Uj Szó, 1949. október (2. évfolyam, 146-171.szám)

1949-10-22 / 164. szám, szombat

UJSZO 1949 október 22' Ezt a mesébeillő, elejétől végig igaz történetet a szmolenszki terület Holm-Zsarkovszkij körzetének erdeiben halottam, akkor, amikor ott még partizánvidék volt. Nikoláj Fjodorovics Szomov partizán és fiacskája, a volt ipariskolai tanuló, azokban a napokban pedig partizánfelderitö Jurka mesélte ezt nekem, akit az osztagban kerek, örökké ragyogó képéért és fürtjeinek tüzes fényéért. „Napocskának" becéztek. — Amikor a fritzek elfoglalták Vjazmát és már Moszkva felé jártak, akkor szülőföldünk, nevezetesen a mi kolhozunk, Orehovka, egyszerre a mély német hátországba került. — kezdte Nikoláj Fjodorovics az elbeszélést. — Háromszáz kilométernyire a fronttól, — szögezte le Jurka, a tárgyilagos, mindenben pontosságra törekedő legényke. — Igaz. És ne zavarj, ha mesélek ... De rákap: ál, hogy beleszólj a felnőttek beszédébe! — mordult rá az apja. — No de, persze, nem vesztettük el a fejünket, és a mi Orehovkánktól nem messze, ugyanennek az erdőnek mélyén hamarosan megjelent M. elvtárs partizánosztaga. A nevét egyelőre nem mondom meg, tudja maga úgy is. Mondhatni, üres kézzel kezdtük: ötnek jutott egy puska, az is töltény nélkül. No meg egy láda gránát, s ezek a gyujtópalackok. Azonban hamar megtollasodtunk, kerítettünk fegyvert is meg egyéb hadikincbeket is. Meg egy német rádiót is zsákmányoltunk. Volt nálunk az osztagban egy partizán, Szanyka, a háboiu elölt mozigépész volt a körzetben, érte.mes legeny. Ö persze hamar kiismerte ezt a rádiót, szétszedte, megjavította. „Most, fiúk, — asszongya —, nem vagyunk többé süketek, — aszongya. — Moszkvát fogjuk hallgatni.. ." Csak az tudja, aki erdőben harcolt, hogy mit jeient a saját rádió. Nagy dolog az! No, feltette a fülhallgatót, a fiuk meg körülállták, s nyújtogatták a nyakukat, mint a libák. Alig várták, hogy megtudják, hogy mint vannak ott a Nagy Földön, ahol a Vörös Hadsereg harcol, mi van Moszkvával. Mindez — úgy emlékszem, mintha most volna —, októberben történt. Aznap reggelre már megőszültek a rétek a dértől, a nadast átjárták a korai fagyok. — Nem októberben, hanem október végén, — igazítija ki Jurka. — Mihez kezdjek vele, egészen elkanászodott a fickó. Hányszor vertem a fejedbe, ne kotyogj, ha az apád beszél. Eridj innent, — mérgelődött Nikoláj Fjodorovics, s megvárva, amíg a fia elment, így folytatta: No, igaz, s a végén micsoda különbség! Mondom, körülálljuk mi a vevőkészüléket, ahányan csak voltunk, rakásra, órák hosszat, természetesen. Hirtelen Szanyka feláll, sápadtan, az ajka remeg, mintha puskatussal fejbekólintották volna. „Moszkva, — mondja —, fiúk ..." és nem fejezte be, leborult a dombocskára, kezébetemette arcát, s hogy zokogott! Keménylegény volt, s éppen ezért rettenetes, hogy egy ilyen ember hirtelen zokogni kezd. Csak á.lnak mind és hallgatnak. A parancsnok megrázza a Szanyka vállát: „Hazudsz! Talán rosszul hallottad? ... Nosza, felelj, felelj a népnek!" „Nem, — feleli —, jól hallottam Kujbisevből megy, — mondja —, a leadás. Azt mondják, hogy feladták Moszkvát, Leningrádot és Gorkij sorsa, mondják, hajszálon függ, s hogy a Vörös Hadsereg harcolva, tervszerűen visszavonul, az Ural vidékre". Azt mondja a parancsnok: „Hazudsz, magam akarom hallani". Leül a rádióhoz, s ahogy már az a