Új Szatmár, 1912. március (1. évfolyam, 1-5. szám)
1912-03-27 / 1. szám
2. oldal UjJmimm 1912. március 27 akik kezdték hangoztatni, hogy ők is demokraták, de komolyan. Egészen közönséges, homályos, sőt néha túlságosan is világos származású emberek bátorságot .vettek maguknak, hogy ők is demokraták legyenek, majdnem úgy, mint Deák Ferenc, Andrássy Gyula, Tisza Kálmán és gróf Károlyi Gábor. Azzal az eltéréssel, hogy ők szerettek volna látni is valamit abból a magyar demokráciából. A mesebéli király csodaköpenyének története volt az. A nagyurak elhitették a néppel, hogy a király felkent személyét tündérkezek szőtte finom palást födi, és a nép bámulta a regésszép- ségü ruhadarabot, mig egy ember el nem kiáltotta magát, hogy hiszen a királyon nincsen semmi, a király meztelenül ül lován! Amire az egész nép hahotában tört ki és fel- zugott, hogy hiszen a királyon nincs semmi, a király meztelenül ül a lován! A megérkezett magyar demokraták elkiálltották magukat, hogy nincs, egy szemernyi sincs a magyar demokráciából, és attól a pillanattól kezdve csodás átalakuláson ment keresztül a magyar közvélemény. Először is a születés és vagyon előjogán élő osztályok szüntették be sürgősen hazugságaiknak azt a fióküzletét, amely uraságoktól levetett demokrata-frázisok forgalomba lelket a felekezeteknek adták albérletbe az ország urai. A magyar demokratikus politika első programmpontja tehát az iskolák államosítása. Ha a polgárság igy önmagát meghódította, mert azt kell tennie, akkor indulhat csak újabb küzdelembe, az államhatalom fellegvárának bevételére. Az anyagi eszközeitől megfosztott, kizsákmányolt polgárság az ország közéletét a maga javára csak egy uj adózási rendszerrel alakithaja át, amely a közterheket a vagyon által fizetteti. A magyar demokrácia tehát a progresszív adózásért küzd. Mindezek cáák az általános egyenlő és titkos választójog alapján érhetők el, mert mindaddig, mig a polgárság és a nép többséghez nem jut, lehetetlen olyan vívmányokról beszélni, amelyek megdöntik a Tisza István féle reakciót. A magyar demokrácia tehát önmegalapitása előtt áll és sorsa összeolvad a választójog sorsával. Választójogos politika és demokratikus politika egyet jelentenek. Ez a politika is azt mondja, mint ahogy a reakciósok mondják: — Magyarország a magyaroké. De hozzáteszi, hogy az összes magyaroké; a szatmári iparosoké, gazdáké és latájnereké, akik eddig igazán semmit sem kaptak ebből a hozatalával foglalkozott. Ez még egészen természetes lett volna. Hanem egyéb is történt; sokkal csodásabb fordulat. Mig ugyanis régen olyanok demokratáskodtak, akiknek úgy kellett a demokrácia, mint a magyarnak a pofon, a fordulat után azok az éhező elemek fordultak a demokrácia ellen, akiknek az olyan szükséges volna, mint az a falat kenyér, amelyet alig bírnak megkeresni. Vannak éhes reakciósaink. Az egész éhező értelmiség, amelyet megzavartak a nemzeti kaszinóból tervszerűen s|erjedt honszerelmi elméletek, idegenül állott a polgári demokrácia tanai előtt. Grófi vezérek köré csoportosulva beállott a kórusba, amely a polgári törekvések embereit gazembernek — sőt, szocialistának — sőt, zsidónak bélyegezte. Itt áll ma a magyar demokrácia sorsa és itt tart ma a magyar politika. Mert nem szabad hinni, hogy a magyar politikát igazában a pót- tartalékos határozat mozgatja. Az ország birtokáért folyik a harc Magyarország urai és Magyarország polgársága között. Végsorban a demokráciának győznie kell, mert