Uj Szó, 1949. december (2. évfolyam, 197-219.szám)

1949-12-21 / 214. szám, szerda

12 UJSZ0 1949 (fecemTv'r 5f Délután három óra volt, mikor felébredt. Egy darabig még heverészett az ágyban. Ez is hozzátartozott a nap örömeihez; ma nem kellett sietnie. Aprólékosan kiszínezte magának a hosszú délutánnak és az estének örömeit. Az éjszakai váltásban dolgozott és holnap csak délután kettőkor kerül újra az esztergapad mellé. Kemény munkahét volt mögötte, a műhelyben j»em ment minden simán, csak penteken jöttek egyenesbe, hogy végre megkapták az új acélvágót. Első dolga lesz elmesélni Olgának, hogy az új munkamódszerrel hatalmasan túlteljesítette a normát. A jövö hetet biztosan még jobb eredménnyel zárja. Frissen és pihenten ugrott ki az ágyból, de amint borotválkozás közben kitekintett az ablakon, hirtelen elborult. A szemközti munkásbarakkok lapos tetőzetén tömött dunyhaként feküdt a hó és szikrázó fehérségével tisztára fürdette az egész tájat. Innen, a magasan fekvő házból ellátott túl a barakkokon a folyó partjáig és azon túl is a dombokig, ahol a kormos bányaépületeket megszépítette a hó fehérsége, a decemberi nap fagyos ragyogása. Mennél tovább nézte ezt a hóborította tájat, annál élesebbé és kínzóbbá vált lehangoltsága, az egész belsejét felborzoló, szorongással és váddal telített borús érzés. A konyhában terített asztal várta forró kávéval és fehér kaláccsal. Az anya ott állt a tűzhelynél és j, mohón, alázatosan leste minden mozdulatát. Aprócsontú, vékonyka aszszony volt, szinte hihetetlen, hogy ilyen öles vállú, roppant izmú óriás fakadt a méhéből. A férje, Richárd apja is ilyen vállas volt, nevetős kékszemű toronyember, huszonöt esztendővel ezelőtt halálra zúzta a daruról leszakadt acéltömb. De Richárd kék szemeit — az apja életvidám nevetős szemelt — furcsa borongás üli meg sokszor. Ma is ott látja tekintetében. — Baj van a gyárban? — kérdezte aggódva. — Nincs semmi baj, mama. Éppen hogy minden rendben van. — Friss marhasültet csináltam, ahogy szereted! Hazajössz vacsorára? — Ne várjon, mama. A sült Jó lesz holnap ebédre. De maga szépen egye meg a porcióját, Olgáéknái leszek. Az öregasszony szeme csalódottan megrebbent. Richárd észrevette és elmosolyodott. Különös, hogy ez a puhatermészetü, örökké csak az ő gondját viselő asszony ebben az egyben olyan makacs. Egy szóval sem ellenzi a házasságát, de ezer kifogást találna, hogy legalább tavaszig halassza. Pedig most, hogy meggyarapodott a kereset, nem várnak tovább, a jövö hónapban összeállnak. — Mi az, mama, csak nem féltékeny megint? — vetette oda jókedvűen. — Tudhatná, úgy kell maga nekünk, mint egy falat kenyér! Hiszen Olga is dolgozik. Maga lesz a ház gazdája... Eddig egy gyereke volt, januárban kettő lesz. Az év végére talán már unokája is ... Ennek nem örül? Azt majd babusgathatja helyettem. Be se várta a választ, úgy futott le a lépcsőn, tele derűvel és vidámsággal. Ezt is el kell mondania Olgának, hogy milyen hóbortos az édesanyja. Mikor az utcára lépett, újra hullani kezdett a hó, a sűrű pelyhek arcába csapódtak és csiklandósan beleragadtak bajuszába, szemöldökébe. Sikongó nevetés hangzott fel mögötte, gyerekek hólabdáztak és puffanva csattantak a golyók. Valamikor hogy tudott örülni ö is ennek a roppant fehérségnek, szemet vakító ragyogásnak! És ma... ? De nem ma történik vele először, hogy ez a rossz érzés megrohanja és csak dagad benne s szinte túlcsordul, mint valami