Uj Szó, 1949. szeptember (2. évfolyam, 120-145.szám)

1949-09-17 / 134. szám, szombat

1949' szeptember 20 UJ SZ0 kend vehet, de én a disznómat nem adom! Nékem mán élig vót ebből! Kend csak a maga nótáját fújja, oszt nem törődik avval hogy mosmán más világ van, mint azelőtt! Mos­mán nem teheti meg hogy nem szánt, meg nem vet, mert ha kend nem akar, mecsinálja'más!" Az öreg felnézett rá. „Még te is hé, mi?" „Meg én! Mer, aki olyan fafejű, mint kend j megérdemli, hogy kihúzzák a lába alól a földet! Nem­hogy igyekezne újitaiü még azt is el akarja pocsikolni, ami még meg­van. Hát a fiasdisznóbul nem eszik kend! Abbul bornyú lesz... ha akár­hogy lesz is!" Szekeres utálkozva ingatta a fejét. „Jól kitanultál a fogságba' Mihály!" Az rábólintott. „Ki hát! Láttam én ott olyan gazdaságot, amilyent kend még álmába' se, oszt tudom, hogy azt itt meg lehet csinálni, csak össze kell fogni a többiekkel..." . Olyanokkal, akik azelőtt kommen­cióbul iltek... meg a piacrul." Mihály elvörösödve kapta fel a fejét. .Énrám érti kend, tudom. Én is cseléd vótam, míg Julist el nem vettem. Nem is adta vóna hozzám, ha nem gyött vóna a gyerek előre. Addig a más kutyája vótam, azután meg kendé lettem... de mosmán elig vót!" Az öreg felkászálódott. Fejébe iga­zította a nagy zsíros kalapot. ^Aki­nek fáj valami, kösse be." Hátat fordított a vejének és elin­dult a lovához. Mihály kavargó In­dulattal nézett utána. Gondolkozott. Üj cigarettát sodort és jó leszívta a füstöt. A szél idehozta a traktor püffögését. A gyerek ott hasalt a lábánál. „Hallja, idesapám?" — kér­dezte bátortalanul. Az apja rámor­dult: „Mit te?" „Hát a traktort!" Füleltek.' .Hallom ..." A gyerek felbátorodott. „A mi földünkön mér nem szántanak?" „Kik?" „A traktorosok!" Mihály hallgatta a távoli gépzajt. Lenézett a gyerekre. Az feszült vá­rakozással leste a választ. Barackot nyomott a fejebúbjára és hirtelen támadt jókedvvel mondta a fiának is, meg magának is. „Ne filj_ hékás! majd szántanak még a miénken is, nemsoká!" Az öreg nagynehezen hazavezette a beteg gebét. Lassan elhaladtak a poros úton. A kukoricagóré mellett összerogyott a nyomorult állat. Ket­tőt se rúgott, vége volt. Szekeres István káromkodva hozta ki az is­tállóból az ásót > hogy eltemesse a dögöt. Mérges volt nagyon, hogy meg sem nyúzhatja. Kehes lovat nem szabad. A bőre terjeszti a nya­valyát. Mihály a disznóól körül foglala­toskodott. Az öreg akkurátusan ki­mérte a gödör szélét, hosszát. Ásott. Mikor elég mélyre került, odaszólt Mihálynak. „Gyere mán ide, hé..." Ketten görgették bele a gödörbe a kimúlt állatot. Mihály megtörölte a homlokát. Leköpött a gödörbe. ,Na hagy pihenjik ..." Bement a házba. Az öreg elgon­dolkozva hányta a földet. Néha meg­taposta, hogy keményebben álljon. A kis gyerek szaladva jött a be­járó út felől. Ragyogó arccal állt meg a nagyapja előtt. A nadrág­zsebből apró földes gumókot ránci­gált elő. „Tarcsa ide a markát nagyapám ..." Az megállt. . Mi­nek?" „Adok magának is." „Mit?" „Födimogyorőt." Az öreg megtámasztotta lábánál a lapátot. A nadrág szárába dörgölte a kezét és odatartotta az unokája elé. , Ehun van ni... Nizze, meny­nyit leltem..." „Hun te?" .Szabó Sándor bátyám földjin ... Ott szán­tanak most... Aszonta, hogy ha vóna kendnek esze, néni kéne né­kem a más födjin kotorászni. Vóna a mienken is elég, ha felszántaná a traktor..." „Aszonta?" „Azt hát..." Az öreg fejét rázta. „Tréfált a te..." , Nem a'. Komolyan mondta..." — NAGY ISTVÁN ELETE NAGY ISTVÁN, — vagy ahogy a Gázművek révészutcai telepén ne­vezték, amíg ott dolgozott; Nagy IV. István — ötvenhárom évvel ezelőtt született Túrkevén, Jász—Nagykun­Szolnok megyében. Apjának a hosz­szúnevű vármegye rövid kenyeret adott; földhözragadt, nyomorult em­ber volt, gazdasági cseléd. Fiának a magáénál jobb sorsot szánt, kovács­inasnak adta. De Nagy Istvánt, alig hogy szabadult, tüstént katonának hívták, s minthogy apja se úr nem volt, se kulák, dobták is ki a legel­ső vonalba. Hogy miért harcol, nem <tudta, nem is gondolkodott rajta: küldték, ment. Szerencséje volt: se srapnel, se ágyúgolyó meg nem ölte, fogságba került, orosz fogságba. Egy szegény, öreg kovácshoz adták mun­kára, akinek magának is hárcnn fiát vitték el a háborúba. Az öreg sem tudta okát adni: miért. Nagy István ott, Poltavában ta­nulta meg, mi a szeretet. Az öreg úgy bánt vele, mint a gyermekével, esténkint dohányt adott neki, oro­szul mesélt a fiairól, ó akkor már konyított valamit az oroszhoz, a sze­gény kovács kis unokája. Zsorzsi ta­nítgatta. Hogy a magyar nyelvet el ne felejtse, írni kezdett, először leve­leket, amelyeket nem vitt el a posta, aztán naplót, verseket. A saját életé­ről írt, és a társairól, a megnyomo­rított orosz és magyar katonákról, parasztokról. De soha nem mutatta meg senkinek, kinek is mutatta vol­na? Egy gyönyörűséges napon nagy do­log történt. Megjelent egy véres, be­kötöttfejü legény a kapuban: a ko­vács fia. Akkor szabadult a fehérek börtönéből, ő újságolta, hogy kitört \ a forradalom. Nagy István, mikor hazajött, nagy falragaszokat látott az utcán: Be a Vörösbe! Akkor már tudta, miért kell harcolni, bevonult Salgótarján­ba. Kemény csaták voltak azok, de mentek, mindig csak előre mentek. Újra elkezdett verseket, kis elbeszé­léseket írni. Harctéri dolgok voltak, csak annyit tud, mesék és énekek az elnyomottakról, akik az életükért küzdenek itt. Soha nem nyomtatták ki egyiket sem. De a vöröskatonák lemásolták a verseket, kézről kézre adták; ha megpihentek valahol, egyi­kük fölállt, szavalt belőlük. MIKOR A FORRADALOM elbu­kott, a kelenföldi főműhelybe került. Nem volt más ruhája, csak a komisz, fölismerték benne a vöröskatonát, szöknie kellett. Pesten nem marad­hatott, visszament az apjához. A nyomorúság ott még nagyobb volt, mint régen, nem jutott kenyér Nagy Istvánnak. Továbbvándorolt, átment Kuncsorbára, gazdasági kovácsnak. Tíz évig dolgozott itt, hajnalban kezdte, késő éjszaka hagyta abba. Akkor már mellette volt a felesége is, gyerekük született, kezdett job­ban menni a soruk. 1930-ban megbetegedett. A néhány hét, amíg feküdt, elég volt, hogy a kulákok, akiknek dolgozott, kifor­gassák mindenéből. Perre került a dolog. Nagy István úgy jött el Kun­csorbáról, ahogy odakerült: egy szál ruhában. Pestre költöztek. 1931-ben a Vízművekhez került napszámos­nak. Egy évig sem dolgozott: 480 emberrel együtt elbocsátották. Hete­kig nem volt mit enniök. Októberben végre elkerült a Gázművekhez. Nem, ALEKSZANDR SZERGEJEVICS PUSKIN: FALU Köszöntlek, kis falum, — hozzád hozott az út, békesség, munka és ihlet örök tanyája, hol önfeledt tűnődés tengerébbe fut napjaim láthatatlan árja. Tied vagyok — nem kell a hangos és hazug udvar pompája és a vad tivornya gö'ze — Itt hallgat a mező, csak tölgyek lombja zúg elönt a csönd: szabad gondolatok szülője. Tied vagyok — szeretem hallgatag kertjeid lombját és virágát s e rétet, hol széna erős illata száll át s cserjék között rohan a csillogó patak. Előttem mindenütt élénk és tiszta képek: Itt látok két halastavat, tündéri kéket, rajtuk halász fehér vitorlája ragyog; mögöttük: dombsor és Szántóföld-szalagok, parasztházak, szétszórva távol — nedves parton