Uj Szó, 1949. november (2. évfolyam, 172-196.szám)

1949-11-10 / 179. szám, csütörtök

IIJ SI® 1949 november 10 mm i J. BLILIS A Nagy Októberi Porradalom óta eltelt 32 esztendő alatt megszületett és teljében kialakult a Honvédő Háborúban a szovjet hazáját oly forró szeretettel és minden áldozat árán védő katona, a békét hatalmas lendülettel építő új ember ragyogó típusa: a szovjet ember. Az irodalom célja ennek a példát mutató bolsevik jellemnek, az igazi szovjet embernek felmutatása. Maga a Párt központi bizottsága is az irodalom. és művészet kérdéseiben követelményként állítja az írók elé a kommunizmus építője, a szovjet ember, legjobb tulajdonságainak hü és igazságos ábrázolását, áldozatos hazafiságának felmutatását és a közösségért, az egész állam érdekéért folytatott nagy munkájának igazi értékelését. AnatolLj Szofrónov, a Sztálin-díjas lyek gátolják a szovjet embert előrehaladásában ..." Szofrónov darabjának hőse, Potapov igazgató is olyan ember, aki jellemében még sokat hurcol magával a múltból. Elvitathatatlanul kitünö szakember, példásan vezeti a rábízott üzemet, a havi teljesítményt túlszárnyalja és munkatársaival eltökéli, hogy az ötéves tervet három és fél év alatt teljesíti. Kiderül azonban, hogy ez a példás szakember korántsem példás szovjet ember. Amikor egy textilkombinát igazgatónője megkéri, hogy vállalja egy új gépnek — új találmánynak gyártását, amely hatalmasan fellendítené a régi gépekkel és avult módszerekkel dolgozó textilgyárat, Potopov az előírt és kidolgozott termelési tervre való hivatkozással elutasítja a kérést. Nem látja meg benne az öszA Potapov házaspár Szofrónov játékának moszkvai előadásán. szovjet író, akinek „Moszkvai jellem" című darabját tavaly egyszerre két moszkvai színház, a Mossoviet és a megnyitásának 125. évfordulóját idén ünneplő Kis Színház mutatta be, ezt az igényes feladatot — a szovjet jellemnek hü és művészileg hiteles ábrázolását tűzte ki maga elé és oldotta meg szerencsésen darabjában. Ugyanakkor a másik, nem kevésbé fontos és jelentős követelménynek is megfelel, amelyet Zsdánov a szovjet művészetek történetében fordulatot jelentő útmutató előadásai egyikében így fogalmazott meg: „A szovjet ember legnemesebb érzéseinek és legértékesebb tulajdonságainak kiemelésénél, a jövője felmutatásánál népünknek egyúttal meg kell mutatnunk, milyennek nem szabad lennie, ostoroznunk kell a mult csökevényeit, csökevényeket, ameszesség érdekét, az egész állam hasznát és a maga kicsinyes, nem bolsevista gondolkozásmódjával konfliktusba keveredik egész környezetével, munkatársaival, a tervező mérnökkel, de magával a feleségével is. Az asszony ugyanis a férjben nemcsak a férfit akarja látni, de eszményt is, a szovjet embert. Ezt a belső családi konfliktust a szovjet szerző azzal a szocialista -román ticizmussal bogozgatja a színpadon, ami egyik jellemző sajátossága az új szovjet irodalomnak. Őszinte és mélyen emberi ez a romanticizmus, amSy új és nemes tartalommal telíti a szovjet ember lelkiségét és amelynek felmutatása a szovjet irodalomban egészséges jelenség. Potapovot végül az érvek meggyőzik, vállalja az új munkát és ha nehézségekkel is kell megküzdenie, a terv teljesítésében nem marad le és a köznek nagy szolgálatot tesz. A Párt kritikája tehát hasznait és a kiváló szakember szívósságával küzd az új feladat sikeres megoldásáért. A házastársi életben történt törés azonban nehezebben gyógyul be és nem is folyik le teljesen elhihető formában. Maga A. Fagyéjev a moszkvai Pravda ez év augusztus 7-i számában „Az irodalomról és az irodalomkritikáról" című cikkében, anélkül, hogy az új úton járó darab értékéből bármit is levonna, a konfliktust reklamálva megjegyzi: „a közérdekű konfliktus megoldódik már a harmadik felvonásban, de a személyes konfliktus a főhős és a felesége