Uj Szó, 1949. június (2. évfolyam, 44-68.szám)

1949-06-11 / 52. szám, szombat

UJ SZ0 1949" június 1T RÉSZVÉTES DAC 'A Príca kiadásában a napokban 'jelent meg a Kommunista Párt IX. kongresszusának szánt ajándékaként a szlovák szocialista költök antológiája. A díszes kiállítású vaskos kötetet „Részvét és dac" gyűjtőcímmel Ctibor Stítnicky, a fiatal sz'ovák költönemzedck egyik vezetőegyénisége állította össze. A gyűjtemény címe sokatmondó és szerencsésen, találóan fejezi ki a kötet tartalmát, összeállítójanak mindenképpen igenelhető célkitűzéséit. Részvet — valóban erről van itt szó, ennek a nemesveretű szónak emelkedett kicsengéséről és kö.tői megformálásáról, arról az érzésről, amelyet a felszabadulás előtti évtizedek irodalma, így a szlovák irodalom is, oly keveset és oly bátortalanul hangoztatott. Részvéttel hajolni a jogaitól, szabadságától megfosztott és kisemmizett ember fölé, visszafogott lélekzettel, feszülő szívdobbanással figyelni mindig megújuló kitöréseit a hatalom és önkény ellen, részvéttel kísérni az ember igazát, vágyait, ábrándjait és álmait és haiygot adni lázadó akaratának — ez az igazi költő hivatása. És az igaz költőnek el kell érnie a részvét mérföldköveivel jelzett úton oda, ahol az önkény túlkapásai óhatatlanul kirobbantják a megbilincselt szellemnek, az igába vert és megbéklyózott embernek ellenállását. Részvét és dac, ez a kct mély és erös érzés jellemzi minden időben a legigazabban a korát megértő és az olykor korát túl is lépő költőt, aki, mikor a m

aga lázadásának hangot ad, egy egész közösség nevében is szól hozzánk. A részvét és dac költői sohasem élhettek finoman kiművelt elefántcsonttornyokban, poézisük minden szála a néphez, a földhöz, az élethez, a valósághoz fűzte őket. — így volt ez a mu'tban és fokozottabban jellemzi korunk szószólóját, aki napjaink kiteljesedő szocializmusának ad felemelő formában hangot. A gyűjtemény névtelen költők dalaival nyílik. A népi énekek nem csupán bánatot, rabságot és robotot regisztrálnak, a szolga sírását, a bányász panaszát, a szegény lány sanyarú sorsát, de például a ..Szlovák dal"-ban hangot kap a dac, az ellenállás is. IPId^T ^mrrm Szlovák honfitársak, fogjunk össze együtt, Aki igát rak rdiUc, azt jól elverjük... idézzük nyers fordításban a dal két sorát. És ugyanígy lázad a legendás Jánosik vagy az ismeretlen molnár, aki földesúri kínzóján vesz véres bosszút és futni kényszerül a biíó elől. A névtelenek sorát a mult századnak úgyszólván valamennyi neves sz'ovák tollforgatója követi, köztük Jankó KráT a legjobb válogatásban, az a Jankó KráT, aki nemzeti gyűlölködést nem ismerve, „Szó" című versében egyenlőséget hirdetve magyart és horvátot 1861-ben barátnak mondott. A népes sor, amelyben KráT •friellett Ján Holly, Ján Botto, Samo Chalupka, Karol Kuzmany, J. M. Húrban, Andrej Sládkovic, HurbanVajansky, Hviezdoslav neveit találjuk, élénken igazolja, hogy ezek a költők az élet közelségében meglátták azt, amire nagy orosz mesterük, Puskin, a világirodalomnak egyik legtüneményesebb géniusza tanította őket, hogy a költő nem érheti be csupán a képzelet és a harmónia ragyogó játékával. Igen, ez a szép gyűjtemény igazolja, hogy az elmúlt század szlovák költői — Puskin és olykor Arany János hatása alatt is — valóban a valóság talaján állva szocialistának értékelhető pOézist is hagytak ránk. A századforduló költői, az újabbak és napjainké: Jankó Jesensky, Lat« Novomesky, Ján Pcmican, Emil Boleslav Lukáí, Frano KráT, Kazimír Berek, Ján Kostra, Pavol Horov, Vladimír Reisel, Ján Rak és maga ctibor Stítnickf), a kötet összeállítója is — hogy a legnevesebbeket kiragadjuk a gazdag névsorból — már