Uj Szó, 1950. január (3. évfolyam, 1-26.szám)

1950-01-26 / 22. szám, csütörtök

1950 január 26 Háziállataink mételykórja Szlovákia kérődző állataiban az élősdiek közül a métely okozza a legtöbb elhullást, vagy nagyfokú leromlását uz állatnak s az ezáltal keletkező gazdasági kár szinte felbecsülhetetlen. A mételykór mindenfelé előfordul, leginkább azonban a nedves, mocsaras, vízáradásos vidékeken, ott, ahol rétjeink, legelőink gyakran vannak áradásoknak kitéve, vagy ahol a talajviszonyok folytán a nedvesség állandó. Kisgazdáink ma már tisztában vannak azzal, hogy a mételykórt kérődző állataink májának epeutaiban megtelepedő 2—3 cm hosszú 1—

ľ/2 c™ széles, levélalakú féreg, az úgynevezett közönséges, vagy nagy májmétely idézi elő. Járványos és súlyos alakban a mételykor elsősorban a juhok között szokott nedves nyarak után jelentkezni és igen nagy veszteségeket okozni. A szarvasmarháknál szintén gyakran előfordul, de itt főkén a növendékállatoknál okoz nagyobb arányú pusztulást, de ha elhanyagolják a kellő kezelést, úgy a felnőtt öregebb marhák is belepusztulnak. A mételykór a májnak és a máiban levő epevezetékeknek a lassan fejlődő megbetegedése. A májméteíy mindenütt előfordul, de az igazi hazája a nedves, mocsaras, vízáradásos vidék. A mételykór a legrégibb idők óta ismeretes, pusztításairól sok följegyzés van. Angiiában 1925-ig, minden évben több mint egymillió juh pusztult el. 1926 ban Csallóköz egyetlen községében Gútán (Kolárovo) 1.026 darab elhullott szarvasmarhát ástak el a dögtéren. Millió és millió állat pusztult el ebben a kórban 1925-ig. Akkor sikerül ta budapesti állatorvosi egyetem tanárának, dr. Maréknak teljesen megbízható gyógyszert előállítani s „Distol" néven forgalomba hozni s a mételykór milliós pusztításainak véget vetni. A májmétely betegségnek okozója a nagy, vagy közönséges májmételyféreg. Egy ilyen féreg fejlődése során 30 —40.000 petét rak. A peték zöldes sárgák tojásalakúak, szabad szemmel nem láthatók. A peték az epéből a belekbe a belekből a béisárral a legelőre jutnak. A legelőn 3—4 hét alatt kifejlődik belőlük a miacidiumnak nevezett ébrény. Ezen ébrény a víz segítségével tokjától megválva belekerül a réteken, legelőkön levő apró ú. n. törpe iszapcsiga testébe, ahol 2—3 hétig még tovább fejlődik és szaporodik, majd innen kijutva ha a legelön víz van, a vizén úszva a fű szárára ragad a testét bevonó ragadós anyaggal. A víz emelkedésével vagy apadásával a fűszál különböző magasságában tapad meg a pete. Az ilyen fűszálon mintha homokkal lenne meghintve, ül a mételyt terjesztő pete. Az ilyen petékkel fertőzött füvet lelegeli az állat, a peték belejutnak a gyomorba, innen az epevezetéken keresztül a májba. A petéből a májban 3 hónap alatt fejlődik ki az érett mételyféreg. Csapadékdús esztendőkben az egyébként száraz rétek, legelők is gyakrabban kerülnek víz alá. Ilyen esetben bő a'kalom nyílik a csigák elterjedésére s mindazok a viszonyok, amelyek a metelycsírák elterjedésének kedveznek, fokozott - mértékben érvényesülnek. A fertőzés rendszerint ilyen mételyes petét tartalmazó fűvel, vagy az ilyen petéket tartalmazó víznek az ivásával történik. Sőt magukkal a kis csigákkal is történhetik a fertőzés, melyeket az állat a füvei együtt legel s így a testükben lévő petékkel együtt belejutnak az állat emésztő szervébe. Istállóban is történhetik fertőzés, ha ilyen lertőzött takarmánnyal etetik az állatot. A legelők fertőző képességét fenntartják az ott átte elt peték a trágyában vagy a csigák testében, bár az újabb vizsgálatok ezt a lehetőségét ugyan nem zárják