Uj Szó, 1949. május (2. évfolyam, 18-43.szám)

1949-05-22 / 36. szám, vasárnap

6. UJSZG 1949 május 22 SAS ANDOR: BALAZS BELA Megemlékezés egy harces Irórél 'A hatvanatesztendős Balázs Bélával — elhunytát május 18-án jelentette a budapesti rádió — a huszadik század magyar irodalmának egyik legérdekesebb és legegyénibb képviselője távozott el az élők sorából. A szó legjobb értelmében vett haladó értelmiség köréből származott s mint költő és alkotó kultúrmunkás, rendkívüli .és kivételes energiákat állított annak a teremtő igyekezetnek a szolgálatába, mely a népi demokratikus társadalmi rend talapzatán új művészet házát építi, széles néprétegeket a művészet igazi értékeinek megértésre nevel s ezzel életünknek új értelmet ad. Balázs, mint költő, 1905 körül tűnt fel a budapesti egyetem akkori tanárának, Négyesy Lászlónak ma már legendássá vált stílusgyakorlatain, amelyeken vele együtt Babits Mihály, Kosztolányi Dezső, Juhász Gyula és Tóth Árpád először léptek nyilvánosság elé akkor még nyomtatásban sehol meg nem jelent műveikkel s a stílusgyakorlatok amfiteátrumát zsúfolásig megtöltő egyetemi hallgatóságot valósággal elbűvölték eredetiségükkel és költői szavuk zengésével, új zenéjével. 1910-ben adta ki Balázs első verskötetét, ugyanekkor a Nemzeti Színház bemutatja DckWr Szélpál Margit című drámáját. A század második évtizedében több kötet elbeszélése és v^rse jelent meg. Az első világháborúban önként jelentkezik katonának. Nem holmi militarista elvakultságból, hanem azért megy ki a frontra, hogy a háború szörnyű áldozatait viselő egyszerű emberekkel közösségben maradjon. „Menj, szenvedj te is" — ezt írja elő magának, ez a jelszava. Közlegény sorban szerzett tapasztalatai megnyitják szemét, megvilágosítják társadalmi szemléletét s 1919-ben már a Magyar Tanácsköztársaság írói direktóriumának tagjai között találjuk. Együtt dolgozik szellemi fegyvertársával, Lukács Györggyel, aki ugyanakkor dolgozószobáját, ahonnan korunk egyik legmélyebb gondolkodójának eszméi szálltak világgá, felcseréli a közoktatásügy népbiztosának hivatalával. Ekkor ismeri fel Balázs Béla a forradalmi munka gyakorlatában a marxi-lenini társadalom-formálás jelentőségét s innen kezdve rendületlenül ennek vonalán harcol, küzd, alkot és dolgozik, most bekövetkezett elhúnytáig. Balázs Béla 1918-ig a Nyugat folyóirat írói csoportjához tartozott, versei a nyugatos költők antológiáiban jelennek meg és ®z olvasókat az életérzés sajátságos szubtilitásával, egyéfii elmélyültségével ragadták meg. Másfelől valami gyökeres népiességet szólaltatnak meg, másfélét, emberibbet, a robusztus munka világához közelebb állót, mint amilyen a kendőzött népiesség elvénhedt hagyományában testesült •meg. A kortársak nagyjai közül azonban Balázs nemcsak az új vizeken járó költővel, a magyar proletárokat véreinek tekintő Ady Endrével, hanem a filozófus Lukács Györggyel és a magyar zenének új világjelentőséget szerző Bartók Bélával tartott legbensőbb kapcsolatot. A gondolati elmélyülés, a dialektikusan új látás teszi Balázst a drámáról „és a filmről szóló Írásaiban, nemkülönben esztétikai vonatkotású egyéb tanulmányaiban az ízlés és az irodalomszemlélet nagy eredetiségű irányítójává. Bartókkal pedig, akinek fából faragott királyfiához és a Kékszakállú herceg vára c. operájához Balázs irta a szörtegkönuvet, a költői és a zenei folklore paratlan értékeinek felismerése és napfényre bányász ása teremtett az együttműködésre alapot. 