Uj Szó, 1949. július (2. évfolyam, 69-93.szám)

1949-07-31 / 93. szám, vasárnap

A nagy évforduló: Száz éve EiaSl meg Petőfi Sándor Petőfi öá'doz: -István öcsémhez. 1849 július 31 kedd ... A Nagyküküllő partján keskeny völgy vonul Segesvár és Fehéregyháza között. Jobbra, a meredeken emelkedő erdős hegyek között fut a marosvásárhelyi út, balra az országút halad Héjjasfalva felé. Száraz kukoricások és füves térségek váltakoznak egymással. Rekkenő nyári nap tüzelt fent a kék égbolton s lent a földön egyre szaporábban ropogtak a fegyverek. Állt a harc reggel óta a szabadságot védő maroknyi magyar sereg és zsarnoki önkénynek segítő cári katonaság túlereje között. Bem apó, az osztralenkai csillag legendás honvédéi küzdöttek itt Sárpatak és Ördögárok vidékén, 3700 ember és 16 ágyú, 9200 főnyi ellen és 32 üteggel szemben. Eleinte csak hullámzott a csata váltakozó hadi szeiencsével de amikor a kozákok mindent elsöprő rohama rázúdult a szívósan kitartó honvédcsapatokra, felbomlott az arcvonal s vad kavarodású káosz lett úrrá a forró földeken. Egy vászonzubbonyú, beesett arcú, magas homlokú honvédörnagy sietett a buni híd felé egy tépett ruhájú magyar százados társaságában. Petőfi Sándor, a szabadság lánglelkü költője és Gyalokay Lajos, Bem lábornok hadsegéde. Délután öt óra felé volt már az idő. A százados megragadta a költő kezét s rákiáltott: — Jer velem, a kocsim ott van a bokrok közt! ... — Azt hiszed, van ebben a pokolban olyan bolond, aki helyt merne maradni ? Kocsisod is elfutott, — felelte Petőfi és elrántotta kezét. — Itt nincs idő gondolkozásra, én megyek. Isten veled! — kiáltotta a százados és a hegy felé futott. így szerencsésen meg is menekült később. Petőfi pedig rátért a hídra. Már majdnem átjutott rajta, midőn az északi oldalon utóiérte egy rohanó kozák és a csata hevében leszúrta a futó honvédőrnagyot. Petőfi a folyóba fordult a hídról. Később kivánszorgott a csekély vízből és a füzfásban, egy téglarakás mellett feküdt sebesülten reggelig. Innét egy Csontó Juon nevű fehéregyházai román lakos szekerén augusztus elsején Héjjasfalva felé vitték, de kétszáz lépésnyire t^y közös sírba dobatták huszonhárom honvédtársával együtt. De Petőfi magához tért és felkiáltott: .. . még élek ... Petőfi vagyok ... Segítsenek! ... De nem is figyeltek rá. Csak Vámos György, a hullaszállító szekér kísérője jaj- j dult fel: — Jaj, Istenem, élőket is eltemetnek ... ! j Hiába volt. Mikor a gödör megtelt hullával, Bader János segesvári polgárral oltatlan meszet öntettek a sírgödörre és elföldelték őket. Petőfit, a nemzet halhatatlan költőjét élve temette el a győzedelmeskedő zsarnokság. De hogyan jutottak idáig a dolgok ? Miért kellett Petőfi életének így végződnie? Ki a felelős az utókor előtt azért, hogy az akkori Magyarország legnagyobb fiát, ezt a minden században ha egyszer születő lángelmét, a legnagyobb magyar forradalmárt, a világszabadság ez óriási rajongóját el engedték pusztulni ilyen könnyen és ilyen könnyelműen ? E kérdés igen nehíz és bonyolult. Az azóta eltelt évszázad alatt egész légió azoknak a cikkeknek és könyveknek száma, melyek ezekkel a körülményekkel foglalkoztak. Végzet és sors Arolt Petőfi ragyogó és nyomorúságos élete és végzet és sors volt titokzatos halála is. Lisznyai Károly, a márciusi jóbarát, midőn a harctérre menet Medgyesen találkozott a Bemhez siető Petőfi Sándorral, így