Új Szatmár, 1912. június (1. évfolyam, 53-76. szám)
1912-06-13 / 62. szám
. radikális politikai napilap Csupa rom és romlás (k) Rémületes elgondolni, mi lesz ebben a szerencsétlen országban, ha a munkásság ökle egyszerre a magasba lendül. Mi lesz, ha egyszer csak kevésnek bizonyul, a hány csendőrkard és manli- chér van egész Magyarörszágon, ha a szuronyok sokaságát munkáskarok sokasága fogja iszonyatosabbá tenni. Már hallani ennek a szörnyű zivatarnak egyre közeledő moraját, érezni lehet a levegő mágnes- ségén, hogy rövidesen veszedelmes őselemek fognak összecsapni s az érzékenyebb lelkek már előre bor- zadoznak. Hiába tapsol a Tisza-gárda. hiába mutogatja beteges önérzettel a geszti gróf a vértől csöpögő operatőrkést: hogy most már nyugalom következik, mert a nemzet radikálisan megoperáltatott —a nyugalmat nem lehet olyan könnyen erre az országra szuggerálni, akárcsak a tapsoló és elérzékenyülő hódolatot a mungópárt gerinctelenjeire. íme, már lázad az ország munkássága, forronganak az alkotmány sáncaiból szuronnyal és rendőrkarddal kikergetett proletárok. Hiába fekszik reá az önkény a sajtójukra, hiába próbálja elnémi- tani százszor egymásután: a lefoglalt cikkek fehéren maradt lapjai hatalmasabban érttetik meg a vidéki munkássággal a forradalmi eszméket, mint a legdemosztene- szibb filipikkák, vagy akár a véres kardok, amelyek a középkori háborúk borzalmait jelezték. Már mozgolódnak a végek: Pozsony, Temesvár, Kassa, Arad, és egyre több városba harap a lángoló s egyre összébb szoruló gyűrű. Már itt van közelünkben a munkás- forradalom, itt van a szomszédos Debrecenben s nem lehet tudni, melyik pillanatban ér el mihozzánk és hág túl rajtunk. Csupa rom és romlás ennek a szegény és nyomorult országnak a múltja, romboló háborúk üszkével írták meg az eddigi történetét: a „dicsőséges“ hajdankorát, de jövendője még sivárabb éslesujtóbb. Gyáripar, ami a huszadik század minden kulturállamának éltetője, úgyszólván alig van ebben a leromlott Kánaánban s azt a cse- nevész ipart is, melyet az utóbbi pár esztendő akarása erőszakolt a vidéki városokra, mostkéttüz közé szorítja a gazdasági pangás meg az általános sztrájk fel-felcsapó li- dérclángja. De mégis szép és szimpátikus a tömegek összetartása, imponáló az erő, melynek öntudatos részével ezideig nem igen számoltak azok, kik annak öntudatlan értékét használták és kihasználták, szép és örvendetes minden lépés, melyet a népjogok elérése felé tesz a proletár- öntudat. És végeredményben a demokrácia mégis csak kivívja győzelmeit, s ha rom és romlás kiséri is ezeket a győzelmeket, ezért az élniakaró, a jogokat óhajtó tömegeket okolni nem szabad, egyedül I. évi. 62. sz. Sasatmár-Németi 1912 junius 13 Csütörtök Hz 113 SZHTÜ1BR tárcája Leányok. Szűk rézágyban két kis leány feküdt szorosan egymásmelleit, nem gyermekek már, de még nem asszonyok. Testvérek voltak; élték a hozzájuk hasonló jómódú polgárlányok életét és csak ilyenkor jutottak hozzá, hogy igazán testvérei legyenek egymásnak. Ha jött a lefekvés órája, szépen levetkőztek és lefeküdtek a lábtól állított fehér ágyacskákba. Elköszöntek a szemüveges misstől, aki minden este ugyanazon szavakkal mondta el ugyanazt: hogy az ágyban Jókait olvasni — a Jó- kai-imádás korszakában voltak — tilos és valahogy meg ne próbáljanak az egymás ágyába menni. A lámpát eloltották, a miss kiment,, egy ideig csend volt, aztán a kisebbik, a barnq^b, leugrott az ágyról, nesztelen léptekkel nénjéhez futott és kötelességszerüen, megszokottan befeküdt a fal mellé. És az utcalámpástól bevilágitott éjszakában a beszélgetés az állandó tárgyról, az anyjukról, megkezdődött. — Láttad — lehelte fáradt, szomorú hangon az idősebb — láttad, ma a doktor megcsókolta és ő nem szólt semmit . . . A kicsi nem felelt semmit, csak még közelebb húzódott nénjéhez, karját nyaka alá vonta és úgy hallgatta tovább nénjé- nek halk, szinte melle mélyéből jövő beszédét. * — Az utcán megfordulnak utánunk az emberek, liváncsi, kutató tekintettel végignéznek, úgy kérdezik : Ugy-e a szép Tótné lányai? Vajon ezek is ? A lányok, ha látnak, átmennek a túlsó oldalra, a legjobb barátném, a Bede már nem is köszön . . . Itt elcsuklo+'' a lány szava, látszott, hogy nagyon fáj neki, hogy a legjobb barátnője, akivel mindég együtt voltak, akivel közös volt még az ideáljuk is és aki szép, francia felirásu szentképekkel látta el őt, a misztikust tudatán kívül imádó kis zsidólány, még az is elhagyta. Módfelett szerette e kis nő-ember önmagát és most úgy érezte, hogy vége mindennek: az ő leányságának karrierje, anélkül, hogy megkezdődött volna, már be is fejeződött. Nem akar még. És mindez az anyja, a szép özvegy ügyvédnő miatt, aki csak nem akar megöregedni és épen két évvel a férje halála után sötét ruhában járni a lányosodó gyermekei kedvéért. Úgy látszik, hogy húga js megérezte, hogy az idősebbnek nem anyja, hanem enmaga a fontos, a saját jövőjét szánja, a soha el nem jövő érvényesülésén szomorúi el, mert felült ágyában, felcsavarta a villanyt, lábait maga alá húzta és valahová messze nézve fék í télt fejének könnyes lámpásaival, besz< kezdett. — A mama . . . Azt i »adják, rossz és nem törődik velünk. 1 te bejön és megcsókol, aztán elmegy, e i az egész. Mi pedig fölnövünk egyed- nála nélkül, úgy ahogy lehet. Ezt mondj k . . . Mégis Ára 6 fülér.
