Uj Szó, 1949. november (2. évfolyam, 172-196.szám)

1949-11-26 / 193. szám, szombat

UJSZ© 1949 de

cember 26 a944 őszén, amikor a németek. be

; vonultak Szlovákiába, fogtak el azok a szédülések, amelyek az utcán arra kényszerítettek hirtelen, hogy a falhoz támaszkodjam. így vonszoltam magamat a házak mentén. A tárgyak elvesztették az élüket, a szilárdságukat, elmosodó, zavaros hullám borított el és szememet be kellett hunynom, fogamat összeszorítanom, hogy fel ne kiáltsak elhagyatottságomban. Mert tökéletesen elhagyatott voltam, mint egy üldözött vad és a környezet sem volt egyéb számomra, mint a vad terepe, ahol kétségbeesetten futkostam üldözőim elöl. Ezt a terepet el nem hagyhattam. mert itt volt ap öreg édesanyám, akinek én voltam az egyedüli támasza és éltető forrása és éppúgy nem hagyhattam öt el, mint ahogy ö sem hagyott volna el engem csecsemőkoromban. Többé nem restellem, őszintén bevallom, a világszabadság nékem akkor ez az öregasszony volt, aki engem emberségre tanított, aki elrejtve rántottlevesen és babon élt és soha panasz el nem hagyta ajkát és tudom, hogy én inkább két kezemmel fojtottam volna meg őt, semhogy elhagyjam és a német fasiszták kezére juttassam. Ettől szédültem én akkor; a tehetetlenség a kétségbeeséssel párosult bennem, egyszerre hatalmába kerített és nem létezett Európában az az orvos, aki rajtam segíthetett volna. Franciaországtól kezdve egész Európa nyögött akkor, éppúgy, mint én és vívta kétségbeesett élethalál harcát a német fasizmus szöges talpa alatt. Európa hadseregei úgyszólván napok alatt morzsolódtak szét, összecsuklottak a bestiális fasiszták előtt, akik népük munkáját és kenyerét gyilkoló fegyverekre váltották fel. A szovjet munkásnak, parasztnak, a szovjet hadseregnek kellett jönnie, hogy kemény elszántsággal és emberfeletti küzdelemmel futásra és menekülésre kényszerítse a világ legveszélyesebb és legkegyetlenebb ragadozóit. Ezt az óriási, felbecsülhetetlen feladatot csakis a szovjet hadsereg páratlanul összetartó, kollektív és önfeláldozó szelleme végezhette el. Én, aki tanuja voltam a szovjet hadsereg bevonulásának Bratislavába, hatványozott szeretettel és hálával gondolok vissza erre a napra. Emlékszem, szép tavaszi nap volt, a német fasiszták délceg egyenruhájukban futottak, menekültek délcegség, fegyelmezettség nélkül. Ellenszenv, átok kísérte útjukat és a városban egyetlen emberi lélek nem akadt, akiből részvétet váltott volna ki e kegyetlen gyilkosok fejvesztett, lihegő futása. Ám akkor a menekülőkkel már senki sem törődött, az udvarban az apróságok, mint fűszálak a réten, dugták ki gyerekfejüket a pince ajtaján, lesték már a verőfényes tavaszi napot, az eperfa halványzöld, fiatal leveleit, amelyek alig észrevehetően remegtek a düIFIE IL börgő ágyúlövésektöl és a szovjet katuskák fülsiketítő harci zajától. De ez a zaj már a szabadság jegyében zajlott le, a gyermekek arcán pajkos derű virított és nagyokat szippantva a tavaszi levegőből, titokban a kaland izgalmával átfutottak a nagy széles udvaron és a kapuig merészkedtek. Már türelmetlenül várták a szovjet katonákat. Egy négyéves kisfiúcska ragyogó arccal, lihegve, izgatottan és lelkesen hírül hozta a szovjet hadsereg bevonulását. Annyi időnk sem volt, hogy felocsúdjunk