Uj Szó, 1949. május (2. évfolyam, 18-43.szám)

1949-05-05 / 21. szám, csütörtök

4. Betiltott dalok A lengyelek a háború után már néhány filmmel bebizonyították, hogy olyan úton haladnak a filmművészet terén, amely joggal rájuk irányítja a világ figyelmét Itt van például az „Oszv'emcsim" í monumentál's alkotása, a „Határ- • utca" kiváló filmremeke és a! „Betiltott dalok", a harmadik len- j gyei film, mély emberi teljesít ' ménye. Minden jel arra mutat, hogy a lengyelek megértették a ' kor szavát és a filmművészettel nemcsak szórakoztatni, hanem tanítani is akarják a nézőt és helyes irányba terelni a figyelmét A fi'mnek nem is lehet más fel.- ! adata, mint minden más igaz? művészetnek, amely hatóe-c jév= I a dolgozó népet szociális öntaáetra serkenti. I A „Betiltott dalck" egy e?be- j szélés keretén belül bemutatja a lengyel nép helyzetét a fasiszta német hadsereg megszállása alatt. Összegyűlt lengyel partizáné k beszélgetése képezi a keretet. Egy ' külföldi harcos társuknak be akarják bizonyítani, hogy egyszerű, jelentéktelen dalck m'lyen erőszakosságra ragadtatták a német hóhérokat. A külföldi nem hiszi el, mint ahogy tényleg egyetlen külföldi sem értheti meg teljes egészében mindazt a szenvedést, amit el kellett viselnünk a német fasizmus embertelen erőszakossága alatt. A lengyel partizánok erre bizonyítanak. Meggyőző erővel bizonyítják, hogy a lengyel nép, amely fegyvertelenül, néma tűrésre volt ítélve az állig felfegyverkezett német banditák borzalmas elnyomatása alatt, mikép jut mégis szóhoz egyszerű, ártatlan dallamok révén. Mikép közvetítik egymással a háborús jó és rossz híreket a németek fülehallatára a nyílt utcákon, tereken és zsúfolt villamosokon. A lengyel nép szenvedése már oly méreteket ölt, hogy e dalok nélkül már nem is tudna létezni, már nem is tudná elviselni azt az irtózatos nyomást, terhet, amit a németek rájuk rak- j tak. A dallam ritkán változik, csak a szöveg kap mindig új formát, más értelmet, aszerint, ahogy a helyzet megkívánja. A szöveg megalkotásában a lengyel nép összes rétegei közös megegyezéssel vesznek részt, - A németek valamit szimatolnak, hogy a delelő utca valami gyanúsat rejt és természetesen néhány lengyel kolaboráns felfelhívja a németek figyelmét a dalok igazi értelmére. És a néme- j tek üldözni kezdik a dalosokat . olyan elszántsággal és hisztériá- J val, amely a gyilkos pszihológiá- f jávai rokon, aki menekülő útján ' minden járókelőre, akivel szembejön, kivétel nélkül lövöldöz. A film, a főszereplő szavaival élve, nem hat nemzeti éposznak, de a téma, az elbeszélés a nemzeti épcsz nemes anyagát képezi, mert felszínre hozza a lengyel nép ellenállásának és megncmalkuvó, kitartó harcát a fas'zmus gyilkos szellemével szemben. A főzsereplők alakítása mindvégig megkapó és magával ragadó, a valóság lendületét és feszültségét érzi a néző a film pergése alatt. A varsói dallam f'nom szála nyomán a néző előtt lepereg a lengyel nép félelemmel és rettegéssel zsúfolt élete a háború alatt. Amíg nyögnie kellett a fasizmus súlyos, megalázó terhe alatt. Ez a lengyel film is, mint az előző filmek, komoly művészi igyekezettel teljesítette feladatát; t'szta, mély emberi eszközökkel és meggyőző erővel hozza felszínre a lengyel nép öntudatos, harcos magatartását és a német fasiszták kíméletlen garázdálkodását. A néző azzal a benyomással távozik, hogy bízhat a len gyei nép építőerejében és demo kráciája szociális fejlődésében. SZABÓ BÉLA UJSZGP

