Uj Szó, 1950. január (3. évfolyam, 1-26.szám)

1950-01-26 / 22. szám, csütörtök

UJSZ0 1950 január 26 Az Egységes Földműves Szövetkezetek magyar oktatókat kapnak (Folytatás az 1. oldalról.) elő. A nagyokra hárítottuk azt, amit a kicsinyektől meg nem követeltünk. Természetesen a kis- és középparasztság a tervek kivetésének ilyen módját lelekesedéssel fogadta, mert megérezték, hogy mi valóban az" ő javukat akarjuk és nem egyes ajándékokat hozó, ajándékokkal kedveskedő kulákokét. Kis- és középparasztságunk százszázalékosan felsorakozott mellénk, a Párt mellé, ennek legfőbb bizonyítékát a szerződések aláírásánál lehetett látni ,amikor is habozás nélkül írták alá kötelezettségvállalásaikat. Elbúcsúzunk és Stefkó László gondnokkal folytatjuk az épület megtekintését. — Július 15-én nyitottuk meg ezt az iskolát, mondja a gondnok, átlagban 130—150 elvtárs van itt elhelyezve, egy egyéves szövetkezeti politikai kurzust helyeztünk itt el, azonkívül egy háromhónapos tanfolyamot, amelynek hallgatóiból lesznek a szövetkezeti ellenőrök, titkárok és számvevők. Működik itt továbbá egy álampolitikai tanfolyam is, ez kizárólag a szövetkezeti alkalmazottak részére létesült. A hallgatók ötször naponta étkeznek és napirendjük ez: délelőtt előadások vannak, 1—3-ig szabadok. 3—7-ig kollektív tanulás folyik és ezt vita követi. Vacsora után, 9 és 10 óra között a marxi-lenini körök tartanak megbeszélést. A lépcsőn fiatal, szőkehajú, pirospozsgás munkásifjú jön szembe. Mellén élmunkás-kitüntetés. Kosztankó Antal, szelőcei ifjúmunkás. Karonfogom s viszem magammal a nágy előadóterembe ,ahová már megérkezett Smida képviselő. Pár perc múlva megkezdődik a tanfolyam ünnepélyes megnyitása. Útközben Kosztankó Antal elmondja nekem, hogy került mellére a kitüntetés: — Közel két évvel ezelőtt kerültem a „Trať Družbá"-ra. Mint munkásember fia, tudtam, hogy jó példával kell elölj árnom a még nem öntudatos ifjúság előtt. A kiszabott munkát mindenkor becsülettel elvégeztem s én voltam a legjobban meglepődve, amikor munkám befejeztekor ezt a nagy kitüntetést megkaptam. Mint említettem, szelőcei származású vagyok, apám ácsmunkás. Hogy falumba visszatértem, első dolgom volt, hogy az ifjúságot beszervezzem az Ifjúsági Szövetségbe. A ČSM-en keresztül a faluban azon dolgozunk mi ifjak, hogy minél fokozottabb módon kapcsolódjunk be az Egységes Földműves Szövetkezet munkájába. Nekünk, ifjúságnak elsősorban kell aktíve kivennünk részünket abban a munkában, amely a falu életét a szocializmus útjára vezeti. Be kell fejeznünk Kosztankó Antallal folytatott beszélgetésünket, mert elérkezett az a pillanat, amelyet mindannyian olyan nagyon várnak itt: az első magyar szövetkezeti oktatóképző tanfolyam megnyitása. * Elsőnek az intézet igazgatója köszönti a hallgatókat és a vendégeket. Meleg, elvtársias szeretettel üdvözli az új növendékeket. Majd Smida képviselő elvtárs, a Szlovákiai Szövetkezeti Tanács elnöke mondja el ünnepi beszédét. — A megnyitás alkalmából a legszívélyesebben üdvözöllek benneteket, az első magyarnyelvű oktatóképző tanfolyam hallgatóit. Tudjuk, hogy segítségünkre lesztek abban a munkában, amely előttünk áll és amely biztosítja boldog életünket a szocializmus útján. Most először taiéšiŕ mf IlliF Kugler János az EFSz küldetéséről beszél. lálkozunk mi szlovák és magyar dolgozók. A hatéves elnyomás alatt közöttünk, dolgozók, szocialisták között semmi különbség nem volt. A hibásak azok voltak, akik