Uj Szó, 1950. január (3. évfolyam, 1-26.szám)

1950-01-19 / 16. szám, csütörtök

UJSZ0 1950 január 19 /Q SZ szazeoes s Q minescu Dulszky asszony erkölcse A Román Népköztársaság most ünnepli legnagyobb költöje, Mihail Eminescu századik születésnapját. Ami most Romániában Eminescu századik születésnapján történik: az a nagyszerű pillanat, amikor egy felszabadult, a politikai és gazdasági hatalom mellett a kultúrát is birtokba vevő nép valójában felfedezi és szívébe fogadja legnagyobb költőjét. Igaz, Eminescu is megkapta a múltban azt a hazug „költökultuszt", ami a halott költőnek a népelnyomó rendszerektől kijárt. „Politikamentes" versei közül néhány bekerült az iskoláskönyvekbe, olykor adódott egy-egy alkalom, amikor leírták nevét, vagy elszavalták valamelyik költeményét. De jellemző a burzsoá rendszerek szellemiségére, hogy az 1889-ben meghalt költőnek egyetlen szobra sem volt hazájában. Az első Eminescu-szobrot most, a felszabadult román nép emeli, ezzel is jelezve, hogy korunk a szocializmus építésének, tehát az igazi népi-nemzeti hagyományok életrekeltésének is korszaka a Szovjetúnió által felszabadított országokban. Eminescu a legnagyobb népi költők egyike. Azok közül való, akik a megismerés szomjú vágyával hajoltak. a népművészet forrása fölé. Azok közül való, akiknek számára a népművészet nem holmi érdekességet, talmi romantikát jelent, hanem lehetőséget a nép életének megismerésére s lehetőséget arra is, hogy művészi eszközeik a nép kifejezésmódjával gazdagodjanak, ö volt az első román költő, aki a népi legendákat, regéket feldolgozta verseiben és aki ugyanakkor megteremtette a modern költői nyelvet Romániában. Népi költő a szó igazi jelentésében, aki népe művészi hagyományainak jelentőségét és korának haladó eszméit egyaránt felismerte. Eminescu költészetének másik nagy jelentősége az. hogy életmüve megeK í te a XIX. század forradalmi mozgalmainak szellemét s ezzel előre, a mi korunk felé mutat. Á párizsi kommün eseményeire Így felelt: Párizsban orkán tombol, a tüzörvényü város, Felgyújtott tornyok égő fáklyáival teli, Minden háborog, tombol, ordít, üvöltöz, átkoz: Halott a kor és Párizs a sír, mely elnyeli. Ô, harcolj nép, lobogjon hajad szabad szelekbe, Törj fel a pincemélyből, küzdj bátor proletár! Kibontott vörös zászlód lobogtasd a terekbe, A bűnhődés azt sújtja, ki belehajszolt ebbe, Tied a győzelem, amely jövőnkben Legnagyobb lélkezetü, leghíresebb verséből, a „Császár és proletár" című költeményéből idézzük ezeket a sorokat. Ezt a forradalmi szellem tüzével lobogó költeményt, amelyben a történelmi materializmus . igazságának felismeréséhez is közel jutott a költő, legszívesebben letagadták volna a reakciós irodalom magyarázói. De, ha letagadni nem is tudták, azt megtették, hogy „módosított" formában közölték, hogy meghamisítvá vették fel versei gyűjteményébe. Még a burzsoá-rendszerek „költősorsai" közt is a legszörnyűbb sorsok egyike volt az övé. Hogy éhen ne pusztuljon, sok mindennel próbálkozott, volt vidéki azinése, súgó, korrektor, napseámos. Denusianu nevű kortársa a következőket írta róla: „Hideg borzongás fogott el, amikor ezt a fiatal költőt megláttam. A szó valóságos értelmében folytak róla, a rongyok ..." A beteg és nyomorgó költőt nem volt nehéz „felkarolni" az akkori Románia burzsoáziát szolgáló irodalmi klikkjének, a „Juniemana" (Ifjúság) nevű irodalmi társaságnak, amelynek főfeladata volt, hogy a bátrabban szóló költőket elnémítsa, vagy elveik feladására kényszerítse. A burzsoá irodalmi körök vezetője, Titu Maiorescu felismerte Eminescu rendkívüli tehetségét s a jótékony barát, a mecénás szerepét játszva igyekezett