teltebben tálaltatják meg a szodá'is igazságnak, az új út keresésének öntudatos és bátor hangját, A kötet új költőivel kapcsolatban egy örvendetes tényre kell nyomatékkal utalnom. A részvét és dac érzése e költőknél nem konjunkturális jelenség. Ján PoniCannak nem most. a győzedelmes Honvédelmi Háború befejezése után. de 1937-ben van költői mondanivalója Sztálinról és Leninhez címzett ódáját már 1927-ben Demontázs címmel kiadott kötetében olvashatjuk. Laco Novomesky Moszkvai est-jének dátuma sem újsütetű, hanem 19.1.1-'—" íródott. Jankó Jesensky ped'" lémet megszállás évei alatt írta le-'-ettebb, szociális tárgyú verseit, o részvét gyöngéd szaraival, i dac haragos kitörésével lázadva, kikelve a vá "barbarizmus szégyene és önkénye ellen, Ilíavát vagy német gyűjtőtáborok poklát kockáztatva minden sorával. A szlovák költő jól reagált az időre. A valóság nagyot változott négy esztendő, az emberi történet legtüneményesebb fordulata óta, — ezt a fordulatot, a változás eredményét: az új ember szociális igazságait a költő megpróbálja formában és tartaloméban i

s új hanggal rögzíteni és megörökíteni. A költő és az író új feladatok előtt ál'.: meg kell vizsgálnia az új valóságot s meg kell változtatni a régit, hogy egy kiváló szépírónknak, Déry Tibornak szavaival éljek. Úgy érzem, e gyűjtemény áttanulmányozása után, hogy a szlovák költő korábban és biztos/ibban talált rá erre az új útra, mint társa, a próza mívelője. Végezetül szólnom kell a kitűnő gyűjtemény két szembetűnő hiányáról. A kötet egy összefoglaló tanulmányt igéviel, amely leszögezné a gyűjtő szempontjait és áttekintést adna, felértékelné a szlovák szocialista költészetet. Nem lehet mindent az olvasóra, az ösztönére, iskolázottságára és műveltségére bízni. A gyűjtemény hasznos kézikönyvnek ígérkezik, tehát a járatlan olvasót is jól kellene útbaigazítania. Ugyanígy hiánynak érzem, hogy a kötet végén nem találok bármilyen rövid, akár néhánysoros ismertetést a kötet költőiről. Lesznek ennek az értékes gyűjteménynek nem csupán szlovák, de szlovák nyelven értő olvasói is, akiket az ilyen adatok útbaigazítanának és akiknek némely kételyét a rövid életrajzok eloszlatnák. Úgy vélem, ez a két hiány annak tudható be, hogy a kiadó sietett a kötetet a párt IX. kongreszszusára kihozni és nem futotta tanu'mányra. jegyzetekre az időből. Az első kiadást biztosan követő újabb kiadásban a kiadó ezeket a hiányokat könnyen eltűntetheti. A gyűjtemémrt Vincent Hloínik kitűnő fedőlappal és néhány kifejező, erőteljes illusztrációval látta el. , Egri Viktor. Alekszándr Szergéjevics PUSKIN": MICKIEWICZ Itt élt velünk sokáig, egy nép között, mely néki idegen volt, de benne itt nem ébredt gyűlölet. Szerettük őt. Szelídség, békevágy fénylett szemében, míg körünkben ült. Elmondtuk egymásnak szent álmainkat és verseinket (égi szikra égett lelkében s tiszta csúcsokról figyelte az életet). Gyakran szólt a jövőről, amely nincs messze már: midőn a népek, minden viszályt és fegyvert félredobva, nagy testvéri táborban egyesülnek. Lázasan ittuk a költő szavát. Aztán Nyugat felé indult s az ajkunk áldása szállt nyomában ... Ámde most ellenség lett a halk beszédű vendég! Hogy a tömeg kegyét megnyerje: vad gyűlölet szól dalából; messziről halljuk a megdühödt költő szavát... Kérünk, nagy Eg: sugározz újra békét hajdani társunk háborgó szívébe! (1834) Képes Géza fordítása Könyv és sajtó a Szovjeíúníóban „A sajtó — mondta Sztálin elvtárs — egyetlen eszköz, melynek segítségével a párt naponta, óránként beszél a munkásosztállyal a munkások nyelvén, azon a nyelven, melyre a munkásoknak szükségük van. Nincs a természetben más, alkalmasabb eszköz a párt