a kábulatból, a börtönből, a kalodából, az üldözöttségből, amikor hirtelen megjelent egy orosz tiszt borotváitan, kifénye sített csizmában, mint egy csoda a pergötüz közepette. Pincelakásunk ajtajában álltam soványan, betegen, elkínzottan. A tiszt egyenesen felém tartott, én tétován és tanácstalanul mosolyogtam. Jóltevőm volt, akihez szólni nem tudtam és nem mertem. Ű sem szólt egy szót sem, csak nézett rám; szeme világoskék volt, tekintete nyílt és derűs, aztán hirtelen minden átmenet nélkül kezet fogott velem és abban a pillanatban leszakadtak rólam a súlyos rabláncok; a világosság, a szabadság bűvkörébe kerültem. Szédültem a meghatottságtól és mint aki évekig a föld alatt elrejtve él és egyszerre a magas hegycsúcs ózondús levegőjébe kerül, a süvítő srapnellek és ágyúdörgések közepette az orosz irodalomról kezdtem vele beszélni. Agyonkínzott arcomat könnyek mosták, de hangom gondtalan és felszabadult volt, az orosz elöharcosok, az orosz írók, Puskin, Nekraszszov, Goncsárov, Tolsztoj, Dosztojevszky, Ehrenburg, Solochov segítségemre siettek, hogy hálámnak és örömömnek súlyt, értéket és fedezetet adjanak. Orosz irodalmi ismereteim révén sikerült megnyernem a szovjet tiszt bizalmát, aki ellátott orvossággal, élelmiszerrel, ruhaneművel, egyszóval a szabadság összes kellékeivel. Am senki se higyje azt, hogy az orosz tiszt abban a pillanatban, ahogy megemlítettem az orosz írók neveit, azonnal a barátom lett. Nem! Az ő magatartását rendkívüli óvatosság és körültekintés jellemezte. Először is oktató módon kezdte ... felhívta arra a figyelmemet, hogy nem helyes Szolochov, mint ahogy én azt kiejtem, hanem Solochov. Majd hirtelen megkérdezte tőlem teljesen ártatlanul, hogy mit olvastam Tolsztojtól. Erre felsoroltam egy pár müvet. Kis tűnődés után megkérdezte tőlem, hogy mire emlékszem a Háború és Béke című műből. Erre felsoroltam pár regényalakot: Andrej herceget, Natasát, Lizát, Anna Pavlovnát. A tiszt szemmelláthatőan elégedetten bólintott, végigmért alaposan, majd enyhe mosollyal Goncsárovra, Puskinra terelte a szót. És pincelakásunk ajtajánál, ágyúlövések és katuskák vonítása mellett a feladott kérdésekre pontosan feleltem. A tanítvány engedelmességével és izgalmával beszéltem Ofclomovról és Anyéginröl, Puskin életének és halálának körülményeiről. A „vizsga" e döntő pillanataira pontosan emlékszem, soha még ilyen elevennek nem éreztem e regényalakokat, mint akkor, nck selyemruháinak a susogását hallottam s egy-egy herceg italtól rekedtes, udvarias hangját, a pomádé és illatszer zséjjeláradó illatát éreztem. E vizsgánál, miközben az anyám tüzet rakott, hogy teával kínálhassa meg a vendéget, az egyik húgom mellettem állt és felhívta a figyelmemet a mü némely fontos mozzanatára. A súgó szerepe volt az övé. Egyetlen sző nem esett a háborúról és mindarról a, szenvedésről, amelyen keresztül mentünk. Az orosz t>'szt ugyancsak tapintatosan hallgatott a háború borzalmairól. Ünnepi, meghitt pillanatok voltak ezek. Bemutattam neki az anyámat és két húgomat és miközben anyám kérges, ápolatlan kezét tartotta a kezében, sóhajtva mondta: — Milyen jó, hogy neked van anyád. Ez volt az egyetlen félreérthetetlen utalás az utolsó esztendők vérözönére ... Gorkij „Anyá"-jára terelődött most a