meghamisítani Eminescu költészetét. Ö rendezte sajtó alá köteteit, s úgy, hogy verseinek egy része — persze a forradalmi versek . kiadatlan maradt. Természetes, hogy a burzsoá irodalmi magyarázók igyekeztek elsikkasztani Eminescu verseinek népi forradalmi elemeit. Természetes, hogy Titu Maiorescu, a reakciós esztéta így próbálta letagadni, illetve félremagyarázni a letagadhatatlant és félremagyarázhatatlant: „Még ott is, ahol Eminescu költészetének hangján áttör felháborodása a népbutítók ellen, tulajdonképpen esztétikai érzelemmel van dolgunk." Az pedig, hogy a költő egyéni nyomora miatt olykor hajlott a „pesszimista, a földi dolgokra nem tekintő, a bohém Eminescu" legendájának megteremtésére. Ezzel a hamisítással szemben kérdezi Beniuc, a kitűnő kommunista költő, Eminescuról írott tanulmányában: „Vájjon hogyan lehetne népe legnagyobb költöje az, aki a külvilág törekvései iránt érdektelen? Aki szellemiségének döntő vonásait a schopenhaueri metafizikából és nem saját népe életéből merítette?" Pedig nem volt költöje Romániának, aki az övihez hasonló szenvedéllyel mutatott volna a burzsoáföldesúri rendszer bűneire, aki ilyen hangos szóval hívta volna az új rendet, világot teremtő erőt, a proletariátust. És ez a mélyen népi költő, aki korának egyik legműveltebb embere volt, túltekintett a határokon is. Tudta, hogy népének felszabadulása mennyire összefügg más népek felszabadulásával, ismerte és gyűlölte a cári önkényt, amelyről a következő, szenvedélyességében Petőfire emlékeztető sorokat írja: „Ha Oroszországban élnék, s a nép egy nagyszerű pillanatban börtönbe vetné a zsarnokokat, hogy lefe^zze őket, — ha nem találnának bakót, én magam jelentkeznék! Vájjon ki vádolhatna azzal, hogy bűnt követtem el? Ki mondhatná azt, hogy nem kötelességemet teljesítettem?" íme, az igazi Eminescu, minden zsarnokság és elnyomás szenvedélyes gyűlölője, akinek tiszta alakjáról most végre leszaggatják a hazug esztéticizmus rongyait. Az emberi haladás költöje volt. S mert az volt, azért válik minden szabad nép költőjévé. Ahogyan Petőfi már nemcsak a magyar nép, hanem a Szovjetúnió népeinek s a román és minden szabadságszerető népnek is költője, ahogyan Puskin már a mi költőnk is, úgy lesz Eminescu is a haladó emberiségé. „Bennem a világ szíve ver", — írta egyik költeményében. A szocializmus végre lehetővé teszi, hogy a népek meghallják azoknak a költőknek szíve dobogását, akikben a „világ szíve ver". Zelk Zoltán. Érdekes darabot mutatott be nemrég a „Nová scéna", Zápolsz" ky Gabriella, az ismert lengyel írónő „Dulszky asszony erkölcse" című vígjátékát. A darab az első háború előtt játszódik le és az akkori lengyel burzsoátársadalom nagyszerű keresztmetszetét adja. Dulszky asszony módos háztulajdonos, aki büszke háza erkölcsére és hírnevére. Egy lakóját azért dobja ki, mert szerelmi bánatában öngyilkosságot akart elkövetni, s háza előtt megjelent a mentőautó. Ilyen botrány! Jó erkölcsét persze nem zavarja az, hogy az első emeleten utcalánynak adott ki szobát és a jól felsrófolt bért zavartalan erkölcsi érzékkel zsebrevágja. Az sem zavarja őt, hogy fia, Zbysko, visszaél a védtelen szolgálóval, Hankával és szeretőjévé teszi. Sebaj! Az ifjú bor forrjon ki in kább otthon a házi falak között, mint valahol kint, ahol a Dulsz" ky~ház erkölcsét esetleg a világ nyelvére vehetnék. Mással szemben azonban szigorú bíró. Kokett rokonának Julie* vicsnének, szemére veti természetét, mire az visszavágja, hogy Hanka Zbyskotól teherbe esett. Itt a botrány! Dulszkyné még csak szemrehányást sem tehet senkinek, mert hiszen ő maga tűrte ezt a négy fal között lepergett szerelmi viszonyt. Miért ne? Elvégre