Uj Szó, 1949. november (2. évfolyam, 172-196.szám)

1949-11-08 / 177. szám, kedd

— ÜJSZ0 Ivan Morozov, a Szocialista Munka Hőse 1949 november 8 A szovjetemberek harcolnak a békéért, demokráciáért és haladásért mindennapi munkájukkal. Mi, szovjet kolhozmunkások úgy veszünk részt ebben a harcban, hogy igyekszünk megerősíteni kollektív gazdaságainkat, nagy termést elérni és államunknak a búza. zöldség és ipari növények bőségét beszolgáltatni. Mikor Moszkvában a Szovjet-ház osz optermében a szovjet békebarátok koníerenciáía 'olyt, feszült, fgye'emmej hallgattuk az ott elhangzott beszédeket és csatlakoztunk mindazokhoz, akik a béke mellett foglaltak állást. De ugyanakkor nem fe'edkeziünk meg munkánkról, szántóföldjeinkről és learattuk és beküldtük az ál ami raktárba munkánk gyümölcsét. Sok búzát, burgonyát, zöldséget stb. szolgáltattunk be az államnak a tervben ránkszabott mennyiségen felül. Amikor a kolhozmunkások útnak Indították a megrakott szekerek tömegét azt mondogatták, hogy igy a békét támogatjuk. Minden gondolatunkkal, minden tekintetünkkel a béke ügyét szolgáljuk. Azt akarjuk, hogy nagy termést érjünk el és kormányunk bölcs vezetőnkkel, Sztálin elvtárssal az élén. eSy nagyszerű tervel dolgozzon ki a szarazsag elleni harcra, amely terv zöld falakat építene a forró sze'ek ellen és munkánk számára új, végeláthatatlan területet biztosítana. Munkánkban segítségünkre van a vi'lanyáram, mely csak a moszkvai járásban 4862 kolhozba van bevezetve és 3500 villanyárammal való cséplést tett lehetővé. Ez a példa egyszersmind bizonyítja, hogyan segít a szovjet kormány azoknak, akiknek jóléte állandó tárgya gondoskodásának. Ezen a példán mindenki meggyőződhetik, hogy évről évre emelkedik az életszínvonalunk. Ez évben kolhozunk bevétele 2.5 millió rubel, ami 700 ezer rubeilel több, mint a háború e'őít 1940-ben. A háború után egymillió rubelt fektettünk be öntözőmüvekbe, ez évben új klubházat és 20 családi házat építünk. És ez a mi kolhozunk csupán egy szemcséje hazánk szocialista mezőgazdaságának. A szovjet lapok naponta hozzák azokat a jelentéseke* és táviratokat, melyeket a SSSR miniszter szovjetjének elnöke, Sztálin elvtárs kap az egyes köztársaságok és járások vezetőitől. Ezek a jelentések a beszolgáltatás! kötelezettségek haláridőelőtti teljesítéséről szó'nak. Ilyen híradások örömmel töltik el a szovjet hazafiak szívét és felkeltik bennük a bizalmat hazájuk erejében és hatalmában. Mi minden tehetségünket és erőnket a béke építésének szente'jük, az iskolák, lakóházak, kórházak és gyermekotthonok építésére. Mindent, aini szocialista államunk szolgálatára áll, felhasználunk a nép életszínvonalának emelésére, a tudomány és a kultúra fejlesztésére. Azalatt az olyan kapitalista álla^mok. mint az USA, nem törődve a nép szoru't helyzetével —, felhasználnak minden eszközt a fegyverkezésre, harci támpontok kiépítésére és o'yan fasiszta banditák kitartására, mint Tito és társai. Azért Olaszország, Franciaország, Anglia, az európai országok, Ázsia és AmeriKa munkásnépe felemeli hangját a kapitalista ragadozók ellen, kik nem tudnak a nemzeteknek sem békét, sem szabadságot, sem munkát, sem kenyeret adni Azért a békekonferenciák és a „Békehetek" minden országban szolgá

