Uj Szó, 1949. július (2. évfolyam, 69-93.szám)

1949-07-30 / 92. szám, szombat

1949 július 30 UJSI0 lí. Petőfi cenzora Petőfi 1845 elején Kecskeméten •fcínészkedett. Egyszersmind ő volt a színlapkihordó is. Mikor aztán Pestre akart indulni, elhatározta, hogy a szokásos módon ő is szétoszt a közönség között egy kis nyomtatott füzetet, szert tenni egynéhány garasra. Ügy volt, hogy a füzet Jókai egy elbeszéléséből és az ö verseiből fog állani. Erről azonban le kellett mondania, mert halotta, hogy a cenzor. Schembera Kalazanti József az efélének ellensége, s holmi csekélységekbe kötve bele, meg fogja tiltani a kinyomtatást. Ekkor Petőfi megkérte Acs Károlyt, hogy válasszon ki versei közül egyet, amelyről azt hiszi, hogy a cenzor sem találhat benne semmi kifogásolni valót. Ács a „Disznótorban" című tréfás verset szemelte ki, mint a legártatlanabbat. — De, — mondta Petőfinek — ne magad vidd el a cenzorhoz, mert az ellensége a színészeknek s az imprimatúrt még ebből az okból is megtagadná. Add át csak a könyvnyomtntónak, Szilády Károlynak, az majd könnyebben boldogul a cenzorral. El is ment Szilády Károly a félelmes Schembera Kalazanti Józsefhez. A nagyontisztelendő úr összeráncolt szemöldökkel olvasta a verset, kiváltképpen, mikor a két utolsó strófához ért: S életünk fölé ha A halál Romboló torát megülni száll: Egy gömböc legyen a Magas ég, És mi a gömböcben Töltelék! De már erre igen megharagudott a tisztelendő úr. _ Mit? kiáltotta felbőszülve. •— Hogy én ennek a kinyomtatását megengedjem? Soha! Mert lehet-é annál skandalózusabb gondolat, hogy az ég gömböc, mi pedig töltelék vagyunk benne. Horrendura! Nefanjdum! És még vad bolondság is. Ezt ugyan sohasem fogják kinyomtatni. Szilády Károly hiába mondta, hogy ez ártatlan poétái tréfa, a cenzor hajthatatlan maradt. Mikor aztán délután Petőfi meghallotta Sziládytól, hogy versét miért nem lehet kinyomtatni, keserűen mosolyogva távozott és néhány költeményét saját kezével leírva osztotta ki. hogy egy kis útiköltséghez juthasson. PETŐFI ES BF.M Petőfiben, a szabadságharcos költőben elválaszthatatlan közősségben élt és lobogott a költő-zseni és az elnyomás ellen kiizdő forradalmár. Ha verset írt, írásátát a harcokban szerzett és táplált hév tüzesitette ki; a szelíd tálról szóló költemény sem lett mentes lázadó lelke nyomától. Ez a nagy szerencsés kettőség magyarázza talán leginkább, szoros, mély barátságát tábornokával, Bemmel. Egykorú leveleiből, amelyeket az akkori „Közlöny" szerkesztőjéhez ír, a lelkes, izzó-'fjúságú beosztott rajongása árad és gyengédség, mely kemény férfiak között a legtisztább barátság jele. VÍZAKNÁRÓL Két ember áll az utcán. — Szegény lesz — mondja a bakter. .— Gazdag lesz — mondja a kisbéres. Künn a kapu előtt a két aszszony. — Nem sokáig él, meglátja — mondja a papné és a tomboló égre tekint. . xr. Miért némul el egyszerre a nemeskisasszony és miért bámulja oly révedten a téli esték merev képét és miért tekint ki a pusztára, melyet mozgat valami fenn, vagy lenn, vagy belül? És miért szólál meg Ismét az elhallgató jurátus? És miért fintorog álmában a beamter ? És miért villan fel a gróf elkomorodó szeme? És miért ujjonganak a katonai börtönök és miért kacagnak a láncok és kiugorva hideg ágyaikból, sötét rácsok felé botorkálva, miért meresztik tágra nemlátó szemüket a rabok? És miért néz a kancellár