ki teljesen, mégis cúsi több körülmény arra utal, hogy a tél folyamán a mételycsírák legnagyobb része a legelőn elpusztul s a lege'ők tavasz elején rendszerint mételycsiráktó' gyakorlatilag menteseknek tekinthetők. Hí tehát valamely réten vagy legelőn bőven akadnak mételylárvák, ezek kétségtelenül legnagyobbrészt azokból a petékből fejlődtek ki, amelyek a legeltetési évszak kezdetén kihajtott, lappangóan fertőzött mételyes állatokból származnak. Különbséget kell ugyanis tennünk mételyes fertőzöttség és mételykór között. Az előbbi fennállhat anélkül, hogy a fertőzött állat a kórnak bármi jelét mutatná. Az ilyen állatokat nevezzük lappangóan méte'yhordozóknak. Ezeknek epeutaiban rendszerint kevés métely van. Ha azonban a májban több száz, esetleg több ezer métely telepszki meg, akkor káros hatásuk következményeképpen súlyos bántalom, a mételykór lép fel. Mint már előbb említettem, egyetlen mételyféreg 30—40.000 mételypetét termel. Könnyű tehát elképzelni, hogy egy-két mételyes marha igen rövid idő alatt az egész legelőt megfertőzi. Rendes, száraz években, csupán a nedves, Tnocsaras legelőterületek, fűvel benőtt árkok és lassan folyó kanálisok, patakok partja veszedelmes, vizes évben azonban nemcsak az előbb említett helyek veszede'messége növekedik, hanem a mételyek petéi a különben ettől mentes vidékekre is elsodródnak, széjjel hurcolódnak a kiáradt folyóvizek által. Egyben pedig a legelő füvének egyenkinti fertőzöttsége is fokozódik, mert a vízállásnak Ilyen körülmények közötti folytonos ingadozása következtében, úgyszólván száluk minden magasságában tapadhatnak hozzájuk a métely petéi. Nem csoda tehát, ha a máskülönben csak bizonyos vidékekhez vagy területekhez kötött mételykór nedves években nagy területeken, sőt mint országos járvány is felléphet. A fertőzés ideje az év bármely szakába eshetik s így egy állatnál is többször ismétlődhetik. A megbetegedés leío'yása; a fű szárára ragadt petét az állat lelegeli s így a pete belejut a gyomorba, ahol a gyomorsav hatására a pete tokja megreped sa belő'e kijutó mételyálca átfúrja a bél falát s rájutva a hashártyára ezen elmászik a májhoz s ott belefúrja magát a májba. Ritkább esetben a gyomor vérereibe jutnak bele, vagy még ritkább mikor közvetlenül az epevezetéken keresztül jutnak a májba. A májba jutó fiatal mételyek az útjukba eső májszövetet és epevezetékeket roncsolják s ilyenképpen nem ritkán egészen a burok alá, sőt esetl&s a burokba fúrt nyílásokba vezető utakat készítenek Ezeknek a roncsolásoknak következtében májgyulladás és vérzés keletkezik. Ha a fiatal mételynek nem sikerül a májban levő epevezetékbe jutnia, úgy elpusztul. Az epevezetékekbe jutott méte'yek lerakodnak az epevezeték falára s ebbe bevájják szívójukat s itt élnek. Testükből egy káros anyag válik ki. mely aztán megmérgezi a májat s ezáltal nem fejlődik új vér, nincs rendes táplálkozás s az egész bélrendszer és szervezet megbetegedik. Észrevehető egészségi zavarok szarvasmarhákban csak legalább 200 —250 darab májmétely jelenlétében szoktak bekövetkezni, kivételt képeznek a növendék állatok, mert ezeknél már kisebb számú métely is kárt okoz. Az egész betegség lefolyását négy szakra lehet osztani: 1. A májgyulladás szaka: fertőzés után a májba jutó mételyek a máj szövetének roncsolásával váltják ki, ez a fertőzést követő 6—8 hét után szokott jelentkezni. 2. A sápadtság — vérszegénység szaka: a szém és száj nyálkahártyája fehérebb a rendesnél a beálló vérszegénység miatt. Lázán napok váltakoznak láztalannal, az állat bágyadt, gyen. gül, emésztési zavarok keletkeznek, étvágycsökkenés és hasmenés. Ez az őszi hónapókban úgy 6—8 hétig szokott tartani. 