1 janak komoly intelmü! mindazoknak, akik a háború tüzével játszanak és a világuralomra vágynak. A békét és a demokratikus együttműködést kivívhatjuk és ezért a szovjet földművesek nevében az egész világ földműveseihez fordulok; Leplezzétek le állandóan a háborús uszítókat, ne könyörögjetek a békéért, de harcoljatok érte és minden alkalommal adjátok értésére azoknak az uszítóknak, hogy fiaitokat nem külditek az ágyúcsövek elé, hogy a kapita'istáknak nem engeditek meg, hogy keressenek milliók gyi'kolásán A munkásemberneV nincs szüksége háborúra, hanem békére, demokratikus együttműködésre és szabadságra. E'jen a munkásság nemzelközi szolidaritása az egész világod. harcban a békéért és a demokráciáért! JACK LONDON": ÉJ ÉS VIRRADAT Az alábbi élménybeszámolót Jack London saját tapasztalatairól írta, amelyeket Londonban az első világháborúban, mint munka- és hajléknélküli szerzett. 1924-ben, mikor Mac Donald és úgynevezett munkáspártja kormányzott, Jack Lon lon leírása még mindig megfelelt az uralkodó viszonyoknak, úgyhogy a bécsl .Munkás'rodalom" című folyóirat májusi számábnn mint aktualitást közölhette. Ma huszonöt év után NagyBritanniában ismét a Labour-párt van hatalmon és Jaek London tudósítása az uralkodó és növekvő angol munkanélküliség és hajléktalanság mellett hasonlóan időszerű. Minden éjjel számtalan férfi és nő kóborol a nagy város utcáin egész éjszaka. Ezt az életet akartam én is megismerni közvetlenül és erre a cél, ra a Themse-gáttól a Hyde-parkig terjedő környéket választottam. Erősen esett, mikor a színházak végződtek és az emberáradat kiözönlött belőlük. Nehéz volt üres kocsit találni, embereket és fiúkat láttam, amint kétségbeesett kísérleteket tesznek, hogy hölgyek és urak számára kocsit szerezzenek és így maguknak pár garast keressenek éjjeli szállásra. Szándékosan használom ezt a szót: kétségbeesetten, mert ezek a szegény hontalanok egy bőrig ázástól féltek, ha nem találnak hajlékra. ' Egész éjjel nedves ruhákban járkálni. üres gyomorral — legtöbbjük hetek óta még csak nem is kóstolt húst — emberfölötti dolog és alig elviselhető. Ezen az éjszakán keményebbnek éreztem a hideget, mint Alaszka jégmezőin. Mikor a néptömeg a színházakból eloszlott a lakásokba, az utcák csöndesek és elhagyottak lettek. Csak a mindenütt Jelenlevő rendőrök voltak láthatók, akik zseblámpáikkal bevilágítottak a kapualjakba és a mellékutcákba, ahol férfiak, nők és serdülök kerestek oltalmat a szél és az eső ellen. Csak a Piccaddilyn volt némi élet. Kísérő nélküli nők törekedtek ott kísérőre lelni. De három óra felé ezekből az utolsók is eltűntek az utcáról s aztán igazán csönd lett. Az eső kissé alábbhagyott és a hontalanok fel és alá settenkedtek az utcákon, hogy mozgással egy kissé fölmelegedjenek. Hajna'ban. negyed ötkor nyitják a Green parkot és akkor láttam, hogy seregestül betódulnak oda az I emberek. Habár ismét erősen esett, I a padokra vetették magukat és ha' maroran elaludtak. Sokan a nedves : fűbe heveredtek le és bár az eső szakadatlanul ömlött rájuk, kimerülten aludtak, i Mikor kivirradt, bőrig voltam ázva és először reggeli és aztán mun; ka után akartam nézni. Az éjszaka • hallottam, hogy az Üdv-handserege minden vasárnap reggelit ad azoknak, akiknek nem volt éjjeli szállá,| suk. Fáradt tagjaimat elcipeltem a Jakab-utcán és a