Uj Szó, 1949. július (2. évfolyam, 69-93.szám)

1949-07-12 / 76. szám, kedd

||j ANNA I.OUISE STRONG CSENG KISASSZONY ELMONDJA... KÍNAI IRÓNÜ BESZÉL AZ ELNYOMOIT ÉS A FELSZABADUlT KÍNAi NÉPRŐL 1349 július 12 TYNJANOV: ACAH, A MEDVE ÉS PUSKIN Tynjanov húsz év előtt megjelent nagy történelmi regényének „Küchelbecker a költő és lázadó" tárgya a sikertelen 1825 ös „dekabrista" felkelés (1825 dec. 14-én volt a felkelés csúcs- és végpontja. Azért hívják dekabristának, mert december oroszul: „dekabr.") E felkelés szereplő', mozgatói majdnem kivétel nélkül a legfelsőbb körökből kerültek ki. Legnagyobb részüket kivégezték vagy deportálták. A lázadás magját a cári nevelőintézetből kikerült „liceisták" alkották. Ezekhez tartozott a regény főhőse Küchelbecker és legjobb barátja: Puskin. A fiatal diákokat már az intézetben is a zsarnokság elleni gyűlölet fűtötte. Pusk n e környezetben lett elhatározón forradalmi jelenség. Erről tanúskodik a szegény itt közölt kis jelenete. Minden télen több mint egyezer művelt ember elindul a söt'ét falvakba, melyeknek legtöbbje sohasem látott még iskolát. Nemcsak a főiskoláról azon frissiben kikerült leányok, hanem élvonalbeli írók, festők és zenészek is résztvesznek ebben a munkában. — A kínai történelem folyamán sohasem volt ilyen szoros kapcsolat az értelmiség és a kínai nép között — mondta Cseng Hszue-Csao kisasszony, egy negyvenéves írónő, aki a kuitúrszövetség egyik barlangjában lakott, egy szikla tetején, ahová meredek, csúszós ösvény vezetett. — A kultúra sohasem hatolt így be a nép közé, az írástudatlan vidék legmélyére. Cseng kisasszony, aki tíz évet töltött Franciaországban, mielőtt Jenanba jött volna, úgy véli, hogy neki, mint írónak nagyon is előnyére válki a parasztokkal való érintkezés. — Az íróknak sokkal inkább szükségük van a szellemi táplálékra, mint a többi embernek — mondta. Ha kimegyünk a falvakba, ebből kétszeres haszon származik. Segítjük az iskolákat, terjesztjük az egészségügyi ismereteket és az általános felvilágosodottságot. Ugyanakkor mi magunk jobban megértjük saját országunk életét. Nekem különösen szükségem van erre, minthogy több évet töltöttem külföldön. De legtöbb írónk akár a Kuomintanghoz, akár a kommunistákhoz tartozik, a felsőbb osztályokból származik és nem ismeri a kínai falut. Évekkel ezelőtt — ezt most már letűnt kornak érzi — Cseng kisasszony egy csekiányi selyemkereskedő leánya volt. — Ez Csang-Kai-Sek saját körzete — mondta az írónő. Fiatal diákleányként részt vett az asszonyok jogáért küzdő mozgalomban az 1925— 27-es nagy forradalom idején. Amikor a forradalmat levertek és barátait megölték, ez a megtört szívű fiatalaszony külföldre menekült. Tíz évig élt Franciaországban, mint egy kínai lap tudósítója, majd 1935-ben visszatért hazájába, azt remélve, hogy résztvehet a japán betolakodók elleni hazafias küzdelemben. Rendkívül megdöbbentette, amit otthon talált. — Elég volt ha az ember azt mondta, hogy Japán ellen, akar harcolni és Csang rendőrsége már le is tartóztatta. Azt hittem, hogy az 1927-es terror már elmúlt, de tévedtem, mert a helyzet még rosszabb volt. A Kuomintang Kínája sokkal durvább rendszert léptetett életbe, mint az olasz fasizmus. Ismeri az úgynevezett „lien