Uj Szó, 1949. december (2. évfolyam, 197-219.szám)

1949-12-21 / 214. szám, szerda

14 UJSZ0 1949 decembe r 2f A szovjet irodalom hűséges olvasója Szovjet írókkal beszélgetve Sztálin (1931 április 23"án) többek között ezt mondotta: — Az irodalom irányításának három módszerét ismerjük. Az első: mézeskaláccsal befolyásolni az írót. A második: korbáccsal. A harmadik: Az írót eszmékkel erősíteni és serkenteni több és főleg jobb munkára. Ez a harma" dik — a mi módszerünk. A sztálini kultúrpolitika természetesen nemcsak az írót erősíti és serkenti eszmékkel több és főleg jobb munkára, de a színházat is, a filmet is — a tudomány nak, művészetnek és irodalomnak minden ágát és minden dol gozóját. A szovjet film egyik legnagyszerűbb alkotása, a ..Csa p'ájev" úgy született meg, hogy Sztálin egy estélyen megkérdezte Vaszilj ev rendezőt; „Nem gondolt még arra, hogy milyen kitű nő filmet lehetne csinálni Csapá jev történetéből?" A film esztendő multán készen volt és tüneményes sebességgel meghódította a Szovjetuniót, azután meghódította sok ország sok-sokmillió dolgozóját. Hasonlóképpen Sztálin kezdeményezésére született Eisensteinnek Alexandr Nyevszkijről szóló filmje. Sztálin adta meg az irányvonalat a történelmi eseményeknek és a történelem szereplői jelentőségének átértékelésére. Az ő kezdeményezésére nemcsak a forradalmi mult kapott nagy és méltó helyet a szovjet irodalomban, a szovjet színpadon és szovjet filmben, de neki köszönhető az is, hogy a szovjet művészet és irodalom újjáértékelte az orosz történelem sok jelentős alakját, méltó helyre állította indokolatlanul elfelejtett, vagy igazságtalanul leértékelt hőseit az ezer esztendős orosz múltnak. Neki köszönhető, hogy a mult újjáértékelése érthetőbbé teszi korunk problémáit és bevilágít a jövendőbe is. Mert hisz' a helyesen értékelt mult bizonyítja, hogy a haladás és reakció harcá" ban a reakciónak minden mesterkedése és minden véres kegyet lensége ellenére végső fokon mindenütt és mindig a haladás győz. Sztálin az irodalomnak és művészetnek nemcsak nagy elvi jelentőségű kérdéseivel foglalkg zik, de időt és lehetőséget talál arra is, hogy segítségére legyen az irodalom és művészet segítségre méltó és tanácsra, segítségre szoruló dolgozóinak. A legszorgalmasabb színházlátogató. Minden szovjet filmet megnéz. Rend" szeresen és nagy szeretettel olvassa a szovjet írók műveit. „Hűséges olvasójuk vagyok" — biztosította többször a szovjet írókat. Sohasem hallgatja el a véleményét. Sok szovjet író életének legnagyobb büszkesége az, hogy Sztálin telefonon, személyesen (ritkán levélformában) véleményt mondott egyik vagy másik munkájáról. Aki megérdemli az elismerést, az tőle bizonyosan megkapja. De abban is segítségére van az íróknak és művészek" nek, hogy magánéletüket figyelemmel kíséri. „Maga túlsókat dolgozik, elvtárs" — mondja az egyiknek, — pihennie kell!" „Maga olyan természetű munkát vállalt, elvtárs, ami árt a képességeinek" — szólt a másikhoz. És (természetesen) nemcsak tanácsot ad, de segítséget is. Mindezt elsősorban a művészet és irodalom, a művészek és írók iránti szeretet diktálja. De nem csak az, Sztálin (épúgy, mint Lenin) nagyon magasra becsüli a művészet és irodalom embert alakító, embert fejlesztő hatását, Lenin szerint az irodalom, a mi irodalmunk a