3. A soványodás és teljes elgyengülés szaka: A hosszú étvágytlaanság, hasmenés, vérszegénység annyira legyengíti az állatot, hogy tél vége felé már nem képes felkelni. Kisgazdák ezeket a szarvasmarhákat nevezik c/ht álliitoilÁQ mái'tÍ9"@eii Igen kevés ember tudja azt, hogy naponta sokezer állat áldozza íel életét azért, hogy részben ez emberek, részben pedig állattársaik életét a legszörnyűbb betegségektől megmentse. Az orvosi és állatorvosi tudomány gyors előrehaladásával, a sokszáz fertőző betegség leküzdésével, az állatmártirok száma nap-nap után nő. Ezek a néma áldozatok, millió embert és állatot mentettek és mentenek meg naponta, a különben biztos halálthozó betegségektől. Kísérleti és szérumtermelö állatok nélkül, mind az ember, mind az állatgyógyászat visszaesne az őskor primitív nívójára a legtöbb betegségnél. Nélkülük egész országok pusztulnának el feketehimlőben, veszettségben, állataink pestisben, orbáncban, lépfenében és még számtalan más fertőző betegségben. Az orvosságokat és oltóanyagokat mielőtt forgalomba jöhetnek, rajtuk kell kipróbálni. Ezek az állatmártirok három csoportba oszthatók: az egyik csoportot képezik a kísérleti állatok. Ide tartoznak a fehér egerek, tengeri malacok, házinyulak, galambok és a fehér patkányok. A kis pirosszemü kedves fehér egér az első számú áldozat, gyors szaporodása, olcsó tartása, de legfőkép fogékonysága majdnem minden betegség iránt okozza, hogy a klinikák, kórházak, tudományos és szérumtermelö intézetek ezrével használják őket a betegségek felismerésére, vagy a már felismert betegséget okozó kóranyag továbbtartására. Hasonló szolgálatot tesznek a tengeri malacok, nyulak, galambok stb, A másik csoportba tartoznak a szérumtermelő állatok. Ezek sorsa még szomorúbb, mert szenvedésük hosszabb időre nyúlik, heteken, hónapokon keresztül, áldozzák vérüket, hogy ezzel az emberek és állattársaik ezreit védjék, vagy ha már megbetegedtek, gyógyulást hozzanak számukra. A harmadik csoportba tartoznak a kis csibe-embriók. Ezek sorsa a legtragikusabb, mert még megszületésük előtt szolgálják a tudományt s mielőtt napvilágot láthatnának, el kell pusztulniok azért, hogy az embereket megvédjék az influenzajárványtól, baromfi testvéreiket pedig a baromfi pestistől. A jelenlegi előrehaladott orvosi és állatorvosi tudomány a csibe-embriókban látja a jövőt, a még igen sok s idáig sajnos, gyógyíthatatlan betegség leküzdésének ínoUját, mert a baktériumoknál kisebb, mikroszkóppal nem látható fertőző anyagok, a vírusok csakis csibe-embriókban szaporíthatok. Így előreláthatólag a kis csibe-embrió mártírok száma gyors tempóban fog még növekedni. Jómagam is már sok százezer csibe-embriót gyilkoltam meg s mikor az erős átvilágító lámpa fényében a kis kalimpáló embriót néztem, sokszor elszorult a szívem s az injekcióstü megmerevedett kezemben, rágondolva arra, hogy ez a kis ártatlan élet 36 óra múlva elpusztul azért, hogy egy másik életet megmentsen, fájdalmas, szomorú igazságtalanságot láttam ebben, s csak akkor nyugodtam meg egy kissé, amikor elgondoltam, hogy ez a kis magzat 20—25 tyúkot vagy pulykát fog megmenteni a különben biztos pusztulástól. Ezek a néma mártírok, akikről a világ alig tud és még kevesebbet beszél, millió embert és még ennél is több állatot mentettek és mentenek meg az életnek. Nélkülük az orvosi és állatorvosi tudomány ma már el sem képzelhető. Mikor az újságokból vagy a rádióból értesülünk, hogy ismét sikerült egy idáig gyógyíthatatlan betegséget