éket vertek közénk: a kapitalisták. Földműves politikánk a kisemmizettek új életét alakítja ki attól függetlenül, ki milyen nemzetiségű vagy mely vallásfelekezethez tartozik. Benneteket, oktatókat az új szövetkezeti élet úttörőinek tekintünk és ha titeket úttörőknek nevezünk, azt azért tesszük, mert tudatában vagyunk annak, hogy a munka, amelyet rátok bízunk és ránk is vár, nagy. De tudatában vagyunk annak is, hogy a szocializmus és a kommunizmus az emberiség jobblétét biztosítja és ennek megvalósítására semmi akadálytól sem szabad visszariadnunk és minden erőt örömmel kell áldoznunk. Ahogy az ipari munkásság körében új ember születik, ugyanúgy születik új ember a falu életében is. Előre tehát azon az úton, amelyet a csehszlovákiai Kommunista Párt Gottwald elvtárssal az élén számunkra llllllllllill 1 . . -•- \ Í$?w3 í -i-' íá^^KtówSűHÍifli r v ;; * Munka után jól esik a pihenés. és a csehszlovák köztársaság valamennyi dolgozója számára megjelölt. Smida elvtárs beszédét az egybegyűltek nagy lelkesedéssel fogadták. Utána a KSS Központi Bizottságának kiküldötte, Kugler János emelkedett szólásra. — A felszabadulás óta politikai, gazdasági és kulturális életünk nagyfokú fejlődést ért el — mondotta Kugler János. — Dolgozó népünk politikai sikerei, a reakció felett aratót győzelme lehetővé tették nemzetgazdaságunk gyökeres átalakítását új, szocialista nemzetgazdasaggá. Dolgozó népünk győzelme olyan új gazdasági feltételeket teremtett meg, amelyek nélkül nem volna módunkban átépíteni sem iparunkat, sem mezőgazdaságunkat jó szocialista nemzetgazdasággá. A termelőeszközök, — a gyárak, bányák, bankok — államosítása és a nagybirtokoknak a dolgozó nép tulajdonába juttatása lehetővé tette az új, szocialista tervgazdálkodást hazánkban. Lehet-e á dolgozók uralmát és a szocialista építést két különböző alapra fektetni: — a legnagyobb üzemű és a legelmaradottabb kistermelő parasztgazdaság alapjára? Nem, nem lehet. Ennek az egész közgazdaság teljes felbomlásával kell végződnie. Hol van hát a kiút. Ott a kiút, hogy a mezőgazdaságot nagyüzemüvé, akkumulálásra, bővített termelésre képessé kell tennünk és ilyen módon át kell alakítanunk a közgazdaság mezőgazdasági bázisát. Mindez rajtunk áll. Hozzá kell fognunk, meg kell valósítanunk az EFSz-eken keresztül a nagyüzemi gazdálkodást nálunk, itt Szlovákiában. Az EFSzek megvalósítása szükségszerűvé teszi, hogy gyors tempóban végezzük el azon szervezeti és felvilágosító munkákat dolgozó magyar parasztságunk között, melyek segítségével meg fogjuk tudni valósítani a kisapróparaszti magángazdálkodás helyén a többtermelést biztosító szövetkezeti gazdálkodást. Az 1948 februári események, a csehszlovákiai dolgozók győzelme biztosítja a mi számunkra is a politikai és gazdasági életben való aktív részvételünket. Bizonyítéka ennek a most megalakuló magyarnyelvű szövetkezeti tanfolyam, melynek az a küldetése, hogy a Dél-Szlovákiában élő magyar dolgozó parasztságot meggyőzze a szövetkezeti gazdálkodás előnyeiről. Felhívlak tehát, elvtársak és elvtársnők, benneteket arra, hogy a tanfolyam ideje alatt minden témát a legnagyobb figyelemmel tanulmányozzatok át és sajátítsatok el, mert ez a biztosítéka annak, hogy bármilyen nehézségekbe ütközzetek is majd szervezési munkátok idején, el tudjátok őket hárítani és győzelmehogy ezen az iskolán kommunistákhoz illő fegyelmet fogunk tanúsítani. Akkor, amikor majd erről az iskoláról távozunk, azt