Trafalgar téren át a folyópartra, átmentem a Waterloo j hitíou a folyó másik partjára és hét órakor odaértem az Udv-hadseregének melegedő csarnokához. Ott nyoj morúságos teremtéseknek tarka tömege várakozott, akik az éjszakát , esőben töltötték. Szinte hihetetlen nyomort láttam, öreg és fiatal embereket, egész fiatal fickókat minden korosztályból. Egyesek állva aludtak, mások a kőlépcsőkön hevertek a leghetetlenebb helyzetekben és rongyaik résein vörösen csillant ki bőrük. Az Üdv-hadsereg barakkjának utcájában minden kapualjban két-hírom alvó alak ült térdére hajtott ábrázattal. Mikor már egy jő órát nyugodtan i vártunk, kezdett a tömeg nyugtalan lenni. Tolongás, lökdösés indult meg és hangok moraja hallatszott. A dolog nem ment durván és erőszakosan, csak az éhezők és türelmetlenek nyugtalansága volt ez. Aztán jött egy adjutáns, akiben egy csöpp sem volt a galileai alázatossságból, sőt sokkal több a kapitányból, aki az Ürnak azt mondta: „Mert én vagyok a föllebbvaló és a katonák alám vannak rendelve és ha én azt mondom egy embernek menj, akkor megy s ha egy másiknak azt mondom, jer ide, akkor odajön s ha a legényemnek azt mondom, tedd ezt vagy azt, ő megteszi." Oly keményen nézett ránk, hogy a hozzá legközlebb állók megremegtek. Aztán egyszerre emelt hangon ránk kiáltott: — Csönd legyen itt! Vagy elkergetlek innen és aztán nincs reggeli! Végül beengedtek bennünket a csarnokba. Az adjutáns egy imát mondott, aztán prédikáció következett ezzel a szöveggel: „Barátaitok lesznek a paradicsomban, bármenynyit is éheztek és szenvedtek itt, a paradicsomban meg fognak vendégelni benneteket, de cssk akkor, ha a parancsokat megtartjátok." Es ebben a hangnemben ment tovább a dolog. i Közben tizenegy óra lett és a reggeli megjött. De nem tányérokon, hanem papirosba csomagolva. Nekem bizony nem volt elég arra, hogy jól lakjam s meg vagyok győződve, hogy mindegyik meg tudta volna enni a két-háromszorosát. Két szelet ke. nyér. egy kis darab mazsolás kenyér, amelv kalács akart lenni és egy szeletke sajt. Ehhez volt még egy i bögrécske festett víz. A legtöbben ! közülünk öt óra óta vártunk rá. Összetereltek bennünket, mint a disznókat, összezsúfoltak, mint a heringeket, úgy bántak velünk, mint a kutyákkal, ránk prédikáltak és ránk énekeltek, imádkoztak érettünk, de még eddig semmit sem adtak enni. Alighogy lenyeltük a reggelit, a fáradt testek máris kezdtek összeroskadni és öt percen , belül a legtöbben közülünk mélyen aludtak. De semmiféle készület nem látszott arra, hogy minket ismét kiengedjenek, sőt inkább úgy festett a dolog, mintha újabb istentiszteletet készítenének e!ő. A falon függő kis órára néztem: húsz perc múlva tizenkettőt mutatott. Ohó, gondoltam, az idő gyorsan múlik és nekem más dolgom van. — Szeretnék elmenni, — mondtam a szomszédaimnak. — Itt kell maradnod még az istenj tiszteletre, — volt a válasz. j Ti szívesen maradtok itt? — 1 kérdeztem, j A fejüket rázták. I — Akkor mondjuk meg nekik, I hogy el akarunk menni, gyertek. I A szegény teremtések egész elkéj pedve néztek rám. Sorsukra hagytam őket. t Tizenkét óra volt.