rádióval mindig történni szokott: a legfontosabb pillanatban, recsegés, zaj, nem érteni semmit, — és az adás befejeződött. El sem lehet mondani, mit éltünk át ezen a napon. Úgy mentünk, mintha mindenik az anyját temette volna el. Nem kicsiség, mi a fene! Ilyen hírek! Este, abban az órában, amikor feltevésünk szerint az esti hireket adták, a parancsnok így szólt Szanykához: „Állítsd be a gépedet s menj az ördögbe". Maga vette a fülhallgatót. Hallgatta, hallgatta, aztán felállt, semmit se mondott, rá nem nézet senkire, s mi mind megértettük: baj van. A németek még abban az Időben a falvakon terjesztették a partizánoknak szóló röpirataikat: adjátok meg magatokat, hiába harcoltok. Moszkva és Leningrád elesett, Gorkij és Ivanovó a mi kezünkben van, a Vörös Hadsereg maradványai visszavonulnak az Ural mögé, adjátok meg magatokat, a ti ügyetek elbukott, tegyétek le a fegyvert, jöjjetek ki az erdőkből, — és semmi baBORISZ POLEVOJ : A „PRAVDA" EGY SZAMA jotok nem lesz. Érthető, hogy senki sem akart hinni nekik. Az isten szerelmére, mondja, hogy is lehet elhinni, hogy a Vörös Hadsereget legyőzték! De itt ez a kujbisevi rádió ... — Csakhogy nem kujbisevi, hanem königsbergi... — avatkozott türelmetlenül a beszélgetésbe Jurka. aki észrevétlenül közeledett és megállt az apja háta mögött. — Ez igaz, de csak aztán jöttünk rá; akkor azonban még nem tudhattuk, hogy a németek szédítenek bennünket; az idő megfelelő, s még a bemondók hangja is ismerős. Igen... No, jól van, hát ilyen hírekkel élünk mi mind, mintha nyakunkon volna a bárd. S egyszer csak az egyik kolhozparaszt-menyecskénk özvegyasszony, Jekaterina Viászjavna Zsarinova, ruhát teregetni ment a veteményeskertjébe. Kiment s látja, hogy újság hever a havon. Felvett*. Mintha ismerős lenne az újság, — a „Právda". A fénykép is az elsó oida.on megfelelő: a mauzóleum, mauzóleumon Sztálin elvtárs, vele meg Molotov, Zsdánov, Mikoján elvtársak és a többiek ... s az újság, látni friss. Mi a fene? Nézi a dátumot. Az árgyélusát, november nyolc! Fogja az újságot, gondolkozás nélkül egyenesen be az izbába, s mutatja a lányának: „Olvasd, olvasd kislányom, gyorsabban, mit Írnak benne?" Olvassa a lánya, nem hisz a szemének: díszfelvonulás Moszkvában. Sztálin elvtárs mondott beszédet, A megszállóknak, mondta, kevés van hátra az életükből. Ekkor fordul be Zsarinovához a szomízédaszszony tepsiért, vagy valami egyéb asszonydologért. Újra átolvasták az egészet. Estére az izbába tülekedett az egész kolhoz. Sztálin elvtárs beszédét tízszer olvastatták fel. Az újság kézről-kézre jár, bámulják, mint valami oltári szentséget. Nézegetik az igazit, a legmegszokottabbat, a hazait, az otthonosat. És olyan öröm fogta el az embereket, hogy ki sem lehet mondani! Este a faluból küldönc szaladt hozzánk, az osztagba. Patakzik róla a verejték, olyan, mint az ázott ürge, s kiabál: „Fiúk, nagy az öröm a fejérnépek friss „Právdát" találtak! Sztálin elvtárs beszédet mondott a Vörös Téren! A megszállókat mind elverjük, az anyjuk kínját! Tankfelvonulás volt Moszkvában", csupa ilyeneket beszélt. No, mintha kicseréltek volna benhünket. Embereket küldtünk az újságért, elhozták az osztagba, hatalmas tüzet raktunk, aköré gyüjtöttük az egész népet, s egész éjszaka fennhangon olvas'tuk az újságot. Csak egyszer hagynád abba, — nosza, ujak érkeztek, olvasd elölről. S