nyáját terelgeti a pásztor, itt: szárnyas szélmalom, füstös karám, amott — a föld s az ember ég a munkaláztól. De gondok terhe itt a lelket mélybe rántja, hol csírázik a föld s virágzik hegy s a rét: a néma arcokon szemem döbbenve látja a szellemi szegénység gyilkos bélyegét. A végzet országunk vesztére tört: gonosz, kemény gazdát küldött a nép nyakára, övé a törvény és övé a föld s hiába: sóhajtás és könnyek ária — a szörnyű rabtartő dühöng, vad ökle döng. megretten a paraszt, sápadt feje lehorpad — éden lehetne itt s a gaz po^ol vad szeszélye mindent romba dönt. ő, ha a szíveket megrendítené a hangom! vagy bennem is csak meddő vágyak lángja ég? csak küzdenem szabad? s nem engedné az Ég, hogy eszméim csapatja diadalt arasson? Megérem-é: hoey új korszak köszönt a népre megdől a cári önkény s a rabszolgaság? Barátaim, vájjon megláthatom-e vétrre a szent szabadság tündöklő hajnalát?! (1819) Képes Géza fordítása. nem kovácsnak: napszámosnak. „Tró­ger"-nak, ahogy akkor mondták. Mikor első este hazajött, a felesége, lánya ríni kezdett, meglátván hátán a véres, beszáradt inget, könyörög­tek, hagyja ott ezt a kegyetlen mun­kát. De nem volt választás, maradni kellett. NEHÉZ NAPOK voltak ezek, rossz rájuk emlékezni is. Könyvhöz nem juthatott nagy István, se ideje, se pénze rá. Röpcédulákat t titkos, ille­gális kiadványokat ha kapott, azokat hazavitte, gondosan elolvadta, to­vábbadta. Eszébe jutott olykor, hogy valaha verseket írt, tervezgetett is némelykor történeteket. Milyen ér­dekeset lehetne írni például a gáz­gyári műhelyek életéről, a kovácsok­ról, akik nem is izmosak, mint a me­sében, hanem soványak, arcuk be­esett, reggel a táblát nézik: ková­csok-e még, vagy munkanélküliek? Vagy a parasztokról, amint kocsira rakva családjukat, faluról falura vándorolnak egy falat kenyérért. Igen, mindezekről lehetne talán ír­ni. De minek, mi a célja? Nagy Ist­ván legyintett: soha nem írt le egyet sem a gondolatai közül. 1939-ben egy alkalommal szóvátet­te, miért mindig ugyanaz a hat em­ber megy kocsizni? A felügyelő nem válaszolt, csak a nevét irta föl. Jó helyre írhatta, mert már a követ­kező héten behívták katonának. At­tól fogva így ment: alig hogy lesze­relt, már jött is az új behívó. Negy­vennégy karácsonyán megszökött. De nem hazament, áthajózott az óbudai gázgyárba. Ott fogott kezet az első szovjet katonával. 1945-BEN belépett a kommunista pártba. A gyárban összehívta a mun­kásokat, megmagyarázta, hogy föl kell építeni az üzemet, dolgozni kell. Jött az infláció, az emberek morog­tak, elégedetlenkedtek. Nagy István csak nevetett rajtuk: sose láttatok olyan életet, mint ami itt lesz. Az első: fokozni a termelést! Hogy pél­dát rjiutasson, addig törte a fejét, kitalált egy újítást, nyolc ember mun­káját takarította meg a gép. Es ér­dekes: ezt a nyolc embert nem küld­ték el az üzemből, sőt, még újakat vettek föl, mindig újakat. Kitalált még egy újítást. Aztán még egyet. És még egyet. Vasámoponkint a gázgyáriak te­herautóra másznak, vörös zászlóval, énekszóval robognak az országúton, egy faluban megállnak, leszállnak. Ami munka akad: kútfúrás, iskola­javítás, üvegezés, megcsinálják. Nem fogadnak el érte semmit, már ülnek is az autóra, továbbrohannak. Egy alacsony, kövérkés, fehérhajú, fehér­bajuszú bácsi vezeti őket: Pista bá­csi, a kovács. Ha valahol megülnek, a parasztok köréje gyűlnek, ő is me­sél nekik. EZ ÉV JANUÁRJÁBAN Nagy Ist­ván ágynak esett; tüdőgyulladást ka­pott. Hetekig feküdt a kórházban, egyik hosszú nap telt a másik után, Nem ilyen élet való neki, munkához szokott keze üresen