nyúlós élesztős tészta... Három éve éppen, hogy meglátta annak a lánynak arcképét egy képeslapban. Nem ismerte fel rögtön ezeket a sötét pilláktól árnyékolt, merengő, befelé néző szemeket, az összezárt finom és mégis kissé makacsnak, dacosnak tűnő szájat, csak amikor az életrajzát olvasni kezdte, akkor döbbent rá, hogy ö az, akit akkor, nyolc esztendővel ezelőtt, azon a hólepte fagyos novemberi éjszakán puskatussal kergetett. Végig az egész falun és vissza a hó vastag szőnyegén ... Rajtuk bélelt kabát és prém, azon a szerencsétlenen mindössze az inge ... Hallja a lány ziháló lélekzetét, apró nyögéseit ... a hold fényében látja, hogy verejték önti el éa rögtön ráfagy ... Benn a parancsnokságon konokul összezárja száját és hallgat. Hiába kínozzák, hiába kergetik ki újra a fagyos éjszakába meztelenül — Micsoda emberfeletti ereje és hite volt annak a szerencsétlen teremtésnek! Ahogy a hő nehéz léptei alatt ropog, a keze ökölbe szorul és most ő EGRI VIKTOR: M umr IETETLEN érzi, hogy verejték üt ki a homlokán. — Ezt nem kellett volna... ezt nem! Amikor ott ült már a menyasszonyánál, még egyre a keserű emlék marta. Látta Olga is, hogy valami bántja, de nem tette szóvá. Nem jó az emberekben vájkálni, nógatni őket, majd beszél Richárd magától is a gondjairól, ha szükségét érzi. Hans, Olga bátyja zavarta meg hallgatásukat. — Lógatod az orrod, úgye, — ezzel lépett be. — Van is okod rá! — Miféle okom? — Hallom, hogy be akarsz lépni a Kommunista Pártba, — Jól hallottad, — mondta Richárd csendesen és várta a támadást, mert azzal nyomban tisztában volt, hogy Hans megragadja az alkalmat, hogy kifejtse előtte a világról vallott nézeteit, amelyekben sűrűn burjánzott a régi hitleri világnak ezer vad hajtása. Nem egyszer megpróbálta nyesegetni őket, de úgy látszott, a bozót erdeje kiirthatatlan. — Tudod-e, hogy amit tenni akarsz, az egyenesen hazaárulás? Bemocskolod vele az egész német fajt. Vakságodban olyan zsákutcába kerülsz, ahonnan nincs többé vissza. — Nem vitázok veled mindaddig, amíg te ostobán fajról beszélsz. Torkig vagyok a fajelméleteiddel. Eleget ködösítették vele az én agyamat is. Majd akkor folytatjuk, ha az osztályharc alapjairól nézed a dolgokat. — Osztályharc? Ez az ő maszlagjuk! Ezzel butítják azokat, akikben meghígult a német vér. Olga egy pillanatra letette a hímzést és a két férfira nézett: — Nem értem, alig vagytok két percig együtt, egymásnak estek, mint a veszett farkasok. Hans nagyot fújt és ingerülten leintette húgát: — Ne szólj bele! Arról van szó, ha ehhez a kótyagoshoz mész, magadat is szerencsétlenné teszed. — Nagykorú vagyok. Nem kértelek, hogy gymkodj fölöttem. — Ostoba vagy, Olga! Ez nemcsak a te ügyed, hanem az enyém is ... De különben is, mit bosszankodom. Hiszen úgy ki fogják vágni, hogy a lába se éri a földet. — Engem? — kapta fel Richárd a fejét. — Csak egy kicsit meg kell piszkálni a multat és kiderül, hogy SS katona voltál. — Nem kell azt a multat piszkálni. Megmondok mindent egyenesen ... Nagyon rosszul érted ezt te és az egész kompániád. Ha ők megengedik nekem, hogy egyszer s mindenkorrá pontot tegyek a multam mögé, akkor joguk van hozzá, hogy ezt a multat ismerjék. Hans vállat vont. — Különben is, katona voltál. Ami történt, parancsra ment... Én csak megintettelek. Fontold meg alaposan a dolgot. Ne felejtsd el, maholnap fordul a világ és akkor nincs pardon — felakasztanak. — Szerencsére a világ nem fog