Uj Szó, 1949. október (2. évfolyam, 146-171.szám)

1949-10-15 / 158. szám, szombat

m szó 1949 október 72 Antallal, a későbbi híres filmrendezővel, a 20-as években ismerkedtem meg- Eperjesen. Moziban véletlenül egymás mellé kerültünk és előadás közben szükségesnek találta, hogy egy-egy jelenetet a szakértő lelkesedésével megmagyarázzon nekem. Hálából, hogy meghallgattam, előadás után másnapra meghívott magához. Nehéz, válságos helyzetben voltam akkor, nappal dolgoztam egy szabómühelyben, öltögettem a tűvel azzal az érzéssel, hogy ujjaimmal gyalogolok a szöveten, mint egy sivatagon és képtelen vagyok egyetlen lépéssel is előbbre jutni fejlődésemben ... éjjel viszont körülbástyáztam magam tankönyvekkel és tanultam fizikát, geometriát és kémiát. Csupa kötelesség, magamra vállalt feladatok vettek körül. Szegénységem és magánosságom közepette az úri demokrácia annyit sem törődött velem, mint egy rühes kutyával. Érthető tehát, hogy Antal meghívását azzal a bizalmatlansággal fogadtam, amit mindazokkal szemben éreztem, akik a napos oldalon éltek. E bizalmatlanságom ellenére a megbeszélt időben ott voltam. Egy jómódú család lakásberendezését akkor láttam először életemben. De nem volt időm sokat tűnődni a súlyos, értékes bútordarabokon, mert Antal bámulatos fürgeséggel, magátólértődőséggel -hidaltatta át velem a nehézségeket. Egy percnyi időt sem engedett arra, hogy zavar támadjon bennem és módomban legyen összehasonlítani a magam és az ő életét. A szakadékot, amely kétségtelenül megvolt köztünk, nem engedte elmélyíteni. Képességei itt remekül érvényesültek, a rendezés művészete már akkor a vérében volt és működni kezdett abban a pillanatban, amikor átléptem lakásuk küszöbét. Annyi tapintattal végezte a dolgát, hogy akaratom megszűnt, egy fiatal rendező hatalmába kerültem, a médium, a szereplő megvolt és ö élt az alkalommal. Az első dolga az volt, hogy az apja dolgozószobájába vitt, szó nélkül egy kényelmes fotelbe ültetett, fülemre pár kagylót akasztott és mosolyogva pár lépést hátrált. A rádió még kezdetleges formája volt ez, hallomásból ösmertem és előkelő zenének számított. Egy operaária zengett a fülembe, elkábította nélkülözésektől nyugtalan lelkemet, Antal pedig mosolygott, élvezte rendezői munkáját, mint. aki jól végezte dolgát. Amikor apja megérkezett, lassfl, nehézkes, kissé imbolygó léptekkel, Antal gyors, tiszteletteljes mozdulattal bemutatott neki, de nem engedte, hogy egyetlen szót is váltsak vele, apja háta mögé állt és intett, hogy kövessem. Apja egyetlen szóval sem tartóztatott, szívélyes mosollyal elengedett bennünket, nyilván tudta, hogy fia most „rendez" és tiszteletben tartotta fia hivatásit, nem akarta őt munkájában zavarni. Nos, annyit mondhatok, hogy kevesen találnák el, hogy* Antal rendezői ötlete, a lakás melyik zugába vitt. Alig hiszem, hogy lakásukban különb helyet is talált volna valaki számomra. Hát kérem, Antal a spájzukba, egyenesen a jólét forrásához vitt. És a fűszeres házikolbászok, hűvös sonkák, mézédes befőttek, omlós sütemények között, valóságos órgiát, pusztítást hajtottunk végre mindaketten. Annyit faltam, amenynyi csak belém fért és Antal tisztán illemből és cinkosságból, hasonlókép cselekedett. Ellentállásom utolsó pillérei ítélőképességemmel együtt omladoztak, jsárhuzamosan az elfogyott húsok és sütemények mennyiségével. Részeg lettem a sok ismeretlen málladozó édességtől, az évszázadok óta kipróbált konyhaművészet remekeitől. Elhagyott az óvatosság, nem tartottam be többé az illem legelemibb szabályait, már nem azért faltam, mert ízlett, hanem azért, hogy behozzam azt. amit egy életen keresztül elmulasztottam. Kezem, arcom maszatos, zsíros lett, ezt akkor vettem észre, - amikor Antal ragyogó zsebkendőjével megtörölte a száját. Ez a mozdulat olyan volt, mint egy pont. a mondat végén, én is szerettem volna