Uj Szó, 1950. január (3. évfolyam, 1-26.szám)

1950-01-21 / 18. szám, szombat

U J SZŐ 1950 január 21 MAXIM GORKIJ: i Jlenitt gijeZuteUívei (Szemelvény.) Lenin arcképét megrajzolni nehéz. Külsejét egészen eioontjak a szavai, amint a halat a pikkeiy. Egyszerű volt és közvetlen, mint minden, amit mondott. Lenin heroizmusából teljesen hiányzik a külső ragyog as. Heroizmusa az Oroszországban nem ritka szerény aszkétahösiesség, mely azoknak a becsületes intellektuel forradalmároknak a tulajdonsága, akik rendíthetetlenül hisznek abban, hogy a szociális igazság megvalósítható a földön. Lenin heroizmusa annak az embernek a heroizmusa, aki a világ minden öröméről lemondott, az emberek boldogságáért való nehéz munka kedvéért. ... Ma is magam előtt látom a nevetségesen szegényes fából épült templom mezítelen falait London külvárosában, a nyomorúságos iskolaszobára emlékeztető szúk kis terem csúcsíves ablakait. Ez az épület csak kívülről hasonlított templomhoz, belül teljesen hiányoztak a* vallásos kultusz tárgyai, sőt az alacsony szószék sem a terem belsejében állott, hanem a két ajtó között a bejáratnál. Mindaddig nem találkoztam Leninnel, írásait sem olvastam annyira, amennyire kellett volna. De az, amit olvastam és még inkább a Lenint személyesen ismerő elvtársak lelkes nyilatkozatai, nagyon vonzottak hozzá. Mikor bemutattak neki, erősen megszorította a kezemet, figyelmesen rámnézett és régi ismerős hangján tréfásan mondotta: — Jó, hogy eljött! Maga úgy-e szereti a verekedést? Itt nagy csete-paté lesz. Én nem ilyennek képzeltem Lenint. Valami hiányzott belőle számomra. Kacssol, kezét a hóna alá dugja és karját kifeszítve áll. És egészben véve, valahogy túlságosan egyszerű, nem érez benne az ember semmit a „vezérből". Én író vagyok. A foglalkozásommal jár, hogy megfigyeljem az apróságokat s ez már szokásommá, néha bosszantó szokásommá vált. Mikor Plechánov elé „vezettek", két kezét a mellén keresztbefonva állt és szigorúan, unottan nézett rám, mint ahogy a munkában kifáradt tanító néz, ha még egy tanítványt hoznak elébe. Azzal az ugyancsak elcsépelt frázissal fogadott, hogy „tisztelője vagyok a tehetségének". Ezenkívül semmi olyasmit nem mondott, ami emlékezetemben maradt volna. És a kongreszszus egész tartama alatt egyikünknek sem jutott eszébe, hogy jó volna egy kicsit „elbeszélgetni". Ez a kopasz, raccsoló, zömök, erős ember viszont egyik kezével szol:ráteszi homlokát simogatva, másik kezével a kezemet rázva, csodálatos élénk szemében gyengéd fénnyel, azonnal az „Anya" hibáiról kezdett beszélni és kiderült, hogy már kéziratban olvasta, amit Ladizsnyikovtól, a kiadómtól kapott meg. Én azt mondtam, hogy siettem a könyv megírásával, de arra sem volt időm, hogy megmagyarázzam, miért siettem, Lenin már bólintott és maga magyarázta meg: jó, hogy siettem, a könyvre szükség van, sok munkás vett részt öntudatlanul, ösztönösen a forradalmi mozgalomban és most nagy hasznukra lesz az „Anya" elolvasása. „Nagyon időszerű könyv." Ez volt egyetlen, de számomra nagyon értékes bókja. Aztán kikérdezett arról, hogy lefordítják-e az „Anyát" idegen nyelvekre s hogy mennyire csonkította meg az orosz ^s az amerikai cenzúra és amikor meghallotta, hogy a szerzőt vád alá helyezték, először összeráncolta a homlokát, aztán fejét felvetette, lehúnyta a szemét és elnevette magát valami furcsa nevetéssel. Nevetésére odajött, ha jól emlékszem, Foma Uralszkij és még három munkás. Nagyon ünnepélyes hangulatban voltam: háromszáz válogatott párttag között találtam magam és megtudtam, hogy 150.000 szervezett munkás küldte őket a kongresszusra s magam előtt láttam a párt összes vezéreit, a régi forradalmárokat, Plehánovot, Axelrodot, Deutschot. Ünnepélyes hangulatom egészen