1919-ben a Horthy-reakció elől Balázs külföldre emigrált, egyideig Bécsben él, majd a weimári Németországban. Az emigráció nem jelentett számára tétlen várakozást, hanem serény és nagytermékenységű alkotó munkát. Publikál prózát: mélyértelmű meséket, elbeszéléseket, regényt. Ezeket nem kellett fordítóval németre ültettetnie, mert Balázsnak nemcsak páratlan filozófiai és irodalmi műveltsége volt, hanem párját ritkító, kitűnő nyelvtudása, mely a nyugati nyelvekben épp oly otthonossá tette, mint az orosz nifelvben. (Bratislavában például nemrég orosznyelvű előadást is tartott a film problémáiról.) Németországi tartózkodása alatt egyre inkább a film felé fordult érdeklődése. Megírja A látható ember című könyvét, mely világhírt szerzett neki, mint esztétikusnak. Nemcsak elméleti téren szolgálta a film művészi nemesítésének munkáját, hanem mint filmszövegíró és rendező is. Mikor a hitlerizmus szennyes áradata további munkálkodását lehetetlenné tette, Oroszország adott új otthont, új ösztönzést és új munkalehetőséget az ízlésformálás nagy apostoláhak. Balázst egy életen keresztül az a gondolat foglalkoztatta, hogyan bontakoztathatja ki a film a benne rejlő specifikus művészi és ábrázolási lehetőségeket. Balázs teljesen és mélyen átérezte, hogy a filmművészet, mely a modern technika anyaméhében született s a tömeghatás méretei tekintetében a művészi kifejezés és ábrázolás minden eddigi módját és eszközét túlszárnyalja, milyen esztétikai és szociális felelősséget ró a filmírókra

t rendezőkre és operatőrökre. Balázs a filmalkotás világvártáján állva oktatott, küzdött és irányított, hogy a film ne vulgarizálódjék s ne váljon rossz és reakciós szellemiség terjesztőjévé. Mikor 1945-ben, a felszabadulás után visszatért hazájába, magával hozta zarándokútjának tapasztalatait, elsősorban az oroszországiakat. Tisztelői és tanítványai az országok egész sorában meghívásokkal halmozzák el, hogy mutassa számukra a film megújhodásához és korszerűsítéséhez vezető utat. így ismételten megfordult Bratislavában és Prágában, de nem azért, hogy a jól kiérdemelt hírnév napfényében sütkérezzen, hanem hogy oktasson és alkotni segítsen. Még nemrég itt láttuk Bratislavában, felpattanó elevenségű mozdulataival. Ha nem is arcban, de egész magatartásában valami beethoveni volt, valami dacos és titáni elszántságra valló. Ö is a szépség és az emberiesség egy külön világának' elképzelését hordozta magában s hogy ezt megvalósítsa, minden pillanatban en gardeba helyezkedett a régi roesz híveivel szemben. Akik pedig beszéltek vele, azokat meglepte intellektuális marconasága, mely rendkívüli művészi differenciáltsággal, páratlan műveltséggel, valamint a gondolkodó éles és analitikus szemléletével párosult. Balázs a világműveltség legjobb forrásaiból ivott és élő példa volt arra, hogy a kult úr kapcsolatok gazdagsága nem zárja ki az eredetiséget és nem áll ellentétben a dolgozók társadalmának szolgálatával irodalmi és művészeti téren. Balázs munkássága emlékezetünkbe idézi Lenin mély, bátor és igaz szavait arról, hogy új műveltséget

