Uj Szó, 1950. február (3. évfolyam, 27-50.szám)

1950-02-09 / 34. szám, csütörtök

1950 február 9 Tomkó, a mester, ezen a napon ballábbal kelt fel. Az idén még nem volt olyan hideg éjszaka, mint a mai. Az ablakon úgy húzott be a fagy, hogy egész éjszaka csak forgolódott, nem tudott aludni. Hiába tüzelt mellette a dunyha alatt az asszony teste, nem tudta ót átmelegíteni, mert belülről is fázott. Hogyisne fázott volna, amikor tegnap az üzemi bizottság ülésén Patkós elvtárs, a párttitkár, egyenesen a szemébe mondta, hogy az ö műhelye hátramaradt. — Miért éppen az enyém maradt hátra? — morfondírozott 'magában. — Igaz, hogy sokan nincsenek ott a hatórai kezdésnél, de azután a Fülöp Gusztáv kivételével rendesen melóznak. Fülöp lusta, mint egy disznó és túlsókat morog. A Mogyorósi is morog, de annak meg lehet bocsátani, mert a legjobb munkás. Tomkó agyában szeszélyesen kergetődztek a gondolatok, mint a tavaszi felhők. Gyorsan magára rántotta az ülepén foltos nadrágot, a szvettert és a zubbonyt, macska módjára megrázta magát a vízcsap alatt, azután a kávésüveget a táskájába tette a kenyérrel együtt és sebesen kiugrott az ajtón. Rohant az állomás felé; az út irgalmatlanul csúszós volt, a nyakába rágta magát a hideg, feltűrte gallérját és még jobban megszaporázta lépteit. A vonat tíz percet késett. — Ez is ellenem van — mondta, de végül mégis csak befutott a vonat. Bevette magát a sötét, hideg fülkébe és szidta a vasutasokat, mint a bokrot, miért nem fűtik jobban a kocsikat. Pipára gyújtott, megint gondolkodni kezdett. Hiszen ő is megérezte, mielőtt Patkós elvtárs a szemébe mondta, hogy valami nincsen rendben a műhelyében. De mi az és miért? A forrasztok elvégzik a munkájukat és a javítók is. Hogy mindig hátralékban vannak? Hát Istenem, mit csináljon? Hogyan segítsen rajta? Ugyanannyian vannak, mint a háború előtt, viszont a termelés most sokkal nagyobb. Adjanak újabb embereket! A Györgyöt kérte már, de éppen Patkós volt ellene. Fránya ember ez a Patkós. A szeme kicsiny, mégis úgy szúr, mint a késhegy. És mindig olyan homályosan beszél. Termelékenység. Fluktuáció. A fene se tudja, mit akarnak ezzel a sok dologgal! Igaz, hogy a Bátos műhelyében már élmunkások is vannak, -megkezdték a munkaversenyt is. Ez nála nem lehet, mert a minőség rovására menne ... Itt egy kicsit megállt. Tényleg a minőség rovására menne? Majd meglátjuk. A vonat zökkent. Kinézett. Még egy állomás. Minőség, mi- I nöség. A Fülöp munkája semmit sem ér. Sok a selejtje. Minden második fülforrasztása rossz. Mert a szeme mindig másutt jár, sose figyel a munkájára. A mühelybizalmi is azt mondta a minap, hogy jobban szeretné kint látni. De a bizalmi mindig túloz. Mi a fenének a bizalmi, ha van mester? Talán nem bíznak benc/t jtawuSL&ták. nem ntavfidtttik, háJtm, CpatháSL elatánsi! ne? Megint a Patkós jutott az eszébe, ahogy végigmegy a műhelyen, mintha nem nézne semmire, mégis mindent lát. Micsoda szeme van! Nem, Patkós egész biztosan bízik benne. Tegnap is milyen barátságosan búcsúzott tőle: — Miért nem néz jobban körül, Tomkó szaki? Hiszen maga érti a mesterségét! Patkós bízik benne. Valamit ki kellene találni, hogy ne maradjanak hátra és az emberek is pontosan járjanak be. Irta: HORVÁTH LÁSZLÓ Megérkezett. Kikászálódott, leugrott. Átvágott a síneken, jegyét bedugta az ellenőrzőbe