kiáltott fel: — Hát nincs már ember Magyarországon, hogy téged, a haza büszkeségét is kockára tettek ? ... Az utódok is jogos csodálkozással és dühös fájdalommal kérdezhetik ezt, hiszen Petőfi 1848-ban mint a fórra dalom vezető egyénisége, a fővárosban teljesítette polílí kai népvezéri hivatását, küzdő és hangadó tagja volt az Egyenlőségi Társulatnak, mely előkészítette a nemzet forradalmát és bálványozott irányitója annak a fővárosi ifjúságnak, mely március 15ével elindította a szabadságharcot, kivívta a sajtószabadságot, kiszabadította a raHát hogymint vagytok otthon, Pistikám? Gondoltok-e úgy néha-néha rám ? Mondjátok-e, ha estebéd után Beszélgetésiek meghitt és vidám, Mondjátok-e az est óráirál: Hát a mi Sándorunk most mit csinál? És máskülönben hogy van dolgotok? Tudom, sokat kell fáradoznotok, örök törőíílís naptok, éjetek, Csak hogy szttkecskén megélhessetek. Szegény atyánk! ha ő úgy nem bízik Az emberekben: jégre nem viszik, Mert ő becsületes lelkű, Igaz: Azt gondola, hogy minden ember az. És e hitének áldozatja 1* tt, Elveszte mindent, a mit keresett. Szorgalmas élte veritékinek Gyümölcseit most más emészti meg. Mért nem szeret úgy engem Istenem? Hogy volna mód, sorsán enyhítenem. Agg napjait a fáradástul én Mily édes-örömest fölmenteném. Ez fáj nekem csak, nyu; ott éltemet Most egyedül ez keseríti meg. Tégy érte, a mit tenni bír erőd; Légy jó fiú és gyámolítsad őt. Vedd vállaidra félig terheit, S meglásd, öcsém, az Isten megsegít. S anyánkat, ezt az édes jó anyát, Ö, Pistikám, szeresd, tiszteld, imádd! Mi ő nekünk? azt el nem mondhatom. Mert nincs rá szó, nincsen fogalom; De megmutatná a nagy veszteség: Ha elszólítná tőlünk St az ég ... E néhány sorral érd be most, öcsém, Én a vidámság hangját keresém. És akaratlan ilyen fekete Lett gondolatjalmnak menete; S ha még tovább fonnám e fonalat, Szívem repedne a nagy kín alatt. Más levelem majd több lesz és vidám. Isten megáldjon, édes Pistikám! boskodó Táncsicsot, a legradikálisabb forradalmárt börtönéből, képei ott függtek a nagy napokban a pest-budai üzletek kirakataiban mindenütt, hetekig bálványa volt az egész országnak s mindezeken felül és kívül: még nemcsak a magyarságnak, de az egyetemes emberiségnek is egyik legnagobb költője volt. És éppen ebben van a feltett kérdésre a felelet talán. Petőfi egyrészt vállalta és akarta sorsát, mint majd minden zseni, ki tudja célját és hivatását s kivánta is, hogy „ott essen el a harc mezején", a szent világszabadságért és amikor már „európa újra csendes lett s elzúgtak forradalmai" s magára hagyva küzdött nemzete már CÍWC egyedül a rettentő túlerő ellen, nem is látott szebb és dicsőbb véget, mint meghalni a világszabadság „véres zászlói" alatt, hiszen úgyszólván egész rövid életében erre kívánkozott és erről álmodott. Másrészt viszont körülményei is hozzájárultak ehhez. Proletár születése, nagy nyomora, örök hányódásai, népi stílusa, az egyszerű nép iránti rajongása, forradalmi szocialistasága és hatalmas zsenije gyanakvást és ellenszenvet ébresztettek alantas gondolkodású kortársaiban s felkeltették még Kossuth antipátiáját is. Mindezekhez járult még a féltékenység is, mely egyre nagyobb népszerűsége miatt támadt ellene, midőn a széthúzás és személyi hatalmi küzdelem elharapódzott a korabeli politikai életben. A világtörténelem egyetlen forradalmában sem küldték barrikádokra, ütközetek-