Uj Szó, 1950. február (3. évfolyam, 27-50.szám)

1950-02-18 / 42. szám, szombat

AAtwir H5 RANGEL ÚTJA Irta: KRUM GRIGOROV. Rangéi belépett a szövetkezetbe, de csak féllábbal. Állandóan visszafelé pislogott. Amikor aztán a marháit is behajtotta a közös istállóba, fogyni kezdett, lassan kiszállt belőle minden erő... Egy tavaszi vasárnapon, früstök u t«m, kiült a háza elé, a napra. Nehéz fejét két tenyerére hajtotta, marta a gond és az emlékezés... Valamikor, alig féléve még, az akolban birkák és bárányok bégettek, az istállóban tehenek várták a takarmányt meg a fejés... Most három, négy tyúk karjcsál az udvaron, egy fagyott taréjú kakas legénykedik a trágyadombon és semmi több. Mit ér egy falusi udvar lábasjószág nélkül? Ezeken gondolkozott Rangéi, amikor valaki nevén szólított* a kapu felől. — Rangéi koma! Itthon vagy? Rangéi kidugta a fejét a kerítésen, aztán beengedte a vendéget. Denko volt az, rokona szegről-végről. — Ülj le. — Dohánnyal kínálta Rangéi. — Már rég voltam erre ... tavaly, ha jól emlékszem, májusban tán. Máma asztán látom, hogy szép idő lesz, gondoltam magamban, átmegyek Komareveibe, felkeresem Rangéi komát. Tudom, neked szép marháid vannak. Nekem ... megbetegedtek ökreim. Hunyorított a szemével. — Egyszerre mindkettő ... He-he'he... Tudod, hogy megy ez ... így, hát ha volna valami nélkülözhető állatod ... Most nincs ám rossz ára... — Miféle marhákról beszélsz koma? — vetette fel a fejét Rangéi. — Az van csak, amit itt látsz, ez a néhány tyúk ... Minden jószág a közösben van már, a szövetkezetben ... A lovak is ... minden. — Na, ezt megcsináltad! — kiáltott fel a kupec. — Hát ezért olyen süket a házad tája... Ebbe jól belemásztál... Nem hittem volna, hogy ilyen buta ember vagy... Ha már a földet beadtad ... Legyen! De hogy a jószágaidtól is megválj... Ostobaság! Na mindegy ... így hát nem lesz üzlet... Felcihelődött és már indult is, hiába marasztalta Rangéi. Rangéi sokáig habozott, mielőtt belépett volna a szövetkezetbe. Az asszony, meg a fia beszélték rá, hogy így, meg amúgy... Ha Sztanimir fia most itt lenne, megmondaná neki: alaposan megbánta, hogy hallgatott rájuk. Rangéi a legfürgébb és legvidámabb brigádban dolgozott. Tagjai mókás és nótás emberek voltak, köztük néhány fiatalasszony és két'három leány is. Ha daloltak, az egész környék visszhangzott tőlük és a kapák szinte egyszerre vágtak a földbe. — Halaggyunk, Rangéi bátyám, halaggvunk — kiáltott oda incselkedve egy kis gömbölyű barna leány. — Ne maradj el!... Várj csak! Segítek neked ... mert ha Sztanamir leszerel, még apósom lehetsz ... — és gyöngyöző kacagása végiggurult a földeken. Reggel nagyot sóhajtott. Nem volt tréfálkozó kedvében. Este, munka után Vaszil Szerbezinnel jötteik össze, meg az Orivorecskói Vankóval. ök, hárman mindig megértették egymást, mert egyforma volt a búbánatuk. — Nem kell ez nekünk — mondta Vankó. — Nem nekünk való, szólalt meg Szerbín is. — Míg egyedül dolgoztam, nagyobbakat deleltem vagy ha nem akaródzott, hát napszámost fogadtam... Eh ... — Rangéi elhatározta, hogy dűlőre viszi a dolgot, mielőtt a fia megjön a katonaságtól. Este nyil" tan hezta elő a feleségének. — Hagyjuk mi ežt a szövetkezetet anyjuk ... csináljunk úgy. ahogy régen. Jobb lesz. — Megkergültél, hallod^e? — mondta elképedve az asszony. — Szégyent akarsz a fejünkre? Megint a béresed legyek, gürcöljek napestig neked? ... — Ne perelj, ne... Nem lesz ez rossz ... Inkább felkelek minden éjjel és befűtök a kemencébe... etetni is segítek... — Addig beszélt, ŕnesélt az asszonynak, míg beleegyezett végre. Rangéi csak erre várt. Ö volt az első, aki az őszön lemondott szövetkezeti tagságáról. — Ahogy akarod — mondta a szövetkezet elnöke, Milán —, szabadon választhatsz, nem erőszak a disznótor... csak