Színház tervbe vette, hogy néhány előadás után a stúdió együttesét vendégszereplésre küldi, hogy gyáraink dolgozói, a kisebb városok lakossága is megismerhessék Fucsik dramatizált Üzenetét. Ezt az egészséges tervet, a közös munka egyik állomását a kultúra síkján, örömmel üdvözöljük. ^Zjcltátt QulhkcL Irta NAGY ISTVÁN ... Addig húzták-vonták. magyarázták Tatár Juliska dolgát, hogy tényleg szeget ütött az őrmester fejébe. És a jegyzővel többször is megvitatták a dolgot. Tatár Juliska ügyét, egyre gyanúsabbnak látták már ők is. Maguk elé citálták özvegy Tatámét. Különösen arranézve faggatták, milyen állomásokat hallgatott a leánya a rádión? A megijedt vénasszony nem értette a kérdést. — Orosz állomásokat fogott-e? — tette fel az őrmester a kérdést pontosabban. — Honnan tudott volna oroszul? — Beszélnek azok magyarul is. — Az oroszok, magyarul? — csodálkozott el a vénasszony. — Nem az oroszok, hanem a hozzájuk pártolt magyarok — csattant fel a jegyző. — Csak muzsikát hallgatott, kérem. De honnan tudnám, hogy milyen nyelven muzsikáltak? Dühösen elkergették. Tatámé meg elmondta otthon, hogy az oroszok tudnak magyarul, a hozzájuk pártolt magyar foglyokat beszéltetik a rádióban. — Akkor jó volna meghallgatni őket — vélte az egyik komájuk. — Legalább megtudnánk, mi igez. amit a munkásnépek dolgáról mondanak. Ha a jegyző mérges, amiért az oroszokhoz pártolt magyarok beszélnek a rádióba, akkor nem mondhatnak rosszat. Másnap aztán már sokan ezt beszélték a faluban, hogy Tatár Juliska az oroszokhoz pártolt és azért hagyta el nagygazda urát. A rádióból beszéltek a telkére. A jegyző toporzékolt mérgében, mikor jelentették, hogy mi hír járja. Magét hibáztatta. Miért kellett azzal az ostoba vénasszonnyal rádióadásokról beszélnie! Kidoboltatta. ne terjesszenek rémhíreket, hagyják már a Tatár Juliska dolgát. Erre aztán az terjedt el, hogy jönnek az oroszok és Tatár Juliska vezeti őket. A jegyző lefogatott az alszegi Tatárok közül négy embert. Bekísértette Kolozsvárra. őszre aztán az oroszok mégis megérkeztek. De Tatár Juliska nélkül. A jegyző elmenekült. Gergely Mártont pedig szél érte, egy becsapódó német akna szele. Ott maradt a sok föld gazdátlanul. Mindenki biztosra vette, most aztán igazán előkerül Tatár Juliska és beül a szép birtokba. Törvényesen nem volt elválva Gergely Mártontól. Tatár Juliska tavaszfelé váratlanul hazatoppant, egy csapat munkással jött, közöttük az a négy Tatár, ekit a jegyző fogatott meg rémhírterjesztésért. Az Alszegen kidoboltatták: földosztás lesz. Juliska kiment a határba. Elölment és a munkásokkal rávitte a népet a báró birtokára, meg a Gergely Mártonéra. — Mérjétek szét. Mindig mással műveltette, részibe — mondta erős hangon és mosolygott. Szebb és rátartibb volt, mint .valaha. Az anyja csak nézte és nem hitte, hogy ez az ő lánya, végül megkérdezte, ha így rendelkezhet, miért nem tartja meg magának a földet? Juliska vállat vont: — Én visszamegyek a városba. Édesanyám is velem jöhet. Gyári munkásnő vagyok. Keresek magára is. Az öregasszony megriadt, majd sokáig tűnődött valamin, aztán bátortalanul így szólt: — Áruld el már Juliska, igazán él még Kossuth Lajos, hogy neked úgy megmondta, hogyan lesz ez uradalmakkal? Juliska elmosolyodva vüágosltotta fel az anyját: — Csak egy titkos rádió viselte a nevét, édesanyám ... Másnap