RÁGAI SZÍNHÁZ A gyár éüete a színpadon. Mwmkássítodarab a % ötéves tervről 1949 május 3 A január óta Prágában bemutatott hét eredeti cseh darabbői a legnagyobb sikere Václav Káfia, volt fémmunkás KARHAN VASESZTERGÁLYOS CSAPATA című színmüvének volt. „A cseh drárriaírásnak új lapja nyüik ezzel a darabbal. A szocialista-realista művészet útján jelentős mérföldkő, forradalmi rrié.ny a cseh színpadon", ünnepli Káfia müvét a sajtó. Káfia a gyári munkások életének telijébe nyúl. Színmüvének központi probléroíja az ötéves terv. A munkás élete ezzel áll vagy bukik. Dolgo-üó ember nem maradhat közömbös, nem állhat félre, a maga és társai szabb és szabad jövőjéről, egy munkásélet, legtisztább é3 legszentebb céljairól van szó. Az öreg Karbarit, a Játék hősét, nem érdekli a politika. Régi vágású, becsületes gondolkozású proletár, aki munkahelyét kitűnően megállja. Ke-rminc esztendeje dolgozik gépe mellett, munkateljesítménye péidás és embersége is mintaszerű. Az államosított gyárnak szüksége • van szakképzettségére és évtizedes tudísára; 8z új üzemi vezetők ezért „elvtársként" kecelik és fölébe helyezik a tisztjüket lanyhán ellátó párttagoknak. Ez a megbecsülés odaállítja az öreget a közösség mellé. Friss és új erők ébrednek benne, nemes versenybe fog fiával, akinek izmai ruganyosabbak ugyan, rzeme élesebb, teste erőteljesebb, de nem olyan kitartó és tapasztalt. A fiatalság előnyei: a merész lendület, a gyors áttekintés a politikailag érettebb fiút apja fölé emeli. Am az ifjúság győzelme csak átmeneti, az öreg kis csoportjával, az „öreg munkásokkal" folytatja a versenyt és jobb normát ér el. A fiatalok kénytelenek a tapsztalt öregekkel egyezségre lépni. Lehet, hogy idővel az öreg Karhan le fog maradni, de ez nem jelenti többé bukását. Egy szocialista társadalomban nem tragédia már az öregedés. A közösség tiszteletet ad az öregnek és tapasztaltnak, megbecsüli munkáját — a nemes versenyben mindenki erejével és tehetségével szolgálja a közös célt, nem állhat félre senki, hiányok és kezdeti nehézségek nem tehetnek kishitüvé, a lanyhák és közömbösek belekapcsolódnak a munkába, az ellenzőket kilöki, kiközösíti a közösség, a tájékozatlanokat pedig megneveli, példázza Káfia lelkesen. ! A cseh szerző nagysikerű, érdekes drámai riportját a gyárról, a nemesen vetélkedő munkásokról azzal az irodalmi mértékkel kell mérnünk, amellyel a szovjet kritika elemzi az új orosz drámát. A ma szocialista társadalmában gyökeresen megváltozott az összeütközések lényege, konfliktusai merőben mások, mint azok, amelyeket a tőkésrendszer váltott ki ember és ember között. Azok az ellentétek, amelyeket a polgári társadalom vetett felszínre és amelyek Lessing óta a polgári dráma magját képezték, a Szovjetunióban nem léteznek többé. A szovjetközösségben p.z egyén érdeke teljesen összhangba került a társadalom érdekeivel, egy végzetszerű összecsapás tehát nem képzelhető el a hős és az igazságtalan társadalom között, ami a polgári dráma összeütközésének sarkalatos pontja volt. | őrként, adódik ezek után a kérdés, kivel és mivel kerüljön