Új Szántás, 1948 (2. évfolyam, 1-10. szám)

1948-02-01 / 2. szám

Adni-venni se nagyon utazott. ELadnivalója alig volt, hiszen munkájának minden hasznát lefölözte a földesúr. Elmaradott volt a gazdálkodása, nemcsak a tudatlansága miatt, hanem azért is, mert nem törte magát nagyon, ha úgyse övé a haszon. Ehhez a gazdálkodáshoz gyárban készült, messziről „utazó“ gépek se kellettek, csak primitív szerszámok, amiket falusi mesterember is elő tud állítani. Ma például cséplőgéppel csépelnek, annak százféle alkatrésze van — akkor meg cséphadaróval, ahhoz csak egy alkalmatos fa meg egy ügyes faragó kell.

Egyébként is igénytelenek voltak a jobbágyok, mint minden ember, akinek nincs joga, emberi méltósága. Azt ették, ami a földjükön termett — kivéve a kopár felvidék lakóit, akik nyaranta aratóbandába gyűlve legyalogoltak az Alföldre, megkeresni a télirevalót. Ami a ruhára kellett, az is kikerült a faluból vagy éppen a családból: magukí szőtték-fonták-varrták-hímezték az asszonyok. Nem is lehetett volna túl kényesen öltözködniök, hiszen a törvények is tiltották, hogy „uras“ ruhában járjon a jobbágy.

Be volt zárva a falu: se ki, se be. Zárt volt a szellemi élete is. írás-olvasás ritka helyen volt divat, nem juthattak új gondolatok a faluba. A régi, évszázados műveltség szállt nemzedékről-nemzedékre. Az ősi formák: nóták, mesék, hímzések, faragások buja tenyészete volt szinte az egyetlen életjelenség a faluban: művészetében élte ki magát az élet minden lehetőségétől elzárt magyar nép. Ami újdonság eljutott hozzá: új hír valami vándorlegénytől, újfajta nóta a földesúri kastélyból, azt is átformálta a maga képére, beillesztette mesevilágába, zenéjébe.

Ezt a zártságot, mozdulatlanságot, élettelenséget jelképezi a közlekedés fogyatkozása, a vasút nemléte. Hozzá kell tennünk: az országutakra sem volt nagy szükség. Jellemző a régi csúfolódó mondás a magyar útépítésről: „Raktak vala sarat sárra és nevezék azt országúin ak“.

Azt hihetnénk esetleg, hogy az eddig elmondottak csak a jobbágyokra érvényesek. Hát a nemesek?

A nemesek tekintélyes része, a bocskoros nemesek, maguk is parasztmódra éltek kis telkükön. Csak annyival volt „magasabbrendű“ az életük, hogy tisztújításkor beszekereztek a megyeszékhelyre szavazni és főleg verekedni annak az érdekében, aki többet fizet vagy jobban etet-itat.

A földbirtokos nemesek életrendje megint csak a jobbágyrendszertől függött, hiszen a jobbágymunkából éltek. A jobbágy pedig nem dolgozik többet, mint amennyit éppen muszáj. Ez a muszáj -munka csak arra volt jó, hogy parlagi módon „uraskodva“ megélhessenek a földesurak, a birtokuk nagysága meg az időjárás kedvezése szerint; de elég szűk határ alatt volt a jövedelmük. Akinek nagyonsok pénze volt, el se tudta költeni okosan. Vagy dorbézolásokba, hóbortokba pocsékolta, mint a Józsa Gyuri-szerű „magyar nábob“-ok, vagy a bécsi vagy párizsi nagyúri életben költötte él.

Űri életet, esetleg nagyúri életet élni lehetett tehát a földbirtokból, de egyet nem lehetett vele és belőle csinálni: üzletet. Nem lehetett modernizálni a gazdálkodást, a szokásoson túl fokozni a jövedelmet, mert ahhoz két dolog kell: szakszerű művelés és tőkebefektetés.

74