akarjuk, hog> meglássák rajtunk, hogy ezen az iskolán a szocializmust építő hallgatók vettek részt. Mi, kommunistákhoz illően megfogadjuk, hogy minden erőnkkel azon leszünk, hogy az előadott anyagból a legtöbbet sajátítsuk el. Sokat fogunk itt tanulni, bővíteni fogjuk tudásunkat és azt a tudást, amit itt megszereztünk, népi demokráciánkban, Pártunk, a munkásosztály és a dolgozó parasztság hasznára fogjuk fordítani. EFSz-eink megalakításával, azok bővítésével, gyarapításával és fejlesztésével a parasztság és a munkásság életszínvonalának emelésén fogunk dolgozni. Capárik László beszédére a hallgatóság zúgó tapssal válaszolt. E tapsban benne volt a hallgatók kemény elhatározása, hogy valóban azon az úton kivánnak járni, amelyet itt valamennyiük számára szónokuk megjelölt. Az ünnepség ezzel végetért. Az a közel negyven magyar kisparaszt és földmukás, akik Dél-Szlovákia különböző falvaiból itt összeAz intézet szlovák és magyar növendékei. sen szervezni a magyar dolgozó parasztságot a többtermelést biztosító szövetkezeti gazdálkodás útjára, — fejezte be beszédét a KSS Központi Bizottsága nevében Kugler János. A tanfolyam hallgatói nevében az ünnepélyes megnyitón résztvett vendégeknek Capárik László mondott köszönetet. Beszédében hangsúlyozta, hogy a magyar nemzetiségű csehszlovák állampolgárok a Csehszlovákiában élő összes más nemzetiségű elvtársakkal együtt akarnak dolgozni a csehszlovák köztársaság népei, a csehszlovákiai munkásság és kis-, valamint középföldmüvesek életszínvonalának emeléséért. — Mi kommunisták — mondotta Capárik László — megfogadjuk azt, jöttek, hogy tudásszomjukat kielégítsék, merítsenek a tanfolyam anyagából s otthonukba visszatérve harcos, lelkes magvetői és irányítói legyenek az EFSz gondolatának, tudjuk, meg fogják állni helyüket, mert tudatában vannak annak, amit Gottwald elvtárs a IX. kongresszuson megállapított, hogy nem tudunk a szocializmus útjára rátérni, ha nem győzzük meg ennek szükségéről a falut és nem irányítjuk a falu életét is ebben az irányban. Ez a közel negyven úttörő, élharcos mind öntudatos proletár éa záloga, biztosítéka annak a nagy célnak, amelyet a falu felvirágoztatására és újjáépítésére magunk elé tűztünk. —yj— CSITT* C S ATT IRTA: MÓRICZ ZSIGMOND Mihály nagy gonddal figyelte a kerítőhálót. A Tisza szőke habja csakúgy sodorta bele a ha'at: egy-kettőre meg. elevenedett a háló Mihály telemarokkal szedte ki belőle a pompás kövér poty kákát. Csakúgy dúskált bennük, az apraját visz. szahányta a vízbe, hadd nőjjenek. Egykét harcsa is belekerült a fogságba s nagy bajuszát módosan meresztgette: utoljára még kecsege is akadt, szép. fehérhátú, kaicsú kecsege. — Hő, uramisten, — kiáltott fel Mihály — micsoda paprikás lesz ebből! Es a kicsi kis feleségére gondolt, akivel midenképpen meg volt elégedve, már ahogy egy hónap alatt kiismerheti az ember az élete társát, de azt sehogy sem szerette, hogy az aszony nem igen kapott a halon. Hogy lehet az, hogy valaki a halat nem szereti? Két szent étel van a Tiszaháton: az aratási búzapép meg a paprikáshal. Ezt a két ételt úgy kell venni, mint az isten fő-fő jótéteményét, egyik a föld magvát, a másik a vizek áldását jelenti az asztalon. De úgy is kell elkészíteni. Vagy nagyon jól, vagy se. hogy, különben szentségtörés. Mihály tarisznyába rakta a halat, kievezett a partra, a ladikot kikötötte a vízimalom cölöpjéhez, a molnárnak bekiáltott: —Gergő bátyám, isten áldja! Köszönöm a szívességet! — Vót