Uj Szó, 1949. július (2. évfolyam, 69-93.szám)

1949-07-30 / 92. szám, szombat

10 JÓKAI MÓR: yj sw PETŐFI MINT SZÍNÉSZ 1949 július 39 Egy esős, késő őszi napon betoppan iiouiun valaki. Az ismeretes gaiierKopeny. natulrol látva is ei' áruit a voina. — Petrovics! — kiálték a nyakambaboruló elé. — Nem Petrovics — mondá ö .—, hanem Petófi! Már akkor Bajza Athenaeumában e név alatt jelentek meg költeményei, de én azt nem tudtam. Itt nem járattunk lapokat. Kávéházban pedig nem voltam én soha diákkoromban. Aztán elmondá, hogy ö most színész az itt működő Szabó-féle színtársulatnál — harminc váltó-forint „proportiora". Ami annyit tesz, hogy ha van a cassában nagyan-nagyon sok forint, akkor Jut neki belőle harmincszor egy forint, ha pedig nincs a cassában semmi, akkor jut neki belőle harmincszor semmi. A vacsora fölött kiderült, hogy Petőfi oly társaságban, ahol hölgyek is vannak, nemcsak elmés, de ügyes mulattató, a nyers kevély modor, melyet férfiak irányában gyakorol egészen lefoszlik róla, s kitűnik alóla egy udvarias, derült kedélyű, meleg szivü ifjú, aki egyszerre meg tudja magát szerettetni mindenkivel. Ilyennek persze nagyon kevesen ismerték Petőfit; verseiből, a külvilág előtti megjelenéséből sem tűnik ki ez alak, de én, aki láttam őt nők körében, saját anyámnál, az ő saját anyjánál, barátai nejeinél, mindenütt a leggyöngédebb modort észleltem nála; figyelmes, barátságos volt, egy kérésre engedett, elszavalta verseit, ha kívánták; saját neje előtt éppen a szolgálattevő lovag szerepét viselte s egy ízben Petrics Somát keményen megdorgálta azért a figyelmetlenségért, hogy nők társaságában e szót szalasztá ki ajkain: „fene". Pedig bizony ott van ez egy pár helyen Petőfi verseiben nyomtatva is, még pedig mint „veszett fene". Két dolgot nem halottam Petőfitől soha: kérni valamit és panaszkodni valamiről. Színészi pályája nem volt gyönyörteljes. Hangja és alakja nem volt e hivatáshoz szabva, de szenvedélye és tanulmánya annál nagyobb. Szük szobácskájában, ahol háziasszonya ugyanazzal foglalkozott, amivel ö: „költéssel", csakhogy az csirkét költött, naphosszat tanulmányozta Shakespearet, a már ekkor tanult angolul. Franciául régen jól tudott s rendesen megjavítá az első művészeket, ha azok rosszul mondák kl az idegen neveket, amiért dühös volt rá a rendező, Almásy. ki ehhez Jobban akart érteni, s például a „qu"-t x-nek parancsolta kimondani Petőti c.acíua! büerepei, miKet ottnon betanuit, (Shakespeare es Moliere alkotasai voltak s azután játszott harmadrendű lógósokat. Azokban is volt egy szerencsésebb vetélytársa, ki sok jobb szerepet elvett az orra elöl. Petőfi arra sem panaszkodott, csak fenyegette, hogy megöli. Ez volt Németi. Annak persze szép hangja volt, ha nem ismerte is Shakespearet, de tudott népdalokat énekelni. Míg Petőfi hasznavehetetlen volt az énekkarban. „Dejszen fürészelhet az úr azzal a hegedűvel naphosszant az én 'fülembe", mondá Laczkónak a karmesternek, „nem tanulok én azért meg egy nótát sem". Pedig a közönség kezdte már megszeretni Petőfit a színpadon. A „Falusi lakodalom"-ban csak egy jelenete volt, mint vőfélynek. Annak a furcsa mondókáját Petőfi oly hü genrefestéssel adta elő, hogy jelenet után kitapsolták. Általában a genreszerepek voltak kedvencei s Egressy Gábor az eszményképe. Szavalni (szobában) igen szépen tudott, arckifejezése jellemző volt. Hangja kis társaságban hajlékony és igazi melegségtől áthatott volt, míg a színpadról