Uj Szó, 1949. szeptember (2. évfolyam, 120-145.szám)

1949-09-17 / 134. szám, szombat

IIJS20 1949 szeptember í? Miska te! Julis a pitvar küszöbén állt és hívta a fiát. Egyik kezével árnyéikot csinált a szemének, a másikban szakaj tóruhába kötött kis bugyrot tartott. „Miska teee! Gyerelö hamar!" „Mit akar?" „Vigyed apádéknak a menázsit!" A disznóól mögül előkerül a gyerek. A hirtelen áprilisi nyárnak megfelelően, mezitláb, kisingesen. A két karja könyökig csupa sár, a lábán meg rácserepesedett sárcsizma. Az anyja megijedt tőle. „Mit csináltál te?" „Én?... Sárpukkantót." 'gye meg a dógodat!... Megfázz ebadta..." Befordult az ajtón, a kannából vizet töltött a mosdótálba és nagyjából megmosdatta a gyereket. ,,'desanyám ..." — szuszogta az, miközben az anyja gyors kézzel törölte az arcát. „Na ? ..." „Hozok kendnek födimogyorót..." „Nincs az ilyenkor, csak ősszel." „Van bíz a. Majd meglátja, hogy hozok." Julis a kezébe nyomta a kis batyut. „Nahát akkor eredj. Oszt mondd meg apádnak, meg nagyapádnak, hogy ne zavarják azt a rossz lovat. Ráérnek felszántani. Minekünk nem sürgős. Nem hajt senki." Ezt már Inkább magának mondta, nem a gyereknek. Miska szaporán taposta a gyenge füvet' és már túl volt a tanyaudvaron,- amikor nem messze püffögni kezdett egy motor. A gyerek megállt és visszafordult. „Hallja, idesanyám?" Hallom hát, csak haladj már!" „Szánt a traktor!" „Hadd ezántsik, nem a miénket szántja! Eridj csak gyorsan, mer' majd elővesz apád, hogy hun vótál annyi ideig!" A gyerek nekiiramodott és csakhamar apró pontnak látszott a napsütésben. Julis állt és nézte, de az esze a traktoron járt. Kiállt az istálló mellé, vigyázva, hogy árnyékban legyen és úgy nézte a lármás, fekete masinát, amelyik hörögve, szuszogva túrta a földet. A . szövetkezeti ekét. — Gyorsan haladnak, — gondolta, — tegnap kezdték, de estére biztosan befejezik a határt. Nem bolondság ez, fene'gye meg, aki kitanálta! NAGY ISTVÁN: FÖLDIMOGYORO (A budapesti Magyar Szaktanács József Attila irodalmi pályázatán első díjat nyert novella) Hirtelen eszébe jutottak a kiscsirkék. Darát szórt nekik. Vizet töltött egy csorba kistálba. — ,Na itt van, igyatok." A gyerek a bugyorral odaért a dülő végére. Egy görbe vadkörtefa alatt letette. Mellécsapta a kiskabátját is és a két kezéből tölcsért csinált. — ,,'desapám!... gyöjjenek enni!" Az apja a föld túlsó felén, szembehúzott kalappal, felgyűrt ingben markolta a zekét. Ügy tett, mintha nem hallotta volna, mit kiabált a gyerek, ,,'desapááám!" „Maj' mingyán..." Miska játékos sietséggel Iramodott neki a frissen szántott barázdáknak földimogyorót keresni. Az eke nyiszorogva rágta a repedezett földet. Kocsis Mihály megfontolt léptekkel haladt utána. Az eke előtt sovány, fáradt, öreg ló botorkált. Nagy igyekezettel vonszolta az ekét. Nyögött és fujtatott, mint a meghajszolt öregember. A zabolát az öreg Szekeres István fogta. Napcserzett, bütykös keze erősen markolta a hitvány kötelet. Sizlárdan rakta egymás elé az avult csizmákat és néha a foga morgott valamit. — ... Ne teee ... stenit annak a keserves... Száraz volt nagyon a föld. Kora télen esett egy kis hó, de azóta se hő, se eső. Nehezen járta az eke. Az öreg ló keservesen