rendbehozni maszatos arcomat, sajnos, zsebkendőm még spájzképes sem volt. Tanácstalanul néztem szét, abban a pillanatban a rendező egy papírszalvétával ajándékozott meg. Pont az utolsó simításokat végeztem vaktában zsíros arcomon, amikor Antal édesanyja megérkezett. Nem volt ez I egyszerű, közönséges érkezés, hanem puritán, szigorú és mingyárt, az is . kiderült, hogy fenyegető is. Antal édesanyja fenséges volt, mint egy királynő és fenyegető, mint egy harcos amazon, amikor meglátta birodalma pusztulását. Szeme villámokat szórt, száia néma, szigorú vonallá zsugorodott és karjának egy rövid, de erélyes mozdulatával kiutasított bennünket birodalmából. Hangsúlyoznom kell, hogy enyhe kifejezést haszi.áltam. mert az igazság az volt, hogy egyA B U N D A ôzabó <Béla szerűen és félreérthetetlenül kidobott bennünket. Szívem keservében összezsugorodott, gyomrom viszont összeragadt a rengeteg édességtől, szégyen és ijedség váltakozott bennem, ugyanakkor azonban dacos felkiáltójelként ágaskodott fel bennem az a bizalmatlanság, amit mindazokkal szemben éreztem, akik spájzzal, tartalékkal rendelkeztek ebben a nyomorúságos világban, amely csak azzal törődött, hogy egyesek telerakják bendójüket. A kiutasítás erélyes módja a spájz mennyei birodalmából teljes mértékben igazolta bizalmatlanságomat és Antal mintha VLADIMÍR REISEL: További ismeretségünk során Antal annyira tapintatos volt, hogy nem hívott meg többé otthonába, hanem a műhely előtt várt meg, ha beszélni akart velem. Később tankönyveket is szállított nekem, majd egy matematika tanárral is megismertetett, aki útbaigazítást adott, mikép készüljek az érettségire. Az érettségire azonban sohasem került sor, mert X. gimnáziumának az igazgatója ridegen visszautasította kérvényemet. Az igazgató magatartását egy paptanár is támogatta és én akkor keserves könnyekre fakadva a szemükbe vágtam kíméletlen FA K LYA K Vérvörös rózsák nyíltak az erdőkön Vörös virágok A Szituéból előjöttek a lovagok Elvarázsolt hercegek kéreg kezükön Mögöttük gyilkos lesett És messzi tanyákon Öreganyó szemét elsiratta Lánynak lágy tenyerét oldja könnypatakja A csűr mögött gyilkos lesett Vérvörös tüzek gyúltak a hegyeken A kunyhókban Borzalom Félénk ujjak olvasóval halálgolyót szemelnek Ott fent meg váll váll mellett Ifjak élesztik az új hajnalpírt keleten Lejöttek aztán a völgybe És hangjuk zengve Zúgott a világnak Egy gyönyörű népről Szabadság népéről Arról a kis világról. Amely nekirugaszkodott hangjukon a négy világtájnak Itt is, ott Is vörös rózsák hevernek Nem is rózsák ezek Oh ezek vérhabos szájak VBrösek Mint véres reggelek Keleten És mindenütt a földtekén Ezek a rózsák nem hervadnak A sárkánymag új hajtást terem A kunyhókba Napsugarat, napfényt tárt börtönökbe Egy napban ennyi remény legyen Ennyi szépsége egy pillanatnak És a föld mélyében Kialvóban A bitorló Utolsó lehellete Fordította: Pócz Olga. érezte volna, hogy a rendezésbe valami hiba csúszott bele, a cinkosság vállalásával megragadott a karomnál és kicipelt a veszélyes zónából. Kint az utcán Antal egyetlen szóval sem mentegette anyja magatartását, látta rajtam, pontosan tudta, hogy mi megy végbe bennem, ezért mintha mi sem történt volna, Rimbaud és Willon költészetéről kezdett nekem beszélni. Egész verseket mondott el meghitten, bizalmasan, én pedig hegyezni kezdtem a füleimet, mert ez egy újabb spájzt jelentett számomra, Antalnak pedig egy újabb rendezői lehetőséget. Tagadhatatlan, hogy Antal remekül végezte feladatát, nem kiméit sem költséget, sem fáradságot, bement azonnal egy üzletbe és megvette Babits Dante fordítását díszkiadásban és megajándékozott vele, hogy elfejeltesse velem anyja rideg bánásmódját. kifakadásomat. Azt mondtam, hogy nem is óhajtom többé az olyan intézménynek az érettségi bizonyítványát, amelynek feje ilyen barbár módon viselkedik. Keserves