legalább hasznod benne? — kiáltotta ki a molnár az ab'akcn. — Hát akadt egy-két kis rossz keszeg, cigányhal, miegymás, — kurjantott be Mihály. Nem kell azt a halászmesternek tudni, hogy milyen nagy az elnézésből engedett zsákmány. Így is szíjjá a fogát miatta, de a p.tvarba is, tán ő csinálja a Tiszát, hogy abból másnak nem szabad egy ebihalat se kifogni! Vígan kocogott haza a jól megrakott vászontarisznyá/al s otthon maga emelt le a falról egy kis íateknőt, abba öntötte a halat. — No hékám, — szólt fanyar arccal néző kis feleségéhez — ebből jó paprikás legyen. Az asszonyka elfordult, úgy fintorgatta az orrát, szerette volna az egész tálat kihajitam ai urával együtt. De fiatal asszony nerr igen mer ellene mondani a gazdájának, mert még nem tudja, mi lakik az emberben. Kivált meg Mihály nem is falubéli. Más faluba való. A farsangon egy lakodalomra átjöttek a szomszéd koródi legények, köztük volt Mihály is, akkor ismerkedtek meg. Megszerették egymást és kapáláskor, mezőn, aratási kalákán újra találkoztak, egykettőre házasság iett a játékból. A lány szüleinek az volt a kikötésük, hogy Mihály idejöjjön lakni a faluba. Ö kéez is volt rá, mert otthon úgyis kicsi volt a ház, nagy a család, itt meg egy egész külön kis házacskát kapott az asszonnyal, mert ezeknél se fértek. De így meg az lett, hogy Mihály csak úgy vendégformán költözött be a feleségéhez. Nem volt neki semmije, még csak a ruháiát is otthon fogták az öccsei számára. Ö csak gubát hozott magával, meg ami rajta volt, az asszonynak már az első héten ruhát kellett varrni az urára, ha le akarta róla váltani a szennyest. Az anyjok pe

r dig azt üzente a fiatal asszonynak, varrjon, nincs más dolga, őnála még négy legényfiú van, nem pazarolhat. Elég, hogy kétökrös szekeret adtak a fiókkal, azt is igen megsínylik. Lett ebből nagy harag; de az is lecsendesedett. Az asszonyka nem zúgott soká, mert látta, hogy jó puha ember az ura, persze erősen asszonykéz alá volt szoktatva otthon is. .' zért még mindig csínján kelett vele bánni egy s más dologban, így a nagy halazás kedvében is, ha úgy bele volt bomolva a halba! Mihály odahátul, az ól körül talált magának dolgot, míg az ebédet főzte az asszony. Már jól délutánra hajlott a nap: a parasztember harap, ha éhes, de csak akkor eszik, mikor kész az étel, csak az uraknak korog órára a gyomruk. A paprikás nem sikerült. Mihály kanalazta, mártogatta, nem ízlett neki. Már az első falat se volt kedvére való, sajtalan volt-e, borsatlan, hagymátlan, de valami híja volt az ízének. Oda is kapta egy kicsit a tűz, az isten pusztítana el minden vaslábost, bezzeg az anyja cseréplábosaiban nem ég oda semmi, hanem a feleségének mán vasedény kell. Nem ízlett sehogy. Már az első kóstolás után megérezte Mihály, hogy ma baj lesz, ebből nagy veszedelem lesz, mert ezt ő nem hagyja szó nélkül, hogy azt a fájintos halat így elpocsékolta az asszony. Isten ellen való vétek ez. De ha mán úgyis veszekedés lesz belőle, hát legalább „bepofáz" annyit, amennyit bír. De minden kanál után megeresztett egy-egy szót. — Nem jó e, Zsuzsi! Híjjá van! Sajnálottad -alá a zsírt! Só sincs benne. — Van azon minden. — Van ezen frász. Nincs ezen semmi. Nincs ennek annyi íze se, mint a töreknek. Hej, mit csinált vón az én anyám ebbűl a halbul! Micsoda paprikást! A fiatal asszonyt már a hideg lelte,, ha az ura az anyjával hozakodott elő. Az mindent jóban tudott az ura szemében az egész világnál, különösen meg