íialigatják az ujak, a régiek meg el nem mennek. Hisz' még a fülünk is eltompult akkor attól a német rádiótól. Az igazság szavaira vágytunk. Sztálin elvtárs beszédét azon az éjszakán, azt hiszem, mindenki, aki csak fiatalabb, s frissebb emlékezetű volt, kívülről megtanulta. Itt van né, Jurka, hiszem, hogy ő még most is szórul-szóra elmondja magának, csak kérje ... no jól van, nem kell, hiszi úgy is, hogy ugrottál vóna már! ... Jól van, eljutott a talált újság híre egyik embertől a másikig, soksok verszínyire. S a távoli falvak titokban küldeni kezdtek embereket, akik néha száz versztet is gyalogoltak mi hozzánkig, Oherovkába, hogy elolvassák az újságot. Sztálin elvtárs beszédét füzetekbe másolták. A mindenféle koholmányokkal teli német plakátokra ráírták szénnel: hazugság. Megvilágosodott az emberek le'.ke. Nem. nem lehet legyőzni a mi szovjethalalmunkat! No, s vígabban folytak a mi partizándolgaink is. Ajtóstul jött hozzánk a nép. Kezdtük már csak saját fegyverre és választás útján befogadni az embereket.. A németek nyugtalankodni kezdtek. Micsoda dolog ez? Akad! köztünk egy bitang: Pavlov Pjotr, az első tolvaj a vidéken. Partizánbíráskodással aztán elintézzük őt. Ö jelentette fel Zsarinovát. Hogy aszongya, vóna neki egy újságja, ami megszédíti az emberek fejét. No, jött a német rendőrség teherautón, — tizenöt ember gépfegyverrel. Betörtek Zsarinovához a házba. Hol az újság? Add ki az újságot! Patyolatfehéren állt előttük Katerina: „Nem tudom, miért kérdeztek, és semmiféle újságról nem tudok." Kérdezgetni kezdték: „De akkor miért járnak hozzád az emberek az egész vidékről? S Katerina akkor hem vesztette el a fejét: „Hát én gyógyfüveket szedek, — azt mondja. — Az orvosokat, — aszongya —, mind elkergettétek, így aztán, — asszongya —, gyógyítgatom a beteg embereket, s ők jönnek." KATJA Barátságunk egv szem savanyú cukorkával kezdődött, amivel én kínáltam meg Katját az autóbuszban. Addig csak ült, üit mellettem és barátságos pillantásaimat még melegebb mosolyokkal viszonozta Katja szőke volt, ami ritka bolgár tulajdonság és szinte gyerekesen karcsú. Kék szemében hordta mindig derűs lelkét, vékony csuklóija, kecses mozdulatai felkeltették az emberben az érdeklődést, ugyan honnan jött és hogyan él ez a törékeny kis gyerekasszony, akinek ujján szinte valószínűtlenül hat a jeggyűrű. A savanyú cukrot felragyogó arccal fogadta el és kedves mohósággal vette szájába. Azután már egymásután elmesélte, hogy férjes asszony, férje tengerészkapitány és két kis gyermekük van. Ezen nem ámultam el kevésbbé, mint amikor megtudtam, hogy mindezen teljesítményhez az egész Katja huszonkét éves. Most édesanyjához megy látogatóba, aki Szent Konstantinban, a Balkantourist Hotel konyháján dolgozik. Katja egész lénye egyszerűséget és bájt sugároz, van valami az arcán és a szemében, ami arra mutat, ez az ember mélyen érez és gondolkodik. Sajnálkozva búcsúztam el Katjától, mikor megállt az autóbusz. Azt hittem. elvesztem őt szemem elől és nem lesz több alkalmam felüdülni tenyerén hordott szíve tisztaságától. De a véletlen nem így rendezte. Ebéd előtt még gyönyörködni akartam egy keveset a tengerben, a verőfényben ágaskodó hullámokban, melyeknek fehér tájtéktaraja sebesen száguld a két végtelen kékség között, mintha menekülne a következők. a messzeségből érkezők elöl. Alattam a