Uj Szó, 1950. január (3. évfolyam, 1-26.szám)

1950-01-28 / 24. szám, szombat

UJSIÖ MIBEN REJLIK A SZOVJET EMBEREK HATALMAS EREJE 1950 január 28 UJSZ0 GEORGIJ LEONIDZE: Amikor a szovjet ember kimondja azt a csodálatos és hatalmas szót, hogy Mi, szeme előtt kitárulnak a győztes szocializmus országának felmértietetlen területei és megjelenik ennek az országnak 200 millió fia és lánya, akik egy emberként fogtak hozzá olyan nagy és hősies ügy teljesítéséhez, amilyeneket még nem ismert az emberiség története. MI — ez az egész szovjet nép, is, az ukránokat is, a középázsiai sztyeppek és a kaukázusi hegyek lakóit, a bjeiorusszokat, a balútengermenti köztársaságok embereit. Ml — ez az egész szovjet nép, együtt. Együtt, bánatban és örömben egyaránt. Együtt, akkor is, amikor a haza felett halálos veszély lebegett és amikor a haza feleit ünnepi zene hangja zengett és az eget üdvlövések dörgelték, a háború frontjainak és a felszabadult munka frontjainak győzelmét ünnepelve.' Megmutatják a mieink! Gyakran a legkülönbözőbb emberek szájából halljuk ezeket a lelkes és büszke szavakat: —- Megmutatják a mieink! Hogy odavágott nekik Visinszkij elvtárs,.. S közben elégedett mosoly fénylik a szovjet emberek arcán, mintha mindegyik az Egyesült Nemzetek közgyűlésének szószékéről beszélne, megvédve hazájának becsületét és abéke ügyét dicsőítve az egész világon. Nézd csak! Az egész ország úgy virágzik, mintha kert lenne: ott. ahol most kiszáradt pusztaságok vannak, zöld tölgyfaerdők hajladoznak majd — mondja lelkesen az egyik közülünk a másiknak, barátjának, a szovjet embernek, miközben kezében forgatja a természetátalakító nagy sztálini terv térképét. Képzeld csak, hány millió fát kell ílü.tötnünk azokon a helyeken, amelyeknek zöldelő ültetvényei számára erdő védő sávokat jelöl ki a terv! Es mindegyikünk, mindannyian, szovjet emberek, meg vagyunk győződve róla, hogy nemosak annyi fát fogunk elültetni, amennyit a Sztálinterv megjelöl, hanem többet, sokkal többet, hiszen mi hozzászoktunk ahhoz, hogy csodákat műveljünk, amikor teljesítjük a nagy munkák terveit és hogy megszázszorozzuk ezeket a csodákat, amikor túlteljesítjük ezeket a terveket, hozzászoktunk ahhoz, hogy az idő előtt járjunk és hogy alávessük a természetet, a technikát, a tudományt, a kultúrát a szovjet ember érdekeinek. A brandenburgi kapunál leszünk! — A branderburgi kapunál leszünk! Kitüzzük a győzelem zászlaját Berlinre! — mondották a szovjet emberek 1941 nehéz napjaiban, amikor az ellenség még szívünk felé, Moszkva felé hatolt, amikor tűzvész pusztította Ukrajna, Bjelorusszia és a Baltikum városait és falvait. De mi akkor is hittük, hogy eljön a megtorlás és a győzelem örömtel: napja, hogy eljutunk Berlinig és hogy átlyuggatott vörös hadilobogónk büszkén fog lengeni a Reichstag felett. Ezzel a hittel véste magát bele Gasztello lángbaborult repülősépével az ellenség páncélos oszlopaiba, utat nyitva támadó csapatainknak Ebben a hitben tapasztotta be mellével az ellenségü'ötte lőrést Alexandr Matroszov, utat nyitva szászlóalja támadásának. Ebben a hitben énekeltek harci dalokat, mielőtt agyonlőtték volna őket, Krasznodon ifjúgárdístái. Ebben a hitben úszta át a Dnyepert, a Dnyesztert és az Odera folyót — fergetegszerű ellenséges tűzben —• sokszázezer katona és tiszt, a fenevad barlangját ostromolva. Ebben a hitben szabadították fel a győztes Szovjet Hadsereg csapatai a fasiszta elnyomás alól Európa sok országát, amelyek a történelmi fejlődés új útjára, a szocializmus útjára léptek. A jég közé szorult halászok, vagy a tudományos dolgozók bajbajutott expedíciója vagy a magános ipari vadász, aki megsebesült a távoli tajgában a