megváltozni, legalább is nem úgy, ahogy te gondolod és az én akasztásom is elmarad. Hans szétterpesztett lábbal megállt Richárd előtt. — Megmagyaráznád végre, hogy becsületes német, jó munkás létedre, miért határoztad el magad erre a szerencsétlen lépésre? Azért, mert jó német és jó munkás vagyok, ahogy te mondtad. Mert elég volt a ködevésből, a faji és nemzeti gőgből, ami oda vezetett, hogy ahová léptünk, ott minden rommá lett. Az élet célja: építeni! — És mi örökké-türjük, hogy ily szük határok közt éljünk? — Én egy cseppet sem érzem szűknek ezeket a határokat... Csak azok, akik új háborúval akarnak kitörni belőle. A levitézlett junkerek, a volt gyárosok, a bankosok, meg a többi hajcsár, akiknek nem volt elég a hatesztendei öldöklés! — Még egy fél évig, még egy-két hónapig kitartottunk volna! Másként festene ma a világ és te se szájas- | kodnál így ... Urak volnánk megint és mi diktálnánk a világnak ... Eh, neked ezt hiába magyarázza az ember. Áruló lettél, dögölj meg! Hans kiment és becsapta' maga mögött az ajtót. — Minek vitatkozol vele — mondotta Olga, hogy enyhítsen a feszült hangulaton. — Tudod, hogy milyen ingerlékeny. Richárd mosolygott. — Kifogyott az érvekből, tehát gorombáskodik. De az ö feje lágya is benőhetett volna. Elvégre öregebb, mint én vagyok. Láthatná ö is, hogy jó úton vagyunk. Kikeveredtünk a bajból, emberszámba vesznek, az oroszok mindenben segítenek. És ez nem kicsi dolog, Olga. Rettentően sok terhel bennünket. • — Háború volt. Nem a kisember felel értük. Hansnak ebben az egyben igaza van. — Ezzel mentegeti magát mindenki. Jóamagam is. De valahogy magamban úgy érzem, hogy ez a mentség nem elég. Richárd az ablakhoz lépett. Menynyi hó mindenütt. Amerre a szeme ellát, csupa fehérség... Mint abban az orosz faluban... Hogy is hívták csak? Igen, már emlékszik. Petriscsevo volt a neve ... Annak a lánynak meg Zoja,, Zoja Koszrnodemszkája. Remegő ujjakkal belenyúlt a kabátja belső zsebébe és tárcájából kihúzott egy összehajtott papírlapot. Három éve, hogy őrzi.., Odavitte Olgához. — Látod ezt a lányt.. ? Ezt is megöltük. Hallottam, hogy filmet is csináltak róla az oroszok... Nem tudnám megnézni. — Mi közöd neked ehhez a lányhoz? Miért hordod magadnál a képét? — Miért?... Talán azért, hogy emlékeztessen ... Mert ott voltam a kivégzésénél... és ott voltam a kínzói közt. be ért, benzines üveget húzott ki, hogy ezt az utolsó istállót is lángba borítsa. Az őrnek azonban sikerült odakúsznia melléje, lefogta és lármát csapott... Csak bent a házban, ahol a tisztek laktak, ott láttuk, hogy a a fogoly egy fiatal lány, rövidrevágott, hátrafésült hajjal. Akkor még nem tudtam, hogy Zoja az igazi neve. Tatjánának mondta magát és ez a név volt az egyetlen, amit kivettek belőle. — Megkínozták? — Derékszíjakkal verték a meztelen testét. Én akkor aludtam és nem a lány jajgatása, hanem a szíjak gonosz, bestiális csapkodása ébresztett fel... De hiába verték, abból a lányból nem lehetett vallomást kicsikarni. Richárd ideges ujjakkal összegyűrte a félig elszívott cigarettát és eldobta. — Akkor parancsot kaptam harmadmagammal — folytatta —, hogy egy szál ingben mezítláb hajtsuk végig a falun. Emlékszem, amikor viszszahoztuk, végigmért engem is ... Istenem, milyen mérhetetlen megvetés volt a szemében!... Nem tudom, mi történt vele benn a szobában. Bizonyára tovább kínozták, megalázISZAKO VSZKIJ: Egy szó Sztálin elvtárshoz Nem várva hívást, feltartózhatatlan