között folytatódik a negyedik felvonásban". Valóban, úgy is érezzük, hogy Potapov visszatérése feleségéhez a darabban nem eléggé indokolt. Bizonyos, hogy az új feladat, az új munka, amelybe példás hévvel veti magát, meggyőzhette arról, hogy élettársával szemben is kicsinyesen, nem bolsevista emberhez illően járt el. De ennek a belső fordulatnak a néző szeme előtt kellett volna lejátszódnia és ahogy Fagyéjev mondja, a Párttal való konfliktusa megoldásával egyidejűleg. Szofrónov játéka ezzel a jellegzetes, az egész darabot találóan jellemző jelenettel zárul: Polozova: Mond, Potapov, szerinted milyennek kell lennie a moszkvai jellemnek? Potapov: A moszkvai jellemnek ? Az kemény, szilárd jellem. Szavadat adtad — tehát váltsd be! ígéretet tettél — tartsd be! Szenteld magad egészen a hazának. Szenteld neki gondolataidat, cselekedeteidet, szívedet és eszedet... Áldozd egész életed a hazának. Mindent... Polozova: Helyes! Félek azonban, hogyha hallanák az Ural vidékiek, az ukrajnaiak, a fehér oroszok, a kubániaiak ... megsértődnének. Más talán az ö jellemük? És mrt szólna az egész szovjet nép? P o t a p o v: Mindnyájan ugyanolyanok ... Egyforma a jellemük. Moszkva szerint igazodnak! Polozova : Ezt helyesen mondod. .. Moszkvainak lenni — nagy tisztesség. Lejekben egész népünk moszkvai. Tehát ez annyit jelent, hogy a moszkvai jellem tulajdonképpen orosz bolsevista jellem. Hát nem igaz barátaim? G r i n y e v : Igaz, úgy van ... Ivanova Nina... Helyesen mondod ... • Nagy élmény és öröm megismerkedni Szofrónov színmüvével, amely keresetlen egyszerű eszközökkel új világot tár elénk. Állandó feszültségben tartva a nézőt, megmutatja, hogy az egyén a társadalom átfogóbb közösségének hajtása és egyéni sorsát is ennek a közösségnek egészséges. önzetlen követelményei irányítják. Házassági probléma? Igen, természetesen ez is van a szovjet életben. Ám egészen más síkon mozog és merőben másként is oldódik meg, mint a polgári világ drámáiban. A Potapov házaspár esetében a szétválás oka világnézeti és megoldódik, amint a becsvágyó és „saját" eredményeivel eltelt férj feleszmél és belátja a közösség érdekeinek előbbre való igazságát. Gazdagít megismerkedni ezekkel a lelkes és egyenes szovjet emberekkel, akik meggyőzően igazolják, hogy valóban új élet alakul ki ott, ahol nem egyéni érdek, de a közösség jólétének gondja és a teremtő, az építő szocialista munka szabja meg az élet folyását. Mindenképpen helyeselhető, hogy a bratislavai Nemzeti Színház a Csehszlovák-Szovjet Barátság Napjaiban éppen ezt a darabot, az utolsó esztendőknek legművészibb és legértékesebb szovjet alkotását állította újra műsorába októberi nagysikerű bemutatója után. A szereplők: Huba, Porubská, Poničanová, Zachar, Figura, Valach, Sarvašová és a többiek derekasan birkóznak meg a mai szinjátszás legnagyobb feladatával: a szovjet embert hitelesen, meggyőző erővel megeleveníti a színpadon. A rendező — Ivan Lichard — érdeme, hogy a Nemzeti Színház művészeinek ez részben sikerült. E. V. GALINA SERGOVA: A KENYER Éjfél. A földre hull gyöngyszürke pólya, halk lépéseket számlálgat a csend; a volt strázsamester töprengve rója a dús mezőt, mely szunnyadón dereng. Ha zizzenés kél: tiudja ö, mi zizzen — ez itt a rozs, ott szöszmötöl a zab; erős tenyerére perdül a friss szem, míg morzsolja a zöld kalászokat. Az égi tábla kékes ködben ázik, tengernyi harmatcsöpp szikrázva ég fenn... S most újra, mint rég, csatától csatáig: dermedt drótok zümmögnek a sötétben. E halk zengés izgalmas liirt továbbít, fukar szaván a roppant rónaság szól; jelentés száll a központ csarnokáig, de termésről nem csattogó csatákról. Az első vonat Sztálingrádnál van már, s a főparancsnokság megint a Kremlben; ősz férfi figyel ott a telefonnál: a tág mezők hangját hallgatja csendben. A térdén háborús idők tana