tompán, fátyolozottan hangzott le. Szavajlata magánkörben a legtökéletesebb magyar zamattal bírt. Egyszer, tavasszal, az idény vége felé jutalom játékot kért Szabótól. Meg is lett az neki ígérve. De Petőfi a „Lear királyt" választotta, s abból a maga számára a bolondot. Ez pedig olyan darab, amivel nem igen szoktak megbirkózni vidéki színpadon. En is mérlegbe vetettem befolyásomat, hogy Lear színre kerüljön. Hogy honnan jutottam ehhez a befolyáshoz, azt is elmondom. Nem voltam ám akkor még se drámaíró, se lapszerkesztő. De voltam piktor! Már akkor tömérdek urat és kisasszonyt leolajfestettem Kecskeméten és rajztanodát állítottam fel lakásomon, melyben a reményteljes fiatalság orrokat, füleket, szemeket formálni tanult tőlem. Tehát egyszer a „Velencei nőt" adták volna elő a színpadon, ami igen hatásos darab. De kell hozzá a velencei „szárnyas oroszlán", ami nélkül nem lehet azt előadni; mert az is szerepel benne. A társulat pedig nem hordott magával díszítőt, s egész Kecskeméten nem volt piktor. Ekkor felém fordult a szorongatott igazgató figyelme. En aztán, Petőfi közbenjártára készítettem egy olyan ' hatalmas velencei szárnyas oroszlánt. bzabónait, hogy az az egész j Thespis SZÚK eret kirántotta a bajból. E hálára támaszkodva léptem fel , aztán en is Lear király mellett s interventióm nem volt sikertelen. Ámde a nagy királynak tömerdek akadállyal ke^ett migftuzden.e, amiá Petőfihez eljuthatott. Először is Décsinek, kire a címszerep várt, az a jogos követelése volt, hogy Ö-Anglia k.ráiyának lehetetlen a küidiplomatia előtt megjelenni egy olyan hoszszú vörös palást nélkül, mely legalább két apródnak dolgot adjon az utánavitelben. Pedig Szabónak nem volt kedve neki ilyen superfluet csináltatni. Ezen is segítettünk. Egy derék honleány idekölcsönözte vörös ablakfüggönyeit s kettőt összevarrva belőlük, készen lett Lear díszpalástja. Most újabb akadályok gördültek elé. Learnak leányai is vannak: jók és rosszak. Szabónak pedig primadonnái voltak; könnyűek és nehezek. Kesziné könnyű, viliitermet volt; De Cau Mimi pedig erős amazoni alak. De Cau Mimi semmiképen se akarta Gonerilt játszani, a gonosz leányt; hanem Cordeliát, a szelídet. Lear király pedig a

zt mondta, hogy ha ő neki „ezt" a Cordeliát kell holtan az ölében a színpadra kivinni, hát abban ő megszakad, hamarább, mint bnake^peare kivan ia. Ismét minden dilomitiai rábeszé' lésünket elő kellett vennünk; — s miután Cordeliát nem lehetett arra rábírni, hogy legyen könnyebb, Leart kellett arra kapacitálnunk, hogy legyen erősebb. Ami meg is lett. Mégis színre került Lear király, Petőfivel, mint bohóccal: ki szerepet, minden hozzákötött várakozás ellenere, igen szomorúnak vette; komoly philosophot játszott benne s egy csépet sem álcázta magát: egészen Petőfi volt, s azért nem is tetszett a publikumnak. Hisz nem volt ebben semmi bolond! Én és többi baratai azonban meg voltunk vele elégedve. De bezzeg nem volt ö megelégedve mivelünk! Az egész jövedelem-osztalék, mire az igazgatói számla retortáján keresztülment, tett Petőfi számára tíz váltó forintot. Pedig már akkor Petőfinek Dudás né asszonyomnál húsz forintra felment a libegő adóssága szállásbér és ebéddíj fejében. S ez a jutalomjáték volt minden reményének kártyavára. Ez is összedűlt. A kiadott ver

