Uj Szó, 1949. december (2. évfolyam, 197-219.szám)

1949-12-21 / 214. szám, szerda

1949 december 21 U J SZO 13 JÄN PONICAXÍ S Z TÁ 11N 1937 Hatalmas alakja felhőkig emelkedik, Felismerem nagyjaink éles vonásait. Mögötted tömegeknek ábrázata vibrál s a magas kemencék sora versenyt születik. Alattad fellegek. Számokat rajzolgatsz rá, hogy hulljanak a rétre mint traktor eső. Felettünk korunk dalait zúgja repülő, Gyermekek arca új élettől lett nevető. Ellenség fenyít szikár ököllel, Tömeg közepette villognak farkasfogak, Hátunkban vigyázzban hallgatnak még az ágyúk és pilóták vesztükre készen várakoznak — parancsra repülni. Előbb letörni gyilkost, ki szétharapná terméseit a zsíros földnek, amelyen lábad oly szilárdan megállott. Nagyon jól tudjuk, hogy a hatalmas tömeg nem enged kérges tenyeréből falatot sem, mi járandósága volt, mert szántott, vetett, nem adja a nyomorban épített palotát, sem gyárak hasznát, amelyért harcos éneke zúgott számtalan súlyos év viharain át s vérét ontotta a becsületes proletár. Köröskörül tömeg lapul halálraváltan, lm feléd repes reményre szomjas özöne, hatalmas lény, ki támaszkodsz a nép izmára vágyálmainak reszkető lavináját küldözi ntánad fenyegetett föld népe: Csak állj és szilárdan járj tovább s ébressz föl minket ébresz. 1945 Múltak az évek, veszedelmes évek Nagy Sztálinunk ismét hozzád fordulok, Én egyszerű é

s igénytelen lélek, dallal, mit lágy csodálaba burkolok Volt idő, éreztem, hogy csak hallottad A szót „Igen" és-mégis beszélgetünk. Nem volt bennem éhség, vagy kíváncsiság, csak gőgös szerénység, mely töri kedvünk: Fontos munkája van. Minek zavarni. S a verset mégis május elsejére Körútra vitte vágya, nem kavarni érzést, mely csendben összefűz örökre. Múltak az évek. Veszedelme

s évek. A világ fetrengett utat keresve És én feszülten figyeltem életed, idők szavát s tetteit válaszúton. Mégis kivártam, — megjött küldöttséged Malinovszkyd és sok deli vitézed érkeztek, mint végszó rabság űzésére, akár varázslók a varázsvesszővel. Felráztál minket s a nép sorban felkelt, Átmunk ragyog a valóság féuyében, Szerény hálánkat Sztálinunk fogadd el és lépkedj, lépkedj, tovább öröklétbe. PÓCZ OLGA fordítása. Sztálin és Maxim Gorkij barátsága Sztálin a szovjet írókat az emberi lélek „mérnökeinek" nevezte. Sztálin és Gorkij barátsága óriási és termékeny hatással volt ? szovjet irodalom fejlődésére. Két titán barátsága volt ez, akik közös művön dolgoztak. E barátság lényege abban állt, hogy mindketten nagyon jól tudták, hogy mi az irodalom s a művészet és hogyan fejlődhetnek. Az irodalom erdő és nem fű, amelyet nyáron kétszer is le lehet kaszálni. Az erdő lassan nő, de amikor kinő, évszázadokig is fennáll. Azonban a facsemete, amikor nőni kezd, nagyon törékeny, könnyen el lehet tiporni és ezért a titánok lassan és óvatosan lépkednek Ezért szerette és óvta annyira Maxim Gorkij a fiatal szovjet irodalmat és ezért mondta Sztálin, hogy sok-sok íróra, tízezrekre van szükség. Es ezért meg lehetünk' győződve arról, hogy a szovjet irodalom a nemzetiségek és nyelvek egész kjilönféleségével kétségtelenül az első helyet foglalja el az egész világon, az egész világirodalomban. Ez oiyan biztos, mint amilyen biztos az is, hogy a mi könvveink, könyvtáraink ott lesznek maid a párizsi és newyorki dolgozók házaiban is, valahol a Vogézekben és Amerika, Mexikó és Kína fennsíkjain is. És ha a tudatlan ezt kérdezi: „honnét szereztétek mindezt?" Azt felelik majd neki: — Belénk a szocializmus öntött lelket — bennünket Sztálin vezetett. Két álió napig megszakítás nélkül esett a hó. Amikor Gorkijba