a feleségénél. — Mit csinált vón ebbül az én anyám! — ismételte Mihály és egy szép falat kecsegét vett a szájába. Az asszonykából kitört a pulykaméreg. — Vidd haza! Vidd haza! Mért nem vitted haza az anyádnak! — Bizony kár volt — mondta Mihály s újabb kecsegedarabot kotorászott elő a piros léből. •— Hát nekem ne hányd mindig az anyádat! Erigy hazq! Nem megyek utánad! Sose is mentem. Vigyen a szösz... Mihály elhallgatott. Ez kényes pont. Maga az aszony se folytatta, félt, hogy nagyon erőset talál mondani. Csak azt morogta még oda: — Annyit mindig tudok, mint az anyád. Mihály belepiszkált a lábasba, turkált benne, mint a jóllakott malac a moslékosdézsában — Látom! ... Ilyen halat elrontani! Sokat tudsz! Megmutattad! Jól megtanutad az anyádtól!... Pérsze, ő maga se igen sejt hozzá. — Hallod! Hagyj békét az anyámnak! — Az anyád! Az öreganyád se tudott egy paprikáshalat megcsinálni. A hetvenedik öreganyád se, — piszkálódott Mihály. Az asszony elképedve állott s azt nézte, mit vágjon a szerelmes ura fejéhez. Ez pedig nagy hidegvérrel bicskára szúrt egy szép darabot s bekapta. — Hal ez? — pöfögte teleszájjal —- hal ez? Pröff-phü-trcsiha!... Szálka akadt a torkán s elkezdett prüszkölni, krákogni, köpködni, mint a macska. Levágta a kést, kanalat, felugrott s az egész szobát telefújta. Az aszszonykának se kellett több, kacagásra fakadt, úgyhogy hol az asztalra borult nevettében, hol az ágyra, szinte szédelgett. Végre keservesen rendbejött az emberke, szeméből is kitörölte a könnyet s a torkán egyet-egyet köszörülve, repedt hangon nyögte: — Mit ? nevetsz ? kinevetsz ? az uradat kineveted? Egy paprikáshalat nem tudsz megcsinálni, az uradat ki tudod nevetni? Ilyen teremtéssel éljek én? Soha én! Sohase kínlódok én veled! Nem én! Van két ökröm, szekerem, van egy új gubám, ez az enyém. Azt elviszem. Te meg maradj magadnak. Amit főztél, edd meg. Kapta a gubáját a kis ágyról és kiment. A két pici kis ökrét kivezette az ólból, befogta a fakószekere elé, a gubát is fellökte, maga is felült a szekéroldalra és se szó, se beszéd, kihajtott az udvarról csendesen, még a kaput se zárta be maga után. Az asszonyka ott leskelődött az ablakban, de ahogy meglátta az ura mérges arcát, újra meg újra elfogta a kacagás, ki se tudott szólni. Ellenben a két kis ökör ment, mendegélt, végig a kis falun. Az iskola előtt letért a kóródi útra s lassacskán kiértek a máléskertig, a nagy diófáig. — Hopp! — rikkantott az emberke, mert valami jutott az eszébe — baj van! Mindjárt megszólította az ökreit, visszatérítette. Magyarázatképpen meg is mondta nekik: — A kemencét én csináltam, azt letöröm! Ügy is tett. Hazaballagott a két ökörrel; még a kapu is nyitva volt. Dühös is lett érte. Az az asszony csakugyan nem tud rendet, be se teszi a kaput az ura után. Nem baj, már mindegy. Ügyse hajt be rajta. Megállott a ház előtt, leugrott a szekérről, felment az udvaron végig a kertre, lent a szilvásban volt a paticsból font sütőház, abban a kemence, amit ő csinált. Bedütötte az oldalát, azzal, mint aki jól végezte dolgát, ki a szekérre. Felült, elhajtatott, most már örökösen. Jól fenn volt a vacsoracsillag, mikor hazaért a szülei házba a két kis ökörrel. — Hát te hogy kerülsz haza? — támadtak rá. — Halljátok, ezt elkergette az asszony!... Mondtam én, hogy kardos kis menyecske az: No fiain hamar kitött a komenció! Ez elmehetett hazulról, házasodni egy hétre. Így lármáztak rá nevetve apja, anyja ,testvéröccsei.