- mikor az utcára ' léptem. Ügy éreztem magam, mintha j börtönből jöttem volna ki. Ki volI tam merülve az átvirrasztott éjsza! kától és a reggelire várakozástól. • Rögtön ágyba feküdtem és kerek ti! zenöt órát aludtam egyvégtibe. A többi hétszáz, akiket az Üdv had! seregének barakkjában otthagytam, kénytelen volt az istentisztelet után ! ismét a vigasztalan utcára menni, i ho?-v valami kenyérhéjat keressen '• magának, előttük egy további haj| lék és remény nélküli éjszaka, egy I átalvatlan éjszaka után, anélkül, j hogy egy falat kenyeret is kapnái nak. VEGYES Hí REK — Paul Robeson New York Harlem nevű néger negyedében többezer ( ember előtt nagy beszédben tiltako; zott az amerikai Kommunista Párt í vezetőinek elítélése ellen. Clevelandban és St. Louisban tömegtüntetések voltak. Chicagóban kétszáz szakszervezeti vezető bizottságot alakított, hogy küzdjön a bebörtönzött | kommunista vezetők szabadon bo, csátásáért | — Propaganda — a válság ellen. Az amerikai vezetökörök a legfantasztikusabb módszerekhez folyamodnak, hogy valamiképpen feltarI tóztassák az egyre súlyosbodó válságot. Legújabban a propaganda „amerikai módszereivel" igyekeznek szembeszállni a veszedelemmel. A pszichoanalízistől kezdve közgazdasági tanulmányokig és statisztikai táblázatokig mindent felhasználnak, hogy az amerikaiaknak megmagyaj rázzák — tulajdonképpen nincs is i válság. A sajtó, a képeslapok és olcsó füzetek a régi témákat eleve' nitik fel; még magának Trumannak híres csődjét is bevonják a propagandába, mintha azt mondanák a kétségbeesett kereskedőknek: „Ne ijedj meg, ha csődbe jutsz is, azért még elnök is lehet belőled." Belgrádi cikkében írja Serge Karskij, a jobboldali francia Le Monde tudósítója, hogy Jugoszláviában egy pár csizma tízezer dinárba kerül, az átlagos munkabér pedig ötezer dinár havonta. — Moszkva képe az utóbbi időben alaposan megváltozott, itt is, ott is óriási acélvázak emelkednek az ég felé. Ezek Moszkva épülőfélben lévő új felhőkarcolói. A Lenin-halmon épülő új egyetem lesz a legnagyobb épület. 26 emeletes központ köré összpontosulnak a különböző karok pavilonjai. Ezenkívül még 6 felhőkarcoló építését kezdték meg. Ezek azonban csak méreteiben hasonlítanak az óceánontúli társaikhoz, mert a legmesszebbmenő művészi szempontok figyelembevételével építik. Szülőfalum, feléd visz a vonat. Völgybe le, most dombra föl visz a vonat. Árnyékos erdő, krumpliföldek, párolgó, fogyó patakocska, mind kérditek: Szabó Ilon te hazajössz? Lassit a vonat, gyorsul a szívem verése. Nyáríás, pirosmuskátlis állomás, mögötte kanyargós országút. A Felvég házai alighogy látszanak, leteszem fonott kosaram, rátelepedek. Amott jobbra az Ipoly folyó hordja titkait, errül a Káprás fái sötét! ertek, zúgnak, mint morgó öregemberek. Üjra szaporázom lépteim, otthon szeretnék már lenni, a rozzant kicsi házban, melynek tetején becsurog az eső. Négy év nagy idő. Talán el is felejtettek engem, aki aszfalttal cserélte fel falum hűs gyepét, mert kellett a pénz Margit árváinak. Margit a néném. Négy kis gyermek van, a legnagyobb Pista, tízéves. Igen, Margit írt nekem, levele itt lapul a zsebemben. „Kedves Ilon, eleget szolgáltál Idegen háznál, gyere haza, most már máskép van itt minden. Szépen elvagyunk mind, csak gyere." Nem irtam meg, hogy most jövök. Éppen kelnek a kiscsibék, pelyhes kiskacsák, kapálni is kell, mért zavarjam a napot? Odatalálok magam is. Szekér zörög szembe velem. .