és az osztály közötti kapcsolat biztosítására." A sajtó — a marxismus-leninizmus propagandájának legfőbb, döntő fegyvere. Lenin és Sztálin voltak alapítói az Októberi Forradalomig megjelent valamennyi bolsevik lapnak. A bolsevik sajtó alapelve a pártosság. A bolse\lk sajtó egész történelmi fejlődésében fáradhatalanul és kibékíthetetlenül harcol a lenini—sztálini elvek elferdítése ellen a bolsevizmus minden ellenségével. A sajtó a bolsevikok kezében — a tömegek kollektív propagandistája, agitátora és szervezője. • A szovjet könyv hatalmas eszköze a dolgozó tömegek kommunista nevelésének. Ezeket a könyveket a nép politikai, tudományos és művészi irányú nevelése céljából adják ki. „Minden munkást és parasztot — mondotta Sztálin elvtárs — kultúrálttá és műveltté akarunk tenni és ezt idővel meg is tesszük." 1947ben a kiadásra került könyvek mennyiségének 23 százaléka volt politikai, társadalomtudományi és közgazdasági, 22.5 százaléka technikai, 12.7 százaléka mezőgazdasági, 15.2 százaléka természettudományi és 12.8 százaléka szépirodalmi mű. Még a háború nehéz megpróbáltatásai közepette is 50 millió tudományos könyvet, 111 millió tankönyvet, több, mint 60 millió ifjúsági könyvet és 170 millió szépirodalmi könyvet adtak ki a Szovjetúnióbun. • A szovjet technikai könyv t tudomány és technika legújabb vívmányait tükrözi és a technikai fejlődés szolgálatában áll. Az utolsó húsz év alatt több, mint 45 n.l.lió példányszámú, csak általános technikai kérdésekkel foglalkozó könyv jelent meg: gépgyártással 122, energetikával és elektrotechnikával 57, bányászattal 23.4, kohászattal több, mint 14.3, kémiai iparral 26.1, élelmiszeriparral 24, textillel 14.6, építkezéssel több mint 89, szállítással, rádióval és telefónnal foglalkozó kBnyv több min! 181 milliós példányszámban került forgalomba. • A Szovjetunió kultúrájának magas színvonalát könyvei számából lehet megítélni. E tekintetben a Szovjetúnió első helyen áll a világon. A Nagy Októberi Forradalom előtt Oroszországban mindössze 0.7 új könyv jutott egy-egy lélekre, 1932-ben már több, mint 4 könyv, 1948-ban a Szovjetúnióban több, mnit 30.000 könyvet adtak ki, összesen 542,000.000 példányszámban, ami meghaladja az Egyesült Államokban és Nagy-Britanniában a legjobb Könyvtermcs éveiben együttvéve kiadott könyvek mennyiségét. 1919-ben valószínűség szerint több, mint 620,000.000 könyvpéldány fog a szovjet földön napvilágot látni. A szovjet kiadóvállalatok már nagyon régen túlhaladták az 1913-as év színvonalát, ugyanakkor Anglia mindössze 86, az USA pedig 93 százalékban érte el az 1913-as színvonalat. Ha pedig az ezekben az országokban elért legmagasabb színvonalat, az 1903-as évet veszszíik alapul, úgy Anglia 1947-ben csak 69, az USA pedig 74 százalékát érte el ennek. • A Nagy Októberi Forradalom utín a szovjetsajtó óriási fejlődésnek indult. Hatalmas távolság van az 1918-as év 884 újságjának 2.7 milliós példányszámától az 1948. évben 32.2 milliós példányszámban megjelenő 7163 újságig. A szovjetsajtó e fejlődése a szovjet kultúra példátlan fellendüléséről tanúskodik. E kultúra dolgozói és hordozói fáradhatatlanul és önfeláldozóan küzdenek hazájuk és az egész világ demokratikus, szabadságszerető népeinek felvirágoztatásáért. • Ez a hatalmas, a világon példátlanul álló, sajtó- és könyvkultúra csakis a szovjet rendszer feltételei között fejlődhetett ki, mert csakis a kommunizmus felé haladó szocialista társadalomnak érdeke az, hogy a lehető legszélesebb néptömegek is kultúráltak és müveitek legyenek. UJ HINDU-DAL Ezt a történetet egy hindu diákleány mesélte el nekem, itt Budapesten. Szép számmal élnek már nálunk gyarmatokról jött