a csonkig égett gyertvákra, melyek alig éP'^evehf'ően föllobognak ? És a csás7ár miért fordul hírtelenül jobboldaláról a baloldalára? xrr. Mindez összeolvad egyetlen titokká, elvegvül a szilveszteri rémekkel. álmokkal. Üjév áldott hajnala percen. Alszik mindenki, császár,' kancellár, gróf, beamter, jurátus, nemeskisasszonv s belefáradva dacos sírásába. édesdeden szunnyad a kisded Is. aki megszületett és minden érIfiMsére nő, csodálatosan, csodává épül. Lé'.ekzése már olyan, mint az életé s benne v.an a világ. KELTEZETT, 1849 február 3-án írt levelét így kezdi: „Bem táborában vagyok. Alkalmasint nekem van az egész táborban legkevesebb dolgom, s mégis csak annyira érek rá, hogy a történteket és történendőket csupán rövid vázlatban futólag közölhetem. A januárius 21-iki Szeben alatti véres csata után, melyben nem az ellenség, hanem a fátum kényszerített hátrálni, seregünk Szelindekre vonult s onnan két ízben verte vissza diadalmasan a császáriakat. Soha vezér, soha sereg dicsőbb hősieséget nem fejtett ki, mint a mienk e két alkalommal" — írja Petőfi egy helyen. „Ütban van hozzánk Háromszékből 8000 és Csíkszékből 3000 székely, de ezeket be sem várva, azonnal megrohanjuk Szebent s Bemtől az utolsó honvédig reméljük, hisszük, hogy urai leszünk Szebennek ..." — írja másutt s minden leveléből megemlékezik valamiképpen tábornokáról, aki — mint írja — „valódi férfira nézve a leglelkesítőbb példa, mert balsorsban meg nem tört, meg nem -3míu3i-g uejiij^p i9;g 'deu hajlott ember ..." MEGRENDÍTŐ SOROKBAN írja meg Petőfi azt a megható, kemény, egyszerű katonákhoz illő kis ünnepséget, amelyet Bem kitüntetése alkalmából rendezett közvetlen környezete Szászsebesen. „— A napokban voltak itt a hadügyminiszternek s a nemzetgyűlésnek kiküldöttei, kik meghozták Bemnek az elsőrendű érdemjelt, — szól Petőfi levele. — Az átadás csak szobában, néhány tiszt jelenlétében történt, mert helyben nincs sereg s különben is a mi vezérünk nem sozokott az efféle sallangos és csattogó ceremóniákhoz. Volt ennek a kis szobai ünnepnek mindamellett sok pedanti és táblabírói oldala, de volt olyan momentuma is, mely megható, megrázó, mondhatni nagyszerű volt, midőn az öreg Németh alezredes e szavakkal adta át tábornokunknak az érdemjelet: „Én nem vagyok szónok s ha az volnék sem tudnék most beszélni: engedje meg ön, hogy meg* csókoljam önnek jobb kezét, amely az én hazámért vérzett!" és sírva csókolta meg a tábornok csonka kezét, s mi, kik jelen voltunk, mindnyájan sírtunk — de ezt nem olvasni kell, ezt hallani és látni kellett volna. — Tegnap küldötte szét Bem a kisebb érdemjeleket serege jobbjainak. E sorok írójának szerencséje van ezek közé tartozni. S így meg vagyok végre jutalmazva is, pedig túlságosan, nem azáltal, hogy érdemjelet kaptam, hanem azon mód által, amely lyel azt nekem átadta Bem. Legyen gyöngeség tőlem, vagy akármi, én meg nem állhatom, hogy e jelnetet ki nem írjam. Saját kezével tűzte mellemre az érdemjelt Bem, bal kezével, mert jobbja még föl van kötve, s ezt mondá: „bal kézzel tűzöm föl, szívem felőli kezemmel!" s midőn elvégzé, megölelt, hosszan és melegen ölelt! — az egész világ tudja, hogy én nem vagyok szerény ember, de istenemre mondom, ennyit nem érdemeltem. Oly megilletődéssel, melytől, ha eszembe jut, most is reszket a lelkem, ezt feleltem: „Tábornokom, többet tartozom önnek, mint