— Haza Ilon, haza? Ni, ez Gulyás Feri, az uraság cselédje volt. Hát ennek mióta van két lova? — Haza. Ugyan otthon van-e a néném ? Alig hiszem, lyányom. Az Ilyenkor még a községházán van. A szekér elnyikorog mellettem. Községházán? Margit néném? Csak nincs valami baj? Már elibém bukkan a ház, de vájjon csakugyan ez volna? A teteje szroen kifófcpzva új cserepekkel, a foghíjas kerítés elrendezve. Nekitá3-tthoíi oagy, 3hm f maszkodok a tiszta meszelt falnak s nézem az udvart. Az is tiszta, a gyom kiirtva, kupac sárga homok a gyermekeknek. Beteszem magam mögött a pitvarajtót, örvendezve nyikkan, a házból kidugta fejét Pista öcsém. — Ilon! — ugrik a nyakamba. — Ilonka, hozott-e bicskát? — Anyád, a gyermekek? — kérdem s lépek a belső házba. Valami új, valami szokatlan van itt. Az ismert, szegényes bútorok közt különös jószág, barna polc áll, rajta könyvek, papírok, kis pepitafedelű füzet. Kezembe veszem, forgatom. Mik ezek? Az asztalon Pista irkája. Megkezdett lecke: „Mi leszek, ha megnövök?" „Ha megnövök, tanító leszek. Édesanyám mondta, annak tanulhatok, amihez kedvem van..." — Anyád hol van ? — Hát nem tudja? Édesanyám bíró lett. Bíró! Margit a bíró! A gőgös Tra jter helyén! Tán viccel a gyermek? Még fel sem ocsúdok, jön a három kisebb. Mind a nyakamba ugrik, csak a legkisebb áll bizalmatlanul, félénken, ö még nem ismer. Napköziből jöttek — újságolják — ott kaptak vacsorát is. Hát napközi is van már a mi falunkban ? Milyen jó sora van most Margitnak! Különös izgalmat érzek. Kezembe veszem a pepita irkát, kilépek veleaz udvarra. A lombos eperfa alá ülök. nézem Margit nagybetűs írását. „Április 2. Ma különösen nehéz napom volt. A gyűlés a legelő miatt eltartott vagy másfél óra hosszat és még hátra volt a napközi. Mert kert kell a kicsinyeknek! Jó időben nem Rzoroskodhatnak benn, sem a szük udvaron. Kezdem a második napirendi pontot, látom, a jegyző naj gyon fészkelődik a helyén. Igen, a j napközivel szomszédos, hatalmas kert í a sógoráé. Tudja, hogy arra gondolok. Tudja, hogy az árnyas fák, a kert végén húzódó homokos Ipolypart kellene a gyermekeknek. A sógora nem idevalósi, csak nyaralni szokott a faluban. Láttam, nehéz ügy lesz. Az emberek a jegyző mellett voltak, megszokták már, hogy úgy legyen, ahogy ő mondja, ö egyre azt hajtogatta, hogy magántulajdon. — Megveszi a falu — mondtam — a sógora, Lantos úr, majd vesz máshol helyette. A csata vagy fél órát tartott, akkor mérges lettem. Azt mondtam az embereknek: Álljon fel, akinek gyermeke van. Kettő kivételével mind felállt. — Na lássák! És a faluban van még kétszáz gyermek. Ebből hatvan óvodaköteles. Hát kinek az érdekeit képviseljük mink itt, a Lantos úrét-e, vagy a gyermekekét. Az emberek észbekaptak. Csak kettő sunyított a jegyzőre. aki mérgesen rótta a sorokat. Kétszer is kifrecskelte a tollat a földre, mintha azon töltené a boszszút, amit most már rajtunk nem lehet..." „Május 20. Csodálatosan jó érzés bírónak lenni. Mikor bemegyek a községházára és a jegyző elébem teszi az Írásokat, mikor olvasom a Varga, Kiss, meg a Horvát Feri ügyét, mikor elrendezem a dolgukat. Eleinte zavartan Jött hozzám a nép, volt olyan is, aki nem mert rámnézni, „kend"-ezett, magázott, pedig együtt játszott velem a porban. Mikor aztán leültettem, beszélgettem vele és látta, hogy bíz én a régi