és sebesen megindult műhelye felé. Türelmetlen volt és izgatott. Ma tiszta helyzetet teremt. Majd én megmutatom Patkós elvtárs! A műhelyben már gyülekeztek az emberek. Mind ott voltak már, ott őgyelegtek a Fiilöp körül, aki valamit magyarázott. Az utolsó két hétben négyszer fordult elő, hogy Fülöp idejében bejött és így körülvették. Tomkó bement KÖZMŰVELŐDÉSI HÍREK. • A moszkvai és berlinj rádiók között zeneműsor-csere indult meg. A moszkvai rádió előadássorozatot szervezett a Német Demokratikus Köztársaság rádiója számára, hogy megkönnyítse a szovjet zenei élet megismertetését. Az első hangversenyen az Alekszandrovegyüttes szerepelt, a Szovjetúnió nemzeteinek népdalaival. A moszkvai rádió ugyanakkor átvette a berlini filharmonikusok műsorát, amelyen Bruckner és Mozart szimfóniái szerepeltek. ® A kirgiz és csehszlovák diákok barátsága. Az egyik kirgiz középiskola tanulói baráti levelezést foytatnak a morvaországi Olomouc diákjaival. Kölcsönösen közlik egymással életük és tanulmányaik kiemelkedő eseményeit, beszámolnak az olvasott könyvekről, stb. A kirgiz diákok röviddel ezelőtt művészi albumot kaptak csehszlovák barátaiktól, amelyre ők is művészi kiállítású albumot juttattak Olomoucba, amely rajzokat, fényképeket tartalmaz az iskola életéről és Kirgízia építészeti műemlékeiről. Röviden ismertetik a diákok sportéletét is. A lányok gyönyörű varrottas munkákat küldtek olmützi diák-társnőiknek. ® Tiranában „öt év munka — szabadságban" címmel kiállítást rendeztek. A kiállítás bemutatta azt a felfelé ívelő utat, amelyet az albán nép a felszabadulás óta megtett. ® A Lengyel Ifjúsági Szövetség megszervezte a tehetséges gyárimunkások főiskolai előkészítő tanfolyamát. Ez évben csupán Varsóban 200 gyárimunkás iratkozott be a főiskolára. A tanfolyamra való felvétel előfeltétele az általános iskola hat osztályának elvégzése. A jelentkezőknek ezenkívül igazolni . kell, milyen szerepük volt a termelésben. Az előkészítő tanfolyam két évig tart és a vizsgabizonyítvány főiskolai felvételre jogosít. ® Két új magyar regény jelenik meg a közeli napokban Budapesten. Az egyiket „Hajnalban indultak el..." címen Baráth Endre írta, hősei a bányász partizánok. A másik Jászai Mari életregénye, amelyet a nagy tragika születésének századik évfordulójára Farkas Lujza írt ® Bulgáriában a tanítók képzése az úgynevezett pedagógiai intézetekben történik, amelyek a gimnáziumok után következnek. A tanulmányi idő két esztendő és a tananyag elsősorban a módszertani kérdéseken alapul. ® Esze Tamás kurucvezérről drámát fejezett be Szántó György, az első világháborúban megvakult, erdélyi származású kiváló magyar író. Művét azoknak a történelmi kutatásoknak hiteles adatai alapján írta, amelyeket Esze Tamás református lelkész gyűjtött a legutóbbi évtizedekben híres ükapjáról. a fülkéjébe, átnézte az ellenőrző könyvecskét, meg a tegnapi árjegyzéket. Magára rántotta a köpenyét, amely feslett volt a könyöke körül. Egyszerre Fülöp átható hangjára lett figyelmes. Ügy kiabált, mintha eszét vesztette volna. A mühelybizalmiak tegnapi határozata ellen agitált. A dühtől és a gyűlölettől csak úgy habzott a szája: — Ha a fene fenét eszik, én akkor sem fizetem az újságot. Nekem szükségem van arra a negyven koronára! — Hogy azt is eligya, ugye? — vágott, közbe Varga Ilus. — A kocsma