aztán meg ne bánd, Rásó ... Annyi földet kapott vissza, amennyit beadott a szövetkezetbe. Jó föld volt. Örömmel kezdett rendezkedni a ház körül, még's egy gondolat összeboraolta kis időre a jókedvét. — Ka olyan rossz a szövetkezet, akkor miért nem hagyják ott egy szálig, mind? Miért csak nekem volt sürgős? A komarovcei iagok mind erősen dolgoznak ... — töprengett magában, de elhe" segette magától ezt a gondolatat, mint orráról a legyet. Rendbe szedte az ekét, meg a fogast és vidáman indiult ugarolni, dolgozott reggeltői estig, Eleinte az se rontott a kedvén, hogy a sáros földből sokszor kiugrott az eké és csak a felszínen karmolja ószsze kicsit a tarlót. A szövetkezet földjéről teherautók szállították be a cukorrépát, a munkások szelíden tréfálkoztak Rangellel a gyenge szántást látva. — Tavasszal megdurálod még egy kicsit a vakondokkal és jó is lesz a dohány alá ... Mikor minden nyári vetés betakarodott a közös földekről, kihúzatott a szövetkezet Sztalinec traktora és az eke úgy ette mögötte a barázdákat, hogy öröm volt nézni. Éjjel-nappal dübörgött a masina, amikor Rangéi fiatal ökrei félve szaglásztak a gép felé, a gazda jó végighúzott rajtuk mérgében. — Semmi közötök hozzá ... Hajsz ide!... — de amikor üzemanyagot vett fel s az emberek nem ügyeltek az öreg felé, odasettenkedett és egy pálcával megmérte, milyen mély barázda marad a traktor után. Reszketett a bajsza vége, mikor összehasonlította a maga barázdájával. Kedvetlenül járt haza esténként. Strina néni mindig panasszal fogadta és úgy kárált, mint egy besózott tyúk. — Nem mondtam, hogy ne okoskodj, vén szamár? — siránkozott. — Ne vartyogj már itt, mint egy rossz kotló! — kiáltotta mérgesen az öreg. És ezután minden nap összezördültek valamin. Rangéi látta már, hogy hibázott, de magába hordta a beismerést, mint lábában a tüskét az, aki attól fél, hogy jobban fáj, ha kiveszik. Búskomor volt napokig, akárcsak annakidején, amikor a jószágait siratta. Aztán megjött Sztanimir levele a katonáéktól, amiben arról értesítette az öreget, hogy rövidesen leszerel. Rangéi megijedt. Járt, kelt a házban. — Mit nyüzsögsz itt, mint akinek darázs bujt a nadrágjába? — ripakodott rá Sztrina néni. — Én nagyon elrontottam mama... el én ... Helyre sem tudom hozni, hacsak te nem... mi lenne, elmennél Milánhoz... a szövetkezetbe — áümnyögve bátortalanul. - U J SZÖ rCönyvek az építés szolgálatában A budapesti Népszavában beszámolót olvasok arról, hogy a magyar népművelési minisztérium megbízásából kint jártak a szatmármegyei Tyúkodon, hogy egyszerű, világos szóval elmondják a dolgozó parasztságnak, miről szól Mihail Solochov: „Uj barázdát szánt az eke" című műve. Ugyanekkor a faluban szétosztották a kisparasztok között a regény hetven példányát azzal, hogy ha átolvasták, adják tovább. Hat hét multán újra eljöttek a faluba, hogy együttesen megbeszéljék az olvasottakat, értékeljék a hozzászólásokat s meghányj ák-vessék, hogyan érvényesítik majd mindennapi tak. Ment az bizony Solytoti héasben volt. Hol az anya vit*» a fonóba, hol az apa húzódott vele egy sarokba. Legalább 350 ember forgatta, tanulmányozta a regényt. • Solochov műve egy ukrán falu világába vezeti az olvasót a harmincas évek kezdetén, amikor megindult a szovjet falu kollektivizálásának hatalmas munkája. A közösségbe tömörülő, az egyéni küszködésből kol lektív gazdálkodásra áttérő szovjet kis- és középparasztság megrendítő harcáról ad képet ez a regény. Az egyik oldalon a Párt öntudatos dol gozói, a harcnak irányítói és győz NEM! Tokuda elvtárs emlékére KONSZTANTIN SZIMONOV I. öt év letelt, öt súlyos, elveszett év. A börtönirodába felvezették. A fény csillogva surran, mint az ó-bor. Pecsétes írás várja Tókióból. Nézi a rab, — villan az ^Imatag szem: minden