Uj Szó, 1949. szeptember (2. évfolyam, 120-145.szám)

1949-09-03 / 122. szám, szombat

UJSZÖ i\ BUJDOSÓ ZÁSZLÓ 1949 szeptember 3 Schobert Zoltánná-, az első magyar községi bíróasszony. Már 1948 januárjában választották meg, amikor ez még nagy szó volt, hiszen még alig kezdődött meg a nők térfoglalása a közigazgatásban. Az alábbi elbeszéles az ö hiteles önéletrajza. t Jászladányon szúlettem, néhány évvel az eisó yilágpáboru előtt, fazuleim mindketten néptanítók voitak s rajtam kívül még iiarom gyermekük volt. Édesanyámat korún, kilencéves koromban elvesztettem, mivitán két évig egyfolytában ágybanfekvö beteg volt. Testvéreim mindannyian nálam fiatalabbak voltak, úgyhogy édesanyám betegsége aiatt már a háztartás vezetésenek gonája reám hárult. Gyermekkorom legé'.esebb emléke az 1919. proletaruiktatúra bukása volt. Nagyanyámat, aki direktóriumi tag volt és édesanyám legfiatalabb nővérét egy napon hurcolták el a csendőrök a járás székhelyére s nagyanyámat csak nyolchónapi vizsgálati fogság után, nagynénémet pedig három hét múlva, ötven botíités után olyan betegen hozták haza, hogy a verés következtében sérüléseibe belehalt. Egész gyermekkorom, talán egész életem eszményképe nagyanyám volt 48-as honvéd árvája, aki negyvenkét évig tanította a falu gyermekeit s akinek tudását, műveltségét még most is csak bámulattal tudom elismerni. Jellemző volt rá, hogy falusi tanítónő létére, akinek tizennégy gyermeke volt, önszorgalmából, senki segítségével folyékonyan megtanult franciául, németül, oroszul azért, Jiogy az egyes írók müveit eredetiben olvashassa. Soha, soha nem fogom elfelejteni Somogyi és Bacsó meggyilkolásának napját sem, amikor mi gyermekek nuló voltam. Mindig tiszta jeles, osznem tudtuk elképzelni, miért sírnak olyan keset vesen a nagyoK, mikor senki sem bántotta őket. Félénk kérdezősködésünkre elmondo

fta a nagyanyám, hogy olyan valakit öltek meg rossz emberek, akik egész életüket arra áldozták, hogy a rongyos, éhes embereknek nagyobb darab kenyér, jobb ruha juthasson. Hogy kommunista lettem, neki, neki köszönhetem. És még valakinek. Apám Aradon tanító volt, de elhelyezkedni nem tudott s ezért Szegeden belépett Horthy hadseregébe és az Osztenburg-különítménvben résztvett a királypuccsban. Állandóan ivott, miután édesanyám hosszú, nagy betegsége és nekünk, gyermekeknek az eltartása erkölcsi erejét túlhaladta, teljesen nagyanyánk eltartására bízva minket, napokon keresetül ittas volt, míg vérre édesanyám halála után két évvel öngyilkos lett. s mint 9rí i: Schobert Síoltánné csendörfőhadnagy szívenlötte magát. Gyermek voltam még, de láttam. Egyfelől a nagyanyám aldozatos életét, nagy műveltségét és erkölcsi erejét, amivel az egymásután kővetkező nagy bajokat túl tudta élni anélkül, hogy lezüllött volna, sót mindig erősödött meggyőződésben és az igazságban vetett hitében és apám, aki elhagyott, megvetett minket kommunistákat, betevő falatunkról sem gondoskodott, ivott, ivott addig, míg nem végzett önkezével azzal az élettel, melynek valóban már semmi értéke sem lehetett. Elő, valóságos példák mutatták az utamat. Könnyes, i;jazi valóságok adták az irányt. Tanultam. Első tatái yelsö. És míg tandíjat sem kellett értem soha sem fizetni, bizony volt úgy, hogy olyan éhes .voltam, hogy kiszédültem az iskola padjából. Mikor az apám öngyilkos lett, bajtársai úgy érezték, valamit tenni kell az árváival. Én akkor már három kereskedelmit <•-' "éheztem és ú*rv gondolták. megállhatok a magam lábán, söt testvéreimet is segíthetem s ezért szereztek is r.ekem állást. Gépírónő lettem a belügyminisztériumban. Erről az időről nincs mit beszélnem. Éltem a hivatalnoklányok életét máról-holn&pra. Minden örömöm az volt, mikor szombat délj titánonként hazautazhattam az édes j nagyanyámhoz, aki változatlan szeretettel várt bennünket, időközben szétszóródott árva unokáit haza. Ez az idő volt az életem legszebb, legbékésebb ideje. Hétfőtől szombat délig dolgozni, aztán . .. haza. Ö, mert annak dacára, hogy szüleink nem voltak, mégis miénk volt a legigazibb otthon. A legnagyobb bölcsesség, a legtökéletesebb jóság és a legigazibb szeretet várt minket minden szombaton otthon. 