medvével vívott szemtőlszembeni küzdelemben — mindanynyian tudják, hogy a szovjet emberek nem hagyják őket cserben Felkutatásukra sokszor repülőgép röppen a magasba, hatalmas jégtörők úsznak a tengeren, a levegőben zúg a szovjet rádióállomások kutató jelzése, megtalálják őket, megmentik őket. mert a szovjet ember élete minden kincsnél értékesebb, a mi boldog orIrta: MD1VANI GEORGIJ. szagunkban, a nagy optimizmus országában. „A nehéz napokra..." ,.A nehéz napokra . .." — mondogatták valaha az emberek, miközben úgy dolgoztak, mintha nyomorúságos vakondok lennének, kopeket kopekre téve. kényszermorzsát kényszermorzsára rakva, mert tudták, hogy senki nem segít nekik, ha bajba kerülnek, tudták, hogy az öregség éhezést hoz magával, tudták, hogy a „nenéz napok" váratlanul-hivatianul beköszönthetnek, mint a betegség vagy a halál. „A nhéz napokra" — ezek a szavak már régen hiányzanak a szovjet emberek szótárából. Ök mar elfeledték a magántulajdon emberének ezt a régi fogalmát, aki nem bízott a holnapi napban, a mi ifjú nemzedékünk pedig már az értelmét sem ismeri ezeknek a szavaknak, mert „nehéz nap" már nem következhet be a szocialista ország polgárának életében, ahol a mindenki egyért és az egy mindenkiért elve uralkodik. „A szovjet népet nem fenyegeti semilyen marshallizálás" — mondotta Malenkov Georgij Maximiljanovics —, nem fenyeget; gz életszínvonal csökkenésének állandó korbácsa, amint ez a kapitalizmus országaiban történik. A szovjet nép felett nem lebeg Damoklesz kardjaként a nyomor és a munkanélküliség fenyegetése. Ellenkezőleg, a Szovjetunióban minden dolgozónak — képességei szerint, munkája szerint jutalmazva — megvan a lehetősége annak, hogy növelje életszínvonalát." Ok azok az emberek ... Alexandr Csutkin. a krasznoholmi gyapjúfeldolgozó kombinát segédmestere, Vaszilij Matroszov cipőgyári szabász, Praszkovja Angelina, Grigorij Evdomascsenko és Ivan Šapk'ij traktorbrigádvezetők, Nikolaj Roszszijszkij, a „Kalibr"-gyár mestere és sokszáz más élmunkás és kolhozista a dicső akadémikusokkal, az irodalom és a művészet mestereivel egvütt az ország népszerű, szeretett embereivé váltak, A Szocialista Munka sokezer Hőse. a gabona-, a hús-, a cukor-, a szőlőbőség harcosai, megérdemelten viselik melükön az Arany Csillagot — országunk legkiválóbb embereinek kitüntetési jelét. Gabonatermelök — oroszok, ukránok, bjelorusszok, a balti országok emberei... Grúzia citromü'.tetvényeinek és hatalmas szőlőinek mesterei.. . A középázsiai köztársaságok és Azerbajdzsán gyapottermelői.. . Tiszteletben álló juhászok, pásztorok ... A répaültetvények mesterei... Fejőnők, traktoristák. kombájnkezelők — ök azok az emberek, akik tudósainkkal, akadémikusainkkal válvetve átalakítják a természetet, megteremtik a mezőgazdaság! termékek bőségét, virágzó kertté alakítják át a szocializmus országát... A munkás a gépnél, a kolhozista mezőn, a tudós a laboratóriumában arra törekszik, hogy olyasmit, cselekedjék, amit eddig még senki a világén nem cselekedett, arra törekszik, hogy ügyének újítójává váljék, hogy túlhaladja az eddig fennálló összes normákat, hogy új búza-, acél-, kaucsukfajtát termeljen, hogy új géptípusokat termeljen. Ujtípusú repülőgépeket, motorokat, gépeket, kombájnokat készíteni ... új energiaforrásokat, értékes ásványokat felfedezni, a termés növelésének újabb módszereit megtalálni ... — ez a gondolata a szovjet embernek, ez az ő mindennapi gyakorlati problémája. Mi nem csodálkozunk azon Mi nem csodálkozunk azon, hogy a szerszámkészítő munkás vagy a lentermelő kolhozista nő előadást tart módszereiről az egyetemek tanárainak és diákjainak. Mí nem csodálkozunk azon, hogy a távoli falvakban