Uj Szó, 1949. szeptember (2. évfolyam, 120-145.szám)

1949-09-03 / 122. szám, szombat

Ili SZÖ 1949 szeotember 3 A népi öntudat forradalmi ébredése a klasszikus orosz balettben Budapest. — Azon az estén, amikor az orosz balett fellépett az Operaházban, jegyem volt a Nemzetibe, emellett tábortűz is volt a Gellérthegy tabáni oldalán, amit okvetlen látnom kellett; Este 8 órakor azonban úgy döntöttem, hogy a jegyet átadom, a tábortüzet ma elmulasztom és megyek az Operába. A hazárdjátékos szenvedélye és elszántsága kerekedett fel bennem, mert jól tudtam, hogy kevés kilátásom van arra, hogy rendes úton bejuthassak az Operába. Újságírók a világ minden részéről Már a reggeli órákban úgyszólván verekedni kellett az újságírónak egy jegyért. Egy órával az előadás megkezdése előtt hatalmas tömeg tolongott az Operaház bejáratánál. Előkelő tömeg volt ez, mindenkinek volt itt komoly összeköttetése és mindenki megvolt arról győződve, hogy bej>ut. Újságírók szorongtak itt a világ minden részéről. Lányok és fiúk, asszonyok és férfiak a világ minden nyelvén közölték egymással, hogy várnak valakit és mihelyt az a valaki megjön, azonnal bejutnak. És jött az a valaki, biztos, erélyes léptekkel ment a jegyellenőrhöz, vitte magával vendégét, bizalmasan és meghitten súgott valamit a jegyellenőmek, de vallomása süket fülekre talált A jegyellenőr fölénynyel és méltósággal visszautasított mindenkit, akinek nem volt jegye. Nem is tehetett egyebet, ha engedékeny, az előadást nem lehetett volna megtartani, mert a lelkes közönség elárasztotta volna a színpadot is. Az Operaház bejáratát Szitifjak láncsora őrizte, úgy, hogy jóadag türelem, szívósság és kitartás kellett, míg átvergődtem a kint várakozó tömegen. Egy ötlet átsegített a Szit-ifjakon. Tudniillik egy régi jegyet mutattam fel és nagy elfoglaltságuk mellett nem volt idejük a dátumot ellenőrizni. így kerültem a jegyellenörök magas színe elé. Itt aztán össze kellett szednem életeim folyamán eddig szerzett ügyességemet, hogy kijátszam a pesti jegyszedő éberségét, amely a francia forradalom házmestereinek alaposan körültekintő résenáUásával vetekszik. Eltökélten az ajtó közelében maradtam és izgatottan lesteim azt az óvatlan pillanatot, amikor besurranhatok. Ez a mesterkedésem kétízben kudarccal végződött. Mindkét esetben vadonatúj kabátomnál fogva rántottak viszsza. De harmadszor, amikor két ifjú utat tört a szorongó tömegben Rákosi Mátyásinak, végre nekem is sikerült bejiivtnom az Operaház előcsarnokába. Az előcsarnokban soká nem maradhattam, mert a jegyszedők már ösmertek és ha észrevesznek, oly finoman és tapintatosan kitessékeltek volna, hogy az amúgy is hervadt méltóságom azon nyomban kimúlt volna. Gyors elhatározással tehát felsiettem a félemeletre és egy csomó angol, francia és gyarmati ifjúval besodródtam a nézőtérre. Mesebeli erdőben ... Bent már játszották „A hatytyúk tava" című balettet, eredeti orosz díszletek között. Csajkovszky zenéje azonnal elfeledtette velem az ádáz küzdelmet, amit folytattam, hogy jelen lehessek az orosz balett bemutatkozásán. Méltóságom újra a helyére billent, mint letaposott fűszál, ha eső éri. A zene egy mesebeli erdőbe vitt. Hatalmas falombok borultak a leheletfehér, rövid tüllruhákba bujtatott táncosnők fölé, akik a zene ütemére lábujjhegyen lebegve lejtették a táncot. Keringtek jobbra balra a mesebeli erdőben, ágaskodtak, hajlongtak és visszavisszatértek eredeti helyükre, mint bolyongó, erdőbe tévedt elvarázsolt tündérek. Ennek a gyönyörű balettnak csak a jobboldalát, illetve a profilját láttam, több nem adatott meg nekem. Az összezsúfolt tömeg fogva tartott, nem mozdulhattam meg és mögöttem olyanok is álltak, akik ebből a balettből annyit sem láttak, mint én. E kényelmeetlen helyzet azonban senkit sem riasztott el, senkinek sem vette el a kedvét az orosz balettől. Szíve mélyen mindenki azt remélte, hogy e balett után majd helyet változtat és sikerül olyan nézőpontot szereznie, ahonnan az egész színpadot felölelheti szemével és zavartalanul élvezheti a