pontra a válasz: „igen" vagy „nem". — Belátja-e, hogy a mikádó: Isten? — Alkotmányunkra felesküszik végre? — És kész-e nyíltan megtagadni minden elvét, s törvényeinkhez visszatér-e? Ablakon át cseresznye szirma libben, hallod, hogy sóhajt? „Milyen szörnyű itt benn!" Az őr tust és ecsetet ad neki, áldozatát, mint a pók, úgy lesi. Kertben az ág virágoktól havas. Kiad a rab: „Nincs miről döntenem." És konokul csak ezt rajzdja: „Nem!" Egyenes a szó. S kemény, mint a vas. A bürtönőrnek int: újabb öt év les rája lent, kegyetlen és sötét. n. Megint csak az a börtöniroda s az őr is ugyanaz, csak ősz: morogva kullog, — és ugyanaz kint a cseresznyefa, amelynek szirma köpenyedre hullott öt évvel ezelőtt. A rajz le ugyanaz a „nem", a megszokott jel. Minden öt évben egyszer ezt rovod fel. A háború már végét járta idekint, miről te, persze, nem tudhattál semmit, s a megtört börtönőr felvezetett megint. Mintha most ébredeznél: szemed széttekint: virul a kert, — a tavasz lehellete leng itt. Halántékod, mint a virág, csillog fehéren, de a fekete tus csak ezt írja: „Nem és nem!" III. Tokiói tereken, gyárakban és gyűlésen, Tokuda elvtárs, sokszor láttalak. Nem tört meg a börtön, a gaz tizenöt év, nem: keményen és tisztán csengett szavad. A fáradt munkás leste ajkad nyugodt szavát, mosolyodtól erőt merített és hitet. Az a ruha volt rajtad, ugyanaz a kabát, melyet a börtön kapujában adtak reád elvtársaid, szétszórva kísérőidet. IV. Mikor a merénylő meggyilkolt, valószíntHeg ugyanez a ruha volt rajtad, ugyanez a kabát s ellenségedet megrázta a rémület, midőn arcába vágtad, halálra készen, vértelen ajkad rettentő szavát: „Nem! Nem! Nem! És nem!" A tébolyult gazfickó azt gondolta nyílván, midőn látott kibuggyanó véredbe dőlni, hogy tebenned a nagy szót is megölte — mintha a kommunizmust;-meg lehetne ölni! Képes Géza fordítása. munkájukban mindazt a tanítást, amit a szovjet regény irodalmi nyelven közölt velük: hogyan fokozzák a falusi kizsákmányolás megszüntetéséért folyó harcot, amely a szövetkezeti gazdálkodás megértéséhez és megvalósításához vezet. A szovjet író könyvét három csoportban olvasták el, összesen 210 dolgozó. De rajtuk kívül sokan kikölcsönözték egy-egy órára, fogadkozva, hogy vigyáznak rá, mint a szemük fényére. Kulákok is kérték, hadd tudják, hogy hányadán vannak Aztán a fiatalság is kapva-kapott a könyvöm. Ahogy hazajöttek az iskolából, mindjárt a regény után kutattes befejezői, mellettük a kétségeken és ingadozásokon a közös munka értékének felismeréséig elvergődő csoport, a másik oldalon pedig az ellentábor, az elszánt és mindenbe kapható, gyilkosságoktól sem visszariadó kuláiook és a bujtogatok patkányhada. Solochov, mint számtalan más írótársa, az új élet vajúdásáról írta meg remekművét, hogy vele a sztálini építés hatalmas munkáiját lendítse előre. Megragadta a vajúdás legizgalmasabb pilía»at»it, nem riadva vissza, hogy ugyancsak Sztálin útmutatása alapján az építés zűrzavaros tényeire, az eteHdásokr® ráimftas— Ugyan . . . öreg . . . Menj csak el te magad. Emberek azok is ... Elmégy, oszt megmondod, hogy tévedtél... és megkéred őket szépen ... Megértenek azok ... — mondta Sztrina néni. Ügy is lett. Este Rangéi vette a bekecsét és megindult a szövetkezet felé. Ügy ment, mint a legény leánykérőbe, aki koránt sem biztos benne, hogy hcoBá adják a leányt. Milán elnök megértésében meg a tagok jóakaratában bízott. És nem is csalódott Rangéi. Bolgárból fordította: Ladányi son. A dialektikus materializmus örök érvényű törvényeinek felismerésével megmutatta ebben az új eszméktől terhes, új világot formáló időben az új ember születését, azt a drámai folyamatot, hogyan válik a falu elmaradott parasztjából, a politikailag tájékozatlan dolgozóból öntudatos ember, az élet