szó, az „Éjjeli menedékhely"-re, a „Gyerekéveim"-re, az ,,Artamanovok"-ra . .. Mint régi ismerősökről beszéltünk Gorkij alakjairól, akiknek életét és sorsát módunkban volt hajszálnyi pontossággal követni. Anyám ez idő alatt egyetlen szót sem szólt, mert ő járatlan volt az irodalomban. Soha életében egyetlen könyvet nem olvasott a biblián és ima könyvön kívül, mégis meghitt mozdrlatai, ahogy leszűrte és tálalta a teát, mintegy bebizonyította, hogy csakis neki, az állhatatos és kitartó munkájának köszönhettük azt, hogy megismerhettük az orosz irodalom legkiválóbbjait. Giorgijnak hívták a tisztet, anyám kérésére nálunk szállásolta el magát a pincelyukban, holott módjában lett volna a legelegánsabb villában laknia. Csak pár napig maradt nálunk Pi\ÖL JEIUA2DH07 — Adam Wazyk verse — Nesztelenül lépdel a négerarcű éj, foga kivillan, — mosolyog rád, ne félj. Eluard elvtárs, álljunk meg egy szóra. Nyugaton sztrájkolnak a bányászok a vak éjben csak lámpásaik világítanak. Gondokkal terhes az óra. Üljünk le, elvtárs, mellénk ül a csend, — mondd cs?.k: szeretsz-e álmodozni még? Hallod a hangom? Benne Szliézia érce cseng, nézz a szemembe: benne kohók tüze ég. Mindent, amit itt látsz, vess össze Nyugattal: bányászok és takácsok a tervet túllépik itt vasöntők és kazánkovácsok a tervet túllépik itt s már új jagy terven dolgozik: a pártom: a dolgozók a jövőt építik. Elvtárs, ki a gyümölcsöt s a gyermekeket s a tiszta, szép éghajlatot szereted: van egy ország, hol a gyümölcsöt megedzik, hol azon fáradoznak hajnaltól napestig, hogy jobbá, szebbé tegyék az életet. Elvtárs, kl. e halk szavakat hallgatod, ha hazatérsz, majd elbeszélheted: van egy ország, hol megváltoztatják az éghajlatot. Hadd viruljon, terjeszkedjék a kert, mely a kertészre virágait és gyümölcseit ontja, a kert, hol az embernek kenyérre nincs gondja. A föld tájait s népeit összefogja a terv, a terv és öntudat. Valóság lesz minden, ml még titok, itt rejtelmes erőknek senki sem áldozik, s minden, mit az ember Istennek tulajdonított: emberi hatalommá változik. Képes Géza fordítása. és állítom, hogy az egész idő alatt, amíg nálunk volt, -idesanyári.mal úgy bánt, mintha az anyja lett volna és velünk, mint a testvéreivel. És mert nálunk étkezett, szükséges' nek tartotta, hogy minden áldott nap ellásson bennünket élelmiszerrel. Amikor megérkezett a szovjet had| sereg sebesültek kórháza, azonnal a főorvos elé vitt, mint beteget. Ott azonban, a Grössling-utcai gimnáziumban, amikor megláttam a iábés kéznélküli sebesülteket, egyszerre makkegészséges lettem. Ott maradtam náluk és felcsaptam betegápolónak. Tizenkét-tizennégy órát dolgoztam ott naponta. Nos, annyit mondhatok, volt már alkalmam másutt is betegeket kezelni, de azt a fegyelmezettséget, kitartó áldozatkészséget, amit a szo.jet hadsereg sebesültjeinél tapasztaltam, azzal sehol másutt nem találkoztam. Csak öntudatos harcosok, miután elvégezték kitűzött feladataikat, tudnak annyi megnyugvással és béketűréssel szenvedni, mint ők tudtak. Amikor lemostam megcsonkított, sebzett és fájó testükről a harctér szennyét és piszkát, egyetlen panaszszó sem hangzott el. Öszszeszorított fogakkal, némán tűrték a fájdalmat, mintha a világra nehezedő szenvedések összes terheit nekik kéne viselniök. Egyetlen