visszatért a munkásokkal a városba s macával vitte az anyját is. A nagygazdák ma is szorongva beszélnek róla, mert Juliska egy-egy csapattal gyakran kilátogat a faluba és a napszámosoknak újságokat osztogat,' MIIIAI EMINESCU« j-4armaclik levél Részlet. Ti vagytok Róma gyermekei? Ô, heréltek és gonoszok! Nem szültek ilyen korcsokat a régi századok! Az emberiség pestise, rút nymorékok vagytok, a haza nevét szennyezi a szó, ha róla szóltok. Ô, nem pirul el arcotok piszkolva dicső fényét? Bemocskoljátok undokul a nemzet dicsőségét. Ringjók kikent lovagja lett az úri rend, Párizs bordélyházaiba tanulni ment. S a kártyatermek asztalán, ti müveit ostobák! szétszórtátok félrészegen a nemzet vagyonát. S megjöttek mind e ficsurok, B esztlk helyén pomádé csillogott, ujjuk hegyén pörögve sétabot. s monokli csípve balszemükre. 0, ti madárijesztők! Párizsban megtanultatok egy Baló Mabil keringőt, s hogy céda úrinők kegyét hogyan kell megszerezni, s könnyű szerelmi zálogul cipőjét zsebretenni. De pimasz kedvetek lehűl, ha zord arcunkba néztek, lehullt a nép szívéről már üres varázsigétek. Szórhatja dús igéretét a szónoklat bohóca! Tudjuk mi már, hogy mire les, a rangra és vagyonra. Es azt is, hogy a bűnötök rang mögé rejtettétek, a csillogó szó volt a fal, ámítva így a népet. Gúny volt a fegyver pórias népnyelvünk múltja ellen, az erkölcsöt, az ősöket üldöztétek kegyetlen. De ismert már a nép előtt, kik vágytok: mind gazember! dologtalan léhűtők vagyonnal, kényelemmel. Ezért az erény: ostoba, a lángész: nyomorult. Hagyjátok hát az ősöket, a krónikákban jól pihennek. E korcsok láttán csak a gúny fájhatna még szívüknek. Ô. Tyepes-vajda, jöjj közénk, fögd két marokra őket, két táborra oszd el e bolondokat s gonosztevőket, s mikor egyszálig már hűsölnek a rács mögött, gyújtsd rájuk a bolondok házát és a tömlöcöt. Hegedűs Zoltán fordítása. Szegény vadalmafa Irta: Móra Ferenc. ;.. Mindjárt észrevettem, hogy az a senyvedt vadalmafa, amely a körtefa és az ablakom közt ágaskodik, rossz helyen van. A reggeli napot mind elfogja előlem, a délit mind be. eresztgeti, a körtefára való kilátást pedig éppen akkor zavarja, mikor annak legtöbb értelme volna. — Meghalsz, öreg — húztam rá esti sétakor a botommal a derekára —, holnap fejszét fogok a tövedre. Az öreg fa megrázkódott, levelel halk reszketéssel zúgtak-zörögtek a fülembe. — Nono, én is ott leszek akkor — valami ilyesmit csöröghetett —, beleszólnak abba még mások is. Ügy tudtam, hogy ebbe csak az er. dőőrnek van beleszólása, az pedig rámruházta a statáriális hatalmat. Másnap reggel mint bakó vonultam ki a halálraítélt fához. Osika, mint pribék, húzta utánam a fejszét. A fehérkendős futár, aki az ítéletet az utolsó percben megakadályozta, egy ugráló göröngy volt. — Békula — mutatta be Osika. Az ám ni, csakugyan béka, a békák nak is a legszegényebbjéből való. Hanyat-homlok ugráltak be a békulák a fa tövén lévő lyukakba s persze, hogy erre egyszerre megváltozott a helyzet. Ilyen nagy családot nem te. hetek földönfutóvá, hiszen nem vagyok és lakáshivatal. Aztán nincs is nekem semmi bajom a fa tövével, az megmaradhat a békulák dominiumának. Az én célomnak egészen megfelel, ha derékban vágom el a fát. Ha Habi előkerül, fűrészt kérünk tőle és azzal teszünk igazságot. Csakhogy mire Habi megkerült, váratlan eset történt. Az