1 sekért akkor még nem fizettek a szerkesztők, az írói honorárium chimaere volt. Dudásné asszonyom pedig nem érte be tíz forinttal. Neki húsz kellett Hiszen a másik tízet előteremteni nem lett volna Petőfi barátaitól boszorkányság, bár magunk is szegény KUTYÁK ES FARKASOK KUTYÁK Süvölt a zivatar A íeihös ég alatt, A tél iker fia, Esö és hó szakad. Ml gondunk rá? mienk A konyha szöglete, Kegyelmes jó urunk' • Helyheztetett ide. S gondunk ételre nincs, Ha gazdánk jóllakék, Marad még asztalán, S mienk a maradék. Az ostor, az igaz, Hogy pattog némelykor, És pattogása fáj, No de: ebcsont beforr. S harag multán urunk Ismét magához int, S mi nyaljuk boldogan Kegyelmes lábait. FARKASOK Süvölt a zivatar A felhős ég alatt, A tél iker fia, Esö és hó szakad. Kietlen pusztaság Ez, melyben lakunk; Nincs egy bokor se, hol Meghúzhatnék magunk. Itt kívül a hideg, Az éhség ott belül, E kettős üldözőnk Kínoz kegyetlenül; S amott a harmadik: A töltött fegyverek. A fehér hóra le Piros vérjnk csepeg. Fázunk és éhezünk S átlőve oldalunk, Részünk minden yomor... De szabadok vagyunk! ördögök voltunk; hanem ezt Petőfive. ellogaai-a>-rü: az volt a circuli quadratura! hn is megkísértettem azt. Volt hozzá jogcímem. Akkor iríam meg legelső aramamai: „A zsidó iiu -t. iPedig meg aküor nem voltam terézvárosi Kepviseiojeiöi>-.> Versedben volt írva. Az akadémiai nagy pályázatra szántam. Kisebb vágyaim nem voltak. Annak idegen kézzel kellett tisztázva lenni. Petőfi va.laita magara a lemásolást. Gyönyörű, íértiaa írása volt, mint a gyöngysor. En tehát megkisertettem neki pénzt adni azért a terhes faradságért. Huh, de büszkén utasított vissza. „É nnem írtam neked pénzért! En sem kerdeztem, mikor leiestettél, hogy mit tizetek érte?" Hanem hát Dudásnétól tíz forint adóssággal megszokni megint nem illik. — Innen pedig menni kellett. Petőfi e nehéz feladatot igy oldotta meg. Laktársam és közös barátunk, Gyenes Pali birtokosa volt egy rongyos Calepinusnak, azt már mind kiolvastuk; vagy talán bele sem néztünk; már nem emlekezem rá bizonyosan. Egyszóval nem volt rá szükségünk. Ezt kérte kölcsön Petőfi, abbó. a célból, hogy azt leteszi zálogba Dudásnénál. Tartsa magánál e könyvet Dudásné mindaddig, amíg ő pénzéhez fog jutni. S ő e könyv előmutatójának kiszolgáltatja a rá betáblázott adósságot. Dudásné látszólagos megnyugvással fogadta el a csudálatos hypothékát, de szívében mást főzött. Szerencsere volt Dudásnének egy szép kis unokája, Juliska, ki a költő iránt nagyobb rokonszenvvel viseltetett, m.nt az öregasszony. Ez megsúgta neki, hogy öreganyja őt azzal bízta meg, hogy éjszaka, mikor már Petőfi alszik, keljen fel, lopózzék az ágya mellé, vegye el székéről a szép sarga gombos frakkot s tegye helyébe a v;k>rlavászonzubbonyt neki: utazzék abban; maradjon itt a frakk, ez jobb kézi zálog a könyvnél. E cselszövény fölfedezése sietteté a dráma kifejlődését. Költő barátunk azon az éjen nem ment szállásra aludni, odajött hozzám. Elmondta, hogy még az éjjel útnak indul Pestre. — Gyalog. Egy tizes volt az egész pénze. Egy pár fehernemü és egy csomó vers a batyujának terhe. Derék háziasszonyom még egy csomó pogácsát és egy sódart kötött mellé; mi ketten, Gyenes Palival, elkísértük őt a város végéig. Sáros, nedves éjszaka volt. Szekér nem járt, mely fölvette volna. Ilyen hadi-készülékkel indult el Petőfi — meghódítani a világot. — És meghódította azt. I. Szarvasgombát eszik a császár szilveszteri vacsoráján, pástétomot, egy fürt aszúszölőt, mely új tartományából érkezett, a velencei királyságból. Rajnai bor kortyaival öblíti le. Fiilleteg gőzök borítják agyvelejét. Lám, arca kiszínesedik, semmitmondó