világ utolérhetetlen csodáját, az orosz balett kápráztató művészetét. Nos, ama szerencsések közé tartoztam, akinek sikerült a balettest további számaiban gyönyörködnöm. A véletlen juttatott ebben a kivételes helyzetbe. A bratislavai Pravda prágai szerkesztője észrevette reménytelan helyzetemet és valahogy rejtélyes módon sikerült helyet szorítania nekem a nézőtér tizedik sorába. Oly heves és szenvedélyes vágy élt bennem, az orosz balett-művészet iránt, hogy nem kutattam és nem is mertem érdeklődni, hogy kit szorítottam ki zsölyéből, ahol helyet foglaltam. Lebilincselő táncművésze! És miközben izgalommal vártam, hegy a függöny újra felgördüljön, az orosz balett hagyományaira gondoltam, az orosz balett nagy művészeire, Anna Pavlovára Voszlav Nizsinszkyre, a madár-, csontú táncosra, akiről azt mondják, hogy egy lendületes ugrásnál lefelé is röpült, kijátszva művészetével az esés törvényeit. E művészek teljesítménye azonban az orosz nép és más nép számára csupán távoli üzenet volt, sejtelmes villanások, mert művészetük ragyogása elérhetetlenebb volt a dolgozó nép számára, mint a csillag hűvösen ragyogó, fénye. A gazdagok, a milliomosok egét árasztották el káprázatos táncművészetükkel. Ma azonban? ... itt ülök [ a tizedik sorban, a függöny felgördül és a világ nemzeteinek az ifjúsága gyönyörködik a szovjet balett fényt és világosságot árasztó művészetében. Lehetetlen pontosan számot adnom arról, amit láttam, az ember a bánatát pontosabban tudja számon tartani, mint az örömét. A mozdulat, a taglejtés tökéletes szépsége szinte elkábított, megrészegített, valahogy az emberiség évezredes fejlődésének, mozgásának az eszenciáját nyújtották a szovjetművészek gazdag és változatos tánclépteikben. És íme egyszerre csak felzúg a moraj, a színpadra perdül egy vörösruhás táncos, Georgij Farmanjánc, aki szenvedélyes mozdulatokkal végigviharzik a színpadon és abban a pillanatban eltűnik a színpad és a kulisza, eltűnik a gond és félelem, a közönség rabjává lesz Georgij lebilincselő tánemüvészetének, aki a „Tárász Bulyba" belettből a legnehezebb táncot mutatja be. Helyből ugrik embermagasságba és fönt a levegőben önmaga körül kering és pereg, mint az orsó a tengelye körül, aztán leszáll, de csak azért, hogy újra a magasba lendüljön viharzó, korlátot nem ösmerő mozdulataival. Amikor a művész lába újra deszkát ér és meghajol a közönség előtt, válaszként olyan fergeteges tapsot kap, hogy ily lelkes ünneplésben csakis a nép, a szabadságszerető dolgozó részesítheti a művészt, aki kostolót, ízelítőt adott a művészet korlátlan lehetőségeiről. Igazán hálás és odaadó csak a nép lehet, amely érzi, hogy olyasvalamit kapott a művészettől, ami az ő vágyaival rokon. A „Tárász Bulyba" már az új szovjet-balett irányvonalát szemlélteti. Georgij lendületes, pergő mozdulatai az orosz néptáncok szertelen ünnepi mozdulatait művészi síkra vitte át és tehetségével oly magas fokra hevítette, hogy mint rózsából az illat, úgy árad minden mozdulatából a szabadság korlátlan szeretete és öröme. Georgi Farmanjánc természetesen nem kerülheti el a sorsát. Tánca bármily fárasztó és megerőltető, meg kell ismételnie a számát. Nem lehet kitérni és nem lehet tovább halasztgatni. Georgij már vagy hatszor lépett a függöny elé hajlongva, bókolva, két kezét a szívére szorítva, mintegy biztosítva a közönséget hálájáról, de ez mit sem használ A közönség tombol, a közönség nem enged és aki egyszer meghódította e százfejű és forrószívű óriást, az többé nem szabadulhat egykönnyen ettől a nagy szerelemtől. Georgij Farmanjánc izzadva lép újra a színpadra és megkezdi újra a vörösen izzó szédületes vihartáncát, fellendül a levegőbe és ott fent mint a varázsló végzi újra a maga utolérhetetlen pergő, forgó, cikázó és villanó mozdulatait. A közönség sóhajt, liheg, vele forog, lelkesedik és tombol. Egyetlen pillanatig sem kételkedünk abban, hogy a világ nemzeteinek ifjai és lányai, ha haza kerülnek, ők is a magasba fognak lendülni az öröm ritka pillanataiban, hogy megmutathassák, hogy halványon