pao" rendszert, amely egy „pao" minden tagját teszi felelőssé egyikőjük cselekedeteiért. Előfordulhatott, hogy én, mondjuk, ebben a városban lakom, Maga pedig egy másikoan és magát azért tartóztatják le, amit én lettem. Egyetlen szavam szerencsétlenséget zúdíthatott egész családomra és barátaimra. Nem tudtam ezt elviselni a franciaországi viszonylagosan szabad elet után. Ezért elköltöztem Sanghájból és Nancsangba, majd Csunkingbe mentem, de sehol se találtam szabadságot. Végül is nevet változtattam és Jenanba jöttem. Cseng kisasszony elumondta, hogy ő nem kommunista — De azt hiszem, hogy Mao-Ce-Tungnak helyes nézetei vannak az irodalomról. A múltban is a kínai klasszikusokat utánozták az íiók. Azután megismerfük a Nyugatot és Shakespeare-t és Moliére-t próbáltuk majmolni. Mao-Ce-Tunk arra hív fel bennünket, hogy ismerjük meg saját országunk népét. Kimegyünk közéjük és igyekszünk hü képet festeni életükről. Körülnéztem a szűk barlangban, ahol ez a kiegyensúlyozott, negyvenéves asszony élt. A kemény egyenetlen földpadló fölött tíz lábnyi magas fehérre meszelt falakon nyugodott a boltozatos mennyezet A barlang mélyén egy deszkából összetákolt tábori ágy állott. Rajta egy szalmazsák, fölötte magas tollvánkosok és gondosan öszehajtogatott takaró. Festetlen deszkákból készült mosdóasztalon bádoglavór. A bejárat mellett, a papírral beragasztott ablak alatt egy íróasztal állott. Két vagy három szék egészítette ki a bútorzatot. Cseng kisaszszony az ágy előtt fekvő bőröndben tartotta ruháit, könyvei és iratai pedig a földes ablakpárkányon állottak. Az ágy alatt vilt egy rakás faszén is, mellyel az ajtó meÚetti kis kályhát fűtötte. Ez volt egy vidám és sikeres író szobája — jenani módra. Cseng kisaszszony kifejtette, hogy a barlangot „egy író szükségleteinek megfelelően ásták ki". Sokkal nagyobb ablaka volt, mint egy paraszt barlangjának. — A magunkfajta tanult ember sokat ad a világosságra és a friss levegőre — mondta —. De ehhez több szén kell. A parasztok nem engedhetik meg maguknak a szenet, csak gyommal tüzelnek. A' főzéssel fűtik a házat és úgy tartják a meleget, hogy csak kevés ablakot vágnak. Nekünk íróknak még mindig magasabb az életszínvonalunk, mint az övéké. Cseng kisasszony nemrégiben tért vissza egy faluból, ahol három hónapig tanított a téli iskolában. — Nem minden paraszt tetves — nyugtatott meg. Tanító létére nem kellett napszámosoknál és bérlöknél laknia, mint a földreiorm megszervezőinek. Olyan parasztoknál elheiett, akik elég jómódúak voltak. — A parasztok sem szeretik jobban a tetveket, mint maga — mondta. — Meg is szabadulnak tőlük, amint szappant szerezhetnek és kicserélhetik a ruhájukat. — A parasztok nagyon örülnek nekünk — mondta az írónő, a paraszii otthonokhoz való közeledés technikáját magyarázva. — Egy kis változatosságot és egy kis tudást viszünk nekik és nem terheljük őket munkával. Magunkkal visszük a kölesünket és segítünk a parasztasszonyoknak, hogy megfőzzék. Egyéb munkájukban is segítségére vagyunk a háziasszonyoknak, kiseperjük a szobát, etetjük az állatokat, megőröljük a kölest. Azt hittem, hogy a szamarak őrlik a kölest — mondtam azokra a fényképekre gondolva, melyeken vak szamarak körbe-körbe forgatják a nehéz