Új Szántás, 1948 (2. évfolyam, 1-10. szám)

1948-01-01 / 1. szám

nyomások foglalkoztatták, ez meggátolta fokozatos fejlődésüket, ennélfogva pangás állott be. És e pangás hátterében minden éles szemnek kirajzolódott már néhány kevéssé épületes vonás: a növendékek hanyag magatartása, valami sajátosan gyermek telepi elkanászosodás és közöny a telep és a munka érdekeivel szemben, örökös fárasztó és üres handabanda, a kétségtelen cinizmus elemei. Egy-egy érdekes könyv vagy a mi terveink, avagy politikai kérdések már a telepnek csak bizonyos külső burkába hatoltak be — a spontán érdeklődés mindig csak holmi rendetlen, olcsó kalandokra és rájuk vonatkozó végeérhetetlen diskurzusokra összpontosult.“ (1:166),. Mikor a megoldás lehetősége először megképzjk a szerzőnek: „Milyen csodálatos, magával ragadó dialektikája a dolognak-! Egy szabad munkásközösség nem maradhat egy helyben topogva. Az általános fejlődés világtörvénye csak most kezdi kimutatni igazi erejét. Az emberi közösség létformája — az előretörés, a haladás, mert a megállás — halál.“ (11:44). Már a megoldás bizonyossága csöndül ki néhány lappal odébb ebből a meglátásból: „Talán főként ebben rejlik a legfőbb különbség a burzsoázia nevelési rendszere és a miénk között, hogy minálunk ■egy gyermekközösségnek okvetlen fejlődnie és gazdagodnia kell, szebb és jobb holnapot kell maga előtt látnia és derűs erőfeszítésével afelé is kell törekednie, vidám csökönyösséggel arról kell igenis ábrándoznia. Talán ebben rejlik a nevelés igazi dialektikája.“ (11:58).

Egy baj van itt, de ez az egy baj alapvetően megoldhatatlan. Ezek a tanulságok mind igazak, de a züllött gyermekek speciális esetéből fakadók. Észreveszi ezt maga Makarenko is és fejtörést okoz neki a feladat: hogy lehetne ezt a speciális esetet generális esetekre alkalmazni s tanulságait olt is kamatoztatni. „Normálisként született vagy akár később normális viszonyok közé helyezett gyermekek nevelése a legnehezebb pedagógiai feladat. Finomabb húrozatúak, bonyolultabb természetűek, mélyebb a kultúrájuk* sajátszerűbb egymáshoz való viszonyuk. Elsősorban nem az akaraterőnk megfeszítését és nem szembeszökő emóciókat kíván tőlünk ezeknek a nevelése, hanem a legszövevénysébb taktikát.“ (11:280). Magáról erről a taktikáról sem ártana többet hallanunk, de ha már nem hallunk többet, annyit ismerjünk el becsületesen, mi, olvasók, hogy mondában, kifejletlen ugyan, ám maradéktalanul benne van a könyvben, az éposz mggával sodró menetében magában. Van azonban az egész történetnek egy olyan jellege, amely nem engedi meg, hogy most már mégállapodhassunk és a kollektíva tényét tegyük a végső elvvé, .valóbair is az alapeszmévé. Ebben az esetben az éposz túlutal önmagán. Hiszen maga Makarenko állapítja ezt meg. „Immár harmadízben próbálom megmagyarázni, hogy az iniciatíva akkor keletkezik, ha van feladat, ha van felelősség a feladat teljesí6