húzta. Mihály leeresztette az ekét. „Fogjunk ki ídesapám." Lekapcsolta 8Z istrángot, az öreg meg a kötőfékkel bajlódott. , ...meg azisten ..." Mihály segített neki. A szegény pára, amikor érezte, hogy megszabadult a szerszámoktól, tétova lábakkal egy-két lépést tett még előre. Furcsán rángatózott a bőre. Nyihogva prüszkölt. Az orrán és a száján véres hab jelent meg. Az öreg ijedve ugrott el a szétfreccsenő undokság elöl és csúnyán káromkodott. A veje keserű sóhajVÖRÖS LÁSZLÓ: I * ÍAUJSI PÁRTTITKÁR Azt mondják, a párttitkár nem szép ember asszonyok mondják, tehát igaz. Ügy ötvenes, kopaszos, öregebb munkás, csak a szeme fiatalosabb. ő képviseli a Pártot, ö Itt a Párt. Van egy íróasztala rajta nagy halom Iratok, akták s ebédidőben csupor tea meg kenyér, melyből levág időnként egy darabot. 4 Hogy ne feledjem: az az újság, hogy a szomszéd kutakat elzárják a falutól a gazdagok. A párttitkárnak szólnak, ő csak morog. Veszi kalapját és a görbe botját, mert már reuma bántja néhanap aztán visszajön s amint azt mondják, másnap a kutak nyitva alszanak. tt képviseli a Pártot, O a Párt, Kalapja nem ú j, S maga sem, de már Ismerik a dolgozó parasztok, s a kulákok közül is éppen elegen. jal vakarta a fejét. „Elhiszi-i mán, hogy kehes a lú?" ,,A' hát az anyja ..." „Megdöglik-e majd meglátja, nemsok|i'..." „Meg a fenét..." Az öreg elgondolkozva megrugdosta a halomra dobott szerszámot. „Gyöjjik kend föröstökölni, hátha addig megtér." Már a kenyeret szelte, amikor az öreg is letelepedett a fa alá. Elvette a kenyeret. Leszelt ő is egy jó karéjt, mellé szalonnát. Ettek. „Hova lett a kis gyerek?" — nézett szét az öreg az unokája után. „Itt kajtat valahun ..." A gyerek a földnek görnyedve szaladgált, mint a pulikutya. A nagyapa odaszólt neki: „Mit keresel hé?" „Födimogyorót.. /' „Minek a neked?" „Megenni..." „Oszt leltél-i mán?" „Nem én... Nem ment olyan mélyre az ekevas, ahun a mogyoró van ..." Az öreg meglepődött. „Hunnan tudod te?" „Látom..." „Nacsak keress, hátha mégis lelsz ..." Miska odaért a nyomorult gebéhez. Az a földön feküdt és nyögött. Leguggolt hozzá. Megszokott mozdulattal nyúlt a feje irányába, hogy megsimogassa. Félúton döbbenten állt meg a maszatos gyerekkéz. Miska feugrott és lélekszakadva rohant a két ember felé. Azok csak ettek nyugodtan, egyikük sem nézett a ló felé. Mintha elfelejtették volna. A gyerek elfulladva ért oda hozzájuk. „Nagyapám ... Idesapám ... Megdöglik a Ráró mingyán!" A két ember rá sem nézett. >— „Hajják? Megdöglik a lú! Odanízzenek!... Ahun fekszik!" Az öreg ráhunyorított. „Mer pihen ... Azir..." Miska lelkendezve kiabált tovább. „De víres takony gyön az orrábúi, meg nyál Csiba teee!" A gyerekbe belefagyott a sző. Az apja szeme csak akkor olyan, mint most, ha nagyon haragszik. Akkor pedig nem jó közel lenni hozzá. Elódalgott hát a fa megetti kisárokba. Az öreg becsukta a bicskát, ciccegve szívta a fogát. A veje cigarettát sodort. „Hajja-i kend ... Én estére bemegyek." „Hová?" Mihály megnyálazta a papírt. „A szövetkezetbe." Az öreg a tenyeréhez ütögette a pipát. „Tán a traktor miatt?" A veje nem nézett rá. „Hát." Szekeres István (tüzet csiholt 6s szortyogva szívta a cseréppipát. A harisnyaszárból készült dohányzacskót