babrált a taka­rón. Papírt, ceruzát kért az ápolónő­től, írni próbált. Miről írjon? Elkez­dett írni a parasztról, aki az egy vén gebéjével szánt, az is megdöglik. Rossz lett, eltépte az egészet. Az*án újra kezdte. Készen lett; elolvasta, megint eltépte. Talán tízszer ismeg­írta t akkor úgy érezte: jó. Ennél job­bat nem írhat. A lánya, aki szeret olvasgatni, az újságban megpillantotta a József At­tila-pályázat feltételeit. Elkérte az írást, Nagy István nem adta. Addig­addig, amíg végül mégis odaadta. Aztán elfelejtette az egészet. Meggyó­gyult, újra dolgozni kellett. Nem ne­ki való mesterség az írás! Olvasni még inkább szeret, este, ha hazajön, L?nint, Sztálint, Rákosit lapozgat, verset is néha, Petőfitől, novellát Móricz Zsigmondtól. Mult hónap tizenhetedikén kiemel­ték az üzemből: a földművelésügyi minisztériumba ' osztották, szerződé­ses előadónak. Nem is olyan nehéz a dolga.- lovakat kell átvennie, föl­becsülnie, elintézni mindent, ami ez­zel jár. A lovakhoz jól ért, falun nőtt fel. De a változások, meglepetések nem értek véget: ez a két hét a cso­dák két hete lett. Mult csütörtökön egy ötágú csillagot tűztek a mellére: 120 százalékos teljesítményéért él­munkás lett. Hazament, leült a ka­rosszékbe, cigarettát dugott a szip­kájába, lassan elszívta. Ez az a világ, amelyre annyi évtizeden át várt? Ez az. REGGEL HATRA ment munkába, ki a lóvásártérre, másnap is, vasár­nap is. Késő este, kilenc óra után került haza. A lánya odamutatta a Szabad Népet, olvasta-e már? Még nem, miért, mi van benne? Az van benne, hogy Nagy István a Földi­mogyoró című elbeszélésével meg­nyerte a József Attila-pályázat első díját, kétezer forintot. 1100 pályázó közül. Az nem ő. Nagy István sok van. Igtn, de ez a Nagy István ko­vács a Gázműveknél. Akkor sem ő, van abból a Gázműveknél is éppen négy. De a jelige is „December 26", az unokája születésének dátuma. Most már elkérte a cikket, elejétől végig elolvasta. Aztán mégegyszer elolvasta. Leült a kedves karosszékbe. Szoká­sa szerint cigarettára gyújtott, de most nem szívott belőle, hosszúra nőtt a parázson a hamu. Csak a kis ernyős lámpa égett a sarokban, el­árnyékolta az arcát. KicsodV ő, Nagy István, akit ezer közül kiválasztot­tak? Mit tett, mivel szolgált rá, hogy érdemelte ki? Dolgozott, küszködött egész életében, elnyomorított kizsák­mányolt proletár volt. Dolgozni, har­colni fog ezután' is, többet, egyre többet várnak tőle: csak egy percre pihent meg itt. De most már nem ki­zsákmányolt proletár. Szabad em­ber. A fölszabadult, boldog, erős munkásosztály egy tagja. Nagy István sohasem sírt, most sem sír. Csak a pára futja be homá­lyosan szemének tükrét. KULTÚRHÍREK A NAGYVILAGBOL • A turc. sv. martini Nemzeti Bi­zottság egyik legutóbbi ülésén elha­tározta, hogy a Csehszlovákiai Ifjúsági Szövetség helyi szervezetének több mint 10 ezer Kís-t ajándékoz. Az Ifjúsági Szövetség ezt a pénzt kul­turális célokra és egyenruhák vásár­lására használja fel. • Stefanszki, az ismert lengyel szí­nész, egy hivatásos színészekből és műkedvelőkből álló együttest szerve­zett s vándorútra kelt Lengyelország­ban. A legeldugottabb kis falvakba is elmennek s ahol még egy kultúrház sincs, ott csűrökben állítanak fel szín­padot. Az embernek Déryné, a nagy megayr színésznő jut eszébe, aKi ekhós szekéren járt faluiról í^lura, hogy a Játékosan ráugrott a ló hullája fö­lött dudorodó friss halomra és fél lábbal döngette a porhanyós földet. Az öreg a markába szorította a maszatos gumókat. Gondolkozott. A gyerek hirtelen megállt. „Nagy­apám ..." „Na ..." „Kend mír nem vesz