Uj Szó, 1949. június (2. évfolyam, 44-68.szám)

1949-06-30 / 68. szám, csütörtök

1949' június 30 UJSZ0 Magyar képzőművészeti kiállítás Prágában Aznap, amikor Magyarország népi demokráciájának kiküldöttjei kicserélték kormányunk államférfialval a barátsági szerződés ratifikációs okmányalt ünnepi keretek között, Kállai magyar 'külüg.vminiszter és Kopecky tájékoztatásügyi miniszter baráti hangú megnyitóbeszédeivel, az együttműködés jegyében nyitották meg a magyar képzőművészeti kiállítást. Kállai magyar külügyminiszter beszédében annak a reményének adott kifejezést, hogy a legközelebbi jövőben Budapesten megünnepelhetik a csehszlovák képzőművészet csoportkiállításának megnyitását. A magyar képzőművészet alkotásai iránt komoly érdeklődés nyilvánult meg és nyugodtan állíthatjuk, hogy a szerződéseken még alig száradt meg a tinta, az együttműködés vágya és akarata a két nemzet között már a gyakorlatban is a megvalósulás felé közeledik. A kiállítást a Szláv-sziget új kiállító épületének első emeletén helyezték el. Délelőtt 11 órától este 7-ig lehet megtekinteni a magyar képzőművészet Impozáns alkotásait. Pénteken, a megnyitás utáni napon, délelőtt 10 órakor az előcsarnokban már gyülekeztek a látogatók, volt köztük diák, hivatalnok és kék munkazubbonyba öltözött dolgozók is, akik munkaszerszámukkal a kezükben bosszankodva állapították meg, hogy a kiállítás helyisége még zárva van. Beszélgetés közben kiderül, hogy géplakatosok, a közelben dolgoznak és loptak maguknak annyi időt, hogy megnézhessék a magyar művészet kiváló alkotásait. Ott voltak tegnap az iparpalotában is és meghallgatták Rákosi beszédét. Szép, őszinte beszéd volt szerintük is. Rákosi közvetlen hangja és mondanivalója nekik is nagyon tetszett. E beszed után okvetlen meg kell nézniök, hogyan tudnak a magyarok festeni. Sajnos, nem várhatnak 11-lg, de nem haj, vasárnap majd időt szakítanak maguknak és újra ismétlik mosolyogva, hogy a kiállítást okvetlen látniuk kell. Ezt a nyilatkozatot Prága dolgozói részéről fontosnak tartjuk feljegyezni, jelképes jelentősége van azért is, mert a munkásokat a félemeleten csíptük el, amikor éppen távozóban voltak és nyilatkozatuk hátteréül a ma«*yar és csehszlovák kifeszített lobogóink nemzeti színei szolgáltak. Számunkra komoly és őszinte örömet okozott, hogy a magyar haladó művészek müvei ily vonzó erővel hatnak Prága dolgozóira. szetét, aki Magyarországon a szo- ' cialista realizmus legbátrább zászlóvivője volt. A harmadik festőművész, aki elkápráztatja és gondolkodóba ejti az embert a színeivel, az Rippl Rónai. A polgárság festője lenne? ...Aligha! Egy festő, aki ily kíméletlen realizmussal szemlélteti képein a polgárság önző mentalitását, az aligha örvendhetett nagy népszerűségnek a maga idejében. Képein a bútordarabok majdnem olyan fontos szerepet kapnak, mint azok a személyek, akik a bútorok és dísztárgyak közt élnek. Tárgy és ember egyazon fontossággal bír, birtok és birtokos között meghitt kapcsolat fejlődött ki. A polgár nem akar tovább menni, heves elszántsággal ragaszkodik szerzett tárgyaihoz és inkább megmerevedik, inkább bezárja világát a bútorozott, szőnyeges lakása négy fala közé semhogy kitárja ablakát, ajtaját a fény, a mozgás, a kor egyre sürgetőbb hangja felé. Rippl Rónai két tájképpel is szereoel a kiállításon és ezek is egy bútorozott szoba fojtó levegőjét árasztják. E