1930-ban, 22 éves koromban férjhez mentem. Férjem abban az időben kapta meg az orvosi diplomáját és sietett ki a magyar faluba, hogy segítséget vigyen a föld népének. Vele jöttem Iváncsára, ahol jelenleg is lakom. Most 18 éve annak, hogy idekerültem Ivnácsára. 18 éve ismerek itt minden embert és igyekeztem mindenkinek minden erőmből segíteni ott. ahol lehetett. Előbb mint orvos felesége, állandóan együtt jártam az urammal a betegekhez, hogy lássam, kinek mint segíthetek és sok-sok gyógyíthatatlan beteg, aki már mndenkinek terhére volt, giyermek, akinek az anyja adni nem tudott, kapott nálunk éveken kresztiil kosztot. Azonban a fércem erdélvi származású volt s mikor Frdélv 19^0-ben vi«szaesatoltatott, itt hagyott ensrem és kicsi fiamat, hosry szétnézzen otthon és ott próbálion elhelyezkedni. Krtrösgégénybe körorvosnak kinevezték és már készültünk, hogy utánamegyünk, mikor hiába írtam neki, hiába vártam a levelét, semmit sem kaptam tőle, utána utaztam s akkor megtudtam, hogy a nagyváradi ügyészség foglya. Napokon keresztül jártam, könyörögtem, míg megtudtam, hogy kormányzósértés bűntettéért van vád alá helyezve s örülhetek, ha öt év múlva kiszabadul. Kezdődött a kálvária. Közel ötszáz kilométer távolságról hadakozni érte, hogy megpróbáljam kiszabadítani az uramat. Az uramat, akit a magyar királyi csendőrség dicsőséges tagjai, úgy mint évekkel előbb a nagynénémet nyomorékká vertek. Tizenkét helyen törték el a kezét és a lábát és mikor hónapok múlva megengedték, hogy megláthassam, az én uram 96 kilós súlyból 38 kilóvá soványodott. Nyomorékká verték, tönkretették Horthy csendőrei. S kivették az uram, a fiam szájából a kenyeret. Borzalmas idők következtek. A bizonytalanság, a messzeség és itthon a nyomorúság, a kenyértelenség. Napszámba jártam, kapáltam, arattam, mostam és ludakat tömtem, hogy enni adhassak a fiamnak és legyen pár fillérem, hogy néha megnézhessem az uramat. A bűne, A bűne szörnyű volt, kormányzósértés. Ezért még nekem sem lehetett ailást kapnom, kereskedelmi érettségim dacára, perfekt gép- és gyorsírónő létemre. De a falu népe, az én községem parasztjai nem hagytak elveszni. Volt napszám, ha kellett, hivtak kapálni és aratni és kenyeret adtak érte. Akkor lettünk testvérek igazán. BEKEES OROM (1947 MÁJUS 1 ) SZTANISZLAV KOSZTKA NEUMANN: Csak beszéljenek! Járjon a szájuk! a profit tollnoka fecsegjen! Mi gyárakat építünk és erőmüveket! boldog nép hangja harsog az énekekben, és munkában, dalban elöl a bolsevikek! Már zeng mindenütt, zúg a bolsevik ének, a Föld dübörög a bolsevikek lába alatt. Építömunkánk nem tetszik a dollárheréknek, részvényes selyemfiúk, s ringyók üzennek hadat. Itt keleten mi tiszta levegőt teremtünk, s válaszunk mindenre nyílt: nem, vagy igen. Minden fasisztafiókát kiiseprünk, károgjanak a dollárszenny mélyeiben! A munka öröm! s hogy dologra lendül a nép, pattog az izmokban a szabadság! A dollárhiénák gyűlölik munkánk víg ütemét, s lesik, hogy karmaikat a béke népeibe mártsák. De akkor úgy törne elő, mint tornádó, millió partizán a földkerekén, halált szórva a profit tábornokokra, felkelnek a Föld népei a szocializmus hajnalán! Vigyázz! most lép fel Truman úr, az imperializmus grófja. Parancsnoki hídja a tőzsde, keresne új piacot, rabszolga népek sóhaját adja cserébe; a népek könnye vidítja a kerge lovagot, asztalán dollárban csendül a gyarmatok vére. A ml vágyunk a béke s a munka! Ifjúságunk