halott után nem hangzottak el sirató hangok, a gyász elnyelte mind a hangokat, mint fekete szín a többi színeket. Így, csöndesen és elszántan tudtak ők meghalni, kezüket, lábukat, szemük világát elveszteni érettem, éretted, érette ... Emlékszem, egyszer megnéztem egy halottat, mert megrendítő volt a halála. Ragyogó szál ember volt, keze, lába ép, csak éppen a lába közt kapta a lövést és nem lehetett rajta segíteni. Lehúztam róla a takarót és néztem azt a pusztítást, amit a halál végzett rajta. Sárga színnel vonta be a halál ezt az acéltestet. A hatalmas mellkas, a test hibátlan Izomzata hideg és merev volt. A halál merevítette meg, a varázslatos Csoda, a szépség tűnőiéiben volt rajta. Már nem fájt neki semmi, a béke nem érdekelte őt többé, a napfény sem, a szabadság sem, amelyért hacolt, amelyért életét áldozta. És ahogy kiterítve, mozdulatlanul ott feküdt, fiatal feleségére gondoltam, aki két gyermekkel az urát várja... aki nem ura többé, nem is ember, több az embernél... a világszabadság hőse ő ... Egy felbecsülhetetlen nagy nép méltó fiai ők, a szovjet hadsereg e névtelen harcosai, akik öntudatos áldozatkészséggel tudtak élni, dolgozni, szenvedni és harcolni a világszabadságért. Szívem mélyéből hálával adózom nékik, dicsérje őket a jövő, a kérges emberi kéz, az építő és alkotó munka és mindaz, ami a munkás méltóságával és az ember halhatatlanságával rokon. SZABÖ BÉLA, VERES PÉTE

R: Költözködés télen, hóviharban (Regényrészlet.) A gyerekek lenn ülnek a bekötözött asztallábak között i csíkos kanavász dunnák, párnáK közé belerakva. A kicsi alszik, a hároméves Bözsi és az ötéves Imre ki-kikukkantanak a condra közül, Jancsira az apja ócska nagyujjasát adta rá az anyja, abba belehúzza kezét, lábát és fosztott gallérja közé még a fejét is. De azért vissza-visszanéz és amikor anyja sirva búcsúzik Kisnétő, ő is visszakiállt vékony hangján: Isten áldja meg, Mari néni, Lajosnas meg hogy: — Lajcsi, majd gyere el minálunk, ha hazajössz a • faluba a nagyanyádék. Majd együtt járunk iskolŕo . Baloghné a szekér után lépeget szipogva, könnyeit töiölgeti, hogy az arcára ne fagyion és közben a Csákót hívogatja: — Kcű, kcű, öreg, gyere csak, gyere. Baiogh pedig kisostorral a kezében noszogatja, de csak szelíden, a disznót, inkább simogatja a'farát, mintsem ütné. A tanya elmarad, a kilométerek lassan fogynak. A Mezei Imre Két öreg lova lassan lépeget a csüdigérő, jegesre fagyott hóban A fahinak még, a tornya sem látszik, van ide vagy háromóraiárás. A napnak nincs ereje, csak a sápadt képe látszik át a reggeli ködön s most még a kútáaasok közül is csak azok feketél'nek a fehér tájban, rtielvek az úthoz közel vannaK A távoli tanyák elmerültek a havas homályban. Az úton senki sinc», egv lélek se, még téli pacsirtákat sem látni, csak pór varjú kíséri a szekeret, egyrészt a lovak hul'adékáért. másrészt, háth^ a Csikó után is marad va'ami. A Balogh Jancsi iába fázik, mert alulról, a székéi fenekéről fe'jön a hideg és rossz csizmája nagyon átszűri A nagyujjasba h'ába tekeii be, nincs már abban me eg, mert a kóc mind leszaladt benne és elszorodott erre, arra a lyukakon. Meg aztán elzsibbad a lába és ki Kell nyújtani és akkor azonnal fázik, mert a gyerek lábujja az olyan nagyon veszi a