képeken nincs sem szél, sem vihar, a házak, a fák nyugodtan mozdulatlanul állnak a helyükön, mint gyökeret vert bútordarabot. A polgárság megmerevedett szemléletét vetíti elénk a festő Piacsek bácsi méltóságos, nyugdíjas magatartásával, aki pipázás közben a gomolygó füstben lát még némi mozgást ezen a világon. Ebből a fojtó, ólmos légkörből a festő apja vágyódik kifelé az intellektuell hevesen vívódó lelkiismeretével. Rippl Rónai »Apám és Piacsek bácsi vörösbor mellett* clmü képen mesteri módon helyezi egymással szembe apját és Piacsek bácsit. A gondolkodó intellektuellt, aki megérti a vajúdó népi demokratikus szellem térhódítását és szűknek érzi otthona korlátolt, bútorozott békéjét, szembe helyezi Piacsek bácsi pipázó, nyugdíjas, megmerevedett alakjával, akinek lelke a fényesre politúrozott bútorokban vert gyökeret.® hangúságát a kapitalista rendszerben. Az igavonásnak mesteri ábrázolója ö, ahol a munkakényszer és az ember helyettesíti az igavonó állatot. Legkiválóbb képei közé tar-, tozik az »Önarckép« és a >Proletár lakása*. Aü utóbbi képen egyetlen sarokba halmozza fel mindazt a nyomorúságot és szegénységet, ami egy kizsákmányolt proletárlakásban fellelhető. A poros, kopott tárgyak egymás mellett és fölött körülbelül annyit árulnak el a kapitalista rend ragadozó magatartásáról, mint vérnyomok a gyilkos működéséről a tett színhelyén. Dési-Huber I. fiatalon, ötvenedik életévében halt meg tuberkulózisban. Mintha a festőművész maga is érezte volna, hogy nemsokára mozdulatlanságra lesz ítélve, képein állandó mozgás hullámzik. Tájain a fatörzseknek is olyan lendületük van, hogy úgy tetszik, mintha máris Indulni akarnának, mert fontos, halaszthatatlan dolguk van. Nagyobbméretü képein a munkást ábrázolja munkája közepette. Komoly színekkel dolgozik, munkásalakjai erőteljesek. müvein ritkán nyilvánul meg a derű. És Írnunk kéne még Ferenczy Károlyról, Nagy Istvánról, Ferenczy Noémi értékes gobelinjeiről, a szobrászokról, a magyar plasztikai művészet kiváló alkotóiról, de képtelenek vagyunk egyszerre ennyi értékes műről számot adni. Számunkra olyan volt ez a kiállítás, mint terített asztal az éhező számára. Az első pillanatokban azt hittük, hogy az utolsó morzsáig feleszünk mindent, de kiderült, hogy sok jó falatot ott kellett hagynunk. Igen, a lélek befogadóképessége is korlátolt. Leginkább azt sajnáljuk, hogy nem áll módunkban összehasonlítani a magyar művészek alkotásait a csehszlovák képzőművészet alkotásaival. Sokol, Alexy, Majernik müvein kívül alig ismerjük köztársaságunk képzőművészetét és mingyárt azt is bevalljuk, hogy a kiállított magyar müveket elsőlzben láttuk életünkben. Ezért ismétetlen hangRippl Rónai mesteri módon a szín és árnyék játékát ragyogó szőttessé varázsolja az egyik képén. Rámutat arra, hogy a természet ereje is veszít lendületéből, mihelyst a polgári zárt otthonba jut. Rippl Rónai nem titkol, nem utal és nem burkol, hanem rámutat, hogy ebben a mesterségesen elzárt melegházi légkörben a fejlődő gyermek életét is csak úgy lehet megkülönböztetni, ha odahelyezi a fejlődő gyermek játékbabáját is. Iiippl Rónai legszebb műve „Apá m Piacsek bácsival a vörösbor mellett". Rippl Rónai érdeme a tárgyilagos, reális feltárási mód, a meggyőző erő, amellyel korát varászlatos élénk színeivel jellemzi. Az élénk, virító színek Koszta József felé vonzanak most. A