part homokján hemzsegett a nép, fürdőzők és napfürdőzök tarka, zsivajgó sokasága. Innen a magasan kiépített terraszról alig venni ki az arcokat. Egyszerre csak közvetlen a part mellett, a térdig verdeső hullámok közül valaki hevesen integetni kezd felém. Bizonytalanul nézek körül, talán mégsem nekem szól a vidám karlengetés, de nem áll a közelemben senki más. Így hát alaposan szemügyre veszem az integető! és rájövök, inkább fehér szoknyájáról ítélve, hogy ez csak új ismerősöm,, Katja lehet.. . Ahogy visszaintek, nivogató mozdulatokkal gázol beljebb a tengerbe és látom, egy ott ringatódzó csónak felétart, amelyben már három személy üldögél. Ügy látszik, csónakázni hív a Katja engem, ami nem Ígérkezik rossz mulatságnak, ezért cipőimet lekapva, gondolkodás nélkül szaladtam le a lépcsőkön a partra és már ott is álltam mellettük. A tenger egy-egy erősebb hulláma felcsap egészen a szoknyámig, ezért Katja egészen a parthoz vezényli a csónakot, értem jönnek. Már bent is ülök a tágas csónakban, ahol Katján kívül még két nő és egy viharvert, nagybaj uszú, busa szemöldökű tengerész fogadnak mosolygos szívélyességgel. Bemutatkozunk egymásnak. Megismerkedem Katja édesanyjával, aki megkért, szólítsam egyszerűen Máriának és barátnőjével, Ljubával, egy igazi kis fekete bolgár lánnyal. A tengerész, az öreg Dimitrij az evezőkkel van elfoglalva, ezért csak vidáman bólogat felém örül, hogy csehszlovákiai vendéget vihet csónakján, kettőzött igyekezettel evez ki a nyílt tenger felé. Eleinte csak ültünk és mosolyogtunk egymásra, nem beszéltünk, nem tudtuk, milyen oldalról is kezdjük az ismerkedést. Láttam, 6k nem akarnak elriasztani, én sem tudtam sokat bolgárul, mit is mondhattam hát új barátaimnak? A kérdést a finom t.apintatú kis Katja oldotta meg, aki egyszerűen átült mellém a fapadkára és vállamat átkarolva, kedves kis arcát karomhoz szorítva, büszkén barátságunkra, így szólt: Ügyesen hazudott, de a németek nem hitték. Lehet, hogy ez a Pavlov Pjotr mindent kipakkolt nekik. S aztán látszott, hogy nagyon sürgős a németeknek ez az újság. Igen ... Sokáig kínozták Katcrinát. Kitörték a kezét, a haját fürtönként cibálták ki, mi a csuda, hisz' fasiszták. Sírt Katerina, de nem ismerte be. „öljetek meg, nem tudok semmit." Kihajtották az udvarra. „Beszélj, vagy felgyújtjuk a házadat." Megcsökönyösödött Katerina Vasziljevna: „Gyújtsátok fel, nem tudok semmit." Nikoláj Fjodorovics hangja megremegett, elhallgatott egy cseppet. Félrefordult a partizán, mintha a dohány marta volna, és dörzsölni kezdte szemét a tenyerével: — Ördögadta mahorka, kiégeti a torkod az átkozott, nem dohány ez, de valóságos ecet! . . . Így hát felgyújtották a házát, aztán őt is lelőtték. De az újság ott volt az aszszonynál a kertben egy fűzfa mellett, fölötte ismertető kő. Az özvegy lánya, — öt is Kátyának hívják, — most itt nálunk az osztagban ápolónővér. Ha akarja, mingyárt idehívjuk. Éjszaka besurran oda a kertbe, kivette az újságot a kő alól s idehozta nekünk. S ismét elindult a „Právda" az emberek közé. Megrokkant, elrongyolódott az újság. A hajlatoknál meg a sarkain zsírpapirral megragasztottuk s aztán tovább olvasták a kolhozokban. No, s a mi partizáni erőink egyre nőttek. Azokban a napokban a német az összes katonáit Moszkva alá tömörítette, mert igen rosszul ment ott neki. A falvakban meg, a