hideget. A lábujja, orrahegye, füle és keze fázik fhinderi gyereknek, ezek a hegyek érintkeznek a világgal. Már kiabál is: — édesanyám, én leszállok, fázik a lábam. De az anyja nem akarja: — ülj csaK ott, mert elázik a csizmád, azután majd még jobban fázik. De Jancsi tovább nyűgösködik, és újra-újrakezdi, mig aztán Balogh azt nem mondja: — Hadd jöjjön le, na, te meg ülj fel. Nagy Erzsi már elfáradt, mert a hóban nagyon nehéz menni és neki már terhe is van. Mezei is nógatja, üljön fel, hadd jöjjön le a disznóhoz Jancsi. Az öreg Csákó koca már nekiállt az útnak. Eleinte vissza-visszanézett, egy-egy párszor vissza is akart szaladni. Fel-felvágta a fejét, kitekintett csajla fülei alól, nagyot búgott és nekiindult sebes kotogással, egy kis kerülővel a tanya felé. De Balogh János résen volt, nem engedte, Baloghné meg olyan édes hangon hívta és csörgette neki a tengerit, hogy újra és újra megjuhádzott. Később meg, amikor már messze volt a tanya, nem látott már ismerős nyomokat és ismerős szagokat spm érzett, akkor belenyugodott, •mert a jószág az olyan okos, hogy ha már úton van, nekiáll, és talán az ismeretlen világba ugyanolyan kalandos kíváncsisággal igyekszik előre, mint az emberi nép. De csak amíg el nem fárad. Akkor már unja és megint búgni kezd. Nem volt hát sok baja Jancsinak a Csákóval, csak igen hamar kiderült, hogy amilyen élvezetesnek látszik fázós lábbal a szekér tetejéről a szűz fehér hóban való taposás, olyan unalmas és fárasztóan nehéz, ha messze és sokáig kell benne menni. Sohase, még öregember korában sem felejtette el ezt az utat. A nagyujjas ugyan rajta volt, a^ anyja nem hagyta levetni, az alját majdnem a havon húzta és a kezét egészen elrejtette benne, ae amelyikkel a tengeri csörgető csuprot tartotta, az mégis megdermedt. A füleit behúzta a gallér közé, mégis hol az egyiket, hol a másikat csipte a hegyes északi szél. A csizmája megvolt kenve szerszámolajjal, de a fagyos hó igen hamar ledörzsölte róla, aztán először elázott, azután megfagyott. Mire észrevette, kidörzsölte a lábát. De nem mert szólni, mert ő legénykeuett, hogy leszáll, most majd az anyja szidna, az apja gúnyolna ez elutt az idegen ember eiott, hogy: —na, legény, ügyi mondtam, hogy ne szállj le. Inkuüb hallgatott hát s csak amikor az apja is látta már, hogy sántít a gyerek, az anyja meg lekiabált a szekérről: — Jancsi, te Jancsi, te! gyere, ülj fel mán, — akkor adta meg magát szégyenszemre és szállt fel a szekérre. A lovak lassan lépkedtek, a nap eltűnt, nyugatról szürke felhők terjedtek el észrevétlenül, északról a szél mind-mind élesebb lett és egyazercsak — még fele úton se voltak — apró finom szemekkel esni kezdett a hó. A világ eltűnt körülöttük, mert már még a kútágasokat és a magános útmenti fákat se látták, legfeljebb csak akkor, amikor éppen melléjük értek, a szél nagyokat-nagyokat sikkantott, a lovak szőrét, a dunnákat, a beléburkolózott gyerekeket, az édesanyja nagykendőjét, a Bogár kutya szőrét, a Csákó hátát és az édesapja kucsmáját, gallérját belepte a hó: így ballagtak lassanlassan a hófúvásba elmerült úton. Sehol senki az üres világban, a távoli falvak templomaiban pedig most azt éneklik: „Oiök Isten, kinek esztendők, nincsenek létedben" és azt, hogy: „Ez esztendőt megáldjad", — de