célba jut. Vörös zászlóink felleg magasan lobognak! de ha a dollárlovagoknak öröm, hogy fegyverük ártani tud, ók nyelik a halált, a miénk lesz mégis a holnap! Miénk az öröm, a béke, tervekkel mérjük a holnapot, szívünkben hűség, szabadság, fogadalom! Hazánk sötétvörös trónon ül. a munka dicsősége ragyog, s lábainál az ötvéves tervek bősége: hatalom! Csehből fordította Hegedűs Zoltán Akkor adtam nekik a lelkem és soha soha nem is akarok elszakadni tólük. Pedig még aztán a felszabadulás előtt újra „úrinó" lettem. Belekerültem a községházához és az akkori vezetöjegyzó iszákossága miatt csakhamar én vezettem a község minden dolgát. 1942 október 1-töl kezdödoleg a felszabadulás napjáig ott dolgoztam a községházán és soha, senkinek semmiféle differenciája nem volt velem. Ismertük egymást egészen és tudtuk, hogy mit várhatunk egymástól. Ha nekik kellett segítség, biralommal jöttek s én mindig segítettem nekik, még a törvények és rendelkezések ellenére is ott, ahol segíteni kellett. 1944 december 7. Pirosbetűs örök emlékünnep az életemben. Megjelent az első orosz katona. Vége volt a csendőrszuronyok hatalmának. Nem kellett többet az uramnak jelentkeznia mint megbízhatatlannak. Nem kellett attól félni, hogy újra elviszik. Aztán . .. aztán 1945 május havában megalakult a Magyar Kommunista Párt iváncsai szervezete. Üjra hallottam gyermekkorom drága emlékét: „Föl, föl, ti rabjai a földnek!" Énekhangokon, piros zászlók lobogó selymén át-átragyogott, világított az én drága nagyanyám emléke s tudtam, hogy végre hazataláltam. INNEN-ONNAN — Hétfőn és kedden tartották a csehszlovák és lengyel matematikusok gyűlésüket, melyen a matematika új útjairól tárgyaltak. Alexis tanár magyar matematikus kifejtette, hogy a matematikai elméleteket a kapitalisták saját monopoljuknak tekintik. Kedden este L. Borkowicz, prágai lengyel követ, a gyűlés résztvevői részére fogadást rendezett. — Tüntetés Kalkuttában. Kalkuttában a napokban a mezőgazdasági munkások tömegtüntetést 1 rendeztek. A tüntetők nagyobb polgári szabadságot, a munkabérek emelését, a mezőgazdasági reformok végrehajtását, valamint a politikai foglyok szabadonbocsátását követelték. — Nyugat-Németországban előállíthatnak „sportfegyvereket". A brit megszálló hatóságok a Molln városában lévő Hubertus-müveknek engedélyt adtak sportfegyverek gyártására. Az üzem ismétlőfegyvereket és légpuskákat fog előállítani. .ILLÉS BÉLA FEGYVERT S VITÉZT ÉNEKLEK — Rövidesen kiderült, — fejezte be történetét — hogy csak egész könnyű sérülést kaptam. A sérüléssel egy kis agyrázkódás járt. Az is gyorsan elmúlt. Ez minden — mondotta. — Ami pedig a gyereket illeti, — szólalt meg Ignatyov — örökbe fogadom. — Elkésett, őrnagy elvtárs — modottam. — En már örökbe fogadtam. Ignatyov kihúzta magát. Válláig sem értem. — A kislányt én fogadom örökbe! — mondotta határozottan. — Az én kislányomat? — kérdeztem halkan. Ignatyov pár pillanatig szótlanul meredt rám. Valamit mondani akart, kiáltani, de meggondolta a dolgot és elnyelte a dühös szót. Sarkonfordult és elment. Ketten virrasztottunk a gyerek betegágya mellett: Maruszja és én. A kislánynak magas láza volt, közel negyven fok. Állandóan beszélt, mindig ugyanazt ismételgette: „Bácsi, bácsi, rossz bácsi!" Légelhárító ütegeink lelőttek egy német repülőgépet. Az égő gép annak a háznak a közelében esett le, ahol mi a beteg kislány mellett virrasztottunk. Egy félóra múltán a falu ismét elcsendesedett. Mi ketten hoszszan elbeszélgettünk. — Az életemmel tartozom magának, — és egy békebeli szappannal — mondotta Maruszja. — Az első adósság olyan nagy, hogy nem is gondolhatok a visszafizetésre. Ami pedig a szappant illeti — egyelőre azt sem tudom visszaadni. Nincs. De ha akarja — adok egy pipát. — Hogy jutott pipához, Maruszja? A katonaboltban harisnyát akartam venni. Nem volt. Lehet, hogy butaságból, lehet, hogy tréfából az elárusító, harisnya helyett pipát ajánlott. Vettem kettőt. Az egyik még megvan. Akarja? — Köszönöm. Kár, hogy nincs dohányom. — Nekem van — mondotta büszkén Maruszja. — A gazdasági hivatal rendelkezést adott ki, hogy aki nem dohányzik, annak dohány helyett csokoládét adjanak. Mikor a kórházból kijöttem, az orvos elrendelte, hogy napi öt deka csokoládét kapjak, attól gyorsabban viszszat.