akkurátusan összecsavarta. Bütykös ujjával megnyomkodta a parazsat és becsattantotta a kupakot. Nem szólt. Mihály kifújta a füstöt. „Megdöglik a lú, megláttya kend..." „Meg." Mihály idegesen tolta fel a homlokáról a kalapot. „Oszt* lú nélkül, hogy akar kend felszántani?" Az öreg hegyeset köpött. „Sehogy." A veje meredten nézett rá. „Sehogy?" „Ügy." „Hát akkor mit akar kend?" Az öreg kiakasztotta a foga közül a pipát. „Még azt nem tudom, hé... de közre nem dőgozok!" „Mír?„ „Mer az én födém, míg én ilek, nekem teremjék, vagy ha nem tudom megdógozni, hát ne teremjék senkinek." Mihály rácsapott a csizmaszárára. „Nékünk se?" Az öreg megütközött. „Néktek?" „Nékünk hát. Nékem, Julisnak, meg a kis gyereknek." Szekeres szembefordult a vejével. „Hászen, kaptál vóna fődet, mikor hazajöttél, mírnem igényeltél?" „Hogy igényeltem vóna mikor azt mondta kend, hogy itt van ez!" , Hát ez itt van most is!..." Mihály elkeseredett dühhel bólintott. „Itt, egye ki a fene. Tudnám is én, hogy mit csináljak, de megköti kend kezem, lábam! Két lú is kevés ide_ nem egy öreg gebe! Hát még, ha az se' lesz!" Az öreg kitérően mondta. , Majd felszántunk napszámmal." „Napszámmal az Isten, aki megveri! Mibül fizeti kend a napszámot?" „Pízbül." „Tudom mán! A fiasdisznóra gondol kend!" Az öreg a pipát igazította. „Arra." Mihály fokozódó indulattal nézte. ,Hát nem azt beszütük

> hogy hornyút veszünk a malacokból?" „Most mán nem." Kocsis Mihály felugrott. „Nem-e?" „Nem kell bornyú ... majd veszünk ősszel tehenet... a termisbül." „Hát ILLÉS BÉLA FEGYVERT S VITÉZT ÉNEKLEK Az ellenség a ticsiihai erdőt ágyúzza. Hazafelé menet kétszer is eltévedtünk. Esik a hó. Nem pelyhekben, darabokban. Az orrunkat se látjuk. Lábunk térdig süpped a hóba. Vigyáznunk kell, hogy mikor kihúzzuk, ne maradjon bennt a halinacsizma. Abdullah lélekzése síráshoz hasonlít. Egy eltévedt gránát csap le mellettünk. Magasra veri a havat. Hasravágódom. Óvatosan végigtapogatom magam: semmi baj. — Élsz? — kérdem suttogva. — Azzal vádolt meg, hogy elloptam a kenyeret. Hogy én, Abdullah, meglopom bajtársaimat . . . Megálljatok, disznó fasiszták, ezért megfizetek nektek! És Abdullah — mielőtt feltápászkodik — öklével megfenyegeti a láthatatlan ellenséget. Davidovka felől a mieink nehéz ágyúkkal lövik Nikolszkáját. Mikor hazaérkeztünk a bunkerbe, csorgott rólunk a hólé és a verejték. — Megfáztatok? — kérdezte aggódva Levin. Parancsára azonnal lefeküdtünk. Rám saját subáját, Abdiullahra egy lápokrácot terített. Állig betakarva tettem meg jelentésemet. —- Ha az ember éhes, a legjobb takaró alatt is fázik f— filozofált Abdullah. — Babkin, kelj fel — kiált Livin. Babkin, ki egy „Tejkonzerv" felírású ládán (amelybe^ kézigránátokat tartunk) ülve aludt, nagyot ásítva kinyitja szemét. — Szasa — fordiul hozzá Levin — te olyan ember vagy, aki zuhogó esőben is tud napfürdőt venni.. Te biztosan most is kisütsz valamit. A fiúk átfáztak és éhesek. —: Kérdezd meg, alhadnagy, telefónon, talán Petrovéknál van kenyér. , Petrov főhadnagy — a jobboldali szomszéd — öt kenyeret és egy liter vodkát ígér. De érte kell menni. Neki minden emberére szüksége van. Német foglyai vannak és azokat nem lehet most hátrakísértetni. Babkin