évek következtek ezután, a céltalan csavargás évei. Keservemben otthagytam a műhelyt és otthagytam a könyveket. Sárgarépával és kalarábéval tömtem meg üres gyomromat. Éjjel szalmakazlakban gubbasztva virrasztottam és akkor jöttem csak igazán rá arra, hogy kivert eb vagyok, a világ árvája, akinek sem apja, sem anyja nincs. A ma fiatalsága ezt a magányt és elhagyatottságot meg sem értheti. Ha e;;y fiatalember ma tanulni akar, akkor rendelkezésére áll az állam, amely felelősséget vállal mindenkiért, aki hasznos, dolgozó tagja akar lenni a közösségnek. De én verhettem a mellemet, üthettem a fejemet, ordíthattam volna, hogy Dobozó parasztság és a béke Szlovákia dolgozó parasztsága amint tudjuk a háború íolyamán nagyon tönkrement. Állatállományát elhajtották vetőmagját elhurcolták. Háború után lehetetlan eszközökkel látott neki, hogy a darabka földjét megművelje. Segítséget sehonnan sem kapott. Az akkori kormánynak nem állt érdekében, hogy a dolgozó parasztság magához térjen Hadd jusson pangásra, majd a nagybirtokosok és a kulákok lassan felvásárolják földjeiket. Ez volt a céljuk, hogy minél erősebb nagybirtokos kulákságra támaszkodjanak és ezt kihasználva letörjék a dolgozó parasztságot. Ezzel veszélyeztetve volt a dolgozók élelmiszerellátása is. De a dolgozó parasztságnak volt egy hatalmai támasza, a párt és Ďuris elvtárs a földművelésügyi miniszter, ö kiharcolta, hogy traktor, vetőmag, műtrágya jusso-i a dolgozó paraszt, ságnak. Igv a parasztság lassan magához tért. Kezdett lélegzeni és látta, milye volt a háborúból. Ma már látja, kire támaszkodhat, kitől kaphat segítséget. A háború óriási károkat hozott I neki. Olyan kormány, amely a háborús | uszítók táborába átszökött 1948-ban, nem lehetett a dolgozó parasztság oldalán. Az a kormány eladta érdekeiket az imperialista háborús uszítóknak. Tehát a dolgozó parasztságnak szent kötelessége a béke szolgálatába állni. Tehát mi a teendője, hogy a béke tartós legyen. Személyes, békés meggyőződését hirdesse többtermeléssel és ezt elérheti úgy, hogy szövetkezetekbe tömörül. Háborúban a kulákság gazdagodik úton módon. Béke a kisparasztság fellendülését hozza magával. Es ezért fordulunk hozzád magyar dolgozó parasztság, hogy haladószeüemű táborodat szélesítsd. Hirdess általános harcot háború- és a reakciós kulákság ellen. Mert ha a kulákság gazdagodik, akkoc a háborús uszítók tábora gazdagodik A kormányunk legnagyobb előfeltételeket teremtett számodra. Egyesülj a dolgozó proletárral. Ezzel is erősítsd a béke hatalmas "táborát. Segítsd a dolgozót, ő is segít néked. Ez a te jövőd és a béke. Vadovics József. tanulni akarok, egyetlen állami Intézmény sem nyújtotta felém segítőkezét, sőt mindent elkövettek, hogy elháríthatatlan akadályokat gördítsenek az utamba. Az úri demokrácia pedig elégedetten élte az úri humanizmus korszakát és stipendiumot azok kaptak, akiknek komoly összeköttetésük volt a humanizmus cinkos lovagjaival. Ebben az előkelő társadalmi rendben így éltem ón gyökértelenün bizonytalanságban. Hajszolt szívemben rettegés fészkelt, amely kergetett kifelé más városok, más tájak felé abban a naiv és önhitt reményében, hogy másutt talán inkább érvényesülhetek. Így kerültem csavargásaim közepette Bécsbe, ahol akkoriban Antal, a rendező, inaséveit szolgálta a filmnél. Egy kávéházban akadtam rá. Antal nem kérdezett sokat, öszin te örömmel kezet szorított azonnal kávét rendelt nekem és miközben boldogan fogyasztottam el az illatos italt, ő közölte velem, hogy megnősült. Majd a filmről beszélt, ahol konfekeót gyártanak, szabásminta szerint a művészet teljes kiküszöbölésével. Holott neki komoly elkép zelései vannak és biztosan tudja, hogy képekkel többet lehet kifejezni mint írásjelekkel. Ezután érdeklődött, mi van velem Nem, igazán nem szükséges, hogy anyagi helyzetről beszámoljak, bizalmasan azt is