villanyfény világít, hogy a kolhozisták új kőházakban laknak és hogy a hosszú téli estéken rádiót hallgatnak és a legújabb regényeket és verseket olvassák saját könyvtárukból; nem csodálkozunk azon, hogy szemünk előtt szűnik meg a város és a falu évszázados ellentéte. Mi nem csodálkozunk azon. hogy munkásaink és kolhozistáink olvan szakértelemmel vitatják meg a nemzetközi helyzet kérdéseit, mint ahogy 1 arre csak tapasztalt politikai és állami tényezők képesek Mi nem csddálkozunk 'azon, hogy a sivatagban, a kopár földön kinőnek a szocialista ipar óriásai, amelyeket fiatal kertek szegélyeznek, nem csodálkozunk azon, hogy a Nagy Honvédő Háború után a romokból új városok és falvak, új gyárak és üzemek nőnek ki, amelyek még haialmasabbak és tökéletesebbek, mint a háború előttiek. Mi nem csodálkozunk azon, hogy az uióbbj négy évben túlhaladtuk a fém, a szén, a gabona, a cukor, a szövet — az ország mindenféle anyagi gazdagsága — háború előtti termelésének színvonalát. Mi nem csodálkozunk azon, amikor sokszázezer kolhozista saját szerszámával megy ki a mezőre és kollektíve olyan hatalmas öntözőcsatornákat készít, amelyekhez hasonlót nem ismer a történelem és nem csodálkozunk azon, hogy bő vizek élesztik fel az évszázadokon át halott sztyeppét es hogy a sivatag helyén virágzó gyümólcsöskertek, ringó búzamezők és hófehér gyapottáblák nőnek. És azon sem csodálkozunk... Mi nem csodálkozunk azon. amikor Moszkva vidékén illatos micsurini szőlő érik és az Észak kertjeiben a kolhozisták nedvdús, édes cseresznyét szednek le a fáról. Mi nem csodálkozunk azon, hogy a legdélibb növény, a teabokor, a tea-ii'.tettvényesek mestere: és a tudós biológusok fáradhatatlan munkájának eredményeképpen fokozatosan északra kúszik Grúzia feketetengeri partjairól és hogy a tea ma már kinő a krasznodari vidék kőrengetegeiben is. Mi nem csodálkozunk azon, hogy parasztküldöttségek érkeznek hozzánk a világ legkülönbözőbb országaiból. Meglátogatják kolhoz-falvainkat, elcsodálkoznak a szovjet parasztság eredményein, megtanulják kolhozistáinktól, hogyan kell növelni a termést, hogyan kell megszervezni a kollektív munkát — boldogságunknak és gazdaságunknak alapvető biztosítékát, megtanulják, milyennek kell lenniŐk, hogy országaik szabad polgáraivá váljanak. Mi nem csodálkozunk akkor sem, amikor az újságokban olvastuk a Szovjet Távirati Iroda jelentését arról, hogy hazánk atomfegyverrel rendelkezik. Nagy optimizmus, az önmagunkba és az összes szovjet emberekbe vetett hit... Hit Lenin-Sztálin Pártjában Hit I.enin-Sztálin Pártjában és Lenin-Sztálin Pártja győzhetetlen eszméinek diadalában. Hit abban, hogy iparunk teljesítményével, amelyet sokkalta gazdagabbá tesz az atomenergia békés célokra való' felhasználása, hegyeket tudnak majd elmozdítani a szó szoros értelmében, új mederbe tudjuk majd kényszeríteni a folyókat és az ember akarata alá vonjuk a természet erőit. "Hit abban, hogy a micsurini tudomány útjain elérkezünk a végtelen bőségű terméshez ... Hit abban, hogy boldog jövőt építünk az egész emberiség számára, az öpszes leigázott népek számára, akik reménnyel tekintenek felénk, mint megmentőikre... Mi a lehető legbékésebb emberek vagyunk, hiszen a mi célunk: béke az egész világon... De mi vagyunk a legerősebb emberek is, mert, ha az ellenség arra kényszerít bennünket, hogy fegyvert ragadjunk, térdre kényszerítjük őket és dühünktől, bosszúnktól nem menti meg őket sem a nagy távolság, sem „a béke védelmezőinek" hazug maszkja, sem a katonai támaszpontok, sem az újfajta „titkos" fegyverek, bármilyenek is legyenek azok . . . És ez jelenti a szovjet ember optimizmusának forrásét. A mí legerősebb fegyverünk A mi