tömegek érzéseit a A vezető megállt Vele együtt Voropájev is. A vezető szórakozottan ránezett, tekintetével oldalt intett és Voropájev ugyanabban a pillanatban egy hangot haiioit, ame.yet nem lehetett felreismerni: — Tessék, jöjjön ide Voropájev elvtárs, ne feszélyezze magát. Voropájev azonban meg sem mozdult, lábai felmondták a szolgálatot. Voropájev megpillantota Sztálint. Világos rövid tavaszi kabátban és világos sapkában állt Sztálin az öreg kertész mellett a szőlőnél, amely csavaros indáival a falhoz támasztott lécekbe kapaszkodott. Sztálin Voropájevre nézett, de még valamit magyarázott a kertésznek, ami láthatólag mindkettőjüket komolyan érdekelte. — Kísérelje meg ezt a módszert, ne féljen — mondta Sztálin —, nem fog csalódni benne, magam is kipróbáltam. A kertész szórakozottan, de egyszersmind gyermekes lelkesedéssel nézett a vele beszélgetőre és karját tanácstalanul széttárva felemelte: — Visszarionovics Joszip, valahogy félek a tudománytól. A cár idejében valamiféle szakemberek voltak itt nálunk és elutasították ezt a módszert. — Igazén kevés olyasmi volt, amit ők el nem utasítottak volna, — vetette ellene Sztálin. — A cár idejében az emebrek is rosszul fejlődtek, számunkra ez egyáltalán nem lehet mérvadó. Kísérletezzen bátrabban! Szőlőre és citromra nemcsak a maguk vidékén van szükségünk. — Az éghajlat a válaszfal, Visszarionovics Joszip. Hogy élhetne a dér birodalmában ez a gyenge, leheletfinom növényi — mondta a kertész és a szőlőre mutatott. — Szoktassa nyers életfeltételek

1 hez, ne feljen! Mi is déliek vagyunk és északon sem érezzük rosszabbul magunkat, — fejezte be szavait Sztálin és néhány lépést tett Voropájev felé. — Ô Istenem — sóhajtott a kertész. — Ostobaságokat műveim, abban az első, de amikor felelni kellene értük, akkor nem mozdítod el a helyéről, — mondta Sztálin és Voropájev megdöbbenve vette észre, hogy kezét nyújtva, megnyerő mosollyal jön feléje. — Mesélték nekem, hogy támadásra vezeti az itteni kolhózokat. Nagyon érdekes, bár nézetem szerint ez nem egészen helyes. Üdvözölték egymást és Sztálin el sem engedve Voropájev kezét, a fonott karosszékekkel körülvett kis asztalhoz vezette, ahol Vjacseszlav Mihajlovics Molotov ült. Állandóan jöttek hozzá a diplomaták és valamit suttogtak a fülébe, Molotov pedig félhanffpn f°M* r-':

u ' — le volt iratcsomókkal. Vállat vont és mcsollval mentette ki magát elfoglaltságáért. Sztálin elképzelhetetlenül nyugodt volt. Ugy látszott, hogy a világon most legjobban Voropájev sorsa érdekli és még talán a halvány kék ég, a tenger, ez a simuló melegség; szeme barátságosan hunyorgatva időről időre megpihent annak felületén. Voropájevnek úgy tetszett, hogy Sztálin nem öregedett azóta, hogy utoljára látta az ünnepi szemlén 1941 november 7-én. ám más tekintetben igen megváltozqtt. Arcának ismerős vonásai nem változtak, azonban új, ünnepélyes kifejezést nyertek és Voropájev szíve megdobbant az örömtől, amikor ezt észrevette. Sztálin arckifejezésének meg kellett változnia és valami mást visszatükröznie, mert a nép úgy tekintett Sztálin arcába, mint egy tükörbe, önmagát látta benne és ez a nép megváltozott, még dicsőbb országnak népe lett. Mihajlovics Vjacseszlav segített leküzdeni az első percek zavarát; megindult a beszélgetés. — Hallottam már Voropájev ezredesről