biztos fontosabb magának az újságnál ? — Kinek mi köze hozzá? Azt teszem, amit akarok. Különben is, mindig hazudnak. Legalább nem olvasom a hazugságokat. Hallgassatok rám, azt ajánlom nektek is ... — Oszt mikor hazudott az újság, Fülöp szaktárs? — szólt közbe az ajtó felől egy mély hang, amelyre mindenki felfigyelt. Patkós elvtársé volt. A műhely homályában alakja úgy élesedett a nyitott ajtó világosságában, mint valami csendes fenyegetés. Az emberek lassan, elnémulva, feléje fordultak. Patkós nyugodt, kiszámított léptekkel közeledett. Szeme még jobban szúrt, mint máskor. Szinte tüzelt a félhomályban. A nagyhangú Fülöp szemlátomást zsugorodott össze előtte. — Hogy i s állunk azzal a hazugsággal ? — kérdezte még egyszer. — Mondja csak bátran! Fülöp megemberelte magát, azután akadozva beszélni kezdett. — Az akkor volt, amikor a beszolgáltatásról írtak. Azt írták, a kéthektárosok nem szolgáltatnak be semmit! — És? — Hát én a faluban tagja vagyok a nemzeti bizottságnak, aztán a jegyző úr... — No, mit mondott a jegyző úr? Megmutatta a multévi törvényt, hogy az még mindig érvényben van. Az meg úgy szól, hogy a kéthektárosok se vonhatják ki magukat a beszolgáltatás alól. Patkós szava vágott, mint az acél: — Mondja Fülöp, mit fájnak magának a kéthektárosok? — Nekem ugyan nem, de a törvény, meg az újság az kettő, — bátorodott fel, mint aki nyeregben érzi magát. — Azért mondtam, hogy hazudik. Én ugyan nem ... — A nagygazdákkal jár össze inni! Azokkal bratyizik, azoktól tanul — rikoltott közbe valaki. Azért szeretné, hogy a kisparasztokon legyen a teher nagyobb fele. — A bögyibe vannak a kommunisták! — szólalt meg csendesen a Varga Ilus. — De február előtt még Oroszországba küldött bennünket. Ö meg a demokrata pártot szervezte a gazdák között. Csend támadt. Fülöp elsápadt. A levegő megtelt feszültséggel. Tomkó kihúzta magát, aztán előbbre lépett egyet: — Ki lépett önként a Horthy-hadseregbe, Fülöp szaktárs? Ki agitált a parasztoknál, hogy az oroszok ellen védeni kell a hazát? — Az ám, meg hogy az oroszok Szibériába hurcolnak minket? Patkós, aki eddig csendesen figyelte a közbeszólókat, elköhintette magát, aztán nagyon csendesen, hogy a szavát is alig lehetett hallani, megszólalt: — Fülöp szaktárs, velem jön az üzemi bizottság elé. A tizenketteshez pedig Varga Ilust ültesse, Tomkó elvtárs. Azután megfordult és lassú, megfontolt léptekkel, ahogy jött, elhagyta a műhelyt. Mögötte csend támadt, végtelen csend. Az emberek, mint akik álomból ébrednek, lassan szétszéledtek, megindultak a szíjtárcsák és sercegni kezdett a forrasztó. Varga Ius magabiztosan ült le a tizenkettes elé... * • Tomkó egész délelőtt figyelte a műhelyt. Ide-oda szaladgált, mint aki nem találja a helyét. Nézte az embereit, akik begyakorolt mozdulatokkal illesztették a forrasztó automatikus karja alá a füleket. A Varga kezét nézte. Milyen ügyes ez a lány. Mintha örökké ezt csinálta volna. Lassan eléri majd a Mogyorósi gyorsaságát. De a többiek is, mintha kicserélte volna őket az a tény, hogy a tizenkettes előtt nem a Fülöp Gusztáv ül. Körülsétált, azután megint megállt a Varga gépe mellett. Ilus éppen megnyomta a lábemeltyüt. A kettős forrasztókar leugrott, majd visszabillent a helyére. Varga újabb darabért hajolt le. Tomkó úgy nézett, mint a megigézett. Aztán felcsillant a szeme. A