t proletár-kultúrát csak az emberiség egész fejlődése folyamán kialakult kultúra pontos ismeretével, annak átgyúrása, átdolgozása útján lehet építeni. Hirtelen támadt agyvérzés végzett Balázs Bélával, akit utolsó naipjaüg izzó alkotásvágy járt át s akik még nemrég vele együtt voltak, soha nem gondoltak arra, hogy ez a férfi az élet hetedik évtizedének derekán jár. A sors abban a kivételes adományban részesítette, hogy nem kellett megismernie az elöregedést. Művei sem fognak elavulni. Művészi és gondolati értékük generációkon át fog gyümölcsözni. Táplálni fogják a szellemi munkának azt a lendületét, melyre korunk el van kötelezve. Táplálni fogják, bár nem könnyű olvasmányok. A nem rozsdáló nemes fémanyagok azonban sohasem könnyű fajsúlyúak. Ha arra gondolunk, hogy mennyi terv szunnyadt benne s mi minden maradt lelkében elmondatlanul, szemrehányást érzünk a sors iránt, mely az ilyen szellemi ember életét nem szabta legalább még egy emberöltővel hosszabbra. SIVEHPLOW ÉLETE Szergej Jutkievics orosz rendező mesteri alkotásában pergett le előttünk Szverdlov élforradalmár élete ifjú diákkorától kezdve az 1917-es orosz forradalom hajnalhasadásáig. Szverdlov élete magába foglalja, magába tömöríti azoknak a forradalmároknak a ténykedését, akik céltudatosan, töretlen, tántoríthatatlan hittel és habozás nélkül magukra vállalták mindazokat a veszélyeket, amelyek a cárizmus alatt fenyegették a szocializmus előharcocsait. Mint Lenin, Sztálin és Gorkij méltó kortársa, vállalása tudatos, 'megfontolt és elszánt volt. Fiatal, gondtalan éveitől kezdve élete befejezéséig Szverdlov mindvégig ugyanazon a vonalon előrehalad és a fegyház, a száműzetés csak arra volt jó, hogy a szocializmusban való hite megerősödjön és megnemesedjen. Szverdlov forradalmár volt a javából, mint ahogy Puskin költö volt a javából; élete legválságosabb óráiban is harcolni tudott céltudatosan, erőteljesen a félelem legkisebb árnyéka nélkül. Igazságszeretö életében egyetlen folt, egyetlen törés sem látható, egyetlen olcsó közhellyel sem találkozunk élete folyásában. Hivatottsága tudatában ragyogó DÉRY TIBOR — Adjatok enni! — kiáltotta álmában az ágyban fekvő ember. — Elies vagyok! Édesapám, a mesterné vasárnap is... Nagyon sötét van Itt a veremben, édesapám! Hallja a kutyákat odaát, tűzből vannak s vonitanak, egyre csak vonitanak! A mesterné ... Beh megennék egy jókora karéj búzakenyeret, de egy akkorát, de egy akkorát... Az ajtó kinyílt s a beözönlő holdfényben bokáig érő hálóingben, vállára vetett kendővel egy vastagbokájú, kövér öregasszony lépett az ágy elé. Figyelmesen szemügyre vette az alvó embert, aki a sárga holdvilágban, a fehér vánkos fölött, szúrós orrával, jól kipödört, hosszú bajszával még hegyesebbnek hatott, mint nappali fényben, aztán föléjehajolt s a mutatóujjával megpöccintette az orrát. — Megcsípett a tflzkutya! — panaszolta az alvó s a második oldalára fordult. Az öregasszany elnevette magát s újra rápöccintett az orrára. Minthogy az ember ezúttal csak egy hoszszú kutyamorgással felelt, megfogta a takaró aló! kigyömöszölt vállát, amely úgy szúrt, mint egy rossz emlék s párnás kövér kezével megráncigálta. Hajduska felült az ágyban. — Miket beséélsz te? — kérdezte az öregasszony Az ember álmos szemmel körülnézett a kis deszkakamrában, hosszú, őszülő bajsza két hegye ijedten megmozdult. — Én? — Egy éve összesen nem beszéltél annvit, mint ma éiiel — mondta az anyósa. — Mi lelt? Ügy harsogsz, hogy nem lehet tőled aludni. — Miket beszéltem? — l.