ér az erőm. Mivel raktárunkban nincs csokoládé, megfordították az előbb idézett rendeletet és csokoládé helyett dohányt kapok. Itt van, gyújtson rá. Ha nincs gyufája, nekem az is van. Maruszja kibontotta a hátizsákját. Hátizsák ... Aki tapasztalatból nem tudja, talán el sem hiszi, hogy egy egész világ fér el egy ilyen zöldszínű, dohány-, izzadtság-, sárguló tölgylevél- és fenyötüszagú szappanillatú és benzinbűzű katonazsákba. Benne van a mult, jelen és a jövő. A multat legtöbbször^gykét kopott fénykép képviseli és néhány levél. Békebeli fényképek — háborús levelek. A jövőt: ki egy háborús fényképet tesz el a jövő számára, ki egy gránátszilánkot, amely megsebesítette. Ki naplót vezet, hogy a győzelem után abból merítsen erőt — harcolni háború ellen. A jelen: néhány zsebkendő, fogkefe, tű és cérna, ceruza és papír. Ez minden, amire szükségünk van. Akinek ezenkívül egy konzervje is van és egy-két könyve, az már gazdag ember, az semmilyen körülmények között sem jön zavarba. A háborúban sok mindenre van szükségünk és ott tanuljuk meg igazán, hogy milyen kevés elég ahhoz, hogy az ember elégedett legyen. És hogy élvezi a katona azt a keveset, amije van! — Azt hiszem, ez a kislány az utolsó betegem — mondotta Maruszja. — Mesterlövész-tanfolyamra jelentkeztem és a felvételi vizsgát sikerrel tettem le. Holnap kezdődik az iskola. — Magának való mesterség az? — kérdeztem. — Igen. Tudom, hogy a betegápolás szép hivatás — a békében orvostanhallgató voltam. De engem ez most nem elégít ki. Fegyverrel akarok harcolni! — Magának való mesterség? — ismételtem. Maruszja a beteg kislány föle hajolt. — Azt hiszem, hogy megmentettük. Hajnal felé Ignatyov őrnagy állított be. — Ezt a kislányodnak hoztam — mondotta és egy csomagot tett le a padlóra. — Nézze meg, Maruszja, hogy mi hiányzik még. Maruszja kibontotta a csomagot. Legfelül egy teveszőr mellény feküdt. — Ebből ruhát lehet csinálni — mondotta Ignatyov. . Két katonaing, néhány zsebkendő és pár' férficipő volt még a csomagban. — Ezt a cipőt nem lesz nehéz kicserélni gyerekcipőre, — vélte Ignatyov. — Kabátot egy régi zubbonyomból csináltatunk. Zseblámpája fényénél megnézte karóráját. — A gyereket — mondotta halkan — egy sebesültszállító kocsi beviszi Kalininba. Telefonon megígérték, hogy elhelyezik a 22/a számú kórházban. Mi egy félóra múlva indulunk Rjzsev irányába. Rjzsev körül nehéz harcok folynak. — Bácsi, bácsi, rossz bácsi! A felhők közül kibukkant az ezüstfehér hold. Az utcán és a háztetőkön világítani kezdett a hó. Mintha nem felülről, hanem alulról, a földtől kapná lilásfehér fényét. — Milyen jó, hogy a holdnak semmi baja se történt — sóhajtott Maruszja. — Mi se panaszkodhatunk! — felelte Ignatyov. IGAZSÁGOS BÜNTETÉS. Pontosan tudtuk, hogy a város az éjszaka folyamán elesik. Az elővárosokban már három napja folyt a harc. Az országút mentén fától fáig vonultunk vissza. A külvárosokban háztól házig. Az a kétszáz autóbusz, melyet Moszkva küldött, hogy segítségül legyen az asszonyok és gyermekek megmentésében, a kétszáz gyönyörű, ragyogóan tengerkék autóbusz nem ért célhoz. A várostól tizennyolc kilométernyire a hosszú autobuszsort német repülők támadták meg — gyújtóbombákkal. Igy a város kiürítése nem fejeződött be az előírt időre. A mi hadosztályunk fedezte a kiürítést. (Folytatjuk.)