értünk, Alexej Maximovicshoz, az út mindkét oldalán gyönyörű magas hófúvások emelkedte'k, amelyeket lapáttal szórtak az útról. Az ég a hó fölött könynyű volt, olan szabadnak tűnt, egyetlen felhőcske nélkül. És a nap ebben a folyékony ezüstben oiyan bátran játszadozott, hogy majdnem megvakultunk. Gorkij, mint rendesen, a verandán üdvözölte a vendégeket. — Van-e jobb hó a ti Szibériátokban? — kérdezte mosollyal és kezével széles gesztust tett. — Nézzétek csak, micsoda gyönyörű hó, sohasem tudsz betelni vele! Néhány pillanattal ezelőtt távozott tőle egy szibériai tudós Tomszkból vagy Irkuckból és Gorkij még a beszélgetés hatása alatt volt, amelyet Szibériáról folytattak. Imádta ezt az iországrészt és szívesen tette volna nekünk azt a szívességet, hogy beismerje az ottani hó jobb minőségét, azonban sajnálta feladni nagyszerű hókúpjait, amelyek hersegtek a fagyban. — Beszéljetek csak! — mondotta és bevezetett bennünket szobájába, ahol leült az asztal mögé. Látszott az aicán, hogy szívesen hall Szibériáról mesélni. Szibériában voltam, de mái régebben és mindent már azelőtt eimeséltem. Így tehát most azt mondtam, hogy igazán jó volna elmenni. Szibériába, körülnézni, hogyan változott meg ott minden. — Kerekedjetek csak fel! Mingyárt holnap, bizonyosan holnap, mert valami közbejön és ismét elhalasztjátok. Oyan tapasztalataim vannak, hogy amikor azonnal utaztam, akkor el is értem mindent és láttam is bőven! Elnevette magát, elhallgatott, rágyújtott, ránézett a cigaretta füstjére és magába mélyedve mondotta: ' A nép csodálatos definíciókat mond ki, amelyeket azonnal le kell írni. Olyan ' defmicjól^a*, amelyek nekünk Íróknak eszünkbe sem jutnak. Ha például elmentek Szibériába és elmentek a néphez, arra a heiyre, ahol Vladimír Iljics és Joszif Visszárionovics élték, szokatlanul kifejező szavakat hallhattok majd, amelyek legnagyobb embereinket jellemzik. Egy munkán a Donmedencében például gyönyörűen mondotta Sztálinról: „Az idő mestere — és pont. Minden percben tudja saját tapasztalataiból, hová kell állnia és mihez kell fognia" Gyönyörű szavak ezek, rövidek, igazak. Alexej Maximovics a szemünkbe nézett és hozzátette: — A mi Joszif Visszárionovicsunk az idő mestere és ura Gorkij mindig csodálatos szeretettel mondotta ki ezeket a szavakat: — Joszif Visszárionovics. Szemében ilyenkor meghatódottság fénye csillant meg és egyúttal erős villogással. tűzött. Kihúzta zsebkendőjét, megtörölte vele bajuszát és azután csendben eimoso'yodott, mintha maga is csodálkozna azon, hogy olyan jól és ízesen lehet Jumondani ezeket a szavakat. Egész életen át gyűlölte a nagy- és kisbirtokosokat, akik magukat uraknak nevezték. Gorkij egész életében a mezők és gyárak valódi, igazi uráról álmodott, az erős, kiváló és értelmes gazdáról, az idő gazdájáról és mesteréről, akinek kezében az idő rendkívül ügyes és termékeny formákat ölt, akit úgy szolgál, mint eddig soha még mást, mint ahogy ennek példája az ötéves terv veit. És Gorkij a többi alkotók millióival együtt kiharcolta magának azt a jogot," hogy kimondhassa és láthassa az idők valódi gazdáját — az Embert, a millió új embert, a_föld új gazdái közül, a lelkesedés eiső és legelső gazdáját, a nagy forradalmárt és tudóst — Sztálint. Sztálini zászló az Északi sarkon Ivan Papemin, a Szovjetúnió Hőse vezetésével hajtotta végre egy bátor szovjet expedíció az eddig megoldhatatlannak látszó feladatot: az Északi sarkon átvezető légiút meteorológiai felderítését. Megfigyelőállomást kellet létesíteni az ,Északi sark zajló jégtábláin. Papanin, Sirsov, Kronkolj és Fjodorov kilenc hónapig