összeütközésbe napjaink szocialista drámájának hőse? Az új ember, a szocializmus igenlője és építője? Ahogy sok új szovjet színmű megadta már a kérdésre a feleletet, a cseh munkásíró játéka is hatásosan és meggyőzően felel. Az új hős a maga világéban is talál ellenlábasokat: lanyhákat, önzőket, közömböseket, eszmeileg Iskolázatlanokat, politikailag tájékozatlanokat, velük keveredik konfliktusokba és célja: felvenni a harcot, meggyőzni őket az igasáról. Az új élet küzd tehát itt is a régivel és az új győz a maradi és korhadt felett a dialektika dönthetetlen törvényei szerint. Káfia színmüvében tagadhatatlanul vannak fogyatékosságok, a szerkezet laza, a cselekmény sovány és a meseszövés kezdetleges, a jellemek rajzában is vannak hiányok, de fel kell figyelnünk az egész mű belső forró ütemére, ami keresetlenül mindenütt felcsap, a valóság ízére, arra az életközelségre, amitől hitelt kap az öreg Karhan és a körötte kavargó egész munkássereg. Az író szándéka: agitáció az ötéves terv sikere mellett. Célt nem tévesztöen és hatásosan agitál, azért jó ez a korszerű darab. Káfia nem új név a cseh irodalomban. Már a harmincas évek elején figyelmet keltett „Két esztendő a javítóban" című könyvével, amelyben- a javítóintézetek lélektelen kényszermunkáját, a bürokratizmust és a rendőrrezsim fonákságait ostorozta. A háború alatt Káfia gyárimunkás volt. Ma egy nagy iparvállalat tájékoztatási osztályán dolgozik, üzemi újságot szerkeszt. A munkásévek közvetlen tapasztalatai teszik igazzá, reálissá alakjait, akik a maguk ízes, valóságos és élő munkásnyelvét beszélik. És ez teszi hitelessé őket. EGRI VIKTOR. KULTÚRHÍREK A NAGYVILÁGBÓL A párizsi magyar követség termeiben fényképkiállítás nyílt meg; a százhúsz képből álló sorozat a népi demokrácia szellemében élő új Magyarországot mutatja be. A képek között van egy nagyon kedves, játékos kép: fiatal fiúk és lányok villarriosdit játszanak, egy villamos áll rendelkezésükre, mely tízkilométeres körzetben közlekedik. A fiatalok valamennyien az úttörő szervezet tagjai, s nemcsak utasok, hanem koesivezetök, kalauzok, mechanikusok, mindent maguk intéznek a kocsi körül. Régen talán nem ábrándoztak a gyermekek eféle játékról? De hol volt ez eddig lehetséges? A kiállítást három, nemzetközi viszonylatban is ismert francia uj3ágíró rendezte: Róbert Capa, Jean Reisman és Dávid Seymur. 1 • Jean Cassou, a neves francia iró és mükritikus nyitotta meg a modora magyar képzőművészet párizsi gyűjteményes kiállítását. A tárlaton többek között a tragikus sorsú nagy magyar festőnek, Derkovits Gyulának, a Dózsa parasztlázadást ábrázoló fametszetei is szerepelnek. Képünk a monumentális sorozatnak egyik részletét mutatja be. • A „Sziréna" című cseh filmnek, mely az 1947-es velencei filmfesztiválon nagydíjat nyert, óriási sikere van Párizsban. Míg Hollywood még mindig ócska gangszter és cowboy filmeket gyárt tömegesen s „új", kiagyalt témákat keres, a népi demokráciák országaiban az új szelleme egészen kivételes filmeket teremt. Oroszországból Fagyejev „Ifjú gárdá"-Ját kaptuk, Lengyelországból a „Határ utcát" és az „Osveéim"-t, Magyaroszágból a „Valahol Európában" című filmet; mindegyikből friss áramlat csapott felénk. Mayerová és Karel Stekly cseh filmje az 1889-es kladnói