közölheti velem, hogy egy hét óta a pincér a bankárja. De azért nincs mitől tartanom, bécsi tartózkodásom alatt biztosít engem arról, hogy nem fogok semmiben hiányt szenvedni. Természetesen nála ebédelek, nem lesz valami fényes ebéd, de kezeskedik róla, hogy jól fogom magam nála érezni. Az ebéd-meghivást visszautasítottam. Antal erre mosolygott, ez a mosoly bevonta kerek sugárzó ar cát, domború értelmes homlokát és minden átmenet nélkül beszélni kezdett a téli bundájáról, amit zaciba lehetne tenni. Az úton, a zaci felé, arra gondoltam, hogy müy különös játéka ez a sorsnak és mily jellemző ez rám, hogy ebben az idegen világvárosban is, a múzeumok, képtárak és olvasótermek helyett, nekem elsősorban a zálogház gyanús intézményét, kell meglátogatnom. E szomorúság és lehangoltság ellenére, be kell vallanom, hogy könnyű szívvel vittem karomon, a nehéz bundát. Akkor már pontosan tudtam, hogy mindennek a világon ára van és ha olyan nyomorult flótás mint én, világot akar látni, akkor azt is meg kell fizetni, ha nem pénzzel, akkor megalkuvással, alázattal. Mondanom sem kell, hogy a kiváló intézményre ráakadtam és úgy estem be a kopott, gyanús épületbe, mint kő esik a földre a gravitációs törvény alapján. Mint általában, a zálogházakban, itt is elkínzott, lesoványodott arcokkal találkoztam, amelyeken a bánat és nélkülözés főbérlőként helyezkedett el. A látogatók többsége főleg asszony volt. Néha daccal és elkeseredettséggel rakták ki a nyitott ablakba, vagyonuk utolsó roncsait. A színjáték nem volt új számomra a huszadik század humanizmusának e kiváló intézményét, nagyszerűen ösmertem, mégis, ahányszor találkoztam ezekkel a bátyus asszonyokkal, akik osonva léptek be a zálogházba, mindig valamifajta megrendülést éreztem. Tűnődve arra gondoltam, hogy az egész olyan, mint egy olcsó és keserű aszpirin ... és vártam türelemmel, amíg sor kerül rám. És lám, a bunda már ott is volt rendeltetési helyén, a becsüs, szakértelemmel tapogatta forgatta, nézegette, én pedig bizonyos irgalommal vártam a számot, a végszót, mint egy kinyilatkoztatást. Ám a kinyilatkoztatás vajúdó pillanatában, éreztem, hogy egy súlyos, ellenséges kéz nehezedik a vállamra. Mint egy tolvaj, akit tetten érnek, úgy fordultam hirtelen hátra... és úgy is volt, egy durva, szigorú-arcu férfi, szemérmetlenül felszólitott, hogy igazoljam magam. Természetesen megtettem, de olyan érzéssel, mintha felszólítottak volna, hogy vetkőzzem le, idegen emberek előtt. Am a tapasztalt detektívnek útlevelem sem volt elegendő, sőt, ha szabad így kifejeznem magam, az útlevél ébresztette csak fel benne, komoly, rosszhiszemű gyanúját. A bundára mutatott és szigorúan megkérdezte, hogy kinek a tulajdona. Hápcgtam felháborodásomban és ennek megfelelően nehezen, kissé dadogva nyögtem ki, hogy az enyém. Ha akkor, abban a döntő pillanatban, sarkamra áilok és öntudatos magatartással, a birtokos rangjával, azt kiáltom feléje, hogy az »enyém«, okkor talán, minden máskép történik... De Így, hogy soha egy rendes kabátom sem volt, nem tudtam hirtelen magamra vallani a bundát és hápogásom. bizonytalan válaszom, olyan volt. mint olaj a tűzre. És ekkor, e válságos helyzetben a detektív gyakorlott rosszhiszeműségével és ellenszenves szimatjával, a helyzet magaslatára emelkedett. Rámparancsolt, hogy próbáljam fel a bundát. Bennem egy pillanatra elállt a lélegzet, ilyen zseniális ötletre nem voltam elkészülve... Mit tehettem egyebet, minthogy engedelmeskedtem. Lesújtó látvány lehettem. A hatalmas bundában, sovány, vézna alakom, majd eltűnt. A detektív ragyogó, ragadozó szeme olyan volt számomra, mint egy torzítótükör. Győzelemittas fény lobogott benne, mintha főnyereményhez jutott, mintha legalább is egy nemzetközi körözött tolvajt leplezett volna le. Akkor már tudtam, hogy mindent elrontottam és ennek tudatában úgy álltam