malomkövet. — Ilesmi csak gazdag családoknál fordul elő — nevetett Cseng kisaszszony, a helyzet fölényes ismeretében. — A legtöbb családnál a paraszt vagy a felesége hajtja a malomkövet, többnyire a felesége. Kemény munka ez és az ember beleszédül. — Ha Cseng kisasszony parasztcsaládról ír majd, pontosan el • tud ia mesé'ni, hogyan történt a köles őrlése és mit érez közben az ember. Ez az erélyes Cseng kisasszony számos tartomány falusi életének lett szakértőjévé. Járt a Kuomintang alatti Sze-Csuan falvaiban. — Ott éheznek az emberek, félig meztelenek, kifosztja őket a hetven évre előre beszedett adó, táplálkozásra s vptésre semmijük sem m^rad. Az úioncok hosszú sorait összekötve viszik a hadseregbe. Ott van aztán csak igazán tetű! Cseng kisasszony azonkívül gyalogtúrát tett Jenanból Charbinba és Ciciharba és vissza — ez egy évig tartott, 1915 őszétől 1946 őszéig — és útközben anyagot gyűjtött egy készülő könyvéhez. Ügy találta, hogy ezeknek a felszabadított területeknek a parasztsága „ilgen élénk, telve lelkesedéssel a termelés és a tanulás iránt és nagyon különbözik a Kuomintang alatt élt parasztoktól". Igen, Cseng kisasszony elkeveredett Kína országának népével. Gazdag, kielégítő életre talált. Részlet Anna Louíse Strong: „H a j n a I Kína e g é n" c., a Szikra kiadásában megjelenő könyvéből. A fiatal medve már jócskán megnőtt. Okosnak látszott, kedves fekete pofája volt és a liceumudvar egyik óljában lakott. Gazdája Zachersevszgi generális volt, a czarszkoje-szelói paloták és kertek főfelügyelője. A liceisták minden reggel megfigyelhették, hogy a tábornok, mielőtt körútjára indul, odamegy a medvéhez és fejét vakarva eljátszik vele. A medve persze szabadulni szeretne láncaitól, hogy követhesse gazdáját. Puskin különösen szerette az állatot, gyakran kiszökött hozzá, hogy eljátszogasson vele. A medve vastag talpát nyújtotta pajtásai kézfogásra, okos szemével egyenesen ar arcába nézett és cukorért koldult. De egy szép nap a liceisták jelenlétében valami olyan történt, ami a fiatal medvét politikai szintre emelte. A medve egyszer csak eltűnt. Amikor a tábornok a medveól elé ért, döbbenten állapította rneg, hogy — üres. A medve elszakította láncait és elszökött. Hiába volt minden keresés, a medve nem került elő. A tábornoknak melege lett: a cári palotakert két lépésre van innen és ha... Nem is mert arra gondolni, hogy mi is történhet, ha valami történik. A tábornoknak valójában minden oka megvolt arra, hogy ideges legyen. A cár a kertben sétált. Kezét a mellénykivágásba dugva, baktatott előre. A liceisták jól tudták, hová megy. „Kedves Veillot"-ját akarta felkeresni, a fiatal bárónőt, kivel rendszeres randevúi voltak a Bobolovszki palota Alexander-kertjében. Az őrségen az ezredzenekar játszott. A licisták a folyosókon álldogáltak és a zene hangjait figyelték. Egyszerre csak látják, hogy a cár hirtelen megáll. Bodrosszörű kutyája, Charlott, vonitva ugat. Valami holyhos ugrott a kerti útra. A cár visszahőkölt és meglepetésében felordított. Egy fiatal medve állt előtte. Az állat hátsó lábaira ágaskodott. Charlett ugatva rontott neki, de a következő pillanatban már sietve visszahúzódott. A cár szó nélkül megfordult és gyors léptekkel sietett a