érdezte az ember meghökkenve. — Áthallatszott? tisztasággal futotta be pályáját. Pontosan akkor lehelte kl halhatatlan lelkét, amikor teljesítette vállalt feladatát. Az igéret földjén egyetlen percig sem időzött tovább: így maradt meg fiatal harcos élete példaképnek minden öntudatos dolgozó emlékezetében. Jakub Szverdlov maradéktalanul a forradalomnak, az elnyomottakért folyó elszánt harcnak szentelte életét. Kalandos, változatos életében egyetlen ízben sem találkozunk a szerelem édes fűszerével és valószínű, hogy erre nem is volt szüksége, mert életének egyetlen nagy szerelme a forradalmi harc volt, az engesztelhetetlen gyűlölet a cárizmus kegyetlen rendszere ellen, amely az orosz népet utolsó csepp véréig kíméletlenül kiszipolyozta. A film pergése alatt Szverdlov pályafutását visszafojtott lélegzettel figyeftük és úgy tetszett, mintha a cárizmus sötét ege alatt eleven fáklyaként a stafétafutó kitartó lendületével, egyetlen iramban futna, hogy a sötétségben széthintse a fényt, a reményt és végül, a cél előtt, futása még gyorsabb lendületet kap, hogy élete fáklyája aztán egybeolvadjon a 17-es orosz forradalom pirkadó, hajnalt árasztó fényével. Jutkievics művészi rendezésében az orosz film mindezt maradéktalanul érvényre juttatja. Szverdlov életével együtt az orosz forradalom történelme is páratlan meggyőző erővel domborodik ki. Egyetlen rendező sem merte ily mély és őszinte realitással, ily emberi megértéssel •megmutatni a forradalom kelepcéit, tévutait, mint ez az orosz rendező. Szverdlov pályájával a cárizmus sötét, zavaros rendszere és hatalmasan kiterjedő spiclihálózata is felszínre kerül. Ugyanakkor Szverdlov forradalmi munkatársairól is pontos képet kap a néző. És itt, éppen itt van az a megdöbbentő és egyben megredítő jelenség, amit a rendező mesteri művészettel, biztos kézzel elénk tár. Megmutatja, hogy a becsületes forradalmárok között is, akik őszintén harcoltak a szocializmus győzelméért, olyan is akad, aki eltéved, mert nem tartja meg pontosan a megszabott irányvonalat, mert nem igazodik a lenini tanokhoz, melyek a törvény erejével meghatározzák a forradalom, a szocializmus útját és hatáskörét. A rendező világosan és egyértelműen bemutatja, hogy az élet harca nem elég ahhoz, hogy valakinek megbocsássák a hibáit, ha eltér a megszabott Irányvonaltól, az egyenes útról, amely első és utolsó sorban ,a dolgozót tartja szem előtt. A szocializmus nem ismer önkényt, a szocializmus csak az építőmunkát ismeri el, amely a dolgozók közös érdekében történik. Az orosz színészek ebben a filmben a legkisebb szerepet is lelkiismeretes gonddal és mesteri alakítással játszották. A főszereplőtől kezdve a legkisebb epizódistáig olyan művészi együttes képét adják melynek minden egyes tagja pontosan tisztában van egy-egy mozdulat, arcfintor súlyával és jelentőségével. A rendező munkájával oly feladatot teljesített, amely már az úttörés jellegével bír. Szergej Jutkievics ezzel a filmmel bebizonyította, hogy igazi vérbeli művész és alkotó lázával, teremtő erejével életet lehelhet a holt anyagba. Egyetlen jelenettel egy aszociációval. képhasonlattal távolságokat, éveket tud zökkenés nélkül áthidalni. A néző szívesen, örömmel hagyja magát sodortatni, mert az eleven feszültség izgalmával tartja öt fogva a rendező. A nagyvonalú orosz filmből csak egy epizódot