leküzdeni, nem gondol senki arra, hogy hány ezer kísérleti állatnak kellett életével fizetnie azért, hogy az új oltóanyag megszülethessen. Ezért nyugodt lelkiismerettel nevezhetjük őket a tudomány mártírjainak. Dr. Brauner Iván. Hájas Ambrus meg a vetés. A százholdas Ambrustól meg" kérdi a szomszédja: — Elvetette-e már a búzát, Hájas úr? — Még nem — feleli Hájas. — Oszt mér nem? — Ráérek. A föld nem szaläd el! — De maga se fog elszaladni, ha egyszer rajtakapták a szabotáláson! emelősnek. Mert emelés nélkül már nem képes felállni. Végén eldagad a lebeny a toroktájék és az állat elhull. 4. A mételyek kivándorlási szaka. Ha az állatban nem volt annyi métely, hogy az elpusztulását okozták volna, úgy tavasszal beáll a javulás, mert a 1 mételyek nagy része eltávozik az ál' latból. Röviden elmondottam a mételykor keletkezését és fejlődését. Az ellene való védekezésről és gyógyításról következő cikkemben íogok beszámolni. Dr. B. J. Árva István elnyújtózott az ágyban s nekivetette talpát a deszkának. Megkívánta estére a fekvést. Egész nap egy nyolcszázöles árpatarlóval vesződött, s mire a nap megbújt a Nagyerdő mögött, akár a mesgyére is leheveredett volna éjszakázni. — De honnan a csudából kerülközött ennyi tengersok tarack meg folyófü arra a fenerágta tarlóra? Hm, hm. Öt lépést mentem, meggyült a csoroszlya előtt s kifordította az ekét. Megint öt lépést mentem, megint kifordította. Hát persze, a szél hordaná el! Minden esztendőben csak megkaparászom a tetejét, mert ha jobban beleakasztom az ekét, a Sárgának szeme is kifordul az erőlködéstől. A gerenda közepe tejszinü holdfényben világított. Jókora kaszáspók illegette magát a holdsugárban. Bebújt a gerenda hasadékán, megint kibújt, kettőt-hármat forgott s peckesen emelgette ösztövér lábait. István bosszankodott. — Le kéne kotorni, mert még rám ereszkedik s csúffá tesz reggelre. Egyéb se kell mán, csak akkora szemem legyen, mint a bivalyé. De hagyta a pókot. A szántáson töprengett újra s mert sehogyse Ígérkezett az alvás, könyökével megdöccentette az asszony derekát. _ Zsófi! — No? — Hej, te Zsófi, baromnak való az az árpatarló, nem emberfiának. — Tán nem fűlik fogad a szántáshoz? Nézze meg az ember. Miért nem mentél váci püspöknek? István megkocogtatta az ágy oldalát. — Nem arról szól a nóta, aszszony. Telistele van giz-gazzal, folyófüvel az a veszekedett nyolcszáz öl s jövőre megint csak teli lesz, fcnert egy lóval nem lehet tisztességesen leforgatni. Mire a vetés megiperedne, elnyomja a gyom. Azért lett az idén is csak másfél mázsa rajta. Zsófi hallgatott. — No, meg aztán hiába, jő, ha egy araszra meg tudom kotorni a földet. Egy ló csak egy ló, Zsófi s füttyel nem lehet tojást fösteni. — Az igaz. De mit csinálhatunk? Nem akaszthatok le a szegről egy másik lovat! Na. Aludj, jobban teszed. — Ehem. Nem is arról van szó, hogy ló kéne. Elé a bajom eggyel is. Hanem itt a traktor a szomszéd faluban, csak szólni kell neki. Olyan szánást csinál, hogy megnézheti akárki fia. De milyet! Idehallgass te Zsófi! Délelőtt ott szántott az állami traktor a Varga András földjén. Került-fordult s már meg is készült két holddal. Szép szántás lett, jó porhanyó lett a föld utána s két teljes araszra lement az ekevas. Alszol, te Zsófi ? — Hogy aludnék, mikor a fülembe dörögsz? De oda vagy azzal a traktorral? Ki hallott már ilyent? Ráereszteni a földre azt a pöfögő istennyilát, még valami kárt tesz benne. Idesapám nyolc mázsát is termelt egy holdon, pedig színét se látta traktornak, mégis megvolt. Jobb, ha kivered a fejedből az eféléket. Csak szántson vele a