savazóból kijött darabok rendetlen összevisszaságban hevertek. Nem álltak rendesen a forrasztó kezeügyénél. És sok a felesleges mozdulat. Le kellene egyszerűsíteni a munkafolyamatot. A beállítónál is jő lenne valami támasz. Sokkal gyorsabban menne a munka. Két hosszú igazítható lemez pontosabbá és gyorsabbá tenné a beállítást. Éa csökkentené a selejtet. Tomkó a fejéhez kapott. *hlegfordult, egy pillanatig nézte a Járosl gépét, aztán eszét vesztve rohant az irodájába. Levágta magát az asztal mellé és sebes mozdulatokkal rajzolni kezdett. Megint kiszaladt a gépekhez. Valamit méricskélt, aztán megint visszaült a helyére. Delet fújtak, amikor végzett. Kiegyenesedett, kihúzta magát, megállt a fülke ajtajában és szemében csillogott az öröm, mikor körülnézett. Egész más színben látta a gépek meílett meredező áruhegyeket, aztán csendesen mondta maga elé s hangjából a biztonság csendült: — A forrasztók nem maradnak hátra, Patkós elvtárs! A. ZÁPOTOCKÝ 8 ÚJ HARCOSOK SORAKOZÓJA Fordította: VOZAKI DEZSŐ Az akkori munkaviszonyokról így ír visszaemlékezéseiben J. Rézler, aki gyermekkora óta maga is különböző gyárakban dolgozott: „1867 óta a Porges Testvérek smichovi gyárában dolgoztam. A földszinten volt a nyomóműhely, ahol a mintákat nyomtatták a kész szövetekre, fölötte pedig a gépi szövődé. A szárítótermekből felszálló szörnyű párák áthatoltak a paló hézagain, úgyhogy a mi munkatermünkben elképzelhetetlen hőségben kellett dolgoznunk reggeli 5 órától esti 6 óráig. A takácsok alsónadrágban végezték munkájukat, a nők pedig egy szál szoknyában, úgyhogy látnunk kellett ugyanis testrészeit, gyakran azokat is, amelyeket ki-ki szívesen rejtett volna el. Mondanom sem kell, hogy ez nem öregbítette az erkölcsösséget. De különben is a munkások és munkásnők nem sokat törődtek az erkölccsel, hozzászoktak a gyárban uralkodó állapotokhoz, úgyhogy mindez már magától értetődő volt számukra. A nyomóműhelyben olykor egész héten át éjjel-nappal dolgoztak. Volt úgy, hogy a műhely munkásai egész héten nem mehettek haza. Azt a két órát, amit pihenésre szánhattak, ott aludták át, ahol éppen voltak és gyakran előfordult, hogy 12—18 éves lányok a legkülönbözőbb korú férfiakkal egy helyiségben töltötték az éjszakát. Hálótermek akkoriban természetesen még nem voltak. A pihenésre szánt két óra leteltével megszólalt a gyár szirénája és a felügyelők rúgással, szitkozódással vagy gúnyos megjegyzésekkel keltették fel a dolgozókat. A munkások ilyenkor sápadtan, álmosan, megviselten tápászkodtak fel, hogy megkezdjék az új munkanapot." „Na Popelkách" nevű városrészben laktunk. Ez amolyan utolsó emberi szemétdomb volt. Olyanok laktak itt, akik máshol nem kaptak hajlékot, olyanok, akiknek sok volt a gyerekük, de igen csekély a keresetük, olyanok, akik nem ismerték az enyém és tiéd közötti különbséget. Utcalányok, betörők, zsebtolvajok, csavargók, az egész söpredék, amelyet Prága kivetett magából és amely itt részegeskedett, verekedett, szitkozódott és szeretkezett. Ilyen környezetben nőttem fel és ilyen ember voltam magam is, durva, gonosz, rosszindulatú, hiszen a mi otthoni életünk sem különbözött sokban a többiekétől. Anyám mit sem kapott apámtól, aki idült alkoholista volt, legfeljebb ütlegeket. Ezt azzal a különös, tompa türelemmel viselte el, amelyet érthetetlennek fognak