Tör fel szívemből, itt van ajkamon ... Hagyd, hogy amint jött, Néked általadjam, Egyszerű szómat hagyd kimondanom. Eljött a várt nap. Az idők megértek. A nyugalom a földre visszatért. Köszönöm, mit főd s karod a honért tett. Köszönet sok-sok fáradalmadért. Köszönöm Néked, hogy kiálltuk épen A harci próba súlyos éveit, Ügy bízva Sztálin elvtárs erejében, Ahogy szívünk tán magunkban se hitt A bizonyság Te voltál, a zálog, Hogy ki galádul ránktört, elveszett. Előtted mélyen meghajolva álloV, Míg megszorítom ezt a hü kezet. S megköszönöm hfiséged a Hazához, Hogy tudsz bölc

s lenni, hitet vallani, Hogy életed nagy, tiszta fényt sugároz, Hogy igaz ember vagy — és az, ami. Hogy a Kremlben fenn vigyázta níped Éber szemed, míg viharzott a vész. Hogy mellettünk vagy, köszönöm Tenéked S köszönöm, elvtárs, köszönöm, hogy élsz. Gáspár Endre fordítása. Nehéz sóhajjal tört ki belőle ez a vallomás és mintha megkönnyebülne, mintha valami oldódott volna benne; elfojtott és nyomasztó érzések mélyéből keresett utat a szó, előbb csak félénken, mintha biztatást várna, majd egyre szabadabban az őszinte kitárulkozás hevével, a gyónás melegével. — Jól emlékszem, a tél kezdetén volt, úgy november vége felé. Ott Moszkva előtt, ahol akkor álltunk, kegyetlen volt már a fagy. Egy éjszaka tűz támadt a falu minden sarkán. Szörnyű zűrzavar keletkezett. Megpróbáltunk menteni, amit lehetett. Hajnál felé sikerült eloltani a tüzet. Mindenki azt hitte, hogy partizánok gyújtották. Pontosan tudták, melyik házban vágyunk mi elszállásolva, melyik istállóban állnak a mi lovaink és hol van hadifelszerelés. Kolhozparaszt háza vagy pajtája egy se gyulladt ki. Csak az egyik nagy istállónk nem fogott tüzet... A nyomozás nem vezetett eredményre. Senki sem gondolhatta, hogy egy tizennyolcéves lány volt a gyújtogató. Richárd elhallgatott és emlékei közt kutatva, soká merően nézett az ablak párkányán csillogó hóra. — Két nappal később, éjszaka az egyik őr meglátta, hogy valaki lopakodik az itélló felé. Prémsapka, bu; da volt rajta, nemezcsizma, vattázott nadrág és táska a vállán Amikor a partizán az épület közeléták, de jajszót nem hallottam. És nekem még háromszor meg kellett járnom azt a szörnyű utat. Puskatussal űztük azt a lányt és mikor a szolgálatom letelt, mások kergették így minden félórában, egészen hajnalig. Olga megint abbahagyta a hímzést és sötét szemeit a férfira emelte. — Agyonlőtték? — Felakasztották. Reggel, mikor felébredtem, már állt az akasztófa a piacon. De előbb még folytatták a vallatást. Egyszerre három tiszt faggatta: — Ki vagy? Mi a neved? Beszélj, szajha! — támadtak rá egyszerre háromfelől. És az a lány hallgatott. — Hol van Sztálin? — Sztálin a posztján van! — hallottam tisztán a választ. A kérdések tovább zuhogtak rá, de a lány hallgatott, nem lehetett kivenni belőle, ki küldte, milyen csapathoz tartozik, hol vannak a többiek. Egy hanggal sem árulta el a partizánokat. I — Nem tudták megtörni, szóra bírni... Velünk összeterelték a falu lakóit és a lányt vitték a vesztőhelyre. Alig vonszolta magát fagyott lábain. Az arcán csupa seb és véraláfutás. A falusiak szeme tele volt rémülettel, mondhatatlan keserűséggel. A lányé hideg volt és éles, mint a késpenge, ahogy ránk nézett megvetéssel, gyűlölettel... Furcsa, hogy ezt most érzem csak... akkor, mintha barmok lettünk volna, eltompult agyú állatok ... Richárd szakadozottan, töredezve beszélt, mint aki