palota felé. A medve kényelmesen döcögött utána. A liceisták tátott szájjal figyelték a jelenetet. Egyikük, Jakov Lev, a gyönyörűségtől a földre vetette magát: ilyet sem lehetett mindennap látni! A némán és gyorsan a palota felé futó cár alakja egész figyelmét lekötötte. Mialatt a cárt követte szemével, kitátotta a száját és felsőtestét gépiesen ide-oda ingatta. A cár eltűnt. Utána nemsokára hangoskodva és kiabálva minden oldal felől emberi alakok tűntek elő: altisztek. Előttük pisztollyal a kezében a kétségbeesett tábornok. Egy lövés — a fiatal medve tompán felmorgott és kinyúlva élettelenül hevert a földön. Puskin társaihoz fordult: „Végre valaki és az is egy medve!" A cél felülről egészen kicsi volt. Kis gödör, körülötte hat gombozó kisfiú. Herr Junkers jól célzott. A bomba pontosan a kör közepébe esett. A házakból emberek szaladtak elő. Szemük vörös volt és mindjobban beesett üregébe. A széttepett gyermektesteket az iskolába vitték, melyből csak pár perc előtt jöttek ki vidám ugrándozással. A hivatalos fotográfus is megérkezett és ügyetlenül, mert gyakorlatát megbénította a borzalom, sötétkamrájába zárta az elrémítő dokumentumot. Három nap múlva a bizonyítékok szétrepültek Párizs, London és Prága felé. A lapok előhívói az első oldalakra varázsoltak a képet és az emberek hasonló szemekkel nézték, mint azoké volt, akik először lá»*"'- t Elguetben. To. volt A szénraktát mögött magános fa virágzott, világítót- .rony a smíchovi külváros füsttengerében. Világítótorony, amely az utat mutatta a játékra csalogató kis gödörhöz. Egész Prágából csak ez a hely volt emlékezetes a hat kisfiú számára, akik a poios utcán hancúroztak és követték el egymásután huncútságaikat. Ez a hely oly sarok volt, ahová sohasem lépett be a tanító. Az agyagjárdát egyenesre taposták a rakodómunkások és ezen a járdán akadálv nélkül gördültek a golyók a gödör felé. A kerítés tövében nchány szál fű is nőtt, mely elhozta hozzájuk a természet emlékét, távoli dzsungel illatát és álmait, ahol csak a hős Korkorán kapitány járt valamikor. Itt lehetett háborúzni, álmodozni és izgalmas hazárdjátékban elnyerni, vagy elveszíteni a szivárvány minden színében játszó üveggolyót. Ezen a napon a hat kisfiú nem bújt el a szénraktár kerítése mögé. A gondosan kikotort gödröcskére rá sem pillantottak. Leültek a járda szélére, hátatfordítottak a néhány fűcssmónak és sejtelmesen összedugták fejüket. Frantyik egy füze'1 nyitott ki, melyből nagv gondd? ságlapot vett elő. Kiterítette mag." lé, mint ahogyan otthon apjától "átta. Az ujságlapról gyermekarc nézett íeléjük, leJÜLIUS FUCSIK: szakított fél homlokával Az elgueti kisfiú. Frantyik „felnőttesen" visszafojtott hangon olvasott. Felolvasta Elguet bombázásának hírét, egy rövid cikket a fasizmus barbárságáról, majd egy felhívást a tiltakozásokra. Nem értett meg pontosan minden szót. Azért valahogy az egészet saját nyelvére forrdította le az elgueti gyerekek — hiszen ezek ők voltak. Ok is úgy jártak az iskolából jövet a szénraktár mögé játszani, gombozni. Ijedten néztek föl. Kis fehér felhő rohant a tavaszi égbolton, de ellenség seholsem volt. Becsukták szemeiket, hogy maguk elé idézzék, de pontosan nem tudták elképzelni. Az ellenség volt egyszerűen: borzalmas és ellenszenves elenség, akik meggyilkolta az elgueti gyerekeket és aki elien segítségért kiáltottak. Hogy segítenek-e? Természetesen Ez nem is volt kérdés. Ezt előbb tudták, mint Frantyik befejezte a mondatot. A bátyám — s;ó1t hirtelen közbe Ruda — Spanyolországba ment... önkéntes . .. Gondolkoztak ezen. Alomnak szép volt — de segítségnek? . .. — Hisz lőni se tudsz — válaszolt Frantyik. Ez meggyőző volt Biztosan majd megtanulnád, de az csak lesz s a se gítseget nem lehet halogatni. Azonnal — hangzott az ujsagban a felhívás — azonnal kel segíteni — És hogyan? Tanácstalanul néztek az újságra. Ott benne kell lennie annak is. Benne is volt. Frantyik örömmel mutatott egy címre: Gyűjtés Spanyolországért. öt, tíz, ötven, száz koronás felajánlások sorakoztak fel hosszú oszlopban. A járdaszélre hat zseb vagyona rukkolt elő. összesen ötven fillér sem volt. Kevés... Üjra az újságba néztek. Senki ilyen keveset nem adott, ez nem segítség. — Holnap hozok ... — Késő ... Mit lehet tudni, mi történik holnapig és hány elgueti kisfiú fizet addig rá az ő lassúságukra. Mit holnap! Es ma? Kétségbeesett szemeik keresve tekintettek körül: mi lenne, ha itt véletlenül valahol találnának egy nagyobb bankjegyet! Ez megtörténik néha. Megy valaki, kirántja a zsebéből, ez egészen egyszerű; és már emlékeztek is példákra... De az utcán seholsem feküdt pénz. Hat kis gyermek szorgalmasan törte a fejét, összefonva a valóságot és a fantáziát. Most megszólalt Antonin: van — mondta lassú mérlegeléssel —, van egy bicskám. — Bicskával mitsem érsz. Ez becsmérlően hatott. Antonin bicskája irigyelt kies volt. Lovagi tör, melyre mindnyájan esküdtek. — Hogy mit sem ér? ... És ha eladnám? Öt szempár hitetlenül nézett Antoninra. Eladni a bicskát, ami egész vagyonát jelentette? Vagyonát? Most megértettek mindent. Frantyik ünnepélyesen felállt és vele együtt a többiek is. Megragadta Antonin kezét, forró hévvel, melyre csak a gyermekek képesek s a férfiak nagy veszély idején. Azután hangtalanul Antonin kése melé odakerült egy pléhdoboz, mely felváltva volt cserebogarak lakóhelye, dübörgő vonat, vagy vltavai gőzös, ahogy éppen a szükség megkívánta. N'em volt ugyan annyira értékes, mint • Antonin bicskája, de Franta élettörténetének egy darabja volt. Ruda búcsúzóul markába szorította tizenhárom színes golyóját — és mikor Jozef a kincsek közé tette sfpját — elszégyelte magát és odaadta a tizennegyediket is, azt az ólomgolyót, amelyikkel mindig nyert Hat pár zseb kiürült. A iárdaszélén gondosan egymás mellé rakva feküdt hat rvermek mnden kincsének legértékesebbje: a bicska, a doboz, a síp, tizennégy golyó, egv madzag, egy szipka, egy megviselt kis pénztárca, egy csúzli, Planyicska arcképe és még más csodálatos dolgok, melyekről te felnőtt nehezen állapíthatod meg, hogy tulajdonképpen mire való s melyeknek nevét elfelejted, ahogy kilépsz a gyermekkorból. Hat pár gyermekszem egy tekintettel még felmérte a kincsek értékét és súlyosnak találta. Majd ünnepélyes mozdulattal és még ünnepélyesebb arccal megbízták Frantát és Antonint az eladással. A folyó mögött, a Vltava jobbpartján fekszik az Ó-város, melynek görbe kis utcácskáiban találhatók az ószeresek kis eldugott üzletei. Oda „a