Új Szatmár, 1912. november (1. évfolyam, 180-204. szám)

1912-11-05 / 182. szám

Rossz esztendő A naptár azt mutatja, hogy uj hónaphoz értünj£^~a& esztendőnek _ /a. J^egyvuj időszaká­hoz. Talán észre sem vennénk ezt, ha naptárunk nem volna, mert ugyan miben kü­lönbözik egyik hónapunk másik hónapunktól ? Semmiben sem. Minden napunk egyforma, egyforma a gondokban, aggodalmakban és örömtelenségek- ben. Napról-napra robotolunk, eről­ködünk, küzdünk a megélhetésért és változatlan szürkeséggel tenget­jük napjainkat. Akár október, akár november: mindegy. Remegünk a holnaptól, a holnap bizonytalansá- tól. A napok, hónapok elröppennek gondokba szülylyedt, robotba haj­tott fejünk felett, alig vesszük észre. Most uj hónapot jelez a nap­tári dátum és önkéntelenül is a múlófélben levő esztendőre kell gondolnunk, az 1912. esztendőre, melynél megviselőbb, nyomasztóbb esztendeje nem volt még a ma­gyarnak. A mohácsi vész idején sem volt talán válságosabb, ijesz­tőbb a magyar nemzet helyzete és sorsa, mint ezen évben. Nem egy harcos ellenség fenyegeti most az országot, mellyel bátran szembe le­het szállani, melynek csapásait el lehet hárítani, hanem minden vész, ami csak veszélyeztethet egy nem­zeti létet, lezúdult ránk. Minden baj összefogott ellenünk, mintha az egész világ vesztünkre törne. A kiimánk hirtelen megválto­zott. Az eddigi gyakorlat szerint télen hideg, nyáron meleg szokott Évf, 182, s. Saiatinár-M émetl 1912 november 5 Kedd lenni. Erre az alapigazságra az 1912. esztendő alaposan rácáfolt. Az enyhe, fagymentes télre der­mesztő tavasz következett, melyet hideg, esős nyár váltott fel. Az idő­járás minden naptári bölcsességet meghazudtolt, hiába csapták össze álmélkodásukban kezeiket tudós meteorológusaink. Természetszerűleg egyik baj vonzza, illetőleg okozza a másikat. Az események szerves kapcsolata folytán nemcsak az áldás hull csős­tül, hanem a baj is. Az abnormális időjárás: a nyári tél és a téli nyár szomorú következménye az lett, hogy az enyhe télben kihajtott ve­tés a tavaszi nidegben elfagyott és ami kevés gabona, gyümölcs, szőlő megmaradt, az örökös nyári eső­zésben nem tudott jóra érni. Ma­gyarország, ez a tejben-mézben úszó, agrikultur ország valóságos éhínség előtt áll, mert a végletekig fokozott drágaság ezer és ezer sze­gény ember számára lehetetlenné teszi még a megélhetéshez szüksé­ges élelmiszereknek a beszerzését is. Egy statisztikus igen könnyen kimutathatná, hogy kétszer annyit dolgozunk, mint azelőtt, de munkák gyümölcse csak félszer annyi. Mind­ennek a tetejébe jött a szörnyű pénzválság, mely gazdasági katasz­trófával fenyeget. Az 1912. év csapásainak soro­zatát ezzel még korántsem merítet­tük ki. Talán a természeti csapá­soknál is vészthozóbb és megret- tentőbb az a csapás, melyet a po­litikai helyzet mért nemzeti létünkre. Egy kis látókörű, fanatizmustól el­vakult ember kezei közé ragadta az ország gyeplőjét és uralmának romlasztó hatása alatt a hipnoti­zált parlamenti többség az állam­csínyeknek valóságos sorozatát kö­vette el. A nemzet életbe vágó érdekeit kicsinyes egyéni érdekek szolgálatába szegődtették. A nyo­masztó nyomorban fuldokló nem­zetre elviselhetetlenül súlyos ter­heket róttak és az ez ellen tilta­kozó becsületes hazafiakat meg­rendítő brutalitással űzték ki a törvényhozásból, megakadályozva őket törvényhozói feladatuk telje­sítésében. Az ezer gondban gyötrődő nemzet feljajdulva tiltakozott a sérelmek ellen és megmozdult, hogy lerázza a reá nehezedő oli­garcha-kormányt. De hiába! A szuronyoknak és ^puskáknak egy ember parancsol ma Magyarorszá­gon és ez azt rendelte, hogy a tiltakozókat el kell némitani. A főváros utcáin valóságos forrada­lom zajlott le, amelynek hullámai remegő lázba döntötték az egész országot. Polgárvér ömlött az ut­cán, a nyugalmat feldúlta a bel- viszály és remegve gondolunk az egykor hatalmas Török-birodalom sorsára, amelynek sírját szintén a pártokra szakadás és a demorali­záló gyűlölködés ásta meg. De még ezzel nincs vége a sorozatnak. A természeti csapá­soktól megtört, politikai katasztró­fáktól agyonzaklatott nemzetre le­csapott a háború réme. A Balká­non rejtetten izzó parázs hatalmas lángra lobbant és félő, hogy a szomszédságban dúló tűzvész láng­jai hozzánk is átcsapnak. A háború kezdete óta nincs egy nyugodt pillanatunk. A gazdasági téren szen­vedett súlyos veszteségekkel már túlságosan is megfizettük a hadi sarcot, de a nagy bizonytalanság: lesz-e háború, avagy nem, folyto­nos aggodalomban tartja a nem­zetet, amely méltán riad vissza a rettenetes és reánk nézve teljesen céltalan vérontástól . . . . . . Csupa csapás, megannyi „Uj Szatmár“ női yiaimiitá? Károlyi - közben. Ära 6 fillér.

Next

/
Thumbnails
Contents