igazi gazdája. \ A szovjet író, hogy Gorkij szavával éljünk, csatát nyert. Az „yj barázdát szánt az eke" hatásában valóban felér egy megnyert csatával, mert sikerült benne példátmutatóan felvázolni az öntudatra ébredésnek nagyszerű diadalát, rámutatni az egyéni gazdálkodás szűk korlátaiból kiszabadult falusi ember nagyszerű lehetőségeire az új termelési rendben, az új életben. Hogyan hatott a szovjet példa Tyúkodon és miféle következtetéseket és tanulságokat vonhatunk le mi is belőle? Egy cserzett arcú, subás paraszt összehajtogatott füzetet nyom az író kezébe és ezt mondja: — Én beírtam ebbe a füzetbe, amit restellek ennyi nép előtt elmondani. Ebben minden benne van. A tépettfedelű füzetben ez áll akadozó ceruzaírással: „Én, mint magyar dolgozó, nem hittem a termelő szövetkezeti csoportban, mert a kulák hangját hallva, visszariadtam tőle. De, amikor az elvtársnő kiosztotta a könyvet, jól áttanlmányoztam, sokat gondolkodáttanulmányoztam, sokat gondolkoda III. számú szövetkezeti csoportba, mert itt látom a magam életszínvonalának boldog emelkedését. Szabadság! Bodó József középparaszt." Egy másik középparaszt így kezdi felszólalását: — Kevésbeszédű ember vagyok, de a regény elolvasása után tüstént kértem felvételemet a termelő-csoportba. Nagy Gáspár, a harmadik paraszt is tisztán meglátta a falu osztályharcának igazi képét: — Nézzük meg jól, kit veszünk fel a szövetkezetbe, mert olyan emberek furakodhatnak közénk, akik szakértők ugyan a munkában, de az ellenség mozgatja őket, így hát azon mesterkednek, hagyon gabajítsák össze az embereket. íme, Nagy Gáspár is okult a szovjet példán és megtanulta, hogy az szovje regény egyik alakjában, Kondrátban sok középparaszt salját életére ismer és arra az elhatározásra jut, hogy az ő helye is ott van a szövetkezetben. Tyúkodon és sokszáz más magyar faluban megindult az olvasómozgalom. Megindult a népnek tapogatódzása a könyv felé. Az olvasás élménye hozzájárul énjük átformálásához, újjágyúrásához, szellemünk új szocialista tartalommal való telítéséhez. A könyv — és itt a szocializmusnak előrelendítő, jövőt néző könyveit értijük — ott áll az építés első vonalában, hogy útmutató és felvilágosító tartalmával elvégezze a mélyszántást a lelkek fogékony talajában és új elhatározásokra, élmunkára, nemes versengésre serkentse és a közösségért folyó munka nagy távlataira figyelmeztesse a dolgozókat. • Sok feladat megoldása vár ránk a jövőben és e feladatok közt ott van a falusi olvasóköröknek megteremtése, a meglevők számának tetemes megnövelése. Mindenütt, ahol Egységes Földműves szövetkezet létesül és ahol a CSEMADOK helyicsoportja megalakul vagy már működik, kívánatos, hogy a tél folyamán egy olvasókör is megkezdje népnevelő hivatását. A hosszú téli esték csöndje, de még a tavasz esti órái is arra valók, hogy dolgozóink iránytadó, jó könyvekkel gyarapítsák tudásukat és erősítsék szellemüket, hogy azt a munkát, amelyet életük színvonalának emelése érdekében folytatnak, kellő felkészültséggel és örömmel elvégezhessék. Az útmutatás és építés nagy feladatainak megoldásánál segítségünkre siet a Magyar Könyvtár, amely néhány héttel ezelőtt jelentette meg első kiadványát, Illés Béla „Fegyvert s vitézt éneklek'' című, lapunk hasábjain közölt és többízben méltatott munkáját. A magyar írásnak ezt az itteni első fecskéjét rövidesen újabbak követik, szovjet szerzftk, szlovák és cseh írók regényei gondos fordításban és eredeti magyar munkák, amelyek mind az új ember hangján szólnak az új emberhez. Ezeket a műveket néhány, életünket a legmélyebben érintő, fontos útmutató politikai könyvnek megjelenése egészíti ki, köztük köztársaságunk elnökének, Klement. Gottwaldnak két kötete, hírlapi cikkeinek és beszédeinek gyűjteménye. Egri Viktor<