tartózkodott a veszélyes helyen. Emberfeletti ne hézségek közepette elvégez ték a rájukbízott munkát. Sztálin egész idő alatt a legnagyobb gondoskodással vette körül őket. Ez megacélozta akaratukat. A szikratávíró szüntelenül közvetítette a sztálini figyelmesség jeleit: Sztálin a munka legapróbb részletei iránt is érdeklődött. Papaninék a jégtáblán épített sátorokban szüntelenül érezték a vezér szeretetét A sátorban ott függött Sztálin mosolygó arcképe, mintha személyes jelenlétével is állandóan bátorítaná, támogatná az expedíció tagjait életveszélytrejtő megfeszített munkájukban. A legvadabb hóviharok, a jégzajlás sem sodorhatta le a sátor ormáról a Sztálin jelével ellátott vörös zászlót. Amikor az expedíció tagjai hazatérnek, a Kremlben fogadták őket. E fogadásról írje le Papemin Sztálinnal való találkozását. • A Georgie-terem ajtói kitárultak. Vakító fényben úszó termet pillantottunk meg. A teremben hosszú sorokban álltak a szépen feldíszített asztalok. Mindenfelől mosolygó, baráti arcok fordultak felénk „hurrá" kiáltások hangzottak el. Megszólal a zene. Elindultam az asztalok között, keményen szorítottam a Sarkról magunkkal hozott zászló bumbusznyelét. Mögöttem lépkedtek bajtársaim. S hirteler. új, az előbbinél is erősebb tapsvihar tört fel. Orkánszerű éljenzés, „hurrá" kiáltások. Sztálin és a Politikai Iroda tagjai léptek a terembe. Megremegtem az izgatottságtól. Kimondhatatlan öröm töltötte el szívemet. Molotov elvtárs intett, hogy foglaljuk el a díszhelyet. S ami ekkor történt, soha nem fogom elfelejteni. Joszif Visszarionovics megölelt és erősen megcsókolt. Azután sorban a Politikai Iroda minden tagja, t Elfogódottan nyújtottam át Sztálin elvtársnak a vörös lobogót és ezeket mondottam: — Engedje meg, hogy átnyújtsam önnek ezt a zászlót, amely győzelemre vitt bennünket, kitartást és akaraterőt adott nekünk az elemekkel vívott harcban. A ránkbízott feladatot becsülettel teljesítettük. Sztálin maga mellé ültetett. Egész életem álma beteljesedett. — Most pedig, Papanin elvtárs — mondotta Joszif Visszarionovics, felemelve poharát — igyunk a kitűnő munkára, a győzelemre. A munka nehéz volt, de mi meg voltunk győződve arról, hogy becsülettel fogják elvégezni. Ezután elbeszélte nekünk, hogyan élte át az orosz néppel együtt „zajlásunk" utolsó heteit és napjait — Tokát nyugtalankodtam önök miatt — fűzte hozzá. — Joszif Visszarionovics — feleltem — ön mindent megtett értünk, ami emberileg lehetséges. — Nem — felelte. — Keveset tettünk önökért. Még egy támpontot létesíthettünk volna a grönlandi tengeren. Később Sztálin felemelkedett helyéről, szokott, nyugodt járásával ahhoz az asztalhoz ment, ahol feleségeink ültek. Valamit kérdezett tőlük, vidáman elmosolyodott, majd mind a négy asszonyt asztalunkhoz vezette. Kérte, töltsük meg poharainkat és mondjunk köszöntőt asszonyaink tiszteletére. Megtudta, hogy apám is a tere:-ben, a meghívottak között tartózkodik, öt is odahívta az ünnepi asztalhoz, egymás mellé állított bennünket — apám szokatlanul erős öregember — átölelte mindkettőnk vállát és megkérdezte: — Nos, melyik kettőjük közül az apa és a fia? Apámra néztem és valóban, fiatalnak látszc \ Mily gvakran jut eszembe mii.dez, ami e nem mindennapi estén történt a Kremlben. A S .tálinnal való találkozást életem legizgalmasabb, leare: '.kívülibb eseményként őrzi emlékezetem. Szinte megifjodtunk ott, újjászülettünk, látva a vonzó sztálini eavszerűséaet, a csodálatos természe'. jssé tet, ahogy észrevétlenül :d térni a nagy dolgokról a köznapiakra — a létező legnehezebb r-.unkáról a vidámságra és pihenésre. Á I