legerőseb, leghatalmasabb fegyverünk — Marx—Engels—Línin —Sztálin eszméinek nagy osztályharcokban kipróbált fegyvere. És ez !,a titkos" ereje a szovjet népnek és a szovjet államnak, amit mi senki elől nem rejtünk el és amivel jogosan büszkélkedhetünk. Szilárdan hisszük, hogy kommunista társadalomban fogunk élni, amelynek élő palántáit már ma érezzük. Ez az éfetigenlő hit, ez a mindent legyőző optimizmus — a Szovjet Szocialista Köztársaságok Szövetsége polgárának alaptulajdonsága, mert a szovjet emberek szeretik hazájukat és hisznek hazájuk államrendjének hatalmasságában. ^zíáli in ifjúsága Sztá'in gyermekkoráról és koraifjú- I ságáról szól ez a hatalmas költemény. I írója Georgij Leonidze, a Sztálin-dí- | jas grúz költő, — aki a napokban iin- j nepelte születésének 50. évfordulóját, — de mégis, egy egész nép ajkáról hangzik ez a vers, egy ország tájai, egy nagymultú, hősi nép története válnak verssorokká, hogy köszöntsék a földjükön született gyermeket, aki felnövelkedve. a munkásosztály tanitó^ mestere, az emberiség vezére lett. Csodálatos szépségű nyitányként Grúzia hegyeit látjuk az első lapokon, hegyeket, melyeknek „Fejők búbját hó takarja. Sasok szárnya beborítja". Tája tűnnek elénk, melyeken olyan nép lakott, hogy „Aki vérrel megmocskolta Honját sírt a kardja annak « Gyáva testén meg nem ültek Kényes varjak elrepültek. „Kartli", a régi Grúzia ez a föld, „egyetlen víru ó kert", ahol „drágakő a zápor s dús a rózsák illatától", amelyet regék, mondák őriznek a nép emlélekzetében és maga ez ab emlékezet, egy nép emlékezete az. amely költeménnyé vált Leonidze tolla alatt. Így, a szó igazi értelmében népi költészet ez a vers s épper., mert igazi népi költészet, sohasem vá'ik, egyetlen sorában sem, hazug népi romantikává, f.eonidze ismeri, hallja a régi grúz harcosok hardjának csattogását, hallja a sasok szárnycsapásait, de épp így hallja azok hangját is, akinek „csákánya munkátlati hever", akiknek „rabság ül girincén, nyakán a porbaliullt és megnémult hazában". Ezen a földön, az ősi Gori városában született a vers hőse, aki az egész emberiség hőse lett. Gyermek születik „csepp külvárosunk homályán" s jönnek a vendégek, hezzák a szegények ajándékait: a'mát, aszalt szőlőt. Hoznak még egy kiskakast is — Hadd legyen a gyermek éber; Fecskét tartanak fö'ébe: Hadd legyen gyors, mint a fecske. Sót tesznek az ágy fejéhez: Igy leszen majd bölcs a gyermek, A szívére cukrot tesznek: Legyen jó az emberekhez. Parasztok jönnek s elmondják: Dolgozunk s az urak híznak: Kert, kalács, finom borocska; Minket meg éhség, nyomor Hurcol örökös robotba. Szép hazánkon kilenc kapu, Mind a hilencen lakat lóg; Telhetetlenül szívünket Szaggatják a kapzsi hclók. Jön a kovács a szabó, az ács, a vasúti munkás s elmondják: Munkánk véres verítékét Sütöttük a kenyerünkbe. Tűrtük, gyapjúnk hogy lenyírják, Mint karámban gyáva birkák. Ez a születésnapi köszöntő, a cári Oroszország elnyomottjainak ez a ke. serves panasza éppen úgy a népköltészet hangján szól, mint azok a szakaszok, oldalak, melyek az ősi grúz mondákat, regéket idézik. S ugyanígy a könyv további, későbbi oldalain, a „Serdü'őkor" című fejezetben, amikor az ifjú Sztálin megismeri a nép életét, megismeri a cári elnyomás borzalmait, rádöbben az iskola, az egyház hazugságaira S a vers itt is izzóan lirai marad: a 'íra eszközeivel is ábrázolni tudja az ifjú Sztálin ráeszmélését az elnyomó társadalmi rendszer igazságtalanságaira. Kinyitja ámuló szemét — Kettéhasadt a szép világ... Kettéhasadt a „szép világ", ame'y csak a gyermekszemnek szép, de szop lehet-e a tudatosodó ifjúnak, akit dobszó Aal az utcára, ahol papi segédlettel akasztani viszik a nép fiait? Szép lehet-e a világ annak, aki a szántóföldeken járva, megtudja a parasztoktól, hogy a cá