kiállításnak ez a része, ahol Koszta képel vannak kifüggesztve, a lobogó, pompáa színek virágos kertjének lehetne nevezni. Koszta tájai világos vagy sötét alapon csak azért léteznek, hogy eleven színekkel elkápráztassák a nézőt. A cigánytábor szétterített színes rongyaiból valóságos szinorgiát csap. A színek égnek, lobognak Kosztánál és a kukorica-törés* cimfl képnél a napfényes színek úgy szövik át a munkát, mint a zena hangjai a költői szöveget. Koszta ellentéte Nagy-Balogh János, aki halvány, rideg színekkel érzékelteti a munka örömtelen egy„A rokkant", Bokros-Birman szobrász müve. Hosszú ideig itt élt fővárosunkban. súlyozzuk, hogy beszámolónk nem egyéb, mint közlése azoknak a benyomásoknak, amit a magyar képzőművészeti kiállítás váltott ki egy nézőből. Szabó Béla. Még nagyobb örömmel számolnánk be a kiállítás látogatóinak véleményéről, de erre sem időnk, sem lehetőségünk nincs. A képek és szobrok szinte varázsos erővel bennünket is fogva tartanak és elkápráztatnak. Jóllehet a kiállítás nem teljes és oly festők hiányzanak, mint pl. Szinyei-Merse Pál és Vaszary, I mégis mindaz, ami jelen van, ami a szemünk elé tárul, a magyar képzőművészet gazdagságáról és kiapadhatatlan alkotóforrásáról tesz tanúságot. | És mindjárt beszámolónk elején hangsúlyoznunk kell, hogy nem egy • szakértő kritikus mértékévvel veszszük szemügyre az alkotásokat, hanem a néző szemszögéből számolunk be a müvek eleven hatásáról. Azt a benyomást akarjuk érzékeltetni, amit a magyar művészek alkotásai váltottak ki belőlünk. Elsősorban itt van Mednyánszky, aki világviszonylatban is nagy festőművésznek számít. Mednyánszky a mi vidékünkön, itt Szlovenszkón élt és tájképei a szlovák föld gazdag és gyönyörű vidékét szemléltetik. Ezen a kiállításon két tájképpel szerepel, az egyik közülük a gyönyörű tátrai tájat tárja elénk. Szebb, elevenebb és helyénvalóbb színeket a természet sem tud számunkra teremteni, mint Mednyánszy, a művész. A kék és fehér, a zöld és mélybarna, amely az eget, földet, vihart, fát ábrázolja, tulajdonképpen nem egyéb, mint kivonata annak a teremtő erőnek, amely a tájat alkotta. De Mednyánszky nem elégedett meg a természet teremtő erejének ábrázoló tömörítésével, hanem ő maga is alkot. Előttünk a halott katona, ott fekszik a puszta kihalt, rideg tájon, a hideg, a fagy, a kopárság mind összegyűl köréje, mint fénysugarak a lencse gyűjtőpontja köré és kiemelik a katona meddő és hiábavaló halálát. Mednyánszkky itt határozottan vádol és reális színekkel közli vádját azzal a társadalmi rendszerrel, amely kíméletlenül odadobja a fiatal erőteljes életet zsaroló imperialista céljainak. És Mednyánszky még tovább ls megy vádjával a „Háború" című megdöbbentő olajfestményében. A táj, hóval fedett szürkés árnyalatokkal tarkázva, szennyesen fehér. Ez a fehérség közönyt, dermedtséget, halált áraszt magából. Ez a táj nem ad és nem nyújt életet, ez a táj kiszívja, kizsarolja az emberből az utolsó életerőt is. A kép előterében egy kopár téli fatörzs közelében két katonaalakot helyez Mednvánszkv. Az egyik ott hever a fa törzsénél mozdulatlanul, látni rajta, hogy halott, hogy a táj kiszívta már minden életerejét. A másik katona kétségbeesett erőfeszítéssel még él, de eleven arcán ott látni a szörnvü kínt, a halállal való megrendítő viaskodást. A katona arcvonásait már a halál karmai tépik, marják, de ő még egyre