vagyok, egészen felengedett... Most este van már, mindenki elment. A délutánra gondolok, amikor a két férfi belépett hozzám. Varga I Nagy Pista magabiztosan, döngő léptekkel, majd hogy be nem vágta az 1 ajtót. De mögötte Gonda újgazda lépett be csendesen, nyugodtan és kalaplevéve állt az asztalom mellé. Varga Nagy a szemembe nézett, sötét pülantással, mint egyszer leánykoromban és valami megmozdult a lelkem mélyén ... valami, amit jó uram halála óta nem ismertem ... A kert alja, a szőlőlugas, az ipolyparti fűz, ahol régen megfogta a karom, ahol magához ölelt, homályos foltokban villant elém. Most vájjon miért jött ide ? Egy pillanat volt csak az egész és elkergettem az emlékeket. Bíró vagyok, a falumé vagyok! Hallgattam, amint Gonda elvtárs elpanaszolta, hogy a dűlőt, melyen keresztül a földjére kijárt, Varga Nagy beszántotta. Gonda nyugodtan beszélt, Varga dühösen kiáltott közbe: — Na és? Az enyém volt az út, még nagyapám kanyarította a sajátjából, mert akkor még a Serházkert is a Vargáké volt. Azt teszek vele, amit akarok! Már pedig most, hogy ha a Serházkertet holmi jöttmentnek kellett odaadni, hát az a jöttment ne járkáljon az én födémén keresztül! — Hány éve volt meg a dülőút? — Nagyapámé volt a még, vagy ötven eve! — vágta ki büszkén, mintha legalább is dolgozott volna érte valaha. — A Varga Nagyok, a Henzek jártak rajta, de most már nem kell. Elvették a födeket, ne járjon arra más se! Türelmesen hallgattam. Ismerem falum minden darabját, tudom Gondának és még jő pár újgazdának ez a legrövidebb út a földjéhez. A kerülő legalább másfél órát jelent. Szúró gyűlöletet éreztem Vargáék iránt, ötven évig engedte a nagyhasúakat a földjén keresztül, most meg mindent ellenünk, a nép ellen tesz. — Varga úr! — így mondtam élesen: úr! — a hasítást megveszi magától a falu. Az út kell! és keményen a szeme közé néztem. Kiolvashatta belőle, hogy nincs kedvem vitázni. A homlokán összeszaladtak a ráncok. — Nem kell a pénzetek! Van még nekem elég, hiába fosztogattok! — Az arca, a vastag nyaka veres lett. Elmosolyodtam. Semmi közöm ehhez az emberhez, de még az emlékéhez sem. Az úthoz, a falu útjához, az én parasztjaim jó rövid dülőútjához azonban jussunk van. Felálltam. — Elmehetnek. Gonda elvtárs. Értem az ügyet. Varga úr a végzést meg fogja kapni. Kintről behallatszott dühödt káromkodása. Nyugodt vagyok. Az út másfél órát ér naponta. Mennyit lehet ezalatt dolgozni, de mennyit! Csend van. Csak a kisbíró rakosgat odakint. Hazamegyünk ..." Ölembe ejtem a pepita irkát. Már nem látom a' Margit írását, sötétedik. De miért könnyes a szemem? Miért gördül egy csepp az irka teleírt lapjára? Mit tükröz a fényes vízcsepp? Talán a villanyt, mely éppen kigyúlt a falum utcáján. Vagy a termékeny búzaföldet, a szárbaszökkenö vetést, mely most már enyém is, nincsenek már itt a Henzek, a Kéryk! Margit a bíró!... Sötétedik. Az eget csillagok cifrázzák. Megyek a csendes, szunnyadó utcán. Soha, soha még így nem tudtam, milyen jó érzés itthon lenni, milyen jő érzés tudni, hogy enyém is végre ez a falu! A községháza felől nyugodt léptekkel jön a néném. Fején barna baboskendö, előtte fekete lüszterkötény. — Hazajöttem, Margit — dobbanok elébe. — Itthon vagy, Ilon! — mondja csendesen, komolyan és megindulunk a ház felé. Bikácsi Jolán.