a ház erkölcsét nem sértette, hisz kifelé senki sem tudott róla. A fiú azonban, a zülött kishivatalnokban egy pillanatra felébred a becsület, s amikor anyja ki akarja dobni a teherbeesett cselédet, — amint az már ilyenkor szokás volt —, kijelenti, hogy feleségül veszi a lányt. No mégcsak ez kellene egy erkölcsös polgári házban! Julievicsné azon ban a harmadik felvonásban elrendezi a dolgokat. Az eladósodott Zbyskonak megmagyarázza, hogy nem tudná eltartani a va gyontalan lányt, a lánynak pedig, aki rosszul felfogott osztályhelyzete folytán nem is akar a léhűtő kishivatalnok felesége lenni, kártérítést ajánl fel. Hanka először hallani sem akar a pénzről, de azután észbekap: ez az egyetlen seb, amelyet ezen az „erkölcsös" házon ejthet és boszszúból 10.000.— zloty kártérítést kér. Dulszkyné szitkozódás közben kifizeti a pénzt, kinyitja az ablakot s a főfájós nehéz órák után betódulnak a nap sugarai s rávilágítanak a Dúlsz,ky-ház tiszta bútoraira, igazi „erkölcseire". A vígjáték haladó szellemű ugyan, de nem szocialista, megoldása pedig végkép nem az. A szegény szolgáló felismeri osztályhelyzetét, hogy nem lehet egy kishivatalnok felesége, ezt bűnbánóan tudomásul veszi s gyermekkel a méhében, s 10.000 zlotyval a zsebében eltűnik a balfenéken. A szerző még csak azt sem domborítja ki eléggé, miért helytelen ez a társadalmi berendezés, és mi az új út. A darab azonban mégis értéket jelent a szocialista kritika szempontjából is, mert kíméletlenül feltárja a polgári társadalmi rend negatívumát, amik ezt az erkölcsi rendet eleven szálakként átszövik. Reflektor sugarakkal világít be egy korhadó társadalmi rend utolsó fázisába, nagyszerű szatír j a a polgári értelemben felfogott erkölcsnek, mely úgy gyúrható és csavarható, mint a rongy, hisz a világ csak a külső mázt nézi. Az előadás jól pereg. Dulszkynét rutinosan alakította Kurzová, romantikus és temperamentumos lányait Kováčiková és Černická (az utóbbi alakítása kisebb túlhajtásai mellett is kitűnő volt), Zbyskot tökéletesen és hiba nélkül játszotta Dybarbora, Banciková elsőrangú volt a kacér Julievicsné szerepében. HankáU kissé ingadozóan, de nagy igyekezettel MatešovsV* '"Hszotta, de a többiek, Gregorová, Ružičková, Adamčík is tudásuk legjavát adták. Mártonvölgyi László. Optimista játék három felvonásban JÁNOS (elgondolkozva): Megállj te... Azt a vallatást bízd inkább rám. Bogarat ültettél a fülembe ... Hátha erre nem sajnált egy fél malacot rááldozni. DANI: Mire? JÁNOS: Hogy mink itt még jobban szégyenbe jussunk. És úgy szedjük a sátorfánkat, hogy soha többé ne kívánkozzunk vissza. Ezt jól meg kell rágni. (Bemegy a kertbe.) DANI (fejcsóválva néz utána). Kis szünet. ANNUSKA (kilép a tornácra): Dani! DANI (keletlenül): Mi kell? ANNUSKA: Elmennek? DANI: Nem tudom, Annuska ... Maguknál kész a villany ... a többit majd megcsinálják mások. ANNUSKA: A barátja hol van? DANI: A kertben ... ANNUSKA (meglátja a kertben Jánost): Nem őt gondolom ... a másikat ... DANI (dühösen): Melyiket?... A gyujtogatót? ANNUSKA (rebbent mozdulattal a kezében tartott könyvet a mellére szorítja): Én ezt nem mondtam... soha, sohase mondtam. DANI: De mondja maga helyett az egész falu. JÁNOS (bejön az udvarba): Ne gorombáskodj, Dani! DANI: Én? ... Egy goromba szót se mondtam ... Hogy miket vágnak ma a fejemhez. JÁNOS: De hangodon érezni, hogy goromba vagy!... Mi baj, Annuska? ANNUSKA: Csak arra akarom kérni, adja át ezt a könyvet a barátjának. (Átnyújtja Jánosnak a pirosfedeles könyvet.) JÁNOS: Meglesz, Annuska. (Nézi a könyvet és megsimogatja egészen öntudatlanul, szokott otthonos mozdulattal, mint aki valami szívének kedves holmit vesz a