Uj Szó, 1949. szeptember (2. évfolyam, 120-145.szám)

1949-09-04 / 123. szám, vasárnap

UJ SÍM 1949 szentember 4 A magyar úttörők búcsúdnak „Értem ám, amit mondasz" — feleli köztársaságunk elnöke a magyar úttörőknek A bratfslavai főpályaudvaron a délutáni órákban a nemzetközi gyors indulási ideje közeleg. A szokott utazás előtti kép, de szokatlan énekszótól hangos a perrón. Az utasok, ahelyett, hogy izgatottan és sietve helyről gondoskodnának, mosolyogva veszik körül a magyar úttörő pajtásokat és a bolgár „szeptembriti be a pajtások és a vezetők között. Beszélgetésünk először a szokott kérdésekkel kezdődik, azonban mindig érdekesebb és meglepőbb lesz a válasz. — Mondd, fiam, mik a feltételei annak, hogy valaki ezt a szép kitüntetéát elnyerje? — Legelsösorban az,' hogy a bi, Sellyei Panni szerényen, de nagy biztonsággal: — Engedd meg, hogy kijavítsalak, Károly pajtás. Makarenko így mondja: „Nincsenek javíthatatlan gyerekek, ha rossz környezetükből kiragadjuk őket és megadjuk nekik a javulás előfeltételeit." Tehát a gyerekeket a reakciós szülök körn3'ezetéböl el kell távolítani! j Most már a hármasban folyó beszélgetés jelentősége kinő az udvarias ismerkedés kereteiből. Kérdéseim célzatosak. — Mondd Károly, hogyan büntetitek társaitokat az úttörő szervezetben? Tudom, hogy önkormányzatotok van. —Semmiesetre sem úgy, rnint az elmúlt rendszerben: munkával. Sztálin elvtárs azt mondja: „A munka becsület és dicsőség!" — és mi ezt magunkévá tesszük. Megvitatjuk a hibáit, igyekezünk neki megmutatni a helyes utat, de Ka elkerülhetetlen a büntetés, me rovást kap az úttörő, a zászlófelhúzással az egész tábor elctt. —- Miben látod a különbséget a ma^ad sorsában az elmúlt rendszer és a néni demokrácia között? . vek szerint dolgozunk. Minden crsI r.ek megvan legalább a háxomhóna' pos terve egy bizonyos ccl elérésére, i — Olvassitok-e az újságaitokat, hisz Magyarország ifjúságának oly gazdag sajtója van? — Mi nemcsak az ifjúság újságjait olvassuk — szól közbe Panni, hanem a Szabad Népet és a Népszavát is. I Tekintetünk csodálkozást árul el, mire Panni még megjegyzi: | — Minden öntudatos fiatalnak, akit érdekel saját sorsa és hazája jövője, újságot kell olvasnia. — Mit értesz öntudet alatt? — Ezt a következőkkel tudom Nagyon szépen tisztul, különösen amióta paraszt szarmazásu igazgatón* van. A tanári kar lassan kicserélődik, az új tanárok a haladó diákság segítségével eltávolítják a megátalkodottakat, vagy mar a következő iskolaévben fel sem veszik őket. A jobbik része pedig átnevclódik közöttünk. Hosszas beszélgetésünk feltűnik a vezetőknek és odajönnek hozzánk. Az egyik Király József, a nagybudapesti úttörő központ fiatal, rátermett vezető pajtása, a másik Bar'ós Mariann pajtás a központi » úttörő iskolából. Csupa élet, temperamentum, szinte úttörőnek nézem, olyan esatakat". Az énekszó lehalkul, fáradtak a gyerekek és szemüket nedvesség futja el, ha itteni kísérőikre és barátaikra tekintenek: nehezen búcsúznak. Sok-sok szeretetet kaptak, komoly gyökeret vert a barátság. A magyar úttörők 107 tagból álló csoportját figyelem, amely a csehországi Buéek LDD táborból indul haza. Jelszavak hangzanak: „Őrsvezetők, csapatlétszám-jelentést kérünk!" Ez pillanatok alatt megtörténik. A vonat indulása még