bányászsztrájkot viszi vászonra, melyben a gyárvezetők a német csendőröket hozták a bányászokra akik haboztak a munkástömegre tüzelni. A filmet a francia kritikus Pudovkin nagy filmjével, a Potemkinnel állítja egy vonalba. Az új cseh filmben is maga a nép a főszereplő, nincsenek sztárok benne. Egy bá- ^ nyászcsalád életének Keretében megmutatja a lázadás földrengésszerű erejét, Megállt a legalsó lépcsőfokon, csak aztán indult neki. Mert mindent át akart még egyszer gondolni, mielőtt lenyomja a kilincset. Eszébe jutott, hogy a bizottság előtt a székre ereszkedett és érdes-kaparós hangján beszélni kezdett. Nem is érti, hogyan verődött így össze benne az a sok részlet, melyről sohasem tudta, hogy ez az egész, az egész élet. A gyei-mekkorából gereblyézett össze emlékeket s kupacba rakta, mint a kitépett gyomot, töppedt leveleket az uraság kertjében. „Lelenc" — hallotta újra és ez ismét úgy hangzott, mintha sercentenének hozzá. Mert Bordás József, akihez a menhely kihelyezte, ciak így emlegette, szája sarkában gyűjtve megvetését s a „c"-betű már szinte fröcskölt, mint a nyál. Pedig hát akármilyen nyeszlett kis gyerek volt, bírta a c.pekedést, mindent bírt ő, még a korai kelést is, amikor a hajnal alig tépte ki magát az éjszaka szorításából s ő megindult a sötét udvaron, vállán a rúddal, melyen vízhordóvedrek csörömpöltek. Csak éppen azt nem bírta, hegy a rengőshasú Bordásné mindig a nyomában járt, ide-oda hessentette, miközben ki nem fogyott a szóból s minden szavával őt dobálta, úgy hajigálva meg szidalmakkal, hogy szinte a testén érezte, mintha görönggyel vették volna célba. Az anyja ellátogatott nagyritkán hozzá, száraz orrához nyomta a zsebkendőjét és szipá költ. Mert örökösen panaszkodtak rá, hogy falánk, az Isten se győzné étellel, ő meg hagyta- Mit is beszélt volna annak a sebesen pislogó aisszonynak, akiről nem is igen hitte, hogy csakugyan az anyja. Az ő anyja erős és indulatos volt, két inas karjával nekiesett Bordásnéiiak, nem úgy, mint AMI A LEGFONTOSABB Irta: Palotai Boris az az idegen, aki türelmetlenül várta, hogy múljék az idő s a vonat elvigye innen. — A tiszta szobába se eresztenek be — tört ki egyszer s nem is érti, hogy miért éppen ezt panaszolta, holott vörös hurkák sajcgiak a hátán. A tiszta szoba keserve később is kísérte, Pesten is a műhelyben, ahol pattanásos Lajival hált egy sánta vaságyban. Ha valamelyikük megfordult, térdrerogyott az ágy, a zajra kijött a mester, frissen húzott ágy szagát hozva a pofonokkal, mert az ajtóból látszottak a damaszt dunnák, amelyből éppen kikelt. S akkor ő ellódította a kezét, mellbe taszította a mestert, hogy lezuhant a lappadt szalmazsákra, a rongyok közé, a szúrós pokrócra — Mi is tiszta szobát akarunk — kiáltotta s végignyargalt a hálón, fejét a dagadt párnákba fúrta, lába a vasalt lepedőn csúszkált. Most, hogy újra felidézte magában ezt a képet, ma este már másodszor, az jutott eszébe, hogy akkor kezdődött... Ami később volt, az már csak folytatása annak, hogy Bordáséknál a nyári kenyhán vetettek neki vackot, a mesternél meg a műhely sarkában. S hogy a rugós ágyak, az ízes ételek, feszeshúsú asszonyok mindig másoknak jutottak. Segédkorában se tudta még, mi eteti a dühét. Csák annyit tudott, hogy össze kell állni