szemléltethessék a szovjet-balett utolérhetetlen népi művészetét. A közönség elragadtatása a többi balettszám bemutatásánál egyre fokozódik. Ifjú tökéletes alkatú balerinák és ragyogó tehetségű fiatal táncosok virtuóz tudással juttatják érvényre a szovjet-balettiskola szocialista realizmiusát A szovjet-népek szabadságvágyának kikristályosodott kivonata ez a belettest. „Párizs lángjai A közönség lelkes elragadtatása azonban az utolsó balettnél „Párizs lángjai"-nál éri el a csúcspontját. A színipad a francia főváros egyik terét ábrázolja hűen. A bevonuló párizsi nép, férfiak, asszonyok, lányok, ifjak és gyermekek egyazon eszmétől áthatva, ruházatukon a nemzet színeit viselik, kokárda, szalag vagy kendő alakjában. Az egész színpad tobzódik a kék, piros és fehér színben. Ez az a döntő időpont a világtörténelemben, amikor Franciaország népe öntudatra ébred és megajándékozza a világot a „nemzet" halhatatlan fogalmával. Még kevesen tudják, hogy mily nagy horderejű forradalmi eredményekkel jár ez az öntudatra való ébredés. A feudalizmus akkor még nemzetközi alapon, közös megegyezéssel tiporja és nyomja el a világ összes népeit. Franciaország népe ezt az elviselhetetlen, embertelen elnyomást már nem bírja tovább, szabadságvágyában heves mozgásba lendül, a „nemzet" közösségébe tömörül, hegy lerázza végérvényesen a feudalizmus zsarnokoskodó, évszázados rabláncait. Ezt az öntudatra való ébredést zseniális módon juttatja kifejezésre az orosz balett. Az összegyűlt párizsi népből nyolc-tíz táncospár lép ki és utolérhetetlen finom mozdulatokkal egymás felé bókolva lejtik az urak táncát. Félreérthetetlen gúny és fölény van e mozdulatokban, ahogy egymásnak értésére adják, hogy az, amit az urak finomkodva tudnak művelni, azt ők is játszva végrehajtják. A táncmozdulatok irányvonala itt utalás formájában határozottan rámutat arra, hogy a nép a hatalmat is épúgy gyakorolhatja, akár a főurak. Semmi kétség, hogy ez így van, mert pár percre rá megjelenik újra Georgij Farmanjánc, mint a forradalom fergeteges szelleme, gyors, lendületes mozdulataival végigszáguldja a színpadot és heves szabadság vágyával magával ragadja a többieket ls. A párizsi nép már nem hajbókol többé, már nem gúnyolódik, az úri modor minden finyásságát leveti magáról, forgó táncba kezd, amelynek minden mozdulata arra irányul, hogy elsöpörje & kötöttséget a rabszolgaságot, az elnyomatást. E heves, szenvedélyes mozdulatokban az arcok és alakok elmosódnak, egybeolvadnak és a francia nemzet színei viharos forradalommá elevenednek. És miközben a nép nemzeti öntudatra ébred, fent a dobogón egy nyolc éves kis dobos megszólaltatja a dob harci hangját. Egyetlen pillanat alatt a forradalom vad táncosai fegyelmezett sorokba tömörülnek, a nép kezébe fegyver kerül és gyerek, felnőtt egyaránt a kis dobossal az élén fegyelmezett léptekkel a zene hátborzongató kísérete mellett megindul az ős ellenfél ellen, hogy végérvényesen letiporja az elnyomót és zsarnokot és visszahódíthassa elrabolt szabadságát vére árán is. Soha még a forradalom lényegét, magvát ily tiszta makulátlansággal nem szemléltették, mintahogy ebben a balettban az orosz táncosok ezt érvényre juttatták. Soha még ily lelkes ünneplésben nem részesítettek művészeket, mintahogy a fesztivál közönsége ünnepelte az orosz balettet. És mintha az orosz művészek készenlétben lettek volna, mintha előre tudták volna, hogy mi következik, megadták rá a megfelelő választ. Miközben a közönség dörömbölve és tombolva élteti és ünnepli Sztálint, az orosz művé

: szek egy emberként ünneplik és éltetik Rákosit. A művészek hangja a közönség hangjával egybefonódva visszhangzik az Operában és művész és néző erős megbízható kézszorítással búcsúzik ettől a felejthetetlen művészi esttől, Szabó Eéla. vigyázzatok a strázsa® A dolgozó nép 1948 februári győzelme után az állambíróság lefolytatott néhány eljárást államellenes felforgató elemek ellen. A bíróság