ragadunk kl. Csupán egy virágos porceláncsészéröl lesa itt szó, mégis, ez a csésze, ha tehetséges emberek kezébe kerül, forrásává válik az emberi léleknek. Ez a csésze forró vizet tartalmazott, mellyel egy munkásasszony le akarta forrázni Szverdlovot, mert beteg urát a forradalom veszélyes útjára csábította. Nála, az ö szegényes lakásában tartották meg a szocializmus elöharcosai titkos összejövetelüket, ahol pontosan megbeszélték további programjukat. Az asszonynak három gyermeke volt, félt, rettegett érettük, hevesen tiltakozott aa összejövetelek ellen és azzal fenyette meg beteg, tehetetlen férjét, hogy leforrázza Szverdlovot, mert tudta, hogy a forradalmároknak ö a vezetője, az irányadója és összetartó ereje. Az asszony már kezében tartja a csészét a forró vízzel, de Szverdlov egyetlen mozdulattal sem hátrál, ott áll az asszonnyal szemben, nyugodt és varázslatos hangjával próbálja lecsillapítani. Az asszony elszántsága azonban engesztelhetetlen és akkor, a válságos pillanatban tízéves kisfia Szverdlov elé ugrik és testével megvédi. A gyermek lépése döntően hat az anyjára. Szverdlov, mielőtt elmegy, a cári spiclik elcsípik és a fegyházba hurcolják, még árra kéri az asszonyt mély emberi részvéttel, hogy tanuljon meg élni. És az asszony nemcsak élni, har nem gondolkodni is megtanul. Évek multán, amikor a forradalom tért nyert, ugyanabban a csészében felnőtt fiával küldi Szverdlovnak a tápláló vajat, Szverdlov a felnőtt fiút a csésze révén ismeri fel. Így válik a haláltosztogató csésze életadó jelképpé. És hogy a kép teljes legyen, a csésze abban a pillanatban zúzódik darabokra, amikor Szverdlov Lenin karjaiban, a világ proletárjait védő karjaiban leheli ki élete utolsó leheletét. Szabó Béla Az öregasszony újra elnevette magát. — Ho^y át-e? De úgy ám, hogy az egész hazat felverted. Még a másik scobából is átkiáltott a lányod, hogy nézzük meg, kit gyilkolnak a kertben, ő nem mer kimenni. — Hű, a jó béklyójátl — morogta az ember és szégyenkezve behúzta lejét a kibökött válla közé. Egyideig némán nézte a paplan alatt idegesen mozgó lábujjait, aztán mind a két kezével keményen megpödörte a bajszát. — Menjen vissza az ágyába — dörmögte — majd befogom a számat. — Mi bajod a hasaddal? — ismételte az anyósa a kíváncsian összegyűrt homloka alatt — Ehes vagy? Az ember lassan, meggondoltan letolta előbb az egyik, majd a másik lábát a deszkapadlóra, aztán a takarót a dereka köré csavarta, felállt. Olyan unalmasan hosszú volt, hogy egy jó ásításnyi ideig eltartott, amíg kiegyenesedett. Az öregasszony önkéntelenül hátralépett: fenyegetően hegyes bajszával, szúrós vállával a lába kunkorodó nagyujjával úgy hatott, mintha rögtön egy óriási lyukat akarna fúrni a levegőbe. A tekintete is szúrós volt. a könyökét, könyöklésre készen, kikifelé fordítva viselte, térde minden lépésnél szigorúan belebökött a világba. — Mi bajod a hasaddal? — ismételte az öregasszony, az ajtó felé húzódva. Hajduska a gyomrára tette nagy lapáttenyerét — Semmi, könyörgöm — mondta. Az öregasszony összébbhúzta a vállán a kendőt. — Nem tesz jót neked, fiam az a gyári koszt, igaz-e? — hu nyorított az emberre. — Miért nem kérsz a feleségedtől ebédet? Ma-holnap harminc éve, hogy összeadtak benneteket már kitanulhatta volna • a gyomrodat. — Nincs nekem, könyörgöm, semmi bajom a gyomrommal — mondta az ember