helyőrségén, csak a vénje maradt, az utolsó válogatás. Egyszer aztán lecsaptunk a helyőrségeikre, mindenkit levágtunk ott, megtisztítottuk a körzetünket, s megszerveztük magunknak ezt a partizánvidékét, ahova most a fritzek tank nélkül be nem merik dugni az orrukat. No. de ezt maga is tudja, mit beszéljünk róla ? Kérdezem az újságot. — No, s hol is az újság? — Hogy hol? Ez most a kérdés, őrizte az újságot a parancsnokunk, mint a szemefényét, mert ő, ez a mi parancsnokunk párttitkár volt a háború előtt, és értett az ilyen dolgokhoz. Csakhogy egyszer elküldte hozzá a szomszéd körzetből az osztagparancsnok a felderítőjét. „Add nekünk az újságot, — írta a parancsnok. Neked az, — írja —, történelmi dokumentum, hisz t; annyira, amennyire felszabadítottátok, magatokat, de mi — írja —, még németek alatt vagyunk, nekünk az — aszongya —, még fegyverül szolr gálhat." Nem volt mit tenni, aláírásra odaadtuk nekik az újságot, s az újra elindult az emberek közé. — No és most hol van? Nikoláj Fjodorovics kitárta nagy, göcsös, vastag erekkel borított kezeit, a kolhozkovács dolgos kezeit, amelyekről még itt az erdőben sem kopott le a korom s a fémperzselés. — Hát ezt nem tudom megmondani. Elvesztettük a nyomát. Most már felszabadult, partizanvidék lett az a körzet LS, ahol az a parancsnok működik, aki elkérte tőlünk az újságot. Odaküldtek hivatalból, hogy meggyógyítsak egy zsákmányolt ágyúcskát, s a parancsnok egyszerre rákezdi: „Vidd el az újságot, — aszongya —, el kell azt küldenünk a Nagy Földre". Kérdem: „hol az újság, adjátok vissza." De az ő N. elvtársuk így beszél: „Jusson eszetekbe! Még decemberben jöttek hozzám valami fiúk, egyenesen Minszkből, s oda is adtuk nekik." Elmosolyodik Nikoluij Fjedorovics. Szép, erős, fehér fogai vannak. Arca mosoly ragyogásában hirtelen megfiatalodik. — Nálunk a falvakban már regéket szőnek erről az újságról. Bizisten! ... Hogy tüzbevelették volna a németek ezt az újságot, — s a tüz nem égette meg; a patakba vetették, — nem süllyedt el. Megdühödtek, összegyűrték, belegyömöszölték egy ágyúlövedékbe, és — bumm! S aszongyák, hogy ettől az u j ság el nem pusztult volna, hanem millió újsággá változott. — Hazugság, — szólt közbe tekintélyesen Jurka — Vénasszonymesék! Nikoláj Fjodorovics ránéz kicsi, erős, kötekedőhajlamú, bizonyára valami megölt német tisztről leszedett vörös derékszíjjal karcsúra övezett fiára és jóságosan elmosolyodik: — S látod, nem hazugság. Mondhatod, hogy rossz most az összeköttetésünk a Nagy Földdel? Most, kedves elvtárs, kapjuk a „Právdát", az „Izvesztiját", kapunk bárrríilyen újságot, sőt, postát is kapunk onnan minden héten. S bár egy-két hetes késéssel olvassuk azokat, mégis mindent tudunk; azt is, hogyan élnek, mit csinálnak maguk, azt is, hogy vakarja szövetségesünk a fületövét a Lamansnál, s azt is, hogy a Vörös Hadsereg előrenyomul, és az összes frontokon veri a németet A partizán erősen, szeretetteljesen megveregeti a fia vállát. Az megrendül az ütésektől, de állja keményen. — Mit mondasz, így van? De hogy „vénasszonymesék". Azokat is, a meséket is meg kell érteni. Sünfi Sün! — Ty moja sestra! — (Te a nővérem vagy) és diadalmas mosolylyal nézett a csónakban ülőkre. Katja egyszerű, érző lelke így öntötte ki gyorsan támadt rokonszenvét és ragaszkodását, nem alakoskodott, nem voltak gátlásai, magával ragadott