még nem volt példa az ellenkezőre. Ennek q, győzelemnek az útja mindenekelőtt magának a polgárságnak a lelkén át vezet. Ezt a régi tündérvilág, mikor a vidéki sajtó nem érintve a nagy expresszek dübörgő rohanásának szelétől, szépen beledohogta kis piszkos íüstgomolyát a pályáját övező vidéki élet csöndes vadonjába. Én magam is hallottam ilyen irányú szándékos törekvést helybeli „mérvadó“ férfiaktól. (Hogy a sokféle adó közé miért nem veszik fel a „mérvadót“ is; legalább nem maradna ingyenbe a helybeli nagyság édes dicsősége). Arra törekedtek, hogy mint régen, a mindenkori polgár- mester és politikai vezértársai nagysága töltsön meg minden hasábot, s ha esotleg maradna egy kis hely, akkor a közvetlen környezet legyen benne kiszolgálva, leges- legvégül pedig Szatmár 160 év előtti műtörténelme eredeti forrás munkák nyomán s ha még ezeknek az égető sajtófeladatnak ilyetén megoldása még mindig teret hagyna, akkor legyen az a tér nyilttér, amelyben a tyukszemhágó gavallérok adogatják át egymást a közmegvetésnekf Az ilyen hangulatba ringatott sajtónak azután persze minden nagyszerű, ami illetékes helyről jön, és miután nem illetékes helyek amúgy sem juthattak szóhoz, egy fölemelő harmóniában emelkedik majd a menyekig az egész város közélete. És törölni akarták azt a pár esztendőt a helybeli sajtó életéből, amelyek alatt nem lehetett eprészni menetközben és nem értünk rá minden héten Szat- máron egy embert felfedezni, akit csak tévedésből nem fektettek még a panteonba. ' Csakhogy bolond dolog ez, mégis úgy van, hogy az élet nem párttaktika és ott nem lehet „törölni.“ Azoknál a ránknézve előkelő, de ránknézve meglehetősen idegen gondolkodású uraknál, akik a háziálattá szelídített szatmári sajtót megirányitották — ezeknél az uraknál még nagyobb emberek is voltak már. Ez az állítás ugyan soha sem volt benne az ő sajtójukban, de azért mégis voltak nagyobb emberek. Például II. József is kimondta halálos ágyán, hogy az a tiz év, amig ő uralkodott, nem volt és kitöröltetik az ország történetéből. Mint az egykorú iró nevezte „a parasztok és zsidók istene“, ez a nagylelkű uralkodó mindenkivel birt, csak a históriával nem birt, amely épen olyan Halsburg, mint ő volt, mert legtöbb esetben nem tanul, de sohasem felgd. A história nem felejtette el, hogy tiz évig a „parasztok és zsidók“ érdekében kormányoztak Magyarországon És időnként megmozdul valami; egy fajra vágyó, nem is tudatos visszaemlékezés az első magyarországi szabadságra. Hiába mondta a nagy császár haldokló ajka, hogy ez nem történt; azért még is megtörtént és nem lehetett minden további nélkül visszaállítani a régi elnyomást. Valahogy igy volt ez a Szatmári sajtóval is. Hiába csináltak a ránk nézve előkelő, de ránk nézve idegen urak sajtót a saját nagy képükre és nagy hasonlatosságukra és hiába mondták ki, hogy az a kis időköz, mig a vicinális sajtó sebes tempóban nekik szaladt és nem engedte meg, hogy útközben idillezzenek és ep- résszenek, — az az idő nem volt és le- iratik, az az idő mégis volt, és mindenki érzi, hogy az egész közönség visszavágyta az időt, mikor a sajtó neki és ő érette lármázott. Bocsánat a bohém szóért, de a sajtónak ugatnia kell. Csakhogy nem felülről lefelé, hanem alulról fölfelé. A sajtónak idegesnek, nyugtalannak és gyorsnak bámul ha a szatmári asszony arcképét látja, mert Friss Lenke oly finom és aprólékos művészettel dolgozza ki a fényképeket, hogy távoli vidékeken is elismeréssel adóznak neki