késik, kihasználom ezeket a perceket és megszólítok egy vonzó szőke, nyílttekintetü fiút, mellén az éltanuló büszke kitüntesésével és egy feketeszemű lelkestekintetü kislányt, tfj. Göczinger Károly a fiú neve, a VIII. általános iskolát végezte, most kerül gimnáziumba. Munkás c.alád gyermeke, apja üzemi párttitkár. A kisleányka ha'adó értelmi$é™ü családból származik, Sellyei Panninak hívják, szintén a VIII. általánost végezte, a Vc-es Pálné utcai gimnázium tanulója. Édesapja orvos, szülei párttagok, úgyszintén bátvja is. Kérdésemre még l'iegászítik bemutatkozásukat arzel, hogy Károlv pajtás az úttörő szervezetben raitvezetöi tisztséget tölt be. ?ro't már felnőttek vagy ifjúmunkások szoktak kapni. Penni oedifr csap'ttitkár, aki az. összekötő szerepet tölzonyítvány* tiszta legyen és az úttörő mellé beosztott tanulócsoportban gyengébb tar.ulótiTsának bi jnyítványát egy osztályzattal javítsa. Nekem nem egy, hanem négy pajtásom jegyeit sikerült kijavítanom," hangzik a felelet. — Miben látod a legfontosabb kötelességedet, mint úttörő tiszt? — Éltanulónak lenni és átnevelni tanulótársaimat a szocializmus építő szellemében, ami úgy történik, hogy figyelem egyéniségüket és ennek megismerése után kell megtalálnom az eszközöket arra, hogy a helyes úton járjanak. — Vannak-e nehézségeid ebben a munkádban, sok még a reakciós diák? — Ml nehézségeket Ilyen téren nem ismerünk. A gyerekek legnagyobb része szívesen tart velünk és nem is tudnak ellenállni ennek az áramlatnak, magával ragadja őket az eszme. — Vannak-e javíthatatlan gyerekek ?l A válasz nagyon határozott es energikus: —- Javíthatatlan gyerekek nincsenek, mondja Mal'?renl-Ó! — Ezekkel a szavakkal váI?"~ol le^naTyobb meglepetésemre a f'atal úttörő. Ebben a pillanatban beszélgetésünkbe beleszól a mellettünk álló — Már kiskorom óta nagyon érdeklődtem a technika iránt, de sem Papp Kózsika pajtás én, sem szüleim álmodni sem merték, hogy egyetemre kerüljek. Mosi pedig büszke vagyok abban, hogy gépészmérnök lehetek. A népi demokrácia minden lehetőséget megao erre. — Hogy jut időtök éltanulónak lenni, tanulótársaitoknak, segítem, olvadni, szervezeti^és kulturális munkát végezni. — Mi munkabeosztással és terIfj. Götzinger Károly rajvezető és Sellyei Panni csapattitkár megmagyarázni. Vannak, akik rossz szemmel nézik a haiadást. Azt mond- . ják, mi is egyenruhában járunk, j masírozunk, jelszavakat kiabálunk. A feleletünk rá: Bennünket nem ' gyilkolásra, rablásra, elnyomásra ne- ] veitek, de a békére, az építőmunká- ! ra, a szabadságra! Ez adja meg a ! ml öntudatunkat. — Hogyan nézitek a Szovjetuniót ? Károly feleli: — A Szovjetúnió a balac'ás és a ! béke ere. és vezeti a haladó ifjúságot! — Tudtok oroszul ? — Sajnos, csak annyit, amennyit az iskolában tanulunk, mert aránylag kevés orosz tanár van még, de rövidesen olyan káder kerül ki az egyetemről, hogy erre is meg lesz a lehetőségünk. Károlyt elhivi'ák, tiszti kötelességét kell teljes'tenie, Pannival beszélgetünk tovább az iskolájáról. Tudniillik a Veres Pálné utcai gimnáziumnak rossz híre volt a felszabadulás után.. A letfint kiváltságos osztály gyermekei látogatták, erősen a papok hatása alatt állottak s nem akartak belenyugodni a megváltozott időkbe. — M^ndd, kisleí