természetes volt és az olvasó is megért, ha megmondom, hogy az alatt a két év alatt, amit hazámtól távol töltöttem, hangulatom nagyon megroszszabbodott. És egyszerre, mint a mesében, itt vagyok az oroszországi Szociáldemokrata Párt kongresszusán. Persze, hogy ünnep volt ez. De ünnepélyes hangulatom csak az első ülésig tartott — amíg ki nem tört a vita a „napirend" kérdéséről. A vita vadsága hideg zuhanyként zúdult rám, nemcsak azért, mert éreztem, hogy milyen élesen szakad a párt reformistákra és forradalmárokra, — ezt már 1903 óta tudtam — hanem azért is, mert láttam, hogy mennyire gyűlölik a reformisták Lenint. Ez a gyűlölet átjárta a beszédeiket és úgy buggyant ki szavaikból, mint a nagy nyomás alatt álló víz a régi tüzoltócsőből. És íme, Vladimír Iljics gyors léptekkel a pódiumra sietett és racscsolva mondta: „Elvtársak!" Ügy éreztem, hogy rosszul beszél, de már egy pillanat múlva engem is, mint a többieket, „lenyűgözött" a beszéde. Elöször életemben hallottam, hogy a politika legbonyolultabb kérdéseiről ilyen egyszerűen lehet beszélni. Ez a szónok nem próbált szép frázisokat szerkeszteni, de minden szónak csodálatos könnyedséggel a legpontosabb értelmét adta. Nagyon nehéz megrajzolni azt a mély benyomást, amit a szónoklat tett. Előrenyújtott keze és kissé felemelt tenyere, mely mintha minden szót mérlegre tett volna, visszautasítva az ellenfél frázisait, nyomós érvekkel helyettesítve azokat, bizonyítékokkal, hogy a munkásosztálynak joga és kötelessége saját útján és nem a liberális burzsoázia mögött, sőt nem is vele egy sorban haladni, — mindez rendkívüli volt és mindezt Lenin valahogy nem a saját nevében, de tényleg a történelem akaratából mondotta. Beszédének tömörsége, befejezettsége, közvetlensége és ereje, ő maga ott a pódiumon — mindez olyan volt, mint valami klasszikus mü: minden a helyén benne és semmi se fölösleges, semmi cicoma és ha van is, nem látszik, mert annyira természetes és szükséges, mint az arcon a két szem, a kézen az öt ujj. Ami az időt illeti, Lenin kevesebbet beszélt, mint az előző szónokok, de ami a benyomást illeti, sokkal többet; nemcsak én éreztem ezt, a hátam mögött lelkesen suttogták: — Tömören beszél... így is volt. Minden évre önmagától bontakozott ki a benne rejlő erő folytán. A mensevikek nem restelték megmutatni, hogy Lenin beszéde kellemetlen nekik, Lenin maga pedig — több, mint kellemetlen. Minél meggyőzőbben bizonyította Lenin, hogy a Pártnak a forradalmi elmélet magaslatára kell emelkednie, hogy annál jobban ellenőrizhesse a gyakorlatot, annál gyülölködöbbek volak a közbeszólások. — A kongresszust nem azért hívtuk egybe, hogy filozofáljunk. — Ne tanítson bennünket, nem vagyunk gimnazisták! Különös igyekezetet fejtett ki egy magas, szakállas rőföskereskedőképü ember. ... Az ingerültség, a gúny, a gyűlölet gonosz forró szele fújt a teremben, százak szeme különbözőképpen tükrözte vissza Vladimír Iljics alakját. Nem látszott rajta, hogy az ellenséges kirohanások izgatják, hévvel beszélt, de nyomatékkal, nyugodtan. Néhány nap múlva megtudtam, hogy mibe került neki ez a külső nyugalom. Az volt a benyomásom, hogy Iljics ereje, harciassága, önbizalma a kon-* gresszus minden napjával nő, hogy napról napra keményebben csengenek a beszédei s a kongresszus bolsevik részének hangulata napról napra határozottabbá, szigorúbbá válik. Néhány munkás, aki most látta először Lenint, a Hyde-parkban Leninnek a kongresszuson tanúsított viselkedéséről beszélgetett. Valamelyik a következő jellemző szavakat mondotta: — Nem tudom, lehet, hogy itt Európában a munkásoknak van még más ilyen okos emberük is, Bebel vagy más valaki. De, hogy volna még egy olyan, akit én azonnal így megszeretnék, azt nem hiszem! Egy másik munkás