mindenkit. Egy csapásra eltűnt a feszélyezettség, ledőltek a válaszfalak, már nem éreztem, hogy idegen, más nemzetiségű emberek között ülök,- sőt hirtelen közelebb éreztem őket magamhoz mindenkinél, mert éreztem, önmagukat nyújtják és örömet éreznek ők is a találkozáson. A tenger játékosan dobálta csónakunkat föl-le, föl, le, amitől néha kicsit elakadt a lélekzetem, de ahogy ránéztem Katjára, aki most a peremen üit és vidáman lóbázta lábát a felcsapódó hullámokba, nekem is megjött a bátorságom. Nem kellett most. már sokáig biztatnia Máriának, kívánságukra szlovák és magyar népdalokat énekeltem a hintázó csónakban és a dalok, hála a tenger zenei aláfestésének, a jóindulatú közönségnél sikert arattak. — Pej, Olga, pej, — énekelj — biztatott tovább Katja és amikor rákezdtem a „Csak egy kislány"-ra, meglepetésem határtalan volt, mert úgy Katja, mint Ljuba velem énekelték, csak természetesen bolgár nyelven. Ezt a dalt hát kölcsönösen megtapsoltuk és most már én követeltem bolgár dalokat. Katja és Ljuba rákezdték. Megkezdődött a két csengő fiatal hang versenye a hullámok zúgásával, fáradhatatlanul és kifogyhatatlanul szebbnél szebb bolgár dalokat énekelt a két barátnő összecsendülő altja és szopránja. Egyszerre csak idegen hang keveredett a kettősbe. Zengő, meleg, bariton, amire elámulva fordultam csónakunk evezőse, a nagybaj uszú, dagadó izmú tengerész felé. Valóban az ő torkából szállnak ezek a lágy hangok? Mosolyogva bólintott felém, a lányok is friss erőre kaptak, hogy a nagyszerű élménynek még jobban átadhassam magam, lehúnytam a szemem és a csónakban hátradőlve, mozdulatlanul hallgattam őket. Az öreg tengerész csak evezett, evezett, ami nem kis megerőltetést követel a nyílt tengeren és közben olyan könnyedséggel énekelt, nogy az szinte hihetetlen volt. De nem sokáig énekelt. Ahogy Katja és Ljuba egy románcszerű dalba fogtak, az öreg Dimitrij hirtelen beszélni kezdett zengő, szárnyaló hangon. Nem tudom, hogy szavalt-e, mert nem értettem ki a rímeket a boigár szavakból, de ahogy mondta, aoban annyi érzés és szépség volt, az anynyira illett a fiatal lányajkakról csengő melódiákhoz, hogy könnyek tolakodtak a szemembe. De nemcsak én, Mária is átérezte a pillanat szépségét, mert a ringó csónakban átült mellém és egyetértően, meghatottan megszorította kezemet. Hálás voltam neki, hogy- nem szólalt meg, nem zavarta meg ezt a harmonikus egységet. El kellett felejtenem mindent: gondokat, embereket, még a partot is. Lelkem befelé ujjongott a gyönyörűségtől és a végtelenségig csónakáztam volna így Katjával, Máriával és a vén Dimitrijjel. Elhangzott a hosszú melodráma, nem hallatszott most már csak az evezők csapása, meg a hullámok verése. Láttam, Dimitrij megfordította a csónakot, nem kellett neki óra, hogy tudja, ideje hazatérni, ebédidő van. Valahogyan elcsendesedve üldögéltünk mindannyian, mintha az átélt percek, vagy taláD órák alatt túlságosan kitárulkoztunk volna egymás előtt, szemérmesen hallgattunk most. így érkeztünk a parthoz, összeölelkeztünk Máriával, Ljubával és ahogy Katjával is a kézfogásból könnyes-mosolygós ölelésbe mentünk át, éreztem, véletlen találkozásunk túlnőtt rajtunk kettőnkön. Két nemzet két asszonya találkozott, hogy egymás egyéniségén át bepillantást engedjen az összességbe, a jövőbe, amelyben csupa Katjáknak kellene lenniök. Pócz Olga,