és nézetem szerint helyesen járt el — szólt hirtelen Sztálin —-, amikor a vidéki munkát választotta. Sajnos, nálunk még sokan vannak olyanok, akik szívesebbe nhivatalnokok Moszkvában, mint gazdák vidéken. Sztálin Molotovra tekintett, aki megértően elmosolyodott. — Még vannak olyanok — folyP. A. PAVLENKO: BOLDOGSÁG (Alexej Voropájev, Pavlenko „Bjldogsá(/" című regényének hőse, egy ' háromszor megsebesült tüdőbajos, kiszolgált ezredes 1944 tavaszán érkezik a Krim félszigetre. Azt hiszi, hogy az élet számára már nem hozhat semmit, ám itt belekerül a munka forgatagába és az elragadja öt. Ebben az építő munkában megtalálja a szovjet ember igazi boldogságát. P. A. Pasienkov nagy művészi erővel dolgozza ki ezt a témát és mutatja be az ezredes életén keresztül a szovjet valóságot. Ennek a könyvnek minden epizódja egy-egy szorosan összefüggő láncszemét képezi az eseményeknek s e láncszemek közül talán a legerősebb és legkimagaslóbb Voropájevnak Sztálinnal való találkozása. Sztálin ebben értékeli Voropájev eddigi munkáját és útmutatásokat ad a továbbiakhoz.) tattá Sztálin —, de csakhamar lejár | az idejük... Mondja el, hogy véleménye szerint hol mutatkoznak olyan hiányok, amelyeken haladéktalanul segíteni kell? Beszéljen nyugodtan. Sztálin kényelmesen leült a karosszékbe és a cigarettás doboz után nyúlt. Rövid pipája, nem tudni miért, nem volt nála. — Emberekben van hiány — felelte Voropájev — és elsősorban okos emberekben, Sztálin elvtárs. Sztálin Molotovra tekintgetve csendesen nevetett, aki szintén mosolygott. — Okos emberekre mindenütt lelte Voropájev és érezte, hogy ebben a kérdésben Sztálin nem fogja támogatni. — És maga hogy él, nehezen? kérdezte Sztálin, oldalról figyelve Voropájevet, mintha csak azt szeretné megtudni, ami már előtte teljes egészben ismeretes volt, hanem inkább a felelet hangszínezetét szeret te volna hallani. — Nehezen. — Nagyon helyes, hogy ilyen egyszerűen megmondta. Ha néha kérdezem: „Hogy vagy?" — „Nagyon jól" — hangzik a felelet és kitűnik, hogy nem is ebédel mindennap.. TEMIRKUL UMETALIJEV: CÁ IMLCW, kiitltJÜ Kirgiz vers a sztálini alkotmányról. Ismerek egy könyvet, a nagy Sztálin írta, Abban van a népek sorsa beleírva, Es mint a nap-csillag éltető tű z-pírja Ügy besugározza földünket e könyv. Felnyitom a nagy könyv első oldalát — ott Száe és száz dübörgő gyárüzemet látok, Gazdag termést ont a kolhoz, sok jószágot: „Munka és jólét!" hirdeti e könyv. Tovább lapozok én most a másodikra: Százezer iskola, mind oktat, tanít ma. „A győzelem titka és az élet titka: tanulj, szovjetember!" — így oktat e könyv. A harmadik — az a valóra vált álom: '.öld rétek, zöld kertek szagos hűsét járom. „Ha tested elfáradt zord, télben, hő nyáron, jussod a pihenés", így beszel e könyv. Hűséges és tartós testvér-szeretetben Együtt él az orosz, ukrán, laigiz itten. „Bárki vagy: örökre megrendíthetetlen Ura vagy e földnek" — ezt mondja e könyv Hol víg tavasz virul, vfa tükrén a hab Int, Hol a magas égben fülemüle kering, ösl hegyek ormán, ott látom én Lenint: Hitem a boldogságom nékem ez a könyv. Gyászoltam már gyásszal, gyötrelmeket álltam, De erős maradtam közös egy-hazánkban Ellenség orv kezét nem féltem, nem bántam, Híven védelmezett engem ez a könyv. fis hogy kertem felett ott kóválygó vércse, Sas és