Új Szántás, 1948 (2. évfolyam, 1-10. szám)

1948-02-01 / 2. szám

leg határoztak, hogy holnap reggel az egyetemi ifjúság bevonásával tüntetési rendeznek s a tizenkét pontot, amennyire lehet, mingyárt életbe léptetik. Semmi körülmények közt nem tágítanak, sőt ha kell, szembeszállnak a szuronyokkal is.

Kiosztották egymásközt a szerepeket; Irinyi Petőfit kívánta megbízni a tizenkét pont proklamálásáml. Petőfi szabadkozott, hogy 5 egy verset fog felolvasni, hanem egy kis népszerű bevezetéssel Jókai terjessze elő a pontokat. Vahot Imre már az ajtóban volt, mikor eszébe jutott, hogy be kellene venni a pontok közé a rab Táncsics Mihály szabadonbocsátását is, mire ebben is megállapodlak és megint módosították a pontokat. A katonaságról szóló tizedik és tizenegyedik pontot összevonván, a tizenegyedik helyére „a politikai államfoglyok szabadon bocsátását“ szúrták be. A szövegezéssel Jókai bízatott meg.

Két órát ütött a tornyokban a csöndes éjben, mikor a „Közvélemény asztala“ eloszlott azzal a jelszóval: „Nyolc órakor reggel itt legyünk!“

Jókai és Petőfi sietve lépegettek Lendvag-köpenyegeikbe burkolózva a Dohány-utca felé a közös lakásra. A lámpák bágyadtan pislákoltak az utcákon, mingyárt kiégnek. Nyugat felől szürke felhők száguldottak az égbolton (holnap nem lesz jó idő), a hold sietve bujt a felhőrongyok alá.

Holnap talán megint visszatér, de az öreg Magyarországot nem találja itt többé.

MIKSZÁTH KÁLMÁN

A MÁRCIUSI IFJAK NEM ALKUSZNAK

í.

„Bújj el, Jankó, mert háború lesz, már itt van a szomszédban, Olaszországban ... be szeretnélek lóháton látni avval a pörge kalapoddal." Petőfi Sándor írta e sorokat 1848 január 29-én kelt levelében kedves komájának, a ,,Toldi “-jával híressé vált szalonlai jegyzőnek. A pozsonyi diétán meg éppen ekkor veinek véget a tekintetes" Karok és Rendék förgeteges vitájuknak, amely afelett folyt hetek óta, hogy vájjon a tervezett Feliratban közöljék-e sérelmeiket a királyi Felséggel, résziétezzék-e egyáltalán azokat vagy pedig csak úgy, finoman érintve, nagy általánosságban célozzanak a bajokra. Persze, hogy az óvatosak, a mérsékeltek, az „okosak“ győztek. Gróf Apponyi György királyi kancellár pedig, megrettenve, hogy az ellenzék okvetetlenkedése folytán még valami „bolond“ határozatot hozhatnak a tekintetes Karok és Rendek, sebtiben előkerít Bécsből egy királyi leiratot, melyben V. Ferdinánd burkolt Ígéretet tesz arra, hogy az országgyűlés előtt annyira gyűlöletes adminisztrátorok ügyét megnyugtatóan kívánja rendezni, s addig is: „Megvárja az országgyűléstől, hogy a féltékenységek félret ételév el, elfogultság nélkül szorítkozzék törvényhozói kötelességének teljesítésére.“ S tán éppen azon a napon, amikor Petőfi Sándor képzeletében az első szabadságharcos honvéd képe kirajzolódik a bihari puszta síkjára, talán éppen akkor szövegezik a tekintetes Karok és Rendek megelégedett hangú, köszönő Feliratukat a királynak és sérelmeik orvoslását a „Fölség királyi szavának szentségébe vetett legőszintébb bizalommal reményük“.

Pedig csak egy kicsit kellett volna túl látniok a hazai palánkon, észrevehették volna azt a nagy változást, ami az utolsó évben Európa nyugatán végbement. Láthatták volna, hogy sorra ragadnak fegyvert a nyugati népek elnyomóik és gyarmatosítóik ellen. S ime Magyarorszá84