Varga András. István megtapogatta tenyerével az asszony hátát. — Nono. Okos ember a Varga András, tudja, mit csinál. Hiszen benne van a Pártban is, te asszony. Mit gondolsz, miért termett neki kilenc mázsa rozs a földjén, a mienken meg csak hét mázsa, mi ? Az ö földje se nem jobb, se nem rosszabb a miénknél, mégis több termett rajta. Esőt se kapott többet, a vetőmagunk meg egyforma volt, mert mink is az övéből vetettünk. — Hát akkor miért termett több neki? — Ez az, látod. Miért? Mert nem egy szál inpókos gebével karistlogatta a földjét, hanem traktorral szántott s géppel vetett. Így van Zsófi, mert ö maga mondta. — Hát mi a csudát csinál a traktor a földdel, hogy jobban terem? Ezt mondd meg! István hümmögött. — Mit ám? Hát mit? Megszántja, jól megszántja. A fene tudja, hogy mit csinál még vele. Megkérdezhetnénk a traktorost holnap, megint csak itt szánt: ö bizonyosan meg tudja mondani. — Már azért csak nem tekergem el az időt? — Nem is azért. Mindjárt megnézhetnéd, hogy miképpen szánt. Csuda dolog az, te Zsófi, elhiheted nekem. Aztán, hátha megjön a kedvünk hozzá. No? — Majd meglátjuk reggel. Aludj. — Megállj egy cseppet. Pofontörülöm előbb ezt a rusnya pókot, aztán eltesszük magunkat. Marokra fogta a bakancsot, fölállt az ágyban s akkorát csattantott a gerendára, hogy az egerek riadtan szaladoztak a padláson. Utána befészkelődött az asszony mellé s aludt egyvégben reggelig. Fejés után az asszony kendőt kötött. — Szedd össze magad s induljunk, mert aztán kenyeret sütök. István egy porció szöszöst vetett a Sárgának s megindultak. Jószagú szél fújdogált a Nagyerdő felöl, ökörnyálat úsztatott s az érett makk fanyar illatát terelte maga előtt. A telefondróton fecskepár csivitelt. De az egyik már csak féllábbal állt a dróton, mint aki föltarisznyázott s útra készül. A traktor víg zakatolással fordult be Tyukász Balog földjére, Zsófi megállt s összehúzott szemmel nézte. — De nagy hanggal van. A három ekevas nyomában porzott a föld. Gyomnak, giz-gaznak híre-pora se maradt s három egyenes, fényes barázda borult egymásba. Tetejükön ki veteti, pondrók s giliszták ficánkollak. Zsófi a foga között szívta a levegőt. Előrelépett, szétnyitott a tenyerét s vizsgáló szemmel hajolt a barázdára. István cigarettát sodort s mosolygott. — No, megvan-e két arasz? — Meg. Éppen két arasz. Két jó arasz. A traktor odaért. Kék kezeslábasra bújt, fütyörésző legény ugrott le róla s benzint töltött a tartályba. — Jó reggelt. Tetszik a szántás? Zsófi rábólintott. — Csakis. Tisztességes munka. Hanem megmondhatná, hogy mitől jobb a gépszántás, mintha igával csinálja az ember. A traktoros megtörölte olajos kezét s szélesen mosolygott. —Szívesen. Idehallgasson, szomszédasszonyom. A jó mélyszántás föllazítja a földet: így aztán beveszi az esőt s hóiét. Kemény földről leszalad a viz s mire magnak, fiatal vetésnek nedvesség kellene, olyan száraz, akár a tapló. No, meg aztán leforgatja a gyomot s olyan ágyat csinál a vetés alá, mint a patyolat. Tán azért kérdi, mert szántatni akar ? Zsófi kereken kimondta: — Azért. — Helyes. Tessék csak besétálni a gépállomásra, szerződést csinálni s délutánra már megyek is szántani. Mennyi van? — Lesz vagy négy hold. De így csinálja meg a miénket is? — Így ám. Semmi hiba sem lesz benne. Azzal fölkapaszkodott a traktorra s elpöfögött. István elégedetten hunyorgott. — Ugy-e, okos ember vagyok én, te Zsófi, hogy kihívtalak? Az asszony hallgatott kisideig, mig ballagtak a gépállomás felé. Félszemmel Istvánra pillantott a kendő alól. — Az. Csak korábban eszedbe juthatott volna. Dobozy Imre.