íróasztalomon fölemelkedett a tollszár és elkezdett mozgami, mintha valami láthatatlan kéz blilegetné a végét. Ahogy közelebb megyek az ágaskodó írónádhoz, látom, hogy finom ezüstfonál van a végére hurkolva Pókfonal. Megyek utána, hová vezet. A nyitott ablakon át a vadalmafához vezet. Ahol a fa dereka kétfelé ágazik, ott a takácsműhely. Valami virágpók hálója ezüst, té merevedett holdsugárból fonva. A hálóban tarisznyácska, borsószem nagyságú, tele aranymákkal. No, jól menet a boltja a póktakácsnak, nyilván ezt nem érinti az új vámtarifa. Ahogy eey fűszállal megérintettem a tarisznyát, valahonnan előgurul a pók s nagy-motollálva eltakarja testével a zacskót. — Megeszlek, ha hozzányúlsit — bizonyosan ezt gondolta magában, mfg kaszáló lábaival ijesztget. De hát aki vadember, az bátor ember. A városban öt lépésről kitérek a svábbogárnak is, itt szembeszállók a pókkal. — Ne, te ne! Nem szedek én for. galmi adót! — döfködöm a tarisznyát. Hirtelen kipereg belőle a parányi pókok aranymákja. Szétömlenek a kezem feién s úgy másznak az ujjaim szőrszállaira, mint valóságos jegenyefákra. Hát maradjon meg a fa dereka is! Én úgyis csak a koronára haragszom. Az ám, csakhogy kiderült, hogy a koronában rigófészek vas s éppen akkor szálltak haza az aranymálinkók. Aranpos ruhájuk átcsillogott a leve. lek zöld napfényében, ahogy a fahegy. ben ugráltak s tanították fuvolázni a kicsinyeiket. Szőlőcsőszök, vincellérek, erdőkerülők, csordásfiúk és más szaktudósok véleménye megoszlik arra nézve, hogy mit szokott furulyázni a sárgarigó. A fiatalabb generáció szerint azt kérdi, hogy „kell-e dió fiú?" Meglettebb törvényviselt férfiak szerűit azt állítja, hogy „huncut a bíró". Közgazdászok egész világosan kiértik a szavából, hogy „tillió, rongyot ér a millió". Amiből nyilvánvaló, hogy a rigók mindig a kor színvonalán állnak, mert régebbi rigómemoárok szerint ez a tantétel valaha így hangzott: „Tillió, rongyból lesz a millió" Hát én nem tudom, kinek van igaza a sak okos ember közt. Én egész ha. tározottan ezt értettem ki a vadalmafa-hegyi rigó szavából: — Jó embet vagy te, Murkus bácsi? Szeretném látni azt a véreskezű Sullát, aki le ne sütné a szemét, mikor egy aranyrigó vet rá könyörgő tekintetet! Tövétói hegyéig amnesztiát kapott a fa. De egy ágát mégis csak le kell nyesni. Ezt, amelyik az ablakban előget. Ezzel nem teszünk kárt se békákban, se pókokban se rigókban. — Osika, hozd ide fiam a halbicskámat! Nézd, otthagytuk a kutyaól végiben, ahol a kutat ástuk. Osika idetotyog a bicskával, a szájába veszi a hüvelykujját, ami az ő életkorában mindig a mély elgondolko. dás jele s míg én megfenem a bicskát egy törött kaszavason, ő kigondolja a hozzám intézendő kérdést. — Mujkucs bácsi, ud-e a fának nfnc gyejöke? Hol veszfk az Osikák falun, városon az ilyen kérdéseket? Hozzák odaátról, tanulják levélzizegésből, csirkecsipogásból? — Nincs fiam. A fának csak termése van. Ha azt elültetik, abból lesz a fának a gyereke. A halálra szánt ágat megrázta a síéi a feiem fölött. Egyetlen pirossal belehelt aranyalmácska ringott a meg. csikorduló ágon Ez az egyetlen egy az egész fán. Több egy szem se rajta semerre. Elgondolkozva becsattantottam a bicskát és megöleltem a fát mind a két karommal. Te jutottál eszembe Pannikám, messzi kislányom egyetlen termése életem vadalmafájánaki