Uj Szó, 1949. november (2. évfolyam, 172-196.szám)

1949-11-19 / 187. szám, szombat

UJSZ0 mészáros öioegye Irta SZABÓ BÉLA Ravaszné, az ezüstkazetta tulajdonosa született özvegyasszony volt. Ez alatt azt értem, hogy mingyárt az esküvő napján mindenki elő., t nyilvánvaló volt, hogy ez az asszony egy napon eltemeti a párját és rendes, törvényes özvegyasszony lesz belőle. Már férje életében is ö volt az úr a házban és Ravasz, ez a hatalmas, nagydarab ember, sohasem volt több egy fölösleges bútordarabnál, melynek az a sorsa, hogy egyszer a fáskamrába kerül, ott aztán széthull és eltüzelik. Amellett egész nap nehezen dolgozott, kora reggel kezdte, amikor az istállóból a vágóhídra vitte a marhákat és rekedt, vastag hangja, mint egy göbös ostor, pattogott végig" az udvaron. Ez az ember a mészárszékben tombo'ta ki a dühét, ahogy vágta, darabolta a nyers, véres húsdarabokat, de ha hazajött, lecsendesedett, mingyárt az előszobában levetette sáros bakancsát, nehogy a pokrócot vagy a sárgára súrolt padlót bepiszkítsa. És jaj lett volna neki, ha felesége valahol lábanyomát észreveszi, pokoli hangjától lángra kapott volna, mint egy papírdarab. így is történt egy napon, amikor éppen kanalazta a levest, leejtette a kanalat és a zsíros leves a tiszta pokrócra ömlött. Több sem kellett, az a-sszony dühe nem ismert határt, ordítozó hangja végighasította az egész alsóutca csöndjét. Egy óra múlva beljött hozzánk Fedorcsikné karbatett kezekkel, halálosan komoly arccal, titokzatosan fénylő szemekkel és rövid, energikus táviratstílusban közölte anyámmal, hogy Ravaszt megütötte a guta. A hírt mindenki nyugodtan fogadta, mi sem volt természetesebb, az egész utca tisztában volt azzal, hogy a guta tulajdonképpen a felesége. A temetésen inkább az asszonyról, mint a halottról suttogtak. Ravaszné felvetett fejjel, kipirult arccal ment a feldíszített fekete kocsi után győzelemittas gyásszal, mint aki jól végezte a dolgát. Ekkor derült ki, mennyire gyűlölik őt a szomszédok. Kedvük szerint tombolhatták ki bosszújukat. Az asszon ik csoportokba verődtek össze és nyelvük működni kezdett. Az egyik azt mondta, hogy a kocsisával van viszonya, a másik nem elégedett meg a kocsissal, a legendák szárnyra keltek, mint termékeny magvak a szélben és arról kezdtek suttogni, különösen a fogatlan cukorkásné terjesztette sziszegve, halkan, szerényen, de szemérmetlenül, hogy Ravaszné nem is igazi asszony, mi sem bizonyítja ezt jobban

4 mint az, hogy meddő: egy vacak gyereknek kéttelen volt életet adni. Kurrogtak az asszonyolt kötényeikbe, szennyes csatorna lett az örömük. De Ravaszné nem törődött velük, férje halála után bezáratta a mészárszéket és fűszerüzletet nyitott, amely élni és virulni kezdett anélkül, hogy különösen megerőltette volna magát. Vevői falusi asszonyok voltak, akik úgy ragadtak hozzá, mint legyek a légypapiroshoz. Történt egyszer, hogy kis húgom az ő udvarában játszott, ugrándozott és lármázott. Ravaszné, aki gyermekhangokat nem bírt elviselni, egyszerűen kikergette. Én ott álltam a kapu előtt és néztem, figyeltem, ahogy ráncigálja és tólja kifelé. Bántott ugyan a látvány, de hallgattam, mert magam sem lehettem több kilenc évesnél és tudtam, hogy nem ajánlatos ezzel a „bestiával" kikezdeni. Pár perc múlva húgom újra az udvarában volt és folytatta a játékot ott, ahol abbahagyta. Ott maradtam a helyemen és vártam izgalommal, hogy mi következik most. Ravaszné bizony nem váratott magára soká, seprővel a kezében jött