rv"om. megváltozoot-e már azóta az iskola? fiatalos, lányos a külseje. Semmiben sem különbözik az öt körülvevő pajtásaitól. ' — Mik voltak a legszebb élményeik ? — Klement Gottwald köztársasági elnökkel való találkozásunk a lány-i állomáson. A felkelés ünnepségeire utazott, mi-sorfalat álltunk az állomásunk és kis pajtásunk, Pap Rózsika — szökecopfos, kékszemű apróság — üdvözölte öt az úttörő pajtások nevében. A csehszlovák köztársaság elnöke a következőképpen válaszolt magyarul: ..Értem ám, amit mondasz" és „Előre" köszönésünkre így válaszolt: „Szabadság!" Rózsikának e-y ötvenkoronás ezüstpénzt ajándékozott. x Indulást sípol a kalauz. Még az utolsó percben futva jönnek a bratislavai CnM Ifjai és virágcsokrokat hoznak. Csökolódfás, ölelkezés, könvnyes búcsúzás, elindul a vonat és a rnaoyar úttörők ecy utolsó éljent és hinp-Hrrn-hurrát k'áltana'k cseh. vezető najtásaínknak. hogy aztán áltünienek szemeink elöl. Fe'ejf-etetlen élménnvel fazda^odva azzal az érzéssel indulok munkába. hogv ez az ifjúság eszmei fejipttoé-ével és öntudat*'""! kitűnő és néiyás bÍ7"T\yitéka " helyes szocialista nevelő munkának. Túri Mária ILLÉS PÉLA FEGYVERT S VITÉZT ÉNEKLEK Az asszonyok és gyerekek megmenekültek, de mi csapdába kerültünk. A város nyugati peremén beástuk magunkat és sikerrel védtük a nyugati kapáikat. Közben a német hetven kilométei'nyire tört előre — a várostól keletre, — Moszkva külső védelmi vonaláig. Délelőtt tizenkét órakor (negyvenhatórás szakadatlan harc után) századunk pihenőt kapott. Egy ötemeletes iskolaépület pincéjében vetettek számunkra ágyat szalmából. A század létszáma: tizenöt ember. Tizenkét sebesült és három épkézláb vörös katona. A zászlóaljparancsnok — Pavlov őrnagy — a pincében keresett fel bennünket. — Akinek kedve van rá, fiúk, sétálhat a városban. Este hatig szabadok vagytok. De hatra pontosan itt kell lennetek. Ezt az épületet az utolsó golyóig védjük és — az utolsó emberig. Ha pénz kell (az üzletek még nyitva vannak), kaphattok. Este hatkor a zászlóa^jpénztárat úgyis elégetem. Olyan mindegy, hogy száznegyvenkilencezer, vagy száznegyvenhatezer rubelt égetek el... Hárman indultunk sétára. Morozov szakaszvezető, Levin közkatona és én, aki akkor még ugyancsak közkatona voltam. Morozov harmincnyolc esztendős, keménykötésű, zömök ember. Békében lakatos a moszkvai Sarló- és Kalapács-gyárban. Levin a háború előtt diák volt — filozófus. Azt hazudja, hogy huszonnégy éves — bajuszt is növesztett. De én tudom (láttam az ifjúmunkáskönyvét) — még a huszonkettedik évét sem töltötte be, egy egész évvel fiatalabb nálam. Sr.mmi dolgunk, lomhán mászkáltunk. A város képe (más hasonlatot nem tudok) semmihez sem hasonlított. Egészen újszerű volt. Néhány ház égett. A tüzet senki sem oltotta. Senki sem ordított, ho?*y: tűz van, tűz van! Itt-ott lecsapott egy-egy ágyúgolyó. Senkit sem'ijesztett meg. A halottakat senki sem takarította el. Az üzletek még nyitva voltak, de senki se vásárolt. Csak ahol élelmiszert árultak, ott tolongtak a vevők. A város szívében nyitva találtuk a Szeliger-szállö éttermét. Nyitva, — a szó legszorosabb érte'mében: a bejárat, a nagy üvegkapu mindkét szárnya" kitárva. — Gyerünk be, fiúk! — mondtam. — Vendégeim vagytok. * — Az én vendége