valami nehézzel birkózik. Olyan volt az emlék, mint egy mázsányi kő, amit nagy kínnal emelnie, görgetnie kellett. — Ráállították egy lőszeres ládára és a hurkot a nyakára tették. Az egyik tiszt éppen előttem állt. Elővette fényképezőgépét és rászegezte a lányra. — Elvtársak! Miért néztek olyan szomorúan rám? — kiáltott fel ekkor a lány. — Legyetek bátrak és harcoljatok. Üssétek a németeket, égessétek fel őket, adjatok mérget nekik! Meg akarták ütni, de ő megkötözött kezeivel visszavágott és megint odakiáltotta: — Nem félek meghalni. Boldogság meghalni a hazáért, a népemért! A hóhér belerúgott a ládába, a hurok a nyaka köré szorult, de a hang még kitört belőle: — Zdrasztvujte, elvtársak! Küzdjetek, ne féljetek ... ! Sztálin velünk! ... Sztálin jönni fog Ez volt az utolsó szava. Sztálin jönni fog!... Neki volt igaza, annak az agyonkínzott orosz lánynak! Olga rátette kezét a férfi karjára: — Miért kínzód magad ezzel a rettenetes emlékkel? Nyolc évvel ezelőtt történt. El kell felejtened. — öt évig nem gondoltam rá, Olga... Furcsa, most az is bánt, hogy öt hosszú évig olyan tompult aggyal, olyan tompult szívvel éltem... — Most talán jobb, hogy így gyötrőd magad és még a 1 épét is őrzöd ? Szakítsd ketté, dobd el és vége lesz. — Nem, nem, Olga! így van jól. Tudod, bennünket is hősiességre neveltek. Arra, hogy a férfias élet értelme harc. És meghalni a hazáért, a Führerért, a legnemesebb emberi tett. Tíz éven át ezt verték a fejünkbe. És én is elhittem. Elhittem azt, hogy a védtelen falusiakat halomra ölni, partizánokat kivégezni kötelesség és hősiesség. — Olyasmit érzel bűnnek, amiért nem te felelsz. — De a gondolataimért felelek, Olga! Nem mi voltunk a hősök, hanem az a lány, és a többiek, akik úgy haltak meg, mint ö. Elviselni a legrettenetesebb kinokat, nem árulni el a társakat és a halál pillanatában is hinni, hinni és hitet adni... Legyőzhetetlennek lenni, túl a halálon is. Csak azok tudnak meghalni így, akik valami nagy igazságban hisznek. Nem olyan silány valamiben, mint a fajunk felsőbbrendűsége és az uralomra termettségünk. — Nagyon kemény vagy most magad ellen, Richárd ... Valamenynyiünk ellen. Mire ez a nagy véglet? Nem voltunk olyan bűnösök. — Nem mind, ez igaz, Olga ... De az én kezem akkor nem volt tiszta, mégha parancs hajtott is és a legkisebb lázadás golyót jelentett is volna. Az volt a bűnöm, hogy még magamban sem lázadtam fel és csak most jutottam idáig, ehhez a felisr meréshez. Visszafordult az ablaktól és Olga látta, hogy arcvonásai most élesek, minden olyan rajta, mintha véső faragta volna ki fehér kőből élesen és határozottan. És mégsem volt kemény az arca, talán a szeme tette ezt, melyben fény lángolt, álmatag és sóvárgó fény, amelyet azelőtt sohase látott benne. —Most má rtudom, Olga, hogy ez az emlék nem fog többé úgy meggyötörni. Mert ha hibáztam, érzem, hogy jóvátehetem ... Dolgoznom kell, nem egy emberként, de kettőért, háromért. Nemcsak magamért te éretted, az anyámért, a gyermekeinkért, mindenkiért... Látod, ezért kértem felvételemet a Pártba... Hogy úgy dolgozhassam, mint ők ... a halottakért, a békéért... Elmondok ott is mindent, ahogy neked elmondtam. És ha felvesznek jelöltnek, az lesz az én legszebb napom. Csend ülte meg a szobát, a békességnek az az ünnepi csendje, amelyet csak az a pillanat szül, mikor két lélek a legmélyebb egyetértésben találkozik egymással és nem kell többé sző a legteljesebb összhanghoz.