varjú közt a különbséget értse, Nem kíméltem karmot, nem kíméltem vért se, Mert vezérem, pajzsom — az volt ez a könyv. Velünk jött — úttalan, Idegen utakra, Bomba-vihar bömbölt és gránátok pokla, S ml)? vertük az ellent — azt mindenki tudta: Szivünkben, lelkünkben velünk volt e könyv. Vihar dűl a földön, még dűl szakadatlan, De nap-csillag fénylik dúló viharokban, Nem hamvad a tüze, örök-tüzff katlan: Minden Idők Izzó napja ez a könyv. szükség van — mondta Mihajlovics Vjacseszlav. — Ezredes elvtárs, az okos embereket elő kell teremteni — mondotta Sztálin gyorsan, szinte mintha parancsolna — még pedig magának kell helyben előteremteni és nem várni, amíg Moszkvából a nyakába hullnak. Hogyan? Hát nincs az sehol megírva, hogy egyedül csak Moszkvában születnek Jó munkások. — Mindenesetre itt is nőnek, csakhogy lassan, a hiány ellenben nagy —• mindenfelé csak pusztaság — feszocializmjus irányában szervezi. Sztálin azt mondta, hogy az író a lélek mérnöke. Ágyúdörgés közben lés az ötéves tervek megvalósításáért folyó súlyos harc közepette is mindig gondol Sztálin a kultúrfront jelentőségére és sohasem feledkezik meg a szocialista kultúra harcosairól. A hetvenesztendős Sztálin harcos élete világtörténelmi jelentőségű események, világtörténelmi jelentőségű győzelmek, világtörténelmi jelentőségű alkotások hosszú'hosszú sora. Nagyszerű életének egyegy epizódja is több, nagyobb és szebb, mint száz történelmi hős életének minden eseménye minden harca — együttvéve. A művészek és az írók jog gal büszkék arra, hogy az új vi" lág nagy alkotójának, a nagy Sztálinnak egész életén végighúzódik a művészet és irodalom iránti érdeklődés, a művészet és irodalom szeretete, megbecsülése és gondozása. Illés Béla. Igen, egyelőre nehezen élünk, de mondja meg a kolhóz tagjainak: rövid időn belül minden teljesen megváltozik és jobb lesz. A közellátási kérdéseket a Párt olyan eréllyel fogja megoldani, mint amilyennel annakidején megoldotta az iparosítás kérdéseit. Mindent megteszünk, hogy az embereknek jobb életük legyen Jobb, mint a háború előtt. Beszéljen az itteni emberekről. Kik ezek, honnan jöttek, mit csinálnak? Voropájev egy pillanatra elgondolkozott, válogatta, hogy kivel is kezdje, Sztálin azonban azt hitte, hogy Voropáiev szavakat keres és ezért arca elégedetlenül elkomorodott. — Ne válogassa a szavakat, élethűen vázolja fel őket. Mi valahogyan majd formába öntjük. És Voropájev izgatottan beszélni kezdett mindenkiről, aki közel állt hozzá. Ogarnov Viktorról, Pauszovról, Cimbálról, Bogdanovna Máriáról és az asszony gyermekszanatóriumáról, Sztupina Annuskáról, a Podnyebeszkó párról. Gorodcovról és mindazokról, akikkel együtt elmélkedett a jövőről. — És azt mondta, hogy emberekre ven szüksége! — mondta Mihajlovics Vjacseszlav csodálkozva — Hiszen egész csemetekertje van Csakhamar mi kezdünk innen embereket vinni. Sztálin sokáig hallgatott, cigarettára gyújtott és fújta a füstöt. — Ha olyanokba, mint ezek aPodnyebeszkóék — szólt csendesen, mintha magának mondaná —, erőt öntünk, — helyesen járunk el. . . Vagy ez a Sztupina lány... a németek elleni gyűlölettől fűtve épiti az új életet. Minden esetre ennek az erőnek helyes irányt kell szabni És Cimbált őrizzétek, meg ne bántsátok! Szükség van ilyen nyugtalan öregekre, nagyra becsüli őket az