ki, óvatosan, lábujjhegyen közelítette meg húgomat és hátulról fejbevágta a seprőnyéllel. Kis húgom a földre zuhant, egész teste rángatódzott a fájdalomtól, kínjában két reszkető kezébe rejtette dagadt fejét és nyöszörgő, kétségbeesett hangija kicsalta az összes szomszédokat. Engem a düh és fájdalom szinte megbénított, de láttam* hogy az özvegy odébb akar állni, erre gyorsan betoltam a kaput, fogtam egy hatalmas követ és feléje hajítottam, ő azonban még idejekorán félreugrott, ekkor utolsó fegyveremhez nyúltam, dühömet és megvetésemet feléje köptem és két legnagyobb ablakát betörtem. Azóta az anyám és a többi Szomszédasszony megszakított vele minden összeköttetést, szóba sem álltak vele többé. Az özvegy azonban emiatt nem nagyon bánkódott, szíve mélyén úgyis megvetette ezt a „rongyos csürhét", ahogy ő a szomszédasszonyokat szokta nevezni. Tovább is hízott, erősödött, vagyona gyarapodott és ha vasárnap a templomba mént, nehéz aranyláncok meg brostük díszítették fényes, fekete selyemruháját. Vöröses arcát fátyol vonla be, határozott és győztes léptekkel ment a templom felé, mint egy eleven gyászlobogó. A gyermekes asszonyok ilyenkor sorfalat álltak kopottruhás porontyaikkal és nézték őt az irigység és megvetés vegyes érzelmével. Ö azonban csak ment vastag imakönywe! a kezében kalaposán, ékszeresen és a koldussereget észre sem vet'e. így múltak az évek. a háború egyre nagyobb méreteket öltött, a „koldussereg" egyre rongyosabb lett és mármár úgy tetszett, hogy a „koldussereg" örökké viselni fogja az özvegy meghitt jelzőjét, míg öt védeni fogják a bűvös aranyláncok... de máskép történt. Az első háború végén, az államfordulat előtt egy hajnalon ágyúlövésre riadtam fel mély gyermekálmomból. Szobánk ijedtarcú felnőttekkel volt tele, halkan, reszketve beszélgettek egymással és amikor felhördült egy ágyú, félelemmel vegyes tisztelettel elhallgattak. A szavakat, az emberi hangokat elnyelte a bömbölő ágyú és a bátor felnőttek arcán valami kínos és kényes remegés reszketett. A fegyelmezettség és komolyság lemállott arcukról, úgy tetszett, hogy megfeledkeztek m'nden hazugságról, rosszakaratról és mohóságról. A vagyon ezekben a percekben elvesztette rangját és méltóságát. Mindazok, akik ezen a reggelen nálunk voltak, egyfajta osztálynélküli emberek voltak, egyazon síkon mozogtak, a félelem és rettegés síkján. Legnagyobb meglepetésemre megpillantottam özvegy Ravasznét is, aki a szoba homályos sarkában nagy téli kendőjébe burkolódzva kuporgo .t egy alacsony konyhaszéken. — Milyen kicsi lett hirtelen — gondoltam magamban —, ez bizonyára azért van, mert nincs rajta lánc és imakönyv sincs a kezében. Anyám rántottleves>sel kínálta, ő azonban intett, hogy nem akar enni. Anyám azonban, aki a válságos pillanatoh.ban mindig a helyzet magaslatán állt, nem hagyta ennyiben, hanem addig kérlelte ellenállhatatlan szívélyeséggel, amíg mégis kihúzta egyik kezét kendője alól felhörpöite a levest. A másik keze azonban rejtve maradt a kendője alatt és én észrevettem, hogy ott szorongat valamit. Nagy fontosságot azonban nem tulajdonítottam a felfedezésemnek, inkább bosszankodtam azon, hogy egyáltalán körünkben látom és hogy aňyám rántottlevessel kínálja. Micsoda merészség és szemtelenség kellett végeredményben ahhoz, hogy átlépje házunk küszöbét, tettem fel magamban a kérdést, aki pontosan emlékeztem arra, hogy úton-útfélen milyen megvető jelzőkkel illetett bennünket, Most aztán jók vagyunk neki, ha koldusok is vagyunk. És az