szeme atyásan lágyul a mámor nyirkos könnyburkától. Így elégedetten gondol arra, ami történt. Veje, az ördögi tuskó, nem él többé. Tavaly ilyenkor még élt, igaz, fogoly volt, túl a tengeren, sziklák, törpe gumifák közt. Mégis jobb, hogy elpusztult. Azt mondják, utóbb sokat szenvedett, hányt, lesoványodott. Gyomrát, mely el akarta nyelni az egész világot, fölfalta a rák. Isten megbüntette őt. Mi rosszat hozhat az új év, hogyha ezt hozta az ó? FranzI bécsi kocsisok kedélyes nyelvjárásán beszél. Ezen is gondolkozik. Tizenegy felé átmegy kíséretével az üveges folyosón, kipillant a schönbrunni parkra s akkor ilyenkép dünnyög: Apóka aludni megy. Ti is aludjatok, népecskék, németek, lengyelek, magyarok, o

1 aszok, illyrek. Apóka szigorú,de jóságos. II. ötágú ezüstgyertyatartó lobog az íróasztalon. Két karcsú pohárban a puncs sárga maradéka. Mély karosszékben ül valaki, akinek nem látni arcát Csak vitakozó ^Az' íróasztalnál Portella hercege. Metternich Kelemen, a kancellár. Kemény, fiatalos arcél. Erőszakos áll. Keskeny jégszáj. Remek római «rr. Csigás haj. Hadonászik a kezével, melynek árnyképe röpköd a falon.' Kacag ünnepi, rumos hevületében, alig erteni szavát. — Így kell tartani őket — és mutatja szellemes taglejtéssel, melyen érzik, hogy az, aki tarja, erős, de az, akit tart, talán még erősebb és egymásra találtak, mint oroszlánszeliditó és oroszlán. — Az idén a veronai kongresszus. Most már rend van — mondja — rend lesz — és mégegyszer — rend lesz. III. Hull a hő. Délután óta hull mindenütt. Bécsi utcíkra, krakkói duplafedelü tetőkre, prágai aranyházakra, ofenpesthi hajóhídra, májlándi székesegyházra, az egész hatalmas összbirodalomra. Őrsök cirkálnak, északtól délig, kelettől nyugatig. A Riva degli Schiavonin vasas-németek zörögnek, magas sipkával, nyurga szuronnyal. Bekukkannak könyökutcákba, csapszékekbe, magánlakásokba. A tengert is megmotozzák. Minden fehér. Spielberg is fehér. — Jai — ordítanak a katonai börtönök, ezer nyelven — jaj — sír a lánc, ezer hangon — jaj — zokog a szív, ezer bánattal. IV. Stefi gróf harmincegy éves. Nemrégiben érkezett a görög és kisázsiai partokról, de csak rövid időre, újév ' tavaszán tovább utazik Wesselényivel, a müveit nyugatra, hogy a magyart pallérozza. Lecsapott kürtőkalapban, felleghajtó köpenyben, kalandos nyakkendő-csokorral ballag a Hatvani utcfln epry mágníssal, aki prémes bundájába burkolódzik. Angolul csevegnek. ö azonban a szót hirtelen honi nyelvünkre forditja, melyet töredezve ejt még, mondatait erős neo' logizmussokkal vegyíti, minthogy híve ama széphalmi Kazinczy Ferencnek is, aki hét évig raboskodott császári börtönökben. — 1822 december 31 — szól morcolva bozontos szemöldökét — azt hiszem nevezetes dátum lesz számunkra. Ma nyújtanám át a ló versenyről szóló tervezetemet, mely, remélem. Nemzetiségünk üdvére váland. Talán valóban új év kezdődik. / V Innen látni, hogy beamteréknél tündöklik a tükör. Az év utolsó napján meggyújtot ták a karácsonyfát, fenyögallyain trombitás angyalkák ringatóznak, a kandallóban parázs ég, bécsi virágfüstölő illata száll a langy levegőn, mindenkit arra oktatva, hogy béke és boldogság a jutalma az államrend buzgó őrének, aki mellesleg spion is, rendőrségi besúgó. Amott csak egy gyertya. Hájas kalmár hálósüvegben hortyog dagadó dunyliái közt. Széplelkü nője Schillernek, a nemrég elhúnyt fiatal, német poétának verseit olvassa. Néhány ifjú Jurátus halad az utcán, élénken