ifjúság ... No, hát ki van még? És Sztálin egyre többet ép többet keérdezett, majd elgondolkozott, hirtelen magába zárkózott, pontosan összehasonlította a most hallottakat azzal, amit korábban már megtudott és igyekezett megállapítani, hol az igazság, aztán újra felélénkült és minden új névnek örült. Amikor meghallotta Voropájevtől, hogyan vágyódik Gorodcov a gabona után és álmában láthatárig húzódó búzaföldeket lát, felállt és gondolatba merülve elsétált, Voropájev szintén felállt, nem tudta, mit tegyen, kövesse-e Sztálint vagy az asztalnál maradjon, Molotov azonban megszólalt: — Üljön le. Visszarionovics Joszip szeret járkálni, elgondolkozni. Sztálin az asztalhoz visszatérve így szólt: — A gabona után vágyódik —• ez valóban helyes. Ez a vágy a legfontosabb utáni vágy. Am szőlőre, fügére, almára is szükség van. Mondja meg neki, Gorodcovnak... ö meg fogja érteni, mert katona ember, hogy ti itt a második arcvonalat alkotjátok, A gabona kérdését megoldjuk, lesz gondunk rátok. Sztálin felélénkült, ahogy eszébo jutott a kertésszel folytatott beszélgetése. — Ez a kertész — negyvenöt év® dolgozik, de fél a tudománytól. Ez, mondja nem megy, amaz, mondja, az fog menni. Puskin idejében Görögországból hozták ét Odesszába a paradicsomot, mint ritkaságot és ezelőtt 15 évvel már Murmanszkban kezdtünk termelni paradicsomot. Akartuk, hát ment a dolog. A szővinni északra. Azt állították, hogy a vin inészakra. Azt állították, hogy a gyapotot deiti 'lehet Kubán ban, sem Ukrajnán termeszteni és elkerült oda. Az egész tudomány abban áll, hogy akarni és törekedni kell. Ezt mondja meg neki — ismételte mégegyszer Sztálin. — Hogy is mondta ez a Goroncov: álmomban gabonát látok? — Igen. Látom álmomban, mondja, hogyan aratják a búzát. Felébredek — vállaim fájnak a munkától és a szobában friss gabonaszem illato' zik. — És el lehetne-e ezt a Gorodcovot a sztyeppére, a búzavidékre kül* deni? — indítványozta hirtelen Sztálin. — Orosz ember, földműves. Gondolkozzék rajta. Beszélje meg a ve* zetőséggel. Na, kiről fog még mesélni? Voropájev ettől a lelket melegítő beszélgetéstől a végletekig felindulva, köpenye zsebébe nyúlt zsebkendőjéért s azzal együtt kirántotta és a földre ejtette a hajnalban kapott hóvirág csokrocskát. A vezető, aki a közelben állt, felemelte a virágot, Voropájev pedig újra zsebrevágta, Sztálin kíváncsian nézte. — A zseb, ha jól tudom, nem a virágok számára készül — mondta komolyan. — Adja csak ide a virágot, így ni! — és a hóvirágokat az asztalon álló széles, alacsony vázában viruló hatalmas virágcsokor közé tette. — Vagy talán valakinek szánta? Voropájev elmondta, hogy a kis Tvarozsenková ezt a virágot Sztálinnak szándékozta átadni és milyen váratlanul teljesült a vágya. Sztálin azon gondolkozott, mivel is ajándékozza meg Tvarozsenkovát és magához szólítva egy közelállót, megkérte, hogy egy különösen szép kosárkában kalácsot és édességet hozzon. Amint ezt a kosárkát elhozták, Voropájev engedélyt kért a távozásra. — Legény a talpán, hogy így járt el, igazi férfi — mondta búcsúzóul Sztálin. Ne hallgasson senkire, aki ezért szidni akarná Nálunk amúgyis túlsók a hivatalnok. Kitűnően csinálta. Kitűnően. És amikor egyenesen Voropájev szemébe nézett, arca mintha felragyogott volna, a nap egyik sugara villant át rajta éppen.