r és a földesurak „a nótát is ellopnák" tőlük. Az ifjú magyarázatra vágyik s már tudja, hová kell fordulnia magyarázatért: Ti mondjátok meg a nagy szót, Drága testvéreim, könyvek! Bármennyire is megváltozik a vers tartalma, hangja sohasem változik, a vers nyelve és hangulata végig egységes, töretlen marad. Tartalomnak és formának ez a töretlen egysége, az ősi nyelvi szépségeknek ez az élő volta minden olvasó számára tanítás, mit értsünk a sztálini meghatározáson: nemzeti forma, szocialista tartalom. Es ez a tanítás az, ami külön jelentőséget ad a vers megjelenésének, amelynek magyar fordítása — Kardos László és Raics István nagyszerű munkája — valóban költészetünk eseménye. Leonidze műve újabb bizonyítéka annak. amit mái bizonyítani sem kell: a népi, nemzeti hagyományok megőrzése, új életre keltése a művészetben csak szocialista országban lehetséges. Zelk Zoltán. JAN DRDA: QfLéma, rH(tviltá(L Ján Drda tíz elbeszélése a csehszlovák nemzeti ellenállás legjellegzetesebb epizódjait eleveníti meg. A legjellegzetesebbeket — amivel azt akarjuk kifejezni, hogy Drda az ellenállás korának legmélyebbreható jellegzetességét — a tömegek néma készülődését és az utcai harcok legkivételasebb hőstetteit mutatja. Mind a tíz elbeszélés Drda szemléletének mélységét, szocialista-realista ember- és társadalomábrázolásának erejét tanúsítja. Az egyik novella rövid újsághírből készült: egy visszavonuló német osztagot az elpusztított és kiirtott Lidice falu felett elterülő kőbányából támadtak meg az ott rejtőző partizánok. Drda a történet központi alakjául a visszavonuló nácik egyik őrmesterét mutatja, aki résztvett Lidice kirablásában, ha nem is magában a mészárlásban és most a poroszokat átkozva igyekszik családjához Bajorországba. Mikor gépfegyvertüzet nyitnak reá a kőbányából, azt kiabálja, hogy ő ártatlan. Nem érti, hogy éppen olyan bűnös, mint a többi. Nem érti, hogy az embertelen parancs követése nem mentség. Nem érti, hogy a legméltóbb bosszú érte utol, éppen a legjobb helyen. Bitangul élt, nyomorultul pusztul. Egy másik elbeszélés Babanek prágai könyvelőről szól, aki céllövést tanul. Valahányszor az ünnepnap lófráló német katonák céllövöldékben fittog" tatják ügyességüket, a tugyi" mutyinak látszó Babanek ott terem mellettük. A nácik gúnyosan röhögve biztatják. Babanek tétovázás nélkül ereszti lövedékeit a célpont kellős közepébe. Éles szeme végigsiklik a nácik megdöbbent arcán és továbbsétál. Megrázó írás szól egy bánya dinamitraktárának őréről, a gyáva Frantyisekről. Az ellenállók dinamitot kémek tőle német katonavonatok robbantására. Nem mer nemet mondani. A nácik gyanút fognak és otthonában találják Frantyiseket. Felesége a dinamitot a mosófazékba rejtette. Az öregemberek azonban diadalmasan fogadják a Gestapo őrjöngő bestiáit. Az asszony ugyanis a tűzhely kellős közepére állította a mosogatófazekat, amikor a banditák beléptek és az öregek verések, rúgások közepette mosolyogva várják a robbanást, mely végrehajtja ítéletüket a nácik felett. Ugyanilyen felejthetetlen és jellegzetes a kötet többi írása. Mikor a felszabadító Szovjet Hadsereg közeledtére Prága egyes kerületeiből a nácik kivonultak a felszabadított városrészekben megjelenő lapok éppen ezeket a Drda-novellákat közölték. Azért, mert magas eszmei tartalmuk utat mutat, számot ad a Párt vezető szerepéről, a nép gondolatvilágáról, érzelmeiről a német elnyomás alatt és a felszabadulás diadalának egész nagyságáról. A kiváló könyv Palotai Erzsi erőteljes, kifejező fordításában e napokban a budapesti Athenaeum kiadásában jelent meg magyarul.