és Maliskin mennek a kenyérért. — Csaik azzal ne gyere vissza, hogy útközben eltört az üveg — inti Abdullah Babkint. Babkin dühbe gurul. Veszettül káromkodik. Levin neki is, Abdullahnak is ad egy-egy cigarettát. Babkin még morog egy ideig. A cigarettát szidja; nedves és benzinszaga van. Mikor a benzinszagú cigarettát elszívta, egy zseb tükröt ajándékoz Abdullahnak. — Nézd magad, te pogány és süljön ki a szemed! — mondja barátságosan. — Neked Mohamed eltiltotta a vodkaivást és te egyre azon töröd a fejed, hogyan lehetne a tilalmat megszegni. — Ha nincs vodka, betartom a tilalmat. Ha van, iszok, nehogy te túlon-túl elrészegesikedj. Mert hogy erre hajlamosságod van ... —Indulj Szasa, indulj! — sürgette Babkint Levin, aki attól tartott, hogy az enyelgésből ismét veszekedés lesz. A halott magyar zsákjában sokszáz levél és levelezőlap és néhány tucat képesujság volt. Abdullah sokáig nézett egy halaványzöld tábori levelezőlapot, amelyre gyakorlatlan kéz tántorgó betűket rajzolt. — Mit nézed azt az írást? Ügy sem érted. — Értem — felelte nyomatékosan Abdullah. — Ezen a lapon az áll — folytatta hosszúranyúlt szünet után — az van ideírva, hogy azoknak, azoknak itt szemben, hogy azoknak is van édesanyjuk. Hogy azokat is asszony szülte, aki most sír utánuk ... Ahogy elgondolkozva nézett maga elé, tekintete az egyik budapesti folyóiratra tévedt. A folyóirat címlapján Hitler volt látható — undorítóan heroikus pózban. Abdullah elhajította a halaványzöld levelezőlapot. — Ha azok nem lennének, akik ezt csinálják — mondotta lábával a folyóirat felé bökve —, akkor azoknak ott a hóban, azoknak is lenne édesanyjuk. Azoknak . . . Az utolsó szónál fejével arrafelé biccentett, ahonnét most a magyarok géppuskázták a havat. Kíváncsian és ugyanakkor undorodva lapozta végig a folyóiratot. Egy képet sokáig nézett. Nekem is megmutatta. Géppisztolyos németek három ukránt vittek — kivégzésre. Az egyik halálraítélt — öregasszony volt. Fásultan állott. A másik — öregember. Az asszonyt nézte, kimondhatatlan gyöngédséggel. A harmadik — már nem gyerek, de még nem legény — keményen szembenézett a fényképezőgéppel. Oldalt — a kettős akasztófa mellett — egykedvűen állott az egyenruhás hóhér, vU gyorogva fiatal pribékje. Abdullah eldobta a folyóiratot és anyanyelvén, tatárul káromkodott, mint mindig, amikor igazán haragudott. Fejemre húztam Levin subáját. Elaludtam. Abdullah felrázott. — Csúnyán nyögtél, vinnyogtál — mondotta. — Bizonyosan rosszat álmodtál. — Lehet. Nem tudom. — Én mindig tudom, hogy mit álmodtam. Minden éjjel otthon vagyok. Álmomban — fűzte hozzá, nehogy félreértsem. — Felolvasom neked a levelet, amit pár nap előtt kaptam Anyjától — mondotta pár percnyi szünet után. Ezt a levelet már vagy tízszer hallottam Anyja — fiatal kozáklány. Traktorvezető abban a kolhozban, ahol a háború kitöréséig Abdullah kovács volt. A levél részletesen beszámol a kolhoz életéről és azokról a kolhoztagokról is, akik a fronton vannak. Mahmed kitüntetést kapott. Szülejman elesett. A levél utolsó sorai: „Helyetted is dolgozom és te harcolj helyettem is. Légy jó ember — ne kíméld az ellenséget! Mindig gondolok rád. Szeretettel várlak. A te Anyjád." (Folytatjuk.)