ez ide nem hallatszik ki: itt csak a puszta hangja hallik a sivító, siránkozó vagy haragosan sikkantó szél, a természet a maga egyszerű nemtörődömségével és az ember fia, aki ime cipeli a sorsát, mint farkas az éhségét. De nem, még sincsenek egészen egyedül, mert egyszer csak szembe velük szekér bukkan ki a hóból. Uradalmi igásszekér, négy erős lóval. Megállnak, köszönnek, Andormajorból jönnek, Feketehalomra mennek, cselédek, sok gyerek a szekéren, kutya a szekér előtt, elöhasú koca a szekér után, ugyanúgy, mint ők, csak éppen hogy azok befelé mennek, abba a sorsba, amelyből ők kifelé jönnek, hogy egy másik sorsot próbáljanak. Nem akarómból, nem kíváncsiságból, hanem muszájból. Sokat ez a sors sem igér, de más lesz. Keveset beszélgetnek és rágyújtanak a férfiak, az asszonyok megigazítják a gyerekek helyét és takaróját, a kéznél lévő kiskosárból bodagot, pogácsát szednek ki; Balogh János elmondja a másik cselédnek, Fekete Imrének, egy-két szóval, hogy ki milyen ember: vlsöbéres, béresgazda, ispán, kulcsár, milyen zsarnokok és továbbmennek. Még Mezei is örül, mert az erős urasági szekér és a négy ló feltörte egy kicsit megint, a már-már egybeálló havat. * Télben, havazáskor korán esteledik. Mire becammogtak az öreg Baloffh-házhoz, este lett és bizony a lovak már kimerültek és Mezei Imre az úton el-elmondta — ha tudtam volna, hogy ilyen idő lesz, nem vállaltam volna ezt az utat még száz forintért sem. A gyerekek az úton sokat sírtak, unták az egyhelyben való kustorgást, Jancsi is nyűgösködött, feltört lába fájt és fázott, megváltás és nagy öröm volt, amikor beérkeztek a nagyapjáék udvarába. A hó még mindig esett, de nagyapja elseperte takarosan az ablak alját is, a ház elejét is, még az udvarról is kihányta a havat az utcára. A gyerekeket leszedik. Nagyanya édes hangja hallik az udvaron: — Jaj Istenem, jaj, ezek a szegény gyerekek össze vannak fagyva, gyertek csak befelé gyorsan és szedi őket a szekérről, viszi be az apraját karon és vezeti kézen a többit, be a nagy házba, ahol az asztalon lámpa ég, a berakott kályhában ropog a tűz és a tiszta fehér kemence is árasztja a meleget és érzik rajta a tegnapi meszelés szaga. Tanyások vannak a házban, Ismeretlen ángyikája, Gábor bátyja felesége és Zsuzsi nénje, aki tavaly ment férjhez és akin, a gyermek szeme valami csodálatosan szépet és kedvest lát és érez. Kl tudná azt megmondani, miért olyan kedvesek és szépek a fiúgyermekek szemeinek az ángyikák és a menyecske nénék? És miért szeretnek a kicsi fiúk az ángyuk két térdikéje közé bújni? Mit éreznek, mit látnak rajtuk, a szerelem ízét, az elkezdett élet színét? Balogh Jancsi nehéz gyermeki életének egyik legszebb emiéke maradt, a csúnya hóviharból való megérkezés a meleg nagyanyai házba. Zsuzsi nénje és Róza ángya közé belépni, akik megsimogatták, a fejét combjukhoz szorították, s kezét, fülét, meleg kezükben moncsolgatták, simogatták, hogy álljon ki belőle a hideg. Balogh Jancsinak a fájástól, mert a melegen a fázás fájásba ment át s kezébe, fülébe beleütött a hideg és a •meghatódástól a szíve a torkába szaladt. Ettől a könnyei is hullni kezdtek, amit nagyon szégyelvén, léngbaborult arcát Zsuzsi nénje enyhén gömbölyödő hasához rejtette. így kezdődött új élete a falun. (Vége.)