ott, mintha egy elemista, aki becsinált. A detektív udvariasan szedte le rólam a bundát, majd röviden é3 szemtelenül felszólitott, hogy kövessem. A bunda tehát átmenetileg gazdát cserélt, a polgári vagyon e méltó őrzője, méltatlannak tartott arra is, hogy a karomon viseljem e drága ruhadarabot. Komoly szakértelemmel vette gondjába, rakta össze és fektette a karjára, nehogy valami baja essék, majd a birtokos kíméletes módjával, szedett le egy pihét a prémgalléoról. El kell ösmernem, hogy abban a pillanatban, ilyen előkelő ' mozdulattal, képtelen lettem volna egy pihét leszedni. Dehát épen ez volt a vesztem. Abban a pillanatban olyan állapotban voltam, hogy egy rendes ötlet sem jutott eszembe. Amellett eltökélt szándékom volt hogy nem árulom el a bunda gazdáját, már csak dacból sem. A legnagyobb zavarban voltam, harag, düh és utálat tombolt bennem felváltva. Arra gondoltam, hogy egyszer életemben jutok egy bundához, akkor is tolvajnak néznek. Tétován, összeszorított fogakkal követtem a bundát, amely menekült előlem, vissza, a rendes polgári keretek közé. Egy rendőrtiszt elé vezettek, aki újból megismételte azt a kérdést, hogy kié a bunda. Hangom akkor már megjött, de már késő volt. Felháborodottan és elszántan utasítottam vissza a bécsi rendőrség bánásmódját egy vendéggel, egy idegen állampolgárral szemben. Váltig hangoztattam és kitartottam amellett, hogy a bunda az enyém és azt tehettem vele, amit akarok. A rendőrtiszt úgy bámult rám, mint egy hülyére, majd mosolygott sokattudóan, aztán egy intésére bedobtak egy cellába, ahol már vagy nyolcan lepultak. Ott aztán komoly megértésre akadtam, mindannyian kivétel nélkül, mintha összebeszéltek volna bólogattak, felháborodásomban résztvettek, sőt amikor cigarettával kínáltam meg őket, egyöntetően azt ajánlottak nekem, hogy csak tagadjak ... Ez az őszinte tanács arra bírt mégis, hogy bevalljam a teljes igazságot és így újra a rendőrtiszt elé kerültem. Előadtam neki a tényállást azzal a kificamodott németséggel, amit tudatlanságom és izgalmam váltott ki belőlem. Természetesen egyetlen szavamat sem hitte el, de azért feltárcsázta Antal telefonszámát és merev hitetlen arccal várt. Reszketve és tanácstalanul magam is vártam az eredményt, arra gondoltam, ha Antal nincs odahaza, akkor szabadulásom a bizonytalanságba tolódik. Elviselhetetlen volt számomra a gondolat, hogy újra a cellába kerüljek és társaim, tanácsadóim jóakaratú részvétével találkozzam. De szerencsém ezúttal nem hagyott el. Antal otthon tartózkodott. A- rendőrtiszt hangja pár percnyi beszélgetés után megenyhült, vesztett erélvéből és hivatalos hangjából. majd pár perc után nekem adta át a kagylót. Antal azt az ajánlatot tette nekem, hogy elém jön taxival, de ezt határozottan visszautasítottam. dadogva próbáltam neki megmagyarázni, hogy e kudarc után szeretnék egy kicsit egyedül lenni. Antal ebbe beleegyezett és megbeszéltük. hogy egy 6ra múlva találkozunk az Opera előtt. Mielőtt elhagytam a bécsi rendőrség vendégszerető épületét, a rendőrtiszt udvariasan bocsánatot kért tőlem. Szavai úgy hatottak rám, mint a kétnapos erjedő savanykás sárgarépák a húslevesben. Az úton az Opera felé ez a poloskaszagú kaland szinte felémelyített és kíméletlen határozottsággal éreztem, hogy helytelen úton haladok és sorsomat semmiféle zálogházzal nem tudom többé megoldani. El kell okvetlen hagynom a magányt, ezt a sérelmekkel kibélelt odvas fészket Antal feleségével már az Opera előtt várt rám. Átvette a bundát mosolyogva, azzal a finom megjegyzéssel, hogy mégis csak szerencse, hogy. nem adta nekem az asszony brilliáns gyűrűjét, (mert e gyűrű birtokában oly fordulatosán működtem volna a zaciban, hogy egész Uécset a fejetetejére állítottam volna. Semmi kétséjt, egy brilliánsgyürü ügy nekem, mint a bécsi rendőrségnek kiaknázatlan lehetőségeket nyújtott volna. á I