traktort?" „Én?" „Maga hát." Mer nincs pízem ..." A gyerek komolyodva kérdezte. „Hát Szabó Sándor bátyámnak vót?" „Nem vót annak." „Akkor hunnan vette a traktort?" Az öreg oktató hangon mondta. „Nem ü vette azt te..." „Hát ki?" A nagyapja mély lélegzetet vett. , Az állam." Miska elnyitotta a szemét. ,Ki az az állam?" Az öreg megvakarta a fejét. Ezt nehéznek találta meg­magyarázni. „Hát... mindenki..." „Mink is?" „Hát." A gyerek gondolkozott egy kicsit, aztán hirtelen kibökte. „Oszt akkor a mi födünkön mér nem szánt a traktor?" Szekeres István zavarba jött. Hir­telen müharaggal rámordult a gye­rekre. .Szaladj a dógodra, ebadta!... taknyos vagy te még ehe'..." Miska lekuporodott a földre és kis kupacokba rakta a földimogyo­rót. Bugylibicskával megtisztított vagy kettőt és hersegve rágta. Az öreg nézte és a fejében motoszkált az előbbi párbeszéd. Szabó Sándor katonapajtása volt. Tizenöt holdas gazda. Mégis belépett a szövetke­zetbe. Hirtelen elhatározással vállá­ra vette a kapát. Sietős léptekkel ment a ház felé. A gangon leverte a csizmájáról a földet. .Mihály te!" A veje odabent húzta az ünneplő csizmáját. „Mit akar kend?" „Hány óra?" „Félhat." Szekeres bement. „öltözöl ?" „Láttya ... .Odamígy ?" ,Oda hát." Az öreg gombolni kezdte a lajbi­ját. „Várjál mán ... én is ötöznék." Mihály az ing nyakával bajolt. Meglepődött. „Hova kíszül kend?" Az öreg az asztalra tette a földi­mogyorót. Egy szem leesett. Fel­emelte. Nem nézett a vejére. „Ügy illik tán, hogy én is menjek ? ..." Mihály elmosolyodott. , Akkor igyekezzik kend, mer' ránkestele­dik ..." Az öreg tiszta kapcát csavart a lábára. Ráhunyorított a vejére. ,Nem baj a' hékás! Van már vil­lany a faluban, vagy mi a fene?..." Felszabadultan nevettek mind a ketten. Julis sokáig nézett utánuk, mikor elindultak. nép gyermekeinek játsszon. Akkoriban ez zseniális egyéni vállalkozás volt, egy lelkes asszony önfeláldozása s ra­jongása a népért és a művészetért. Ma a népi demokráciában ez termé­szetes kollektívmunka s a színészek­nek minden anyagi és technikai lehe­tőség rendelkezésre áll, hogy kul­turális feladatainak eleget tehessen. 9 Beljajev orosz rendező színes fil­met készít az új Csehszlovákiáról, Gottwaldovban (Zlin) A filmet a cseh­szlovák államünnep alkalmából, októ­ber 28-án mutatják be Moszkvában.* 9 Stockhjlmban e napokban nyílik meg a csehszlovák képzőművészek kiállítása. A kiállításon festmények, szobrok, rajzok, építészeti tervek és fényképek a modern csehszlovák mű­vészet reprezentáns darabjai kerülnek bemutatásra. 9 A bécsi magyar kultúrhetek alkal­mából három új magyar filmet mu­tattak be az osztrák fővárosban. Az „Uj Magyarország" című filmet ma­gyar és szovjet rendezők rendezték közösen, köztük Olga Stepanova Sztá­lin-díjas filmiendezőnő. A film lénye­ge az ellentétek megmutatása a régi és új világ között, egy felszabadult nép életöröme és lendülete. A máso­dik film „Tanulj tovább" az új nép­tanítót mutatja be, aki a népi demo­krácia szolgálatába állítja tudását és képességeit. Ebben a filmben szemléi­tetőén látható, mit tett és tesz az új Magyarország a népnevelés terén, mennyi isko'át épít, mennyi könyvtá­rat nyit a kultúrára szomjas nép gyermekeinek, hogy az úrhatnám ki­sebbséget mint váltjtta fel a munka és a kultúra minden te'ületén a nép, mely századok kulturális mulasztásait rövid évek alatt képes behozni. A harmadik rövid film, a „Gépek jön­nek", a felszabadult ország szédüle­tesnek mondhato munkatempójáról ad fogalmat. A filmbemutatón a békés­csabai híres népi tánccsoport is fellé­pett.

Next

/
Thumbnails
Contents