atyámnak; atyám csak életet adott nekem, ön pedig becsületet." _ * KÉT NAGY FÉRFIÚ egymást támogató ereje volt Petőfi és Bem barátsága. Bem, a szófukar katona és az emberi, melegszívű felettes gesztusaival és a lelke ' _ ^ J. X \ szerinti jóbarát módján érintkezett a költővel és a fenti, egy szerű párbeszédek mindent megmutató keresztmetszetei e Két férfiú viszonyának. Petőfiben — éppen, mert költő volt — nem maradhatott szó kimondhatatlanul, ha nagyszerűt vélt felfedezni valamiben, vagy valakiben s ezért érthető volt minden, sűrű lelkendezéssel teli levele. Aztán Bem, őbenne a magyar forradal mi ellenállás ragyogó megsztmé lyesítője volt, aki mögé állani ki tüntetés volt. Saját koruk is érezte a keltő és a hadvezér roppant jelentőségét és kettőjük emberségének nagyságát, de most, a történelem távlatából, már mértani pontos sággal mérhető fel Petőfi és Bem alakja s már könnyen magyarázható kettejük szoros, nemes barátsága. Az egy célért küzdő be csületes embereknek egymásra kellett találniok. Az ő érdemük is, hogy száz évvel később min den álmuk valóra vált és még hozzá abban az országban, amely ben áldozni indultak a szabadságért. (—i.) P

lMf BMá 1T, pz&ot&a az aústakiátiát!" Petőfi Aranyhoz a költészetről Az alábbi két levélrészlet Petőfinek Aranyhoz intézett első és második leveléből való, 1847 február havából. Ebben a levélben fejti ki Peíőfi a népi irodalomról vallott eiveit és foglal állást kora leghaladottabb eszméje, a demokratikus népforradaiom mellett. Az első levélhez csatolta Petőfi a ,,Toldi írójához elküldöm lelkemet" kezdetű költeményt, mely a két nagy költő barátságának irodalmi záloga lett. Vdvözlem önt! Ma olvastam Toldi-t, ma írtam e verset, s még ma el is küldöm. Az „Életképek"-ben ki fog ugyan jönni, de én minél hamarább akarom önnek tudtára adni azon meglepetést, azon örömet, azon elragadtatást, melyet műve költött bennem. Hiába, a népköltészet az igazi költészet. Legyünk rajta, hogy ezt tegyük uralkodóvá! Ha a nép uralkodni fog a költészetben, közel áll ahhoz, hogy a politikában is uralkodjék, s ez a század föladata, ezt kivívni célja minden nemes kebelnek, ki megsokalta már látni, mint martjrkodnak milliók, hogy egy pár ezren henyélhessenek és élvezzenek. Égbe a népet, pokolba az aristokrátiát! ... Azt kérded leveledben, nem elenne-e chlmaera a népi szellem ben és nyelven írt komoly eposz? Meghieszem, hogy nem; és nagyon jól teszed, ha minél elébb bele kapsz. Csak királyt ne végy hősöknek... Ha már a szabadság eszméit nem oldhatjuk szabadon a népbe, legalább a szole-aság képeit ne tartsuk szeme elé, mégpedig a szolgaságnak a költészet színeivel kellemessé, vonzóvá festett képelt. Nekem ily eposz már régi eszmém, hőseim Trencséni Csák Máté és Rákóczi. Az a szerencsétlenségem, hogy az egyiket is, másikat Is agyo^ktné a rensura, s későbbi, tán jobb Idők számára azért nem Írhatom meg, mint' hogy napról-napra élek s Így nem fordíthatom ldíímet oly müvek készítésére, melyekét mlngyárt nem fizetnek. Látod, barátom, ilyen a nyomorúság. Adna csak nekem a nemzet évenként 7—800 pengőforintot, megmutatnám, ho-y pénze nem lenne elvesztegetve hiába. Ezt természetesen csak a nemzettől fogadnám el, privát embertől a félvilág sem kellene aiádékba; persze, hog-y a nemzetnek kisebb gondja ls nagyobb, mint Ilyesmire csak frondolnt Is. Nincs a földön gyermekeitől zsarnoklIag követelőbb s aztán lrántok hálátlanabb anya, mint édes hazánk, ez a Jó Magyarország ... Petőfi Pozsonyi tartózkodásának egyik színhelye. 'A háttérben a ház látható, melynek első emeletén néhány hétig az Országgyűlésről késiült jegyzőkönyveken dolgozott. PETŐFI SÁNDOR: Qeszket a bobor, mert... Reszket a bokor, mert Madárka szállott rá, Reszket a Lelkem, mert Eszembe jutottál. Eszembe jutottál, Kicsiny ki