:m! — válaszolták társaim. Az étteremben sok kicsi asztal állott. Valamennyi megterítve. Vakítóan fehér abrosz, csillogó porcellán, virág. De vendég egy sem volt a hatalmas teremben. Leültünk az egyik asztalhoz. Félperc niulva előttünk állott egy pincér: magas, kissé hajlotthátú, beretváltarcú, őszhajú ember. Sötétkék" ruhát viselt. Mikor meglátott miflfcet, bo'dogan, hangosan felnevetett. Jobbkezének reszkető ujjaival megsimogatta Levin borzas, ' szalmaszőke haját. — Örülök nektek, fiaim. Nagyon jó, hogy bejöttetek. Már nem reméltem, hegy ebben a bolond életben meg egyszer vendéget szolgálhatok ki. Nevető arca egyszerre komorrá változott. — Több, mint huszonegy évig szolgáltam ebben az étteremben. Egy tengerbe se férne el az a sok bor és vodka, amit én itt kimértem. A világ legmagasabb hegyét is túlszárnyalná az a piramis, amit abból az ételből emelnének, amit én itt felszolgáltam. Vége! Huszonegy év ... És milyen huszonegy év! Volt — nincs. Nna ... A pincér nem sírt, hanem nevetett. És ez még rcszszabb volt. Sokkal rosszabb. — Az elvtársak, természetesen az én vendégeim — kezdett ismét szóba, mikor .kissé megnyugodott. — Ehetnek és ihatnak mindent, amit akarnak. Illetve — csak azt, ami van. Felelősséget vállalok érte, hogy nem maradnak éhesen. Ismétlem, az én vendégeim. — Ellenkezőleg I — így Morozov. — Maga a mi vendégünk. — Ne lopjuk az időt vitatkozással! Félek, hogy nincs sok időnk. Hogy ki fizet, az — szavamra — nem fontos. De, hogy mit eszünk, — az fontos. Bízzák rám az ebéd összeállítását, elvtársak. Szakember vagyok. Élmunkás. Néhány perc múlva egy kis üveghordó fekete kaviár, egy félméteres füstölt lazac és (hatalmas tálon) ráksaláta került az asztalra. — Kezdjük vodkával! — Jégszekrényünkben harmincegy féle hideg étel van — így a pincér. Egyiket sem szabad megsérteni. A sorrendet én állapítom meg. Másfélórán át ettünk és ittunk. A pincér velünk evett és ivott. Közben egyre biztatott minket: Egyetek, gyorsabban, fiúk. És — főleg — igyatok. Félek, hogy halálunk után az ilyesmiről le kell szokni... Időnként felugrott, hogy egy-egy új ételt és néhány új üveget hozzon. Feketekávé után (a kávét sörespohárból itt:vk), megkérdezte, hogy van e még valami kívánságunk. — Szivart szeretnék! Mikor ezt mondottam, a szomszédos házba bevágott egy gránát. Néhány tégla törmelék — a nyitott ablakon át — berepült az étterembe. Egy asztal felborult. Egy virágváza a lábamhoz gurult. Az creg pincér hatalmas doboz szivart állított elém. — Vigye el az egészet, elvtársam! — bíztatott. — Azt nem — szólalt meg Levin, aki másfélórán át szótlanul evett és ivott. — Ne terheld m?gad fölöslegesen, Vorcncov. Számítsd ki, hány szivart tudsz elszívni — reggel hatig. Aztán már aligha lesz szükséged szivarra ... Egy ézivarnak gondosan levágtam a hegyét. Tizenegy szivart térképtáskámba tettem. — Az elvtársak itt fognak elesni a városban? — kérdezte a pincér, mialatt tüzet adott. — Természetesen! — felelte Morozov. És maga mit csinál? — Eleinte én is arra gondoltam, hogy itt pusztulok, hogy magamra gyújtom a szállodát. Természetesen, amikor már németek ülnek az asztaloknál. De aztán máskép határoztam. Nem én gyújtom fel, de — majd a háború után — én építtetem újjá. Addig — hazamegyek a falumba. — Hazamegy a falujába? Az elvtárs kissé sokat ivott! . (Folytatjuk.)