vitatkozva. — Hallgassatok — szól az egyik ijedten, mert fekete-sárga faköpenyeg elé érnek. Ebbe bújt el a vihar elöl a dragonyos-katona, valami cseh vagy morva. akinek pisze orra kivöröslik a hóhullásba. VI. Messze-messze még kunyhók, vltyilók, halászkalyibák. Majd csönd, fehérség, puszta. Lelketlen, lapos, unalmas. Valahol a szalontai parasztházban ötéves kisfiú alszik, halovány, koraérett, agg szüleinek reménye. Arany Jánoska s valahol az igrici kunyhóban, nagyapóéknál másik ötéves árva fiú, Tompa Misiké. Itt meleg sziget, düledező, nagyon elhanyagolt udvarház. Öregurak pipáznak, boroznak, rossz pénzről, új háborúról beszélgetnek. Ötödét sem éri a régi pénz, tavasszal meg, azt mondják, a taliánokkal verekszünk. Törökverő, rozsdás kard a szögön. Nénike félreteszi „Pokolkői Vendel" érdekfeszítő történetét. Nyájas társaság, fiatalemberek, gyerekek. Oaljlámpa aranyozza őket, pipafüstön át. Nemeskisasszonyok ólmot öntenek, mutatják a figurát: — Svalizsér — hahotáznak — svalizsér megint — mindig svalizsér. VII. Sömjék, tócsák befagytak, keréknyom sincs, mindent beföd a hó subája. Távol puska durran. Farkasra lőttek, piros vér csöpög a fehér hóra. Szélmalom áll, fagyott szárnnyal, bénultan, mint óriási madár, mely nyáron kereng, az arany levegőben délibábok után röpül. A kiskőrösi pusztaság ez, melyen csak akácok tengenek hónyomta fővel, kocsmaablak vöröslik, meg a bakter rekedt hangja hallik; Tizenkettőt ütött az óra. VIII. Csecsemő mozog az ágyon, lilapiros arccal. Tüdejébe most nyilai az idegen levegő, erőszakosan, fájdalmasan, akár a kés. Mélyet lélegzik, hoszszú, éles jajgatása elnyúlik az éjszakában. Jaj, honnan, hová és miért? Micsoda meglepetés, érkezni sehonnan és lenni valahol, ocsúdni az életre, búboskemence melegét, kunyhó földszagát, kamillatea ízét, fényt érezni és tudatlanul, de először sejteni valamicskét abból, hogy vagyunk. Vad csodálkozás az arcocskán, nem nagyobb, mint lesz valamikor a haláltusakor. Örökkévalóság kis utasa, végtelen vándora, rövid időre, megállapodik itt. — Fiú — kiáltják át, a félméteres hangfogó havon, a szomszédoknak, kik még ébren vannak. IX. Makovínyi borbély háza a két templomra néző csöpp ablakaival. Petrovics István a bérlője. Leska Istvánné, a pap felesége, ihol jön térdigérő havon, kendőt kanyarítva nyakára, belép a kunyhóba, rázza magáról a pihéket. Üstben vizet forralnak. A jobb szobában, mely öt lépés hosszú és széles, a köpcös mészáros táncol örömében. Balra az anya, zilált, sürü hajával, hal otthal ványan. A papné véznácskának tartja a fiút, arra kéri az apát, még aznap kereszteltesse meg. De ő látja, hogy az újszülött fején fekete haj van, hallja önérzetes haragját, mosolyogva nézi, mily erővel löki ki két öklét, melyet aztán a magzatok mozdulatával a halántékához szőrit, komolyan. — ö, — csillapítják tréfásan, — ő — gügyögnek minyájan — ó. Künn a förgeteg, Szétszaggat eget, földet, időt. X. Körülülik a csecsemőt, bámulják, egymásnak suttognak: — Haragos — mondja a zapa. — Szelíd — mondja az anya. — A szeme fekete — mondja a bakter, ki pálinkával éltelti. — A szeme kék — mondja kisbéres, aki a konyhában ólálkodik. — Gyenge — mondja a bába. — Erős — mondja a papné. A kisded mintha forgolódnék. — Ni — mondják egymásután — a szalmát nézi, a padkát nézi, a vizet nézi, az arcunk nézi, az éjszakát nézi, a fényt nézi. Cihelödnek a vendégek. Szülők magukra maradnak, ő vele — Vidám — mondja az apa. — Szomorú — mondja az anya. á »