s az anyósa csúfolkodó tekintete elől gyorsan lecsúztatta a kezét a hasáról. Vagy három hete ételmérgezést kapott a gyárban; kacsatojással gyúrták meg a tésztát s száznál több ember megbetegedett. Hajduska két napi hányással, koplalással megúszta, de egyébként is gyenge gyomra azóta még sűrűbben békétlenkedett; a holdfényben most is csupa fekete verem vol taz arca. — Nem mersz szólni a feleségednek, mi? — mondta az öregasszony csúfondárosan megvillanó szemmel s a vállával a fal feé intett. A túlsó szobából áthallatszott az aszszony kövér szuszogása. — Áldott jó ember vagy te, tudtam én azt, hogy kihez adom a lányomat! —. Menjen aludni, megfázik! — n\on«a az ember. Maga már nem feküdt, vissza, nehogy álmában újra felkiabálja a házat. A sarokban álló ládából kiszedett két magafaragta babát, a háromlábú zsámolyt kitette a holdfényes küszöbre s egy finom reszelővel szép, göndör hajat bodorított nekik. Mire elkészült, már meg is hajnalodott. Lábujjhegyen kiment a konyhába, tüzet rakott, megfőzte kávéját. A lánya csak egy félórával később szokott felkelni, elkészíteni a szomszédos kisüzemben dolgozó férjét, felesége pedig ilyenkor még aludt. Megszokta lánykorában, amikor apja, az uradalmi kovácsmester, iparoskisasszonynak nevelte. Az óbudai Hajógyárnál szállt fel a Hévre. Egy korai szerelvényt csípett el s még ülőhelyhez ls jutott volna, ha át nem engedi egy mögötte szuszogó, lihegő öregembernek, aki alighogy leült, rögtön olvan megbékélten szedte a levegőt. mintha hirtelenében húsz évet fiatalodott volna. A következő állomásnál már egymás tyúkszemét taposták az emberek. Hajduskát, aki hosszú nyakát kinyomva egyik szomszédja Szabad Népébe olvasott bele, két paddal előbbre sodorták, egy gyári tűzoltó s egy nagy, pirosképű lány közé. — Fatter — mondta a lány egyidő múlva — vegye ki a bajszát a szájamból! — Körülötte az emberek hangosan nevettek. Hajduska kinézett az ablakon a Duna ezüst víztükrére* amely reggeli fényét, mint egy puha fátylat, ráaggatta szögletes arcára. Száján csend ült, kócos, dérütötte hajában fáradtság; az átvirrasztott éjszaka még a tagjaiban zsibongott. Nem szokott máskor álmában beszélni, csak inaskorában volt egy párhónapos korszaka — közvetlenül azután, hogy a pusztai cselédházból elkerült az uradalmi kovácsműhelybe, későbbi apósához — amikor éjszakánként az álom nyelvére futtatta elnyomott gyermeki riadalmait. A mesterné, aki a kisinast rögtön pesztonkának fogta a gyerekei mellé, hamarosan átköltöztette az istállóba éjszakára s itt, az állatok meleg lehelletében a gyerek egy idő múlva meg is nyugodott Azóta is csendben tölti az éjszakáit, — mint ahogy a nappalait is. S most mi történt vele? Sokan vártak a Margit-hídi villamosmegállónál; minthogy volt ideje, gyalog vágott neki a napsütötte Mártírok útjának. Egy kapu előtt egy rongyos kisgyerek a szemétkosárban vizslatott: ezt elnézegette egv darabig. A gverek megijedt a bajszától s továbbáüt. Munkábatartó gyalogos ember kevés iárt az utcán,' csak a villamosok zakatoltak teljes megterheléssel a reggeli napfényben. De a Lövőház utca sarkán már csikorgott a kövezet a gvár felé siető tömeg talna alatt, a micisankák kalaook, faládikak. aktatáskák három iránvból szaladtak össze a iárdaszéli fik verébcstnoTása alá Hsiduska is önkéntele-' n"1 meggyorsította a bakancsa kopogását. ÍFolytatjukJ