fiatalok: hindu vegyészmérnök és közgazdász, algíri technikus, délafrikai bölcsészhallgató, a gyarmatosítók börtönőrei elöl menekülve, végül itt talált hazát. A fiatal bombay-1 leány, akiről szó esik, e„yik este beszélgetésre hívott meg. Varsóban járta a közgazdasági egyetemet, majd Pesten kapott munkát. Egyebek között ezt is elmondta. amíg teát főztünk és pedig a földön, mert a kicsi szoba berendezése mindössze ágyból, szekrényből és könyvespolcból áll. A könyvek között „A leninizmus alapjai"-nak moszkvai kiadása, Fucsik börtönnaplója és Shakespeare összes müvei angol nyelven, a polcon három fénykép: Sztálin, Thorez és egy ismeretlen feketeszemű fiatalember arcképe. A pokróccal letakart keskeny ágyon ültünk; a hindu elvtársnő bokáig érő tarkavirágos szoknyában, amely felett fehér blúzt és derekán átkötött selyemkendőt viselt. Nem házi öltözete volt, így láttam az utcán is. Halát pedig simán hátrafésülte és fonott kontyba tűzte. — Nálunk az értelmiség egy része szívesen majmolja az európai divatot — mondta mintegy magyarázatként. — Külsőségekben haladónak lenni — az mindig a legkönynyebb. Bizonyára nem véletlen, hogy éppen mi. hindu kommunisták ragaszkodunk oly sokan a népi viselethez. Igen, haladó szellemű családban nőttem fel — folytatta. — Emlékszem, szüleimet a rokonok és ismerősök nagyon megszólták, mert apám idegenek előtt is gyengéden és kedvesen beszélt anyámmal. A felsőbb hindu kasztokban ugyanis a ( férj és feleség társaságban nem , szólhatnak egymáshoz. A mi csalá- , dunk tagjainak bensőséges kapcso- ! latát, amely szerintük csak a kö- j zanséges nép körében engedhető I meg, a legnagyobb mértékben illet: lennek taialták. Különösen nagy volt a íeüiáborodás, amikor anyám el! végezte a tanítóképzőt és kenyér> kereső pályára lépett. Ö azonban nem törődött a szóbeszéddel, mert látta, hogy apám tisztviselői fizetéséből semmiképpen nem tudja tanítj tatni a gyermekeket. Indiában méregdrága az iskola. Anyám nagyon sokat dolgozott és küszködött, neki i köszönhetjük, hogy mind a négyen ' eljutottunk az egyetemig. Aztán két bátyám és én nagyon fiatalon belej kerültünk a kommunista ifjúsági mozgalomba. Anyánk tudott róla és . helyeselte. | — Ti magyar fiatalok — fordult j hozzám — talán nem egészen értitek: milyen nagy dolog az, ha egy indiai tisztviselő családban az anya szó nélkül beleegyezik, hogy gyermekei szembeszálljanak az évszázadok szokásai szentesitette kizsákmányolással é3 eközben életüket kockáztassák. Sok elvtársunk állott harcban apjával és anyjával, amit akárhogy is vesszük, fájdalmas. Mi mindig arra törekedtünk, hogy szülőnk ne váljék értetlen idegenné hanem csatlakozzék igazságos ügyünkhöz. A hindu fiúk és leányok sírtak, amikor a párizsi békekongresszuson találkoztak Zója anyjával. Mélységes csodálattal néztek erre a szovjet asszonyra, aki úgy nevelte leányát, hogy az már 16 éves korában hős lehetett a partizánok soraiban. És mélységes csodálattal nézünk a népre és az elméletre, amely ilyen anyákat és gyermekeket formál. Az én anyám nem olyan harcos bolsevik, mint Zója anyja, de ha figyelembe veszem, honnan indult el, azt kell mondanom, hogy nagyon nagyon bátor és tiszteletreméltó aszszony. Itt félbeszakította elbeszélését, a könyvespolchoz lépett és levette a fiatalember fényképét. Szépen metszett. fiatal arc nézett ránk, hosszú pillával, árnyékolt fekete szemmel. Kissé hasonlított a hindu elvtársnőre. — Ügye, szép? — kérdezte. Ez a legidősebb bátyám. Családunkban ö volt az egyetlen, akit hosszú ideig nem sikerült beszerveznünk a mozgalomba. Magános, szinte arisztokratikusán elzárkózó természet volt. Amellett érzékeny. Politikáról, közgazdaságról