anyám? ... Igazán jobban tette volna, ha valamivel többet foglalkozik velem és engem kínált volna rántottlevessel. Végeredményben mindenki tudja azt, hogy va.amivel közelebbi rokona vagyok, mint a gazdag Ravaszné. Jogos féltékenységemben és felháborodásomban köhögni kezdtem, de hiába volt minden, észre sem vettek. Erre bosszúságomban elhatároztam, hogy kilógok. Lassan, tervszerűen közelítettem meg az ajtót és kisurrantam. Kint sokkal érthetőbben lehetett hallani a srapnell és ágyúhangokat. Ahogy a kertbe értem, gyönyörű látványban volt részem, egy srapnell éppen házunk közös szemétdombjába vágódott. Akkor, abban az időben az úgy volt, hogy csakis a szemétdomb volt közös, de semmi más . .. A bevágódás n^gián mély gödör támadt. Egy^jpRillanatig sem haboztam, a gödörbe ugrottam és élvezettel kezdtem szedegetni az apró srapnellgolyókat. Egyszerre léptek közeledését hallottam, ösztönösen meglapultam, nehogy valaki észrevegyen és a szobába cipeljen a reszkető felnőttek közé. Mindenesetre éberen figyeltem, hallottam. mintha valaki egy pálcikával motoszkálna a szemétben és valamit keresne ... aztán újra csönd lett, a léptek eltávolodtak. Kissé felemeltem most már a fejemet, legnagyobb meglepetésemre Ravasznét pillantottam me?, aki éppen felszabadult kezével a kendőiét icazította meg. Akkor már tisztában voltam azzal, hogy válamit itt elrejtett. Természetesen azonnal túrni kezdtem a szemetet és egy fényes ezüstkszsttára bukkantam. Kiemeltem, oly nehéz volt, mintha színaranyból lenne, bizonyosan hírhedt láncait és gyűrűit őrzi bsnne, ez volt az első gondolatom. El kéne vinni, volt a másodé- gondolat, méeis gyors elhatározással visszatettem a helyére és szeSztálin és Maxim A Tatran kiadásában megjelent Sztálin gyűjteményes életrajzból. Sztálin a szovjet írókat az emberi lélek „mérnökeinek" nevezte. Sztálin és Gorkij barátsága óriási és termékeny hatássai volt a szjvjet irodalom fejlődésre. Két titán barátsága volt ez, akik közös művön dolgoztak. E barátság lényege abban állt, hogy mindKetten nagyon jól tudták, hogy mi az irodalom és a művészet és hogyan fejlődhetnek. Az irodalom erdő és nem fű, amelyet nyáron kétszer is le lehet kaszálni. Az erdő lassan nő, de amikor kinő, évszázadokig is iennáll. Azonban a facsemete, amikor nőni kezd. nagyon törékeny, könnyen el lehet tiporni és ezért a titánok lassan és óvatosan lépkednek Ezért szerette és vta annyira Maxim Gorkij a fiatal szovjet irodalmat és ezért mondta Sztálin, hogy sok-sok íróra, tízezrekre van szÜKség. Ezért van az, ha valamelyik szovjet író kiejti Gorkij vagy Sztálin nevét, gondolatban felvillan előtte Gorkij és Sztálin alakja, hangja, mozdulata és arca oly híven és ragyogóan, mintha a legközelebbi hozzátartozóit látná, atyját, anyját vagy legdrágább testvérét. Es ezért meg lehetünk győződve arról, hogy a szovjet irodalom a nemzetiségek és nye'vek egész külőnléleségével kétségte'enül az első helyet foglalja el az egész világon,, az egész világirodalomban. Ez olyan biztos, mint amilyen biztos a/ is, hogy a mi könyveink, könyvtáraink ott lesznek majd/a párizsi és newyorki dolgozók házaiban is, valahol a Vogézekben és Amerika, Mexikó és Kína fennsíkjain is. Es ha a tudatlan ezt kérdezi: „honnét szereztétek mindezt?" Azt felelik majd neKi: — Belénk a szocializmus öntött lelket — bennünket Sztálin vezetettl * Két álló napig megszakítás nélkül esett a hó. Amikor Gorkijba értünk Alexej Maximovicshoz, az út mind két oldalán gyönyörű magas hófúvások emelkedtek, amelyeket lapáttal szórtak az útról. Az éa a hó lölött könynyü volt, olyan szabadnak tűnt, egyetlen felhőcske nélxüi. És a nap ebben a folyékony ezüstben olyan bátran játszadozott, hogy majdnem megvakultunk. Gorkij, mint rendesen, a verandán üdvözölte a vendégeket. Rövid köpenyt, hosszú nadragot hordott, sűrű szemöldöke és bajusza arcának vidám és elgondolKodó kifejezést kölcsönzött. — Van-e jobb hó a ti Szibériátokban? — kérdezte mosolyai és kezével széles gesztust tett. — Nézzétek csak, micsoda gyönyörű hó, sohasem tudsz betelni vele! Néhány pillanattal ezelőtt távozott tőle egy szibériai tudós Tomszkból vagy Irkuckbói és Gorkij még a beszé'getés hatása alatt volt, amelyet Szibériáról folytattak. Imádta ezt az országrészt és szívesen tette volna meg nekünk azt a szívességet, hogy beismerje az ottani hó jobb minőséUJ S

10 1949 november 218 metet szórtam vissza rá és abban a pillanatban úgy éreztem, mintha hirtelen valami óriási teher alól szabadultam fel, mintha egy döntő és nagyon komoly vizsgát tettem volna le és teljesítettem volna végre azt a feladatot, amit Sizigorú apám rám hárított, hogy az életben bármi is történjen, nem szabad hazudnom. Aznap csak hallgatni tudtam komolyan "és nagyon fölényesen. Hol az anyámra néztem, aki a kifogyhatatlan krumplit hámozta, mint máskor és igyekezett nyugodt lenni, másokat is megnyugtatni, hol apámat figyeltem, aki jámbor hangon bölcs történeteket mondott el, hol a szomszédokat lestem, akik idegességükben ijedten dadogtak, mint a gyermekek. Fölény volt bennem, olyan fölény, amit azóta sem éreztem az életben, mert tudtam, hogy olyasvalamit cselekedtem, amire apímon kívül egyetlen jelenlevő felnőtt sem lett volna képes. Nagysokára, talán hetek múltán tudtam csak beszélni az ezüstkazettáról, anyám legnagyobb fájdalmára. Mert anyám áz életben gyakran hazudott, mégpedig hasznosan és rokonszenvesen hazudott. Anyám arra is képes volt. hogy egy tyúkot, amit tizenöt koronáért vásárolt, azt tizenkettőnek mondta be az apámnak csak azért, hogy az ünnepi falat ízesebb legyen neki. Hogy honnan pótolta aztán azt a három koronát, azt nem tudom, örök rejtély maradt számomra, de számtalanszor rajtakaptam őt hasinló ünnepi hazugságokon. Ezért ma már megértem fájdalmát a kazettával kapcsolatban. Ö bizonyára elvitte volna a kazettát, hogy a súlyos aranyláncokat meleg gyapjúruhára váltsa számunkra . .. Én mégis örülök annak, hogy a kazetta kicsúszott a kezemből, mint egy ezüstpikkelvű hal és kemény, szögletes vonalai már homályosodnak előttem az özveggyel, gyászfátylával és meddő kincsével együtt, mint a gyermekkori mesék. Go'kij barátsága gét, azonban sajnálta feladni nagyszerű hókúpjait, amelyek hersegtek a fagyban. — Beszéljetek csakl — mondotta és bevezetett bennünket szobájába, ahol leült az asztal mögé. Látszott az arcán, hogy szívesen hall Szibériáról mesélni. Szibériában voltam, de már régebben és mindent már azelőtt elmeséltem így tehát most azt mondtam, hogy igazán jó volna elmenni Szibériába, körülnézni, hogyan változott meg ott minden. — Kerekedjetek csak fel! Mingyárt holnap, bizonyosan holnap, mert valami közbejön és ismét elhalasztjátok. Azután az embernek olyan érzése van, mintha valami nagy eseményt szalasztott vo'na el. Ha utazni akarunk, mindig azonnal kell utazni. Olyan tapasztalatim vannak, hogy amikor azonnal utaztam, akkor el is értem mindent és láttam is bőven! Elnevette magát, elhallgatott, rágyújtott, ránézett a cigaretta füstjére és macába mélyedve mondotta: — A nép csodálatos definíciókat mond ki, amelyeket azonnal le kell írni. Olyan definíciókat, amelynek nekünk íróknak eszünkbe sem jutnak. Ha például elmentek Szibériába és elmentek a néphez, arra a helyre, ahol Vladiimr Iljics és Joszif Visszárionovics éltek, szokatlanul kifejező szavakat hallhattok majd, amelyek legnagyobb embereinket jellemzik. Egy munkás a Don-medencében például gyönyörűen mondotta Sztá'inról: „Az idő mestere — és pont. Minden percben tudja saját tapasztalataiból, hová kell állnia és mihez kell fognia". Gyönyörű szavak ezek, rövidek, igazak. Alexej Maximovics a szemünkbe nézett és hozzátette: — A mi Joszif Visszárionovicsunk az idő mestere és ura. Gorkij mindig csodálatos szeretettel mondotta ki ezeket a szavakat: — Joszif Visszárionovics Személyben ilyenkor meghatódottság fénye csillant meg és egyúttal erős villogással tűzött Kihúzta zsebkendőjét, megtörölte vele bajuszát és azután csendben elmosolyodott, mintha maga is csodálkozna azon, hogy olyan jól és ízesen lehet kimondani ezeket a szavakat. Egész életen át gyűlölte a nagy- és kisbirtokasokat, akik magukat uraknak nevezték. Gorkij egész életében a mezők és gyárak va'óďi ,igazi uráról álmodott, az erős kiváló és értelmes gazdáról, az idő gazdájáról és mesteréről, akinek kezében az idő rendkívül ügyes és termékeny formákat ölt, akit úgy szolgál, mint eddig soha még mást, mint ahogy ennek példája az ötéves terv volt. És Gorkij a többi a kotok millióival együtt kiharcolta magának azt a jogot, hogy kimondhassa és láthassa az idők valódi gazdáját — az Embert, a millió új embert, a föld új gazdái közül, a lelkesedés első és legelső gazdáját, a nagy forradalmárt és tudóst — Sztálint. Fordította: Horváth László. MILAN LAJCIAK : MOSOLYÉRT ÉS BOLDOGSÁGÉRT Ajkad mosolyáért gyujtek ki ezernyi csillagot s járok a nép közé szólni eljövő világról, a mi nyájas világunkról, mely dallal lesz teli, ahogy csak madár dalolhat hullámzó gabona fölött Ajkad mosolyáért mama. Ott, ahol a fűtő füsttől liheg a bányászok köpködik tüdejük rôl a port, állok és rakatok a katlanok alá, számlálom, hány csille telik szénnel és rézzel s feljegyzem válaszom mindnyájatoknak a kérdésre: béke lesz? BÉKE LESZ! Alszik a város, utolsó villamosom is elment, garázsokban pihennek az autók, tárt ablakú, békés házak mellett haladok. Éjjel van, anyák virrasztanak az új nemzedék s ?gaz férjek álmai fölött, rád kell gondolnom mama, gyötrelmes ifjú éveidre, életedre és álmaidra. Értetek olvasom külföld újságját Háborogva, mert világok összevont függönyei mögött, ahol cápák nemcsak állatkertekben találhatók, de mint istenek uralják az aranyat s az emberi kincseket értetek, milliók anyái, fzetek elszámolatlan véres számlákat. Agyamat kitárt marékkal osztogatom szét a szívenmek parancsolom: Előre, forgószélként, előre, min d nem elég! A banditák ellen, kik jönnek tetőt gyújtogatni fejünk fölött, megölni szeretett gyermekeink ett. akikért élnek az anyák, előre a durvák s bitangok ellen, k'k ügynökök s bérgyilkosok, előre Vatikán kúfárjai ellen, kik fészkelnek a béke templom ában, mely utolsó harcunkból született. Előre lendülő erővel építeni saját földünket, hol családi tűzhelyünk meleg, s nem kell. hogy kenyeret lopj s magad megalázd. Oh, ismerem, édesanyám agyongyötört életed, amely mint más anyáké, akik aggattak zsinórra szétszaggatott ingeket, mocskosokat agyagtól és olajt ól, ah, jól ismerem ifjúságodat s álmodat, mely végtelen.