1 előtt felvonultak a hazaárulók, akik idegen érdekeknek adták el magukat; gyilkosok és merénylők, merényletek, gyilkosságok, tűzvészek, vérontások, rablások, kémkedések előidézői, fasiszták, részeges alja a csatátvesztett burzsoá rétegeknek. Letartóztatásukig mindannyian szabadalmazott demokraták és humanisták voltak. Ezeknek a gazembereknek szomorú galériáját gyűlölet köti össze, amely minden ellen irányul, amit a mai élet termel, gyűlölik népünk mankájáriak eredményeit, gyűlölik az élet felépítését hazánkban. Összeköti őket a dolgozó nép elleni határtalan és feneketlen harag és mindenekelőtt az aljas mű terve, amelyet a világ imperialistái, népünk ellenségei találtak ki. A nemzetközi reakció frontjában tömörültek országunk minden ellenséges erői, közöttük az imperialista államok kémszolgálata, a kitelepített szudétavidékbeliek, akik visszatérést követelnek az áruló csehszlovák emigráció és a vatikáni urak. Ezek a csirkefogók minden eszközzel arra törekszenek, hogy népünknek a lehető legnagyobb károkat idézzenek elő, hogy figyelmét eltereljék az építéstől, hogy felfordulást idézzenek elő a konszolidáció felé haladó országban. Nem erkölcstelen nekik semmiféle módszer, nem riadnak vissza semmitől, minden piszkos munkára vállalkoznak, hogy árthassanak a népi demokráciának. Külföldi ellenségeink megpróbálnak megszerezni maguknak mindenkit, de határozott visszautasításra találnak a munkásosztály és a dolgozó parasztság soraiban, akik mint az acélfal állnak és összeszorított ököllel kiáltják oda: nem adjuk forradalmi vívmányainkat, nem adjuk el a szocializmust, nem adjuk el hazánkat! De az ellenség sikeresen furakodik be az államosított gyárak volt tulajdonosai, a volt nagybirtokosok, nagykereskedők, bankárok, csempészek, feketézők, tolvajok, szélhámosok és banditák közé. Ezek azok a ProkeS típusú emberek, akik a bíróság előtt kijelentették, hogy nekik nem számít a szülőföld sorsa, ezek a Choc tipusú csirkefogók, akik álmából felébredő embereket gyilkolnak le. Ezek az emberek szabotőrök, akik ki akarták siklatni a smichovradotini vonatot, melyen az embereit százai mentek a munkába és a gyermekek az iskolába. Ezek a Hubálek típusú szélhámosok, akiknek a vagyona 11 millió Kés-re rúgott, amely összeget a pénzreform óta feketézték össze. Ezek azok a Skála Dagmár típusú aljas női bestiák, akik 15 éves elcsábított gyerekeket küldtek »harcolni a szabadságért«. A mi népünknek ezekhez semmi köze. Népeink, a szocializmus felé haladó dolgozó tömegeink, a cseh, szlovák és magyar munkásság undorral fordul el ettől a söpredéktől. Az emberiség alja ezek az emberek, akik, hogy visszakaphassák igazságtalan uralmukat a nép felett, hogy visszakaphassák a gyáraikat, a bányákat, a nagykereskedéseket, nem riadnak vissza a gyilkosságtól, a szabotázstettektöl, a merényletektől és ártatlan gyerekek megrontásától sem. Ez a burzsoázia igazi arca. De beférkőznek olyanok közé is, akik bár eddig megtették a kötelességüket, gyengén állnak a lábukon. Hagyják magukat a nyugati imperialisták aljas ügynökeitől anyagi vagy más előnyökért rávenni olyan szerepre, amely azután mindig minden esetben katasztrófával végződik számukra. És természetesen ott vannak köztük a munkásosztály árulói is. Az oportunisták, a félszemmel a bal, fél szemmel a jobb felé kacsingató álszocialisták. Ott vannak a dolgozók úgynevezett régi arisztokráciájának hősei, akik a munkásságot csak felfelé kapaszkodásra használták fel. De akik megteremtették ezt az életet, vigyáznak is erre. A munkásosztály éberen áll a strázsán, gondosan vigyáz a hétköznapok harcaiban. Tudja azt, hogy az ellenfél a szocializmus felé haladó győzelmes menetünkben még jobban vicsorítja fogait, még őrjöngőbben kísérel meg mindent, hogy elgáncsoljon bennünket. Hiszen ez természetes is, a mi győzelmünk az ő haláluk és ' ezért mindengyikünk szeme előtt lebegjenek Fucsik elvtárs figyelmeztető szavai: Emberek, őrködjetek! Dolgozók, védjétek a szocializmus hazáját minden próbálgatással szemben! Némítsátok el a suttogókat, forrasszátok a rosszakaratú vádaskodók szájára a szót! őrzők, vigyázzatok a strázsán!