mosolyogva hozzáfűzte: —Ez a mi emberünk! — Plechánov is a mi emberünk — hangzott az ellenvetés. A felelet fején találta a szöget. — Plechánov tanítónk és amellett úr, de Lenin: vezérünk és elvtársunk. Egy fiatal munkás tréfásan jegyezte meg: — Plechánovot szorítja a kabátja. ... Mindig ugyanabban a kis olcsó vendéglőben ebédeltünk egy kis társasággal együtt. Észrevettem, hogy Iljics nagyon keveset eszik. Két-három tojásból rántottát, egy szelet sonkát, egy pohár sürü barna sörrel. Látszott, hogy nem sokat törődik magával és engem meglepett, hogy mennyire törődik a munkásokkal. Az élelmezés kérdését M. P. Andréjeva asszony intézte és Lenin megkérdezte: — Mit gondol: nem éheznek az elvtársak! ? Nem? Hm ... hm ... De talán mégis nagyobb porciókat kellene adni? Eljött a szállodába, ahol laktam és látom: tapogatja az ágyat. — Mit csinál? — Azt nézem, nem nyirkos-e a lepedő? Én azonnal nem értettem meg, hogy miért kell Leninnek tudnia, milyenek Londonban a lepedők? Lenin észrevette csodálkozásomat és megmagyarázta: — Vigyáznia kell az egészségére. 1918 őszén megkérdeztem Dimitrij Pavlov szormovól munkást, hogy véleménye szerint melyik Lenin legkiemelkedőbb jellemvonása ? — Az egyszerűség. Egyszerű, mint az igazság. Ezt úgy mondta, mint amit jól átgondolt és régen megállapított. Tudvalévő, hogy az embert a legszigorúbban saját alantasai ítélik meg. De Lenin sofőrje, Gill, aki sokat tapasztalt ember, ezt mondta: — Lenin — rendkívüli ember. Ilyen nincs több. Viszem egyszer a Mjasznickája-utcán, nagy a forgalom, alig tudom vezetni a gépet, félek, hogy összezúzzák, tülkölök, nagyon izgatott vagyok, ö meg kinyitja a kocsi ajtaját, a kocsi hágcsóján keresztül hozzám kapaszkodik, — minden percben elütheti valamilyen jármű — és azt mondja: „Kérem Gill, ne idegeskedjék, csak vezesse a gépet, mint a többiek." — Én régi sofőr vagyok, én tudom, hogy ilyet más nem tesz. Nehéz visszaadni, megrajzolni azt a természetességet és hajlékonyságot, amellyel minden benyomása egy mederbe ömlött. Gondolatai, mint az iránytű mutatója, hegyükkel mindig a dolgozó nép osztályérdekei felé fordultak. Lenin apja a szigorú kötelességteljesítés és komoly munka alapján éit. Ezt nemcsak magától követelte meg, hanem gyermekeitől is. Gyermekei tanulmányait maga irányította és munkára nevelte őket. A nagyszabású és kezdeményező munkát kötelességként fogta fel. Ellene volt a dicsőítésnek és ezért odahaza hasznosan ellensúlyozta az állandó dicséretet, amellyel Leinint az iskolában elhalmozták. Az apa személyes példája mélv hatást gyakorolt Leninre. Gyermekei, akik sokszor hétről hétre nem látták, mert állandóan úton volt, korán felismerték, hogy nincs magasztosabb az „ügynél" és ezért minden áldozatot meg kell hozni. Vladimír Iljics édesanyja orvos leánya volt. Szenvedélyesen igyekezett tanulni é

s egész életében sajnálta, hogv csak kázi oktatásban részesülhetett. Több nyelven beszélt és járatos volt a zenében. Mentes volt az előítéletektől. Iljicset mindig a legnagyobb megbecsülés ég szeretett fűzte anyjához. Ilyképpen Vladimír Iljics nevelésének családi feltételei előnyösek voltak. Eszményi családi körben, dolgos környezetbein nőtt fel. Arcra és testalkatra édesapjára ütött. Tőle örökölte eleven kedélyét, élcelődésre, hevességre való hajlamát. Egészségesen fejlődött, élénk gyermek volt, zerette a mozdékony játékokat. Olvasni ötéves korában tanult meg. Rendkívül könnyen tanult: mi Míg a legjobb tanuló volt és középiskolai vizsgáit sorra kitüntetéssel tette le. Az órákon feltűnő figyelmet tanúsított. Tudását szívesen megosztotta társaival és gyakran csak azért ment korábban az iskolába, hogy társának megmagyarázzon egy-egv nehezebb leckét. Nagyqn jó' fogalmazott. A közéoisknla