semmit nem akart hallani, filozófiai tanulmányaiba és a költészetbe mélyedt. Egészen jól hangzó verseket írt, szabadverseket. Nagyrészük filozófiai tárgyú volt, emlékszem egyre, mely arról szólt, hogy minden emberi szeretet reménytelen és társakra csak a halál után találhat a lélek. Ezen akkor vitatkozni próbáltam vele, de ő néhány udvarias szóval elhárította. Mások véleménye látszólag nem nagyon érdekelte. Egy este mégis eljött közénk. Soha nem felejtem el, az egyik elvtársunk üdvözlés helyett így szól hozzá: „Hallottuk, költő vagy. S most felelj nekünk arra: kinek a költője vagy?" A bátyám kissé meghökkent, nem tudott hirtelen mit válaszolni. A másik folytatta: „A nép költője vagy? Azt nem mond hatod. A bombay-i vasmunkásokat, akiket halomra lőnek, ha éhbérük ellen tiltakozni mernek, nem érdekli az, amit te a lélek halhatatlanságáról írsz. A rézbányákban dolgozó asszonyok és gyermekek, akik közül kevesen érik meg 25-ik életévüket szintén nem kíváncsiak magasröptű elmélkedéseidre, erről is biztosíthatlak. Megkeresheted a kalkuttai textilmunkásokat, vagy a páriákat, a doarsi teaültetvényeken, akik csak akkor pihennek, ha munkájuk közben rájuk jön a tüdővérzés — ugyan, kérdezd meg tőlük, mit szólnak a verseidhez! Irtál-e már róluk egyáltalán? Irtál-e a hetvenmillió földnélküli parasztról, vagy a munkásokról, akik az éhhalálig állják a sztrájkot? A munkás-, paraszt- és diákvezetökröl, a fiatalokról, akik életüket adták a szabad jövőért? Ügye, hogy nem írtál. Hát akkor kinek a költője vagy? Megmondom én neked. Az angol vagy az amerikai pénzemberek, de a mi nagykapitalistáink is villáik terraszán bizonyára szívesen elméláznak egzótikus verseid felett. Talán még s ihajt<*nak is egyet, hogv tényleg, milyen szomorú lehet az olyan ember, akinek nincs társasága. Mert nekik van társaságuk, sőt részvénytársaságuk, ami jól jövedelmez. És ha te, ifjú barátom, csak olyat tudsz írni, ami nekik tetszik, ha nem vagy képes arra, hogy a mi embertelenül kizsákmányolt népünk szenvedéseinek és szabadságharcának hangot adj: akkor a gyarmatosító imperializmus és az öt kiszolgáló indiai lakájok költője vagy. Akár így akarod, akár nem." — A bátyám erre sem felelt, csak zavartan mosolygott, mint ez máskor is szokása volt. De néhány nap múlva újra eljött közénk. Egy verset hozott, az volt a címe: „A zászlót én viszem mindhalálig." Érdekes, hogy attól kezdve verseinek nemcsak tartalma, de formája is megváltozott, keményebb lett. — Ez a bátyád most is Bombayban él? — A legidősebb bátyám meghalt. Varsóba kaptam hírt, hogy agyonlőtték, amikor az angol rendőrség sortüzet adott a bonibay-i diáktüntetésre. — Igen — mondtam. Aztán jóidéig egyikünk sem szólt. Nemsokáelbúcsúztunk, mert éjszakai két órára járt az idő. A legvégén azt mondta az indiai elvtársnö: — Arra akarlak még kérni, a bátyám történetét ne úgy beszéld el, mint egymagában álló, különöjs esetet. Igaz, van benne némi rendkívüli, de egész sorsa nagyon jellegzetes. Ma is ezrével adják életüket az indiai szabadságharcosok. Ezt ne felejtsd el hozzáfűzni. Mondj le inkább arról, hogy érzelmes, kerek történetet mondj el. Nagyon kérlek, ahol csak alkalmad nyílik, beszélj arról, hogy ebben a percben ls ezer politikai fogoly kényszerült éhségsztrájkra. India legjobb hazafiai a legszörnyűbb halállal pusztulnak el, ha a világ haladó közvéleménye meg nem menti őket. Sokszor és sokat beszélj erről. Ügye megteszed? És még egyet. Necsak népünk szenvedéseiről adjál hírt, beszélj szabadságharcunkról is. És végezd azzal, hogy az indiai nép szabadságharca, akármilyen szörnyű eszközökkel is próbálják letiporni, győzni fog. Sze-ő Zsuzsanna