találni a jövő öntudatos asszonyai és amely anynyira jellemzi ezeket a régi típusú hitveseket. Anyámnak mindenről magának kellett gondoskodnia. A mezőn és a gyárban dolgozott, mosni járt, sőt, ha nagyon rossz volt a helyzet és nem tudott munkához jutni, krumplit szedett össze valamely idegen földön, hogy táplálhasson bennünket. Ezt tette ő, az asszony, amíg férje kocsmáról kocsmára járt..." „A háború után hívatlan vendég látogatott el Prágába; a kolera, amely különösen ott pusztított, ahol nem állítottak gátat útjába, mint Kosirében, a „Na Popelkách" negyedben, a téglagyárakban és nem utolsó sorban a Porges-féle gyárban. Lássuk csak, milyen óvóintézkedéseket alkalmaztak itt a kolerával szemben. 15 óra helyett most már csak 13 órát dolgoztattak naponta, az ablakokba kék kénsawal telített tányérokat állítottak és mindennap elszállították a gyárból a betegeket és a halottakat, akik munka közben estek össze. Egy smichovi bérházban, amely szegényemberekkel volt zsúfolva és amelyet a környék lakói „Poslovina"-nak neveztek, négy hét alatt 40 ember halt meg, Neseny úr téglagyárában, ahol a munkások az agyagos talajba vájt üregekben laktak, négy hét alatt 82 ember pusztult el és csak 4 munkás maradt életben ... „ ... Később a smichovi gyufagyárba kerültem. Ha Porges gyárában rendetlenség volt, úgy a gyufagyárban még sokkal rettenetesebb volt a helyzet! Itt 5 éves gyermekeket is alkalmaztak, úgyhogy egyik-másik még beszélni sem tudott rendesen. Ezek reggeli 6 órától gyakran esti 8 óráig dolgoztak. Napi bérük 8—10, legfeljebb 15 krajcár volt. Ehhez járultak azok a pofonok és szidalmak, amiket a legkisebb rendbontás is maga után vont. Én az úgynevezett mártogatóban dolgoztam, x ott, ahol a kész gyufa került a munkások kezébe. A gyufát utánunk már csak kénezték és szárították. Ez volt a legborzalmasabb munka az egész gyufagyárban. Ezt sok dolgozó még a legnagyobb nyomorúság idején is otthagyta. A feloldott foszfor kezünkre és testünkre cseppent, egész nap a száradó gyufák kigözölgését kellett belélegzenünk. Ha este az utcán haladtunk, az emberek kikerültek a belőlünk áradó rettenetes bűz miatt..." „ ... Miegyebek voltunk ebben a gyárban, mint rabszolgák, akik kénytelenek voltak tudatlan és érzéketlen zsarnokok parancsait teljesíteni? Az igazgató egy Kuh nevezetű durva fráter és kéjenc volt, a művezető pedig, akit Epsteinnak hívtak, ugyancsak durva és izgága alak volt. Kuh gyakran csak úgy, szórakozásból szidalmazta és pofozta a lányokat és amikor haragja elmúlt, egyikeťmásikat megcsipkedte álla alatt. Az ilyen lánynak, ha értette a jelet, ilyenkor be kellett mennie Kuh irodájába. Ezeket az utakat a többi dolgozó tréfás megjegyzései kísérték. De a lányok, természetesen, nem lázadtak fel és teljesítették az igazgató kívánságát ... Nemcsak a fiatal lányokat, a fiúkat és gyermekeket verték meg itt, hanem gyakran felnőtt férfiakat is. Ha közülük valaki panaszt emelt a rendőrségen, azt a választ kapta, hogy a rendőrség jogköre nem terjed ki a gyárra s így nem avatkozhatik az ott történő dolgokba. Ha azonban nagyritkán előfordult, hogy egyik-másik munkás végső elkeseredésében megverte a művezetőt, ugyanaz a rendőrség a legnagyobb buzgalommal látóit munkához s ha egész Prágát tűvé is kellett tennie, mígtalálta és megbüntette a vakmerőt.. (Folytatjuk.);