viaskodik. Kegyetlen. kíméletlen párbaj ez, nem fér kétség hozzá, hogv ki lesz a győztes, talán a katona ma^a is tudia már, de azért még küzd, viaskodik a tájjal, a halállal, a rendszerrel, amelv errv és ugvanaz. És ez a szemléltető viaskodás a vád. Csak ' festő alkotó erejű színeivel tudja : ezt üy elevenen szemléltetni. | Az arcot még összetartja az utolsó pillanatok zsúfolt élniakarása, biztos, hogy az anyjára és gyermej keire gondol, akik neki a legkedvej sebbek és akiket el kell hagynia I örökre és visszavonhatatlanul. Tétoj va fájdalmas arcán látni, hogy nem érti, nem tudja, miért kell eltávoznia az élők világából, míg a vértelen, kopár, fagyos hóval fedett taj szennyes szürkeségével a kíméletlen töke társadalmi rendszerét idézi fel, lete, amit a kapitalista rendszer kitermelt magából. Derkovits a történelmet is segítségül hívja, hogy ébresszen, hogy meggyőzzön, hogy bizonyítson. Faíyeíszetei a Dózsa György parasztlázadását ábrázolják. Erőteljes vonalakkal mutatja a parasztok lázadó forrongását, leveretését, az urak és az egyház magatartását ebben a lázadásban. Mint festészeti mű leginkább Derkovits Gyula „Alvó nő" cimü képe ragadta meg figyelmünket. A kép Derkovits Gyula „Az alvó nő" című temperája. amely vergődő szívének utolsó vágyait, kedvesei arcát is letiporja. Derkovits, a másik festő, már nem is vádol, hanem figyelmeztet, ordít a színeivel. Ábrázolási módjával felhívja a világ dolgozóit, hogy szervezkedjenek, tömörüljenek és vívják meg végre a csatát azzal a ragadozó rendszerrel, amely éhséggel ajándékozta meg az emberiség millióit. Ebben az igyekvésében Derkovits nem válogat az eszközökben, ha kell, ha úgy érzi, hogy színeivel belerekedt az ordítozásban, segítségül hívja a betűt. És bármelyik képét is figyeli az ember, mindegyik| bői árad annak a rossznak a lehela tempera lágy és gyorsan odavetett vonalaival ábrázolja az alvó nőt. A hatalmas arcon a bőrszín halványsága és árnyéka vonja be az arcvonásokat és szétzilált sötét hajszálai lazán az egyik szemére hullnak. Ez a pár vonással odavetett női arc eddig még minden látogatót, aki a kiállításon jelen volt, megállásra, tűnődésre, gondolkodásra és végül számadásra kényszerített azzal a rendszerrel, amely a dolgozó embert eszköznek használta fel egyesek meggazdagodására. A zárt, alvó arc a szenvedés meztelenségével leplezetlenül, teljes egészében elénk tárja a mai század eleji kor kapitalista mentalitását. Rámutat arra, hogy nincs, nem létezik nyugalom, pihenés és az öntudatos dolgozó ember még álmában is folytatja kíméletlen harcát az ős ellenféllel, a kizsákmányolóval, amely sosem tartotta szem előtt a jólétet. Látni, hogy a gond, a félelem, rettegés állandóan fészket rakott ebben a lélekben és álmában sem hagyja el a bizalmatlanság, elnyomottság érzése. Az alvó nő arcán ott virraszt a lélek, állandó felkészültséggel résen áll az évek keserves tapasztalata, hogy védekezve vagy támadva elhárítsa azt a veszélyt, amit az úribanda terített asztal mellett tervezett ellen«. Mednyánsky „Háború" című o.ajfesimenye. Megokolt és megalapozott harag, ellenszenv, gyűlölet és felháborodás vezeti Derkovits ecsetét, nem csoda tehát, hogy ennek a festőművésznek, aki a legmarkánsabb egyénisége a magyar festőnemzedéknek, a szó legszorosabb értelmében éhen kellett pusztulnia. Az urak nyilván tökéletesen megértették Derkovits müvé4 <