t leányka, Te, a nagy világnak Legnagyobb gyémántja. Teli van a Duna, Tán még ki is szalad. Szívemben is alig Fer meg az indulat. Szeretsz, rózsaszálam? En ugyan szeretlek, Apád, anyád nálam Jobban nem szerethet. Mikor együtt voltunk, Tudom, hogy szerettél. Akkor meleg nyár vO.t, Most tel van, hideg tél. Hogyha már nem szeretsz, Az isten áldjon meg, De ha még szeretsz, úgy Ezerszer áldjon meg! Az önérzetes költő Mikoriban Petőfi Tompa Mihály társaságában beutazta a magyar ielföldet, egy napon Szentivanyi vendégszerető hazához is betért a két költő jóbarát. Délig igen jól mulattak. Petőfi szokás szerint, ha egyszer fölmelegedett, nagyon keuves volt. Ebéd után a házigazda a lérfitársaság-nak egy kis parázs íárblire indítványt tett, amit nem szokás visszautasítani. Tompa szenvedélyes fárblizö volt, le is ült egy szóra. — Hát Petőfi úr nem játszik? — kérdé a házigazda. Mire Petőfi valami sajátszerű, haragos hangon viszonzá: „nem játszom". . Hát nem kínálták többet, hanem hozzáláttak a többiek a „vizi"-hez meg a „besser"-hez. Egyszer csak jön Tompa elhűlt képpel Szentiványihoz s azt súgja neki: — Képzelje csak, Petőfi fogat és el akar menni rögtön. A házigazda rögtön előveszi a kászálódó vendéget s kérdi tőle, hogy miért akarja őket itthagyni? Amire Petőfi azt válaszolta: — Én olyan háznál, ahol kártyázni ülnek le,mikor én itt vagyok, egy óráig sem maradok tovább. — Uram! — mondta erre Szentiványi. — Hiszen mi is tudjuk, hogy ki is az a Petőfi? Ismerjük önnek remek költeményeit és dicsérjük érte. De a költészet Isten adománya s arra, amit az Isten adott, nem szükséges büszkének lenni! E szóra odanéz Petőfi Tompa szemébe. — Te Miska! Ez jól meg-felelt nekem. Derék ember ez! Maradjunk itt! S azzal levetette köpenyét, kezet szorított, leült az asztalhoz és ott maradt még három napig s mulatott, mint más halandó ember. (Költők ebédje Egressy Gábor 1848-ban egy színpadi sikerének örömére ebédet adott, melyre Vörösmarty, Petőfi és Bajza is hivatalosak voltak. És milyen nagy volt a meglepetés, mikor az asztalon minden vendég a legkedveltebb ételét találta! Vörösmarty előtt pompás adag marhasült párolgott, Petőfi előtt egy nagy levesetálban paprikás csirke volt egy még föl nem metszett kenyérrel, Bajza tányérján pedig fél röf magasságban különböző gyümölcs volt toronyalakban összerakva. A kedvelt ételen kívül minden vendég egy pint bort kapott, de semmi egyebet. Vörösmarty csak félig birta megenni marhasültjét, Petőfi szinte rosszul lett a ?ok paprikás csirkétől, Bajza azonban a társaság óriási kacagása közben az utolsó szem sárgabarackig elfogyasztotta a gyümölcsöt. Pl zsír és a vaj Petőfi a korabeli fiatalabb költők közül csak Arany, Kerényi és Tompa verseit szerette. Egyszer Pákh Albert Vachott Sándorra figyelmeztette öt. — Mit szólsz a druszádhoz? — Bizonyosan nagyon szépek a versei, de tudod, én mindent zsírral eszem s a vajas ételeket nem szeretem! I k