utolsó osz"á vajban már rendszeresen irogatott a gymnáziumí kereteken túlnövő tárgyakról Két utolsó középiskolai évében volt egy suvas nemzetiségű tanítványa, akit érettségi vizsgára és egyetemi felvételre készített elő, minden ellenszolgáltatás nélkül, tekintettel tanítványa anyagi körülményeire. Lenint nagyon szerették iskolatársai. Nyaranta a család a kazáni kormányzóságban lévő Kokuskino faluba utazott. Leninnek itt alkalma nyílott arra, hogy megfigyelhesse az oorsz parasztok életmódját. Nem a középiskola, hanem családja gondoskodása és a személyes tapasztalatok vitték közelebb Iljicset a társadalmi eszmékhez. E téren igen nagy befolyást gyakorolt reá bátyja, Alexandr. Lenin bátyja Szentpétervárott volt egyetemi hallgató. Vladimír Iljics ekkor a középiskola két utolsó osztályát járta. A nyári szünidőben politikai, gazdaságtani, történelmi és társadalomtudományi könyveket kapbti bátyjától. Közöttük volt Marx Tökéje is. Alexandrt abban az évben tartóztatták le Pétervárott, amikor Lenin elvégezte a gymnáziumot. A III. Sándor cár elleni merényletben való részvételért különbíróság elé állították ég kötéláltali halálra ítélték. Az ítéletet 1887 május 8-án végrehajtották rajta. Bátyja elvesztése mély nyomokat hagyott Leninben. Maga ez a ténv is a ťorradalmi út felé irányította, de egyúttal arr

a is késztette, hogy komolyan gondolkodjék *az:>n: mely úton kell a forradalomnak haladnia. A fivére még válaszúton álJÍ a narodnikok és a marxisták Között. Vladimír Iljics jól ismerte bátyja forradalmi tevékenységet abban az időben, amikor az önkényuralom elnyomásával szemben az ifjúságnak mindig több becsületes és egyenesen gondolkodó tagja szállt harcba. A leghaladóbbakat pusztulás fenyegette, de még ez a veszély sem riasztotta el őket. Alexandr Iljics gondolkodás nélkül hagyta el az egyetemet, amikor úgy érezte, hogy tovább nem tűrheti az rlnvomást. A törvényszék előtt elvhü forradalmárként vailotta, hogy meggyőződése szóbeli és írásos úton való terjesztésének teeljes lehetetlensége kén. •szerítette a terrorcselekmény elkövetésére. A hősként elpusztult fivér vére, mint a forradalmi tűz lángja, világította be Vladimír Iljics Lenin útját. (A. I. Kurjanova-JelizarOv® írásaiból.

t SzlálinUn éledtél újjá... Jlmin h Sztáliit CL imajet nlp. köllhzjttíbifi Lenin halálának 10. évfordulójára írt költeményét Viktor Guszev szovjet költő ezekkel a szavakkal fejezte be: Leninről beszélni most Annyit jelent, mint Sztálinról beszélni. Ezek a szavak még jelentősebbek, mélyebb értelműek ma, amikor az egész világ dolgozói az emberiség lángeszű vezére. Lenin halálának 26. évfordulójára készülnek. A tömegek lelkében összeforrt Lenin és Sztálin drága neve. Tudják, hogy azok a hatalmas győzelmek, amelyeket a Szovjetúnió népei szeretett vezérük, Sztálin elvtárs vezetésével arattak, Lenin nagy művének ragyogó folytatásai. A Szovjetúnió népei sikereiket a nagy Bolsevik Pártnak és a Párt lángeszű vezérének, Leninnek és Sztálinnak köszönhetik. Ezért tölti el határtalan szeretet és a hála forró érzése minden szovjet ember szívét azok iránt, akik felszabadították és örömteli, boldog életet teremtettek számukra. Ezek az érzelmek át- meg átszövik a nép ajkán élő költészetet is. A Szovjetúnió sok-sok nyelvén dalolnak Leninről és Sztálinról a népi énekesek és mesemondók. És eljöttek — volt aki baltát ragadott, volt ki kalapácsot, ki sarlót Maga Lenin lóra pattant, vágtába kezdett! Maga Sztálin lóra pattant, vágtába kezdett! Nézd csak: utánuk indult a szegényparasztság — Előre! Lenin halála mélyen megrázta a népet s ez nyomott hagyott a népi énekesek költészetében. Sokezer dal, legenda és monda beszél a szeretett vezér elhunytáról. A kőből épült Moszkvában Nagy szerencsétlenség történt velünk. A Moszkva-folyó kiáradt És mint tenger hulláma áradt szét. A vörös napocska teljesen elhomályosult. Meginogtak a fák a kertben, Felnyögött földanyánk, Zivatar tört ki, Viharként kavargott a hó, A kőből épült Moszkva felzokogott. Ezekkel a gyászoló sorokkal kezdődik Krjukova orosz mesemondónőnek az egész nép bánatát oly szépen kifejező műve. De a vezér haláláról szóló népi költészetben a gyásszal együtt felhangzik az életöröm is: a nagy Lenin halála után itt maradt hű tanítványa, méltó utóda, a nagy Sztálin, aki győzelemre viszi Lenin művét. Ez a motívum különös erővel csendül ki Szulejman Sztalszkij dagesztáni népi énekes szépen formált, mélyenszántó dalaiban. Lenin volt az első, aki vezetett, Aki az ellenség fészkét porrá zúzta, Aki a föld fölé sasként Emelkedett és kiállt a szegényekért, összeforrasztotta a munkásokat Elpusztította a gonosz cárt Most elment, rádbízza Művét, nagy Sztálin! A népi énekesek és mesemondók művei Lenint és Sztálint elsősorban nagy vezérekként ábrázolják, akik 1917-ben a cárizmus és kapitalizmus ellen vezették a dolgozókat. Lelkesen beszél erről Dzsambul, a híres kazah népénekes „Hazám" című énekében A csaknem százéves Dzsambul, vjszszaemlékezve a múltra, a cárizmus alatti súlyos, vigasztalan életére, így énekel: Szívemben fekete nyomot hagyott A hetven keserű év, De amikor elmúltam hetven éves, Lenin és Sztálin egy világot tártak fel előttem. Arany trombiták hívása hangzott, Az évszázados rabok és rabszolganők hadserege. Nagy és rettegett hadserege érkezett. Palotákat foglalt el és trónokat sepert el, Megdöntötte a farkasok törvényeinek rendszerét. Sárbahullott az arany korona, Amikor a sztyeppék felett ragyogón égve Felderengett népem hajnala! Lenin nevét dobogták a szívek! Sztálin nevével érkezett az öröm. A polgárháború éveiről szól az alábbi gyönyörű örmény népi legenda: A cár-szultán összehívta csapatait és vajdáit, A gazdagok elhozták a kincstárba a pénzüket. L óraültek az összes kulákok Rámentek, rávetették magukat Lenin vezérre! Lenin vezér összehívta szegényparasztjait, Lenin vezér összehívta a munkásait, Lenin vezér összehívta a földműveseit, A Szovjetúnió népeinek költészetében rendkívül nagy visszhangot keltett Sztálin történelmi esküje, amelylyel megfogadta, hogy végrehajtja a lenini végrendeletet. Egy oszét dal így énekel erről: Sztálinra, barátjai közül a legjobbra Bízta valamennyiünk életének kulcsát És meghagyta neki: űzd szét ellenségeimet, Légy őre a falvaknak, mezőinknek, földjeinknek. Es ott, ahol a sírhalom domborul, A gyászoló Sztálin könnyárban úszva Vezéri kebléhez szorította tenyerét. Lenin halhatatlan, mert halhatatlan eszméje és műve tovább él a népben, tovább folytatja a nagy Sztálin. így énekelnek erről a Kaukázus hegyi lakói: Ki mondotta, hogy Lenin meghalt? Lenin él! A legnagyszerűbb népi tervekben El! Sztálin halhatatlan esküjében El! A bölcs sztálini beszédekben Él! Minden sztálini győzelemben El! A dolgozók végtelen szeretettél fordulnak Lenin és nagyszerű művének folytatója: Sztálin felé. A nagy vezérek ragyogó alakja sohasem homályosul el a nép emlékezetében. Lángeszű tanításuk mindig vezércsillaga lesz életüknek. Gyönyörűen beszél erről Dzsambul: ... Gyermekeimnek is, unokáimnak is, dédunokáimnak is Mint legidősebb, ezt a parancsot hagyom: A bölcs Lenintől tanuljátok meg, hogyan kell élni A népet utolsó lehelletig szeretni. Tanuljátok meg, minden gondolatotokat és érzelmeteket összefogni, Tanuljátok meg, minden erőtöket és akaratotokat odaadni Annak, akit Lenin úgy becsült, mint barátját, Annak, akit Lenin úgy szeretett, mint testvérét, Annak, akit Sztálinnak nevez az egész világ, Annak, akiben tovább él Lenin napként lángoló géniusza. P. Berjozov.