zsidóhoz" viszik a szegények a maguk nyomorúságát és megnyugtatják magukat, hugy az kisebb lesz, ha aprópénzre váltják. A láthatatlan nyomokon, melyeket a hidakon és az utakon már kijártak a szülök, elindult a hat fiú is. A nemtörődöm emberáradat elkerülte őket és észre sem vette, hogy micsoda ünnepi menettel találkozik. (Ki tudja, lehet, hogy sokan, ha tudjáK, kalapot is emeltek volna.) Elöl ment Franta és Antonin, kemény kézzel takarva a kincseket rejtő zsebeket. Tíz lépéssel mögöttük, nem tévesztve őket szem elől, mint díszőrség, de egyben védőrség is, ment a másik négy. Vakon is rátaláltak az öreg Izsák boltjára. A négyek díszőrsége a bejáratnál megállt. Franta és Antonin beléptek a zsíros frakkok és az időszitta munkásrongyok közé, félelmüket leplezve, hiszen magukon érezték a négy barát kísérő tekintetét Az öreg Izsák a pult mögött állt. Hallgatagon rakták elő a pléhdobozt. a sípot, a madzagot és a golyókat, végül Antonin bicskáját és föltekintettek rá, nem azzal az ijedt tekintettel, mint anyáik tették, sem azzal az erőszakos és fölöslegesen lázadó tekintettel, mint ahogy azt apáik szokták. Szemükben « győzelem csillogott. Az Preg Izsák értelmetlenül nézett a gyermeki ócskaságokra és bősz szankodva rájuk mordult: — Mi legyen ezzel? — Mi legyen ezzel' - morogta mégegyszer — tűnjetek el csavargók Lám meg sem é-tette őket. Bizonyára azt hitte, hogy heccelődnek vele. Franta nem bírta tovább az ünnep terhét. — Mindezt — tört ki belőle — eladjuk ... Az öreg Izsák ismerte az embereket. A hang után megismerte ki kér tőle, ki könyörög, ki jött először, ki másodszor es ki nem jön többet, ha egyszer elutasítja, mert inkább éhenhal, semhogy elhordott kabatját mégegyszer felajánlja. Franto hangja másképpen hangzott, mint amit valaha is hallott. Ha nem lett volna olyan öreg, bosszantotta volna. De így mulatságosnak és érdekesnek hatott. Hogy mit nem tesznek már rneg ezek a gyerekek, csakhogy i arettáhaz jussanak. — Ez nem cigarettára lesz — szólalt meg sértődötten Franta. — Talán mozira? ... — Mozira se — ellenkezett keserűen Franta. — Spanyolországért van ez .. . — bökte ki. Csönd lett. Izsák fejében életének hosszú emléksora futott végig. Közben Franta ör,magát átkozta, nem mert Antoninra nézni. Miért is árulta ezt el az öreg Izsáknak? Egyáltalán mi köze hozzá? Rendőrt hívhat. Esetleg elkobozzák a kincseket és ezzel elveszítik a segítés lehetőségét Óvatosan a pult felé nyúlt, hogy megmentse ami még menthető. — Hagyd — szólt szigorúan az öreg Izsák. Fogta a horpadt pléhdobozt és sokáig nézegette. A két fiú, a két küldölt szemeiben büszkeség csilogott. Mm, — na — morgott az öreg, nem rossz doboz, dc -két koronánál nem ér wnoet És ez? — méregette Antonin bicskáját, félszemmel közben a fiút lesve ... — Gyönyörű munka .. Hogv azt mondjátok Spanyolországért lesz.. Hm, hm, nagyon szép munka, gyönyörű, azt hiszem megér ót koronát. . A fiúknak elállt a lélegzetük, győzelemről álmodoztak, melyet elvisznek oda Elguetbe. Ennyi rengeteg pénz Az öreg Izsák igazságosan mérlegelte a dolgokat, darabot darab titán, a madzagot, a szipkát ér Ruda ólomgolyóját. Majd, hogy többnek lássék. aprópénzben húsz koronái számolt a pultra ... Fordította Balassa László i * > •