Cövekkel, akinek még sosem volt új cipő a lábán. Pedig a bőrgyárban dolgozott, savaktól kimart két keze kellett hozzá, amellyel kaparta a sikamlós bőröket, elformátlanodott lába, amellyel bokáig latyakban állott, hogy fényes cipőkkel teljék meg a raktár, egész cipőhegyekkel, cipőalagutakkal s mégis ellenségesen merednek rá a cipők, amelyek pedig oly kezesek voltak a tenyere alatt •.. És össze kell állni a tanyai fiúval, akit szélnek eresztett az intéző, mert keveselte a kommenciót, sokalta a görnyedést. A szakszervezetben aztán rájött, hogy tele van a világ Cövek Jóskákkal s ha egyet lép, sok-sok tanyai Mihályba botlik s ami egyikkel megesett, minddel megesett már esztendőkkel előtte, meg a nap minden órájában. Akkor már látta, hogy nem négy fal a világ, amelybe beszorította a munka s ha nem is ismeri társai nevét, hajaszínét, morgását, úgy fűzi össze őket a nyomorúság, mint gyermekláncfű szárát a gyermek keze. Ezt sem mondta még ki soha. Csak éppen csinálta a dolgát, mint a többi. Talán egy lépéssel előbbre járt, mert az indulat lódította, hogy a pucér izmukkal hajtják a gépeket, mert a húsuk már rég leolvadt róluk, kedvüket pedig a lendítőkerekek morzsolták szét s ami erő volt bennük, attól tömöttek lettek a raktárak s rajtuk csak a lógó bőr maradt. Ezért szervezte meg a sztrájkot a vasárugyárban. Naponta végigjárta az asszonyokat, akik nyúzottak és keserűek voltak, mintha abban a tíz napban fosztották volna meg őket mindattól, amit sohasem kaptak meg. Egyikük, mint egy fekete macska ráugrott és arcába szórta a kölest. Mert akkor már nyolcadik napja kölesen éltek, a gyermekek hasfáj ósan nyöszörögtek, sebtiben kilötykölt pelenkák száradtak a konyhákban, meleg vízre sem futotta már. A Vukicsék kisfia azok ban a napokban halt meg. Az anyja fel-alá szaladgált az udvaron, tejtől duzzadt mellét tépve, átkozódva, fenyegetőzve, a sztrájkot okolva mindenért. „Azért szenvedtek most, hogy vége legyen a szenvedésteknek" — mondta nekik s mintha valaki pontot tett volna a mondata után, úgy repült felé egy kő. A második sztrájk idején már nem beszéltek kínzásról az asszonyok, hanem jogról és jövőről. Mit bánta ő, hogy kitették a szűrét a gyárból s bárhol jelentkezett, a híre megelőzte, s úgy dobták vissza a könyvét, mint egy szennyes inget- Kő, müvesmunkát végzett, ágyrajárt, nyolcadmagával hált a Fecskeutcában. Még ki se kelt az ágyá- v ból, már elnyúlt benne a másik bérlő, Ica, aki éjszakánként az utcán ácsorgott. Ebből a soha ki nem hűlő ágyból húzta ki a csendőrség, mert valaki beköpte, hogy most sem nyugszik, heccel az urak ellen, olyanra tanítja a népet, ami veszélyes... Ügy töltötte le a büntetését, hogy bent is „veszélyes" dolgokat mondott: a rendről, ame'y mindig alulra rakja a munkást, meg arról, hogyan kell szétrúgni ezt a rendet. Nem volt őneki féltenivalój a, beszélhetett, y Mit kockáztatott? Legfeljebb azt, hogy a kinti börtönt felcseréli egy cellával, a kilométerek meg egy-két méterre zsugoroelnak. összefutnak az emlékei, egymás sarkára taposnak, azt se tudja, melyiket állítsa meg. Talán azt, amikor először ment a csepeli WM-be, hamis papírokkal, kopaszra nyírt fejjel, drót pápaszemmel, s azok se ismerték fel, akiknek tudni kellett róla. Ki gondolta volna, hogy éppen ő az, aki röp-