ja: gyűrött térkép — fölé hajolni jő; béke nyilait rajzolja ma ujja, itt gyűrűt von: e hely kemény dió. A városnál, amelyen a nyíl átment, zászlócska lener: telt kévék állnak ott... ... Mellén cseng a Sarló és Kalapács rend, ha érinti az Arany Csillagot... Papirja zizzen, zúg a telefonja, lassú lépteit számolja a csönd; a strázsamester éjjel is így rója a búzaföldet, súlyos lépte döng. S ott kinn kalász és ember egybeforr, együtt Iéleltzik ember és kenyér — oly egyek most a csendben, mint mikor a harc tüzében dőlt a drága vér. Képes Géza fordítása. • DÖG VÉSZ VERES PÉTER Az aratásidő a gulyánál úgy telt el, hogy észre se vették. Amilyen nagy gond ée nagy izgalom, valósággal minden nyáron új életnek kezdete a parasztoknál az aratás, ép olyan kicsi ügy ez a pásztoroknál, hacsak nincs nekik is földjük És ez általában nincs. Náluk a kiverés és a szorulás az év nagy fordulója és a sok eső vagy a nagy szárazság, esetleg a marhavész az esztcjidő nagy eseményei. Jancsinak nem is volt eszébe se az aratás, ő el volt foglalva napi gondjaival, legfeljebb az volt neki feltűnő, hogy a gulya látogatására érkező gazdák száma megritkult, most már csak a kupecek jöttek, akiknek a

z aratás csak úgy aratás, hogy ilyenkor a parasztok nem érnek rá a vásárt járni és nem veszik észre, hogy felment a jószág ára. És úgy sokszor kevesebbre tartják a jószágot, mint amennyit ér, mert ők nem tudják, amit a kupecek tudnak, hogy valamely vidéken kiütött a marhavész, vagy valamelyik vidéken elsült a mező, nincsen takarmány, nem lesz hízott marha, azt sem tudják, hogy valamelyik ország háborúra készül és sokat vásárolt, azt se, ha a világpiacon kiszámíthatatlan okokból mozdultak az árak. Ilyenkor aratnak a kupecek. A pásztorok az árak változását arról, érzik meg, hogy a kupecek úgy dongják a gulyákat, mint a dögrj készülő jószágot a legyek. De Jancsi kezdő pásztor, kicsi bojtárocska, ő még ezt se tudja. Ö el van foglalva azzal, hogy hajnali jártatáskor kiereszti az aprójószágot és a malacokat, enni, inni ád nekik. Aztán i /a -.it forgat száradni, hogy jusson télire is. Fejőedényt készít elő, főz, elmosogat, túrót hevit, megint segít a főzésnél, pernyével kidörzsöli, fűcsutakkal kifényesíti az üres bográcsot és a kerekfejű kanalakat, néha valamelyik bojtár helyett őrzi a gulyát vagy a ménest, veszekszik a sok kicsi jószággal, akik, amióta elfogyott a zöld fű és kiapadt a mocsár, a kunyhóból várják az ennivalót és majd leverik lábáról az embert, ha a kunyhóhoz közeledik. Nem is veszi hát észre a határ színeváltozását. Ha néha van egy szabad pillanata és elandalog a gulya mellett, mert szépen legel, nem hajtják a legyek, akkor felmegyen a Kún Pál halomra és lenéz Szerdahely felé A határban a gyorsan növő tengeri sötétzöld, de messziről kékzöldnek látszó csíkjai vegyülnek el a sárgálló búza és a fehérlő rozs világos csíkjai közé Oldalt keletre, a Schlézin<?er határra máskép mutat. Ott a százholdas búzatáblák nagy foltokban mutatják a sárga színt és a tengeri táblák olyanok, mint valami fiatal erdő. Június utolsó és július első hetében aztán megváltozik a táj képe. A tengeri, amely addig lenn a búza mellett lapult, hirtelen föléemelkedik, botját, csövét hányja és nemsokára úgy elfoglalja a határ látképét, mintha egyedül uralkodna rajta. A búza, rozs, árpa lemarad. De pár nap múlva megint változik a kép. A lemaradt gabona megint felemelkedik, mert a sárga és fehér csíkokban megjelennek a keresztek. És megjelennek az aratók esti tüzei a szomszédos Schlézinger és a távoli szerdahelyi Buckheim-föideken is. A magános pásztortüzek mellé odasorakoznak-a pusztába az aratok csoportos tüzei. És az egész határ képe is megváltozik. Mindenfelé ellepik a keresztek, szép sorban, mit a katonák. Az egyik sor északról délnek, a másik keletről nyugatnak húzódik, a