kezébe és leteszi a kis műhelyasztalra): A Párt története.,. Olvasott belőle valamit? ANNUSKA: Tegnap este megpróbáltam. Nem értettem. Talán a tűz miatt... olyan kábult volt a fejem. JÁNOS: Jó ezt valakivel együtt olvasni, aki már érti. Aztán együtt eltűnődni minden szava felett... Tudja mi a nagy tanulsága ennek a szép könyvnek? ANNUSKA: Nem tudom, atyus. JÁNOS: Hát én is csak pedzem. Talán az, hogy úgy menjen ez a világ, ahogy ez a könyv akarja. Egyforma jogot, munkát, békességet, fehérbélű ízes kenyeret mindenkinek. Tiszta, meleg otthont, sok napfényt, egészséget, sok örömet az életbe és szép, nyugalmas öregséget... Lássa, mi is ezt akarjuk, evvel próbálkozunk és a nagy segítésnek gyújtogatás a vége. ANNUSKA: Nem tehetnek maguk arról. Hiszen olyan nagy szélvihar volt. JÁNOS (derűsen): Ni csak, maga az egyetlen itt, aki mentséget talál. Csakhogy ez a mentség nem áll. Me-t nekünk az ilyen viharral számolni kellett volna. Kivált Istvánnak. ANNUSKA: Hol van? JÁNOS: Az oltás után nyoma veszett. Azt mondták, hogy egész éjszaka a hegyekben kódorgott. ANNUSKA: Maguk nem is keresték? ... Hátha kárt tesz magában? JÁNOS: Az nem lehet, Annuska. Kommunista ha bajt csinál, van annyi gerince, hogy nem hátrál meg gyáván, hanem felel érte ... Rossz éjszakája lehetett. De reggelre tudta ő is, mit kell tennie. ANNUSKA: Mit, atyus? JÁNOS: Bemenni a Pártba és töviről hegyire bejelenteni mindent. Fegyelmit kérni maga ellen és bevárni a döntést... Hát ez keserves dolog, de így kell lennie. Vállalni mindent. ANNUSKA (visszafojtott lélekzettel, s izgalmát palástolva): Megbüntetik? JÁNOS: Ez igen valószínű, Annuska. Lehetetlenné tette itt a mi munkánkat és ami rosszabb, ártott a Pártnak ... Hallotta, hogy szórta ránk a piszkot a két Pintér. Nehéz az ilyet lemosni. Előbb csak a fél falu, most talán az egész mellettük tart, hogy hát mink gyujtogatással, fosztogatással kezdjük a falu szocializálását. ANNUSKA: Börtönbe vetik? JÁNOS (mosolyogva): Azt nem. Annuska. A Párt büntetése más.., de a börtönnél is jobban fájhat, ha valakit elmarasztalnak, visszaminősítenek, kizárnak ... Maga ezt nem értheti, Annuska. ANNUSKA: És azt hiszi, hogy maga ment feljelenteni magát? JÁNOS: Ez már a becsület dolga. Az ő helyében én is csak azt tettem volna. ANNUSKA: Adja vissza a könyvet, atyus. JÁNOS (a könyv után nyúl): Mit akar vele? ANNUSKA: Én ... én ... magam fogom visszaadni neki... ha eljön. JÁNOS (most ugyanúgy megsimogatja a könyvet, mint amikor átvette, mielőtt visszaadná): Biztosan eljön ... Ha nem jönne, én küldeném. ANNUSKA (gyorsan besiet a házba). Kis szünet. DANI (aki a jelenet folyamán a kocsiszín hátterében figyelt, előbbre jön): Érti az ördög ezt a lányt. Ki látott ilyet, előbb hozza, most meg viszi a könyvet. JÁNOS: Nincs itt semmi hiba, Dani. Derék teremtés. (Megy a műhely asztalkához és derűsen foglalatoskodik.) DANI: Te is mindenhez értesz. Eligazítanád a fél falu gondját-baját, csak a magad dolgában mond csődöt a tudományod. FERKÔ (jön Andrissal). JÁNOS: Mi van fiúk? Hol vannak a többiek? Hazamentek? FERKO: Szóltam az Andrisnak, hogy mink még eljövünk JÁNOS: Búcsúzkodni még ráérünk, Ferkó... De ha nincs más dolgotok, hát maradhattok. (Ferkó a fatönkre ül, Andris a póznáknál keres magának helyet.) Ügy látom, ti ketten nem is bánnátok, ha még egy kicsit együtt dolgozhatnánk. FERKO: Nem volna rossz, atyus... Most nincs nagy dologidő, segíthetnénk. JÁNOS (abbahagyja a munkáját, odalép Ferkó elé): Hány esztendős vagy, Ferkó? FERKO: Tizennyolc. JÁNOS: És te Andris? ANDRIS: Én csík tizenhat. JÁNOS: Otthon hányan vagytok? FERKÔ: Nekem egy öcsém, két húgom. (Folytatása következik.)