harmadik meg rézsút, vagy átlósan, ahogy a földek nyúlnak A keresztek tetején a papok is változatosak. Az egyik ember az északi szélre számítva tetézi be és köti le a keresztet, a másik a délnyugatira, mert mindengyik szél szokott károkat tenni s így a keresztek fejei is hol egymással szembe, hol meg átlósan néznek. Pár hét múlva megint változik a határ képe. Asztagok, kerek és hoszszú, hasas és körteszárú asztagok emelkednek fel a határban és szerte mindenütt a behordással siető emberek porfelhője látszik. Egy hét múlva újra változik a kép. Az asztagok mellett néha látható, néha láthatatlan kémények füstje emelkedik az ég felé és oszlik el szélala a pusztán A cséplőgépek füstjei ezek. Jancsi el-elnézi a füstöket, mert van rajtuk, mit nézni Az egyik gépé világos szürkésbarna, mint a köd, a máriké fekete, a harmadiké fehéres. A ködszínű füst nyers szalmától, a fekete füst széntől és a fehéres szinű finom, száraz, jól égő búzaszalmától származik. De fűtője is válogatja: a jókezű fűtő után ritkán fuldoklik a gép és egyenletes a füstje, a rossz fűtő keze után pedig szinte látszik, hogy kínlódik a gép az egyenlőtlen tüzeléssel: egyszer nagyot nyelt, máskor meg éhes. Jancsi azonban ezt nem tudja még O csak a sokféle füstöt látja és azt, hogy Isten csodájára, a füstök nem mindig egy irányba szállnak. Csendes napokon megtörténik, hogy az egyik füst délnek száll, a másjk északnak vagy keletnek, a harmadik meg egyenesen az égbe megy, mert úgy emelkedik felfelé, mint egy égnek nyúló oszlop. Hamar megtanulja a maga fejétől, mert a nagy bojtároktól nem meri megkérdezni, hisz azok a kisebbet szándékosan mindig igyekeznek bolonddá tenni, mert ez nekik jó mulatság — az egyedüli mulatság a pusztán —, hogy ez a füstjáték az időváltozást jelzi. Ha a szél megáll, akkor már fordul is: ezt elleste a számadótól, Nagy Tóth Mihálytól, aki ha egyébre nem is, de arra büszke lehetett és büszke is volt, hogy a jószághoz és az időjáráshoz ért. y * Ebben az időben, valamikor július vége felé történt, hogy egy reggelen, szokatlan időben, még frtistök előtt a község kocsija jelent meg a gulyaállás szélén. A rendőrbiztos, a hegyes Szecsei és a^ állatorvos ültek rajta Mögöttük még egy parasztszekér zörgött, arról meg a főbíró, Nagycsizmás Beke és Keserű .Tános a kettősjárási legelőbirtokossá? elnökgazdája szállt le. Két villás parasztember meg még a szekéren maradt. Az egyik Sánta Kerekes, egy nyomorék napszámos, aki cséplőgépnél nem bírja a munkát, a másik Törős Jóska, részeges hajcsárrá züllött régi pásztorember, aki már nem kap nyájat, mert megbízhatatlan. Jancsi éppen teregette be a gulyát az állásra. A szélen álló s már kérődző magánosokat behajtotta a többi közé, hogy ne szétszórva feküdjenek a gyepen. Megvolt ennek a célszerű oka. Éspedig kettős oka: egyik a legeltető társulaté, a másik a gulyásoké. A legeltető társulat gazdája, Keserű János, mint minden tavaszon, ezen a tavaszon is kiadta a parancsot, hogy a telket nagyobbítani kell, a gulya is, a ménes is új állásokat verjen. Hadd hízzon a föld, mert az állás helyén kövér fű nő jövőre. A gulyások viszont azért is állítanak mindig új és új helyre a telek körül, különösen ilyenkor, késő nyáron, amikor az apró és száraz fűtől kemény már a marha ganéja, hogy az otthagyott álláson ne verje porrá a jószág, hanem darabokban hadd száradjon meg. Ilyenkor a~tán aratás és cséplés idején, amikor a gazdák nem érnek rá gulyát nézegetni, a forróság pár nap alatt keményre szárítja az árvaganéjt, gyorsan felforgatják, hogy az alja is megpiruljon, akkor szellős csomókba hordják — az állás